Ez a történet egy törött szappantartóval kezdődik, melyet összeragasztottam, majd a feleségem kihúzta a törésvonalakat arannyal. Ezt a szappantartót mutattam fel annak a hat embernek, akik idén velem tartottak a börzsönyi Szűz-Halak zarándoklaton. Ott álltunk körben, a fák között, a levegőben a friss eső hozta avarillat, és én előhúztam a kabátom zsebéből ezt az arannyal javított szappantartót, és ezt mondtam Nekik:
– Mindannyiunk életében vannak olyan események, melyek összetörnek bennünk valamit, vagy elveszítünk valakit, akit nagyon szerettünk. Életünkben van számtalan, többnyire elfeledett trauma; történetünket ezek alakítják.
– Ha sikerül jól gyászolni, – folytattam – a darabokat összeragasztjuk. De ott lesznek a repedések. Amit összeraktunk, ami „meggyógyult”, sosem lesz igazán olyan, mint régen. Marad valami nyom, fájdalom, keserűség.
– Azután ránk talál egy igazán gyógyító gondolat: jelöld meg a repedéseket arannyal! Azaz tedd láthatóvá, emeld értékké mindazt, ami történt veled! Az arannyal jelölt szappantartó nem ugyanaz, mint volt; értékesebb, mint valaha. Ismerek ilyen embereket, akik nem csupán felismerték és megtanulták kezelni traumáikhoz kötődő fizikai vagy mentális nehézségeiket, de vették a bátorságot, felvállalták, és bearanyozták, értékké emelték életük repedéseit.
– Ez a Szűz szerepe, – mondtam a körben álló zarándoktársaimnak. – Ő a gyógyító, az Anya bennünk. Azonban itt nem áll meg a történet, és itt lép be a Halak a történetbe. A Halak szerepe az, hogy a dolgokat a helyén kezeljük: ez a szappantartó legyen végre újra szappantartó, és ne foglalkozzunk folyton azzal, hogy azt a törést mutogassuk, amit értékké nemesítettünk! Csak ekkor lehet valóban továbblépni. Mert nem az a cél, hogy a traumáinknál maradjunk, annál sokkalta fontosabb küldetésünk van.
Szóval, magammal vittem a zarándoklatra ezt a szappantartót, és kitettem annak a forrásnak a kövére, ahonnan az ivóvizünket merítettük nap mint nap. Összesen három teljes napot töltöttünk ott, heten, teljes csöndben a Börzsönyben, mindeközben napi 15-18 km-t mentünk, és napi négy-öt tájtemplomban meditáltunk.
Egy zarándoklat attól zarándoklat, hogy visz magával az ember egy számára nagyon fontos kérdést vagy kérést; és attól, hogy az útját felajánlja, és így az út nem csak a saját életét szolgálja. Az én kérésem a béke volt, de nem a világbéke, hanem több annál. Szvámi Véda azt mondja:
„A béke az béke, és nem a háború hiánya.”
És ezen a ponton, hogy értsd a továbbiakat, fel kell tárnom valamit saját történetemből:
Többen tudjátok, hogy két éve rendkívül kiakadtam egy tarvágás kapcsán (amit az erdészek végvágásnak neveznek); ez egy olyan bűntett volt, melyet a madarak költési időszakának közepén követett el az Ipoly Erdő Zrt. Felvettem a „kesztyűt”, és elkezdtem magam mellé keresni szakértőket, azaz mindent megtettem, hogy létrejöjjön egy igazán ütőképes, civil önkéntesekből álló szervezet. Egy olyan élő Szövetség, akikkel kommunikációs eszközökkel dolgozunk, és akikkel tömegeket mozdíthatunk meg és valódi változásokat érhetünk el. Az Erdőszeretet Szövetség sajátossága – legalábbis bennem így él – az volt, hogy úgy harcoltunk, hogy nem harcoltunk. A harc helyett elkezdtünk erdőt járni az erdészekkel. És nem csak amiatt, hogy megértsük az „ellenség” gondolkodását, vagy hogy megtanuljuk a nyelvét, hanem azért, hogy feloldjuk ezt az ellenségképet.
