Szerző: Bükki Tamás | 2026. jan 01. | Kiemelt, Tudomány és filozófia
„A jövő legnagyobb emberi felfedezése az emberi intimitás felfedezése lesz mindazokkal a más létmódokkal, amelyek velünk élnek ezen a bolygón.” – Thomas Berry: The Great Work: Our Way into Future
A nagy csend
Enrico Fermi fizikus az 1950-es években vetett fel egy igencsak elgondolkoztató kérdést. Létezik ugyanis egy, a világ csillagászait egyre inkább frusztráló ellentmondás: az általunk észlelt, hatalmas csillagközi tér sok milliárd napja körüli láthatatlan bolygók milliárdjain majdnem biztos, hogy léteznie kell az emberhez hasonlatos, vagy előttünk járó, másik intelligens fajnak. A világűrnek, az elektromágneses jelek széles spektrumán nagyon is hangosnak kellene lenni, hallanunk kellene, hogy ezen idegen, intelligens fajok mindenfélét beszélgetnek. Mégis, hiába építettünk az elmúlt évtizedekben óriási rádióteleszkópokat, mint például az Arecibot Puerto Ricoban, a világűr mélyen hallgat. Mi lehet ennek a nagy csendnek az oka?
A Fermi-paradoxon feloldására több hipotézis született. Ted Chiang író – akinek zseniális novellájából készült a gyönyörű és felemelő Érkezés c. Oscar-díjas film – A Nagy Csend c. novellájában [1] így tolmácsolja egy kihalás szélén lévő papagájfaj üzenetét:
„Az emberi ténykedés a kihalás szélére sodorta faitámat, de nem hibáztatom őket ezért. Nem rosszindulatból tették. Egyszerűen nem figyeltek. És az emberek milyen csodás mítoszokat alkottak, micsoda képzelőerejük van! Talán ezért olyan bámulatosak a törekvéseik. Vegyük például az Arecibot. Egy ilyen tárgy megteremtése az eszközt megalkotó faj nagyszerűségéről tanúskodik. Fajtám már nem sokáig marad fenn, valószínűleg még idő előtt távozunk, és csatlakozunk a Nagy Csendhez. De mielőtt elmennénk, még üzenünk az emberiségnek. Csak abban bízunk, hogy az Arecibo képes lesz ezt meghallani.
Íme az üzenet: Légy jó. Szeretlek.”
A WWF 2024-es élő bolygó jelentése [2] szerint a megfigyelt vadon élő gerinces fajták populációi 1970 és 2020 között, 50 év alatt drámai mértékben, átlagosan 73%-al fogyatkoztak meg. Az éghajlatváltozás különösen Latin-Amerika és a Karib-térség vadvilágának populációját veszélyezteti, ahol átlagosan 95%-os csökkenést mértek – vagyis amit Ted írt a papagájok kapcsán, sajnos igaz.
És mi a gond ezzel? Dr. Dittrich Ernő (Pécsi Tudományegyetem) elég kemény, tudományosan megalapozott előrejelzést tár elénk [3]:
„2040 körüli időpontra teszik a kutatók a nagy összeomlás kezdetét, amikor a világon mindenhol elkezd majd megszűnni a mezőgazdaság. Globális aszály, porviharok, menekülő, éhező és vándorló ember százmillióit láttatja ez a kép. És mindennek az a vonzata, hogy kb. 2080-ra kipusztul az emberiség 90-95%-a.”
– a részleteket lásd az Árnyékból szövődő fény: jog, környezet, spiritualitás c. írásomban.
Mégis, azzal zárja Ted az írását, hogy Légy jó, szeretlek! Ez szerinted fájdalmas búcsú, vagy bíztatás? – azaz rendbe tudjuk hozni katasztrófa szélére sodort világunkat?
