Emlékszem, friss diplomás fizikus voltam, a kísérleti-fizika tanszéken doktorandusz. Egyik ismerősömnek nehezen ment a fizika a főiskolán, megkért, hogy segítsek neki. Jól van! – egyeztem bele. Be is jött, bevettük magunk az egyik tanszéki szobába, és én elkezdtem neki magyarázni a Maxwell-egyenleteket, azaz az elektromágnesesség rejtelmeit. Hallgatta, hallgatta, kissé félrefordított fejjel, majd megállított.
– Tamás, van olyan képlet, amit ha megtanulok, mindent tudok? Amiből minden következik?
Megállt a kezemben a filctoll. Rámeredtem. Úr Isten! Hogy gondolhat valaki ekkora ostobaságot?! Az életre és mindenre mi az egyszerű válasz? 42? Jó pár mély lélegzet. Majd viszonylag higgadt hangon mondtam:
– Nincs. Folytathatjuk?
Bólintott. Nem figyelt. Pedig a Maxwell-egyenletek tényleg szépek; feltárják, hogyan keltenek az elektromos örvények mágneseseket, és a mágneses örvények elektromos örvényeket. Az egyik hat a másikra, az visszahat az egyikre, minden összefűződik, és a végén megjelenik: a Fény. Hogy lehet, hogy ez az ember, aki mélyen vallásos, nem érdeklődik a Fény iránt?
Sok-sok év telt el. A váci könyvtárban bóklásztam a minap, és ráakadtam egy vékony kis kötetre. Elmer István írta. Hallottál már róla? Én nem. Pedig a fülszöveg alapján 40 önálló kötete jelent meg. Ennek a könyvnek az volt a címe: Bóják az áramlatban – novellák. Hazavittem, ma reggel olvasni kezdtem. És rábukkantam benne A képlet c. novellára.
És ekkor megértettem, mit keresett rajtam annak idején az ismerősöm. Annyira szép, hogy úgy határoztam, felolvasom Neked – mindössze 6 perc meghallgatni. Valóban többet mond el a Fény természetéről, mint a Maxwell-egyenletek.
„A képlet, olyan egyszerű a világ képlete, elmondhatatlanul egyszerű…”
Elmer István: A képlet c. novellája az következő kötetben jelent meg: Bóják, az áramlatban; Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó, 2018.