Micsoda meghasadt, önellentmondásos személyiségtudat! – vetheted jogosan a szememre. Most akkor harcolni akarsz vagy sem? Mert azt azért elismertük, mindannyian, hogy rohadt nagy gáz, hogy évi néhány milliárdért, ami pár zsebben landol, teljesen levágják, lényegében kinyírják az erdőket, melyek a klímaváltozás miatt lehet, sosem lesznek újra erdők. Egy pár pénzéhes ember, és pár tucat szakmai presztízsét féltő ember miatt megengedjük, hogy elherdálják gyermekeink jövőjét! Verjük hát ki ezeket a „kufárokat”, takarítsuk ki őket az erdőinkből! Szendőfi Balázst én vittem ki először a Börzsönybe, ott kezdte forgatni a Kufárok a templomban c. leleplező természetfilmjét, amely megjelenése előtt már annyi sok indulatot kavart, civil és erdész körökben egyaránt.
Átérzed-e az indulatot? Az élet tömegmészárlása felett érzett haragot?
Ha nincs harag, ugyan mi venne rá, hogy cselekedjek, hogy tartósan energiát tegyek valamibe?
De hogyan lehetne úgy harcolni, hogy nem harcolunk, hanem együttműködünk? Micsoda őszintétlensége ez! Micsoda faramuci béke, egy álbéke! Micsoda puhaság, nem?
Emlékszem, hogy a tavalyi erdőmeditáció oktató képzés végzőseivel épp a Börzsöny egyik gerincén ültünk és beszélgettük, és egyszer csak rákérdeztek erre a bennem is ott mocorgó ellentmondásra. És akkor, ott kirobbant belőlem:
– Tudjátok, öltem már eleget előző életeim során! Mindig, amikor félig kivonom a kardom, eszembe jut. Eszembe villan a sok-sok fájdalom, ami engem ért, vagy a szeretteimet kínozta meg. És voltam már favágó is igen, és afféle erdész is, igen. Egy olyan ember, aki tárgyként, hidegen mészárolta le élőlények milliárdjait. Azután éheztem, és fáztam emiatt – mert nem volt mit vágni többé. És vacogtak emiatt mások is, a családom is. Megjártam már mindkét oldalt, többször. És elegem van belőle!
És most jön egy számomra is meglepő fordulat a történetben. Amikor az Erdőszeretet Szövetség igazán elkezdte beváltani legszebb reményeinket, amikor az erdészetvezetők kerestek már minket, hogy együtt, az erdőt járva beszélgessünk, amikor az újonnan megalakult Élő Környezetért Felelős Minisztériumból meghívtak minket az erdőtörvény formáló megbeszélésekre, tettem egy sokakat megdöbbentő kijelentést: köszönöm, de én kiszállok. Abbahagyom.
Akkor mondtam mindezt, amikor épp arannyal megjelöltem saját törésvonalaimat, régmúlt traumáimnak összeragasztott repedéseit.
A többiek a Szövetségben láthatóan nem értették. Mi lesz most így? Kiégett? Pont abban a pillanatban hagyja ott a partit, amikor a szülinapi torta előkerül, ráadásul azt a partit, amit ő hívott össze?
Persze adtam rá érthető magyarázatot, de magyarázatra is leginkább nekem volt szükségem, mert én sem értettem, zsigerből döntöttem így. Azt mondtam: ennek a Szövetségnek úgy kellene működnie, ahogy a fák társhálózatának, akik egymást segítik, árnyékolják, vagy épp táplálják. Egy erdőben nincsenek főnök fák, és ha maradok, a már életre hívott organikus szervezet szertefoszlik, és egy régi, csöppet sem korszerű hierarchiába megyünk át, ahol főnök van, aki megmondja, hogy mi legyen, aki a Szervezet arca, és akcióinak motorja. És erre teljes szívemből nemet mondtam. De volt itt még valami:
A valódi mély ok, amiért feladni készültem két év munkáját, az a béke szüksége volt bennem. Mert nem mehetek úgy erdészekkel tárgyalni, hogy legszívesebben adnék nekik jobbról és balról is egy-egy óriási pofont, hogy érezzék, mennyire fáj az, amit az erdővel tesznek. Nem mehetek úgy barátkozni, hogy legszívesebben rájuk üvöltenék: tömeggyilkosok! – hogy aztán rögtön eszembe is jusson: én is voltam tömeggyilkos, átéltem mindkét oldal küzdelmét és fájdalmát.
Ez az állapot minden rák és autoimmun állapot alapvető oka: ott van az egyik oldal haragja, ami jogos, de talán végig elnyomjuk magunkban. Nem csak azért, mert jól kell viselkedni, politikusan-ügyeskedően, hanem főként amiatt, mert már megéltük a másik oldalt is, és most szelidek akaruk lenni. Finomak. Erőszakmentesen akarunk kommunikálni – és közben lehet, hogy rákosak leszünk? Rákosak leszünk, mert minden, ami kívül van, bennünk feszül egymásnak, bennünk rág.
A betegség, mely megjelenik testi szinten, mely fájdalmas és felemésztő, végső soron egy gyógyító folyamat. Az aranyozás a része a gyógyulásnak, de a betegség-állapotot ez nem oldja fel. A továbblépést a Halak szimbólumába kódolt üzenet segíti, melyről Paksi Zoltán asztrozófus így ír:
„A Pisces alatt látható a Cet csillagkép. Jónás és Heraklész is három napot tölt a Cet gyomrában! Ez az elvonulás és magány igénye e minőségben, mely során a test, a lélek és a szellem erői (három nap – három sík!) átminősülnek, a helyükre kerülnek azért, hogy a Megváltó megszülethessen belül, mindhárom síkon! A világ most érzékelhető valóban egységként. A lélek az átminősülés folyamatában a múlt használhatatlanná vált ideáit leteszi, s így új „életre” kel, de a régi „meghal”! A Halak ezért a „halál” jele. Ez a halálon átvezető út.”
Végigjárva a Szűz-Halak útjait, három teljes napot csendben töltöttünk heten az erdőben. És végül béke született belül. Olyan béke, ami tényleg nem a harc hiánya. Nem csörög az oldalamon kard. Nincs az oldalamon semmi. Ezért most már úgy dönthetek, örömmel, hogy nem hagyom el az Erdőszeretet Szövetséget, csupán a szerepem változik majd, mert a dolgokat ezentúl a helyén kezelem.
Azzal fogok foglalkozni mostantól, ami a valódi feladatom: embereket viszek majd az erdőbe, hogy megízlelhessék az erdő testet-lelket gyógyító csendjét. Hogy összeilleszthessék saját cserepeiket, hogy bearanyozhassák életük töréstörténeteit, és ha eljött az ideje, egyszerűen ne foglalkozzanak vele többet, és azt tegyék, amiért megszülettek: önmaguk lehessenek.
Mert, kedves barátom, óriási szüksége van a világnak Rád! Hosszú, és nagyon lelkesítő a közös utunk. Az a közös út, melyre a Grál-völgyben, a Szűz-Halak zarándoklat végpontján rápillantást engedtek nekem, és melyet a fenti képen látható fényszimfóniával pecsételt le az eső, a nap és az erdő. Mindez azonban már egy másik történet kezdete. Elmondom majd, ha eljött az ideje.
Az alábbi képen látható galambtollacskát egyik zarándoktársam hozta fel nekem a Grál-völgy mélyéről, önmaga mélyéből. Ezt a tollacskát betettem a Szűz-Halak zarándoklat felfedezéséről írt könyvem (Ahol a párhuzamosok egybeérnek) záró verséhez, mely ennek a külső-benső Völgynek a lélegzetelállítóan pontos leírása, és melyet Dante hozott le nekünk.