Az idegenek még itt vannak
Egy nemrég megjelent zseniális könyvet ajánlanék ezen a ponton a figyelmedbe. Zoë Schlanger: Fényvők – Mit árul el a növényi intelligencia a földi élet titkairól? c. könyvéből többek között megtudhatjuk, hogy 2012-ben a Cambridge-i Egyetemen tartott tudományos konferencia résztvevői hivatalosan kimondták, hogy valamennyi emlős, madár, és számos egyéb élőlény, köztük a polip is rendelkezik tudattal [4].
Zoë könyvéből azt is megtudhatjuk, hogy a növényvilág is intelligens: pl. vannak olyan növények, amelyek észlelik, ha közeli rokonaik növekednek mellettük, és képesek két napon belül úgy átrendezni levélzetüket, hogy ne árnyékolják kistestvéreiket. Sőt, az is kiderült, hogy a növények, úgy tűnik, a „hallásukkal” képesek feltérképezni, merre van az éltető víz a talajban: a gyökerekben lévő folyadékban apró légbuborékok keletkeznek, és amikor ezek összeroppannak (kavitáció), akkor egy pattanó hang keletkezik. Ez a pattanó hang várhatóan hasonlóképp viselkedik, mint a denevér ultrahang lokátora. A növényt talán ez a képessége is segíti abban, hogy feltérképezhesse, merre kell fordulnia a kis gyökérvégződésnek, hogy éltető vízhez közelítsen, vagy épp kikerülje a köveket? Kiderült az is, hogy a növények is kommunikálnak egymással, valamint a rovar és állatvilággal, sőt emlékeznek, mi több, számolni is tudnak. Talán velünk is próbálnak valamiképp kommunikálni?
Akárhogy is, úgy tűnik, hogy itt a földön sok-sok idegen, intelligens fajjal vagyunk összezárva, akik talán szívesen beszédbe elegyednének velünk, sőt, megkockáztatom: jó ideje próbálkoznak azzal, hogy megtanítsanak nekünk valami kardinálisat, de mi egész egyszerűen – néhány embert kivéve – nem figyelünk rájuk. Sőt, fokozatosan elnémítjuk azokat a lényeket, akik velünk élnek, és közben egyre inkább ráncoljuk a homlokunkat, és nem értjük: ugyan miért van olyan nagy csend a kozmoszban? Miért vagyunk elszigetelve az intelligens földönkívüliektől, akik segítő kezet nyújthatnának számunkra, valahogy úgy, mint az Érkezésben?
Vajon miért tanította Hermész Triszmegisztosz sok ezer évvel ezelőtt azt, hogy „Ami lent van, az megfelel annak, ami fent van”? [5]
Na, jó, oké, akkor keressük a ránk boruló „hangszigetelő búra” kulcsát idelent. De hogyan érthetnénk meg, sőt, érezhetnénk át végre, amit az állat és növényvilág üzen? És mire taníthatnának meg minket?
Univerzumok titka
Nemrég tartottam egy előadást arról, hogyan képes minket gyógyítani az erdő, hogyan képes kioldani a bennünk megrekedt feszültségeket, sőt kitágítani minket, hogy átélhessük: csöppet sem vagyunk egyedül, és meg tudunk birkózni majd az előttünk álló feladatokkal.
A közönségtől sok jó kérdést kaptam, de az egyik különösen megragadott: oké, hogy engem az erdő feltölt, de számít-e ez, ha a világ körülöttem mindeközben háborúra készül, illetve bele vagyunk millió szállal ragadva az önpusztító fogyasztási őrületbe?
A válaszhoz az kell, hogy tisztázzuk a vonatkoztatási rendszer kérdését. A helyzet ugyanis az, hogy a tudatosságnak szintjei vannak, és ezek az uralkodó érzés és világfelfogásban is megmutatkoznak [6], azaz a világ másképp fest az egyes tudatszinteken. (Ha nem hiszed, egyszerű példa: más-e a világod, amikor alszol?)
A tudatosság egy bizonyos szintjén azt képzeljük, hogy van egy közös objektív világ, amire kis emberként nemigen tudunk hatást gyakorolni. Visz minket magával az ár. Hacsak kellő hatalomra nem teszünk szert, igaz? Nos, ez az elmebaj elég jól ismert a világtörténelemből. És remélem, azt is látod már, hogy ez egy olyan zsákutca, amely brutális szenvedések sorozatához vezet.
