Úgy tűnik, hogy az apa és a gyermeke közti kapcsolat alapvetően meghatározza azt, hogyan viszonyul majd felnőtt korában a gyermek Istenhez, az Atyához. És ez nem függ attól, vallásos-e az illető. Vajon képes lesz-e az élete nehéz, válságos pillanataiban rábízni magát valakire, akár egy másik emberre? Vagy épp a sorsra, avagy nevezzük úgy, a Teremtőre, Istenre?
Mélyen hiszem, hogy még ha ez az apa-gyermek kapcsolat sérült is, például traumatikus gyermekkori élmények hatására, akkor is működik egyfajta Kegyelem, mely a dolgot helyreigazítja, meggyógyítja a maga idejében. Amikor ez végbemegy, az emberben megszületik a megbocsátás gyönyörűséges, felszabadító élménye. A megbocsátás során világossá válik, hogy a másik ember épp úgy meg volt kötözve, mint ahogy én most; annyi hatás és trauma formálta, hogy végső soron nem tehetett másképp.
„A Szentlélek szelíd nevetéssel szemléli az okot, és nem tekint az okozatokra. Hogyan máshogy igazíthatná helyre tévedésedet – hiszen te egyáltalán nem veszel tudomást az okról. Arra kér téged, hogy vigyél el Hozzá minden szörnyű következményt, hogy együtt szemlélhessétek azok ostoba okát, és együtt nevessetek azon.” (A csodák tanítása, 27. fejezet VIII/9.)
A szüleim elváltak, amikor 12 éves voltam. Amikor Édesapám haldoklott, odakucorodtam mellé az ágyára. És akkor, ott felolvastam neki a világ leggyönyörűbb novelláját, ami az apai szeretetről szól. Aztán együtt hallgattunk, és együtt sírtunk. Hát, igen – ennyit mondtunk csak, bólogatva, könnyes szemmel. Ő a 73. évét töltötte, én 48 éves voltam akkor. Ott ültünk egymás mellett, együtt, az Atya gyermekei, és mindketten pityeregtünk.
Ez volt az az írás. Fogadd szeretettel Ray Bradbury Az űrhajó című csodálatos novelláját! (fordította: Kucka Péter; felolvassa: B.T. Aila)