Az egyéni fejlődésben van egy pont, amikor a világlátásom radikálisan átalakul: rájövök, hogy nem létezik olyan, hogy objektív világ. Nagyon eltérő világot tapasztalok én, és a tőlem akár pár 100 méterre élő hajléktalan társam, vagy épp az az ember, akinek Ukrajnában vagy Palesztinában rakétatalálat érte az otthonát. De még a közeli családtagom is teljesen másképp látja az életét, másképp fest számára a jövő, mást tart fontosnak és másra figyel. Mindaz, amit tapasztalok, az én elmémben jelenik meg. Szóval a helyzet az, hogy minden ember önálló Univerzum. Vagyis, ha mást akarok tapasztalni a világomban, azért egyedül én tudok tenni valamit.
Természetesen ezek az Univerzumok egymást áthatják, és alakíthatják – lényegében a Te elméd és az én elmém egy, de ahhoz, hogy ezt átélhessük, szükségünk van valami látszólag „kívülállóra”. Pl. arra, hogy meditációt vagy más tudatszint emelő-tágító technikákat gyakoroljunk, vagy megfelelően érintkezzünk a minket körülvevő élővilággal, pl. az erdővel. Azaz kaphatunk és kapunk is segítséget – „kívülről”. De ezt a segítségnyújtást minden embernek magának kell kezdeményeznie, belülről kiindulva.
Van azonban itt még egy érdekes szempont: mégiscsak valamiképp közös a jövőnk.
Dr. Köves Alexandra ökológiai közgazdász rájött arra, hogy közös, ún. normatív jövőkép nélkül nem tudunk hatékonyan pozitív jövő irányába lépdelni. Ha előre pillantunk, annyira eltérő a jövőképünk, annyira más az egyéni Univerzumunk, hogy mindenki mást akar majd létrehozni, és így kicsit olyanokká válunk, mint homokszemek a fénypászmában: keringünk, egymásnak ütközünk, és lényegében társadalmi szinten egy olyan kritikus katasztrófa-helyzethez jutunk, amiben most épp együtt ülünk.
Alexszandra kb. 15 éve dolgozik a backcastingnek nevett, gyakorlatias pozitív jövőformálási módszerrel. A backcasting szemben az időjárás előrejelzéssel, azaz a forecastinggel, amolyan visszafelé hatás az időben. A backcastingnek az a lényege ugyanis, hogy emberek egy adott témában összeraknak egy közös normatív jövőképet, ami szerintük 30-50 év múlva megvalósul majd. És utána lépésről lépésre visszafejtik, milyen társadalmi, szakpolitikai változtatásokra van szükség, hogy ide elérhessünk [7].
Na, de akkor, hogy hozzuk ezt a kettőt össze? Egyfelöl mindenki önálló Univerzum, másfelöl azonban mégiscsak egy közös jövőnk van, sőt jó lenne valamiféle közös pozitív jövőkép felé menetelni, igaz? De vajon nagyon eltérő tudatossággal bíró emberek tudnak-e teremteni közös, pozitív jövőképet?
Az előre és visszafelé áramló idő
Egy kvantumrészecske antirészecske párja lényegében az adott részecske, ami visszafelé utazik az időben; egy pozitron az időben visszafelé utazó elektron. Mindkét időáramot a kvantumfizikusok ismerik, és alkalmazzák a részecskefizikai folyamatok számítása során.
A kétféle időáramlat azonban nem csak a mikrovilág szintjén jelenik meg. Kétféle energiát és időáramot foghatunk be a vitorlánkba: az egyik az ok-okozatiság előrefelé mutató időárama. Ez kapcsolódik a mindennapi tapasztalatokkal: teszek valamit, és ennek megvan a következménye. Ahhoz, hogy az egyéni Univerzumunkban változás legyen, mozgásba kell hoznunk a teremtő energiát: elsőként ki kell tudnunk találni, hogy melyik hajóra szeretnénk felszállni. Ennek hatékony technikáját ebben a videóban összefoglaltam Neked.
Ahhoz azonban, hogy fel is szálljunk a hajóra, az kell, hogy elhessegessük azokat a fékező, blokkoló tudattartalmakat, melyek próbálnak minket az eddigi keréknyomban tartani. Ehhez az akaraterőt kell megéreznünk és felerősítenünk magunkban, azt a jövőből fúvó szelet, mely majd repíti a hajónk. Amikor ezt megtaláltunk, bármi is akar eltéríteni, azt mondjuk majd: én akkor is megyek! Nem tudom pontosan, hogyan lesz, miért megyek el oda, miért választom ezt a hivatást, ezt a tanfolyamot, miért akarom csinálni, amit csinálok, de vonz, és teszem, amit tennem kell.
Amiatt nem látod ebben az esetben előre a dolgokat, mert az akaraterő a visszafelé áramló időhöz és energiához kapcsolódik, azaz az ok, amiért a dolgokat teszed a jövőben van, csak később fog számodra kibontakozni. A visszafelé áramló időhöz kapcsolódik a jövőbe vetett hit, és a remény ereje. A pszichológusok jól tudják, hogy pozitív jövőkép nélkül nem lehet egyetlen szenvedélybetegségből sem kikerülni. E nélkül nincs sem egyéni, sem társadalmi gyógyulás.
Azt állítom, hogy mindkettő energia áramlatra szükségünk van, akár az egyéni Univerzumunkban akarunk helyre tenni valamit, akár közös, normatív pozitív jövőt akarunk teremteni, és backcastinggel összefűzni a jelenünkkel. Ha csak az egyiket vagy a másikat használjuk, a törekvésünk nem tud majd megvalósulni.
És most jön az első csoda – azaz meglepő természeti felismerés: az erdőben olyan fák, entitások fűződnek egybe, akik mindkettő energiaáramot képesek megmozdítani bennünk. Pl. vannak fák, akik az előrefelé áramló időhöz kapcsolódnak: ilyen pl. a vadkörte, a bükk, a tölgy vagy a kőris. És vannak olyan egyedek az erdő összefonódott élő közösségében, akik segíthetnek a visszafelé áramló időt megérezni, és rátalálni a hitünkre és akaraterőnkre: ilyenek pl. a vadcseresznye, a fenyőfélék, a dió vagy az égerfa.
És akkor jöjjön egy másik csoda: az erdővel való kapcsolat képes összehangolni és felemelni a tudatosságunkat, hogy hatékony legyen a pozitív jövőteremtő törekvésünk. Úgy vélem épp a minket körülvevő „ismeretlen intelligencia” tud segíteni tehát minket abban, hogy ráláthassunk arra, mi felé szeretnénk haladni, és hogy a napi elterelő hatások ellenére meg is akarjuk tenni a szükséges lépéseket.
Hogyan győződhetnénk meg a fenti állítások – tudományos nyelven hipotézisek – helyességéről, működőképességéről?
- Egyéni szinten nem tudsz kontrollcsoportot képezni. Viszont kijárhatsz az erdőbe, és rendszeresen részt vehetsz terápiás erdőfürdőkön, vagy erdőmeditációs sétákon, túrákon, és megfigyelheted, hogyan alakul az életed, és az általad észlelt Világ. Ennek nyomon követesére hatékony eszköz a naplóvezetés.
- Közösségi szinten már alkothatunk kontrollcsoportot; így az egyik csoport olyan emberekből állhatna, akik megrögzött városlakók, azaz akik alig járnak erdőbe; a másik csoport pedig olyan emberekből állna, akik rendszeresen vesznek részt erdőkapcsolatot ébresztő vezetett foglalkozásokon. Mindkét csoport ugyanazt a megoldandó társadalmi feladatot kapná: alkosson közös normatív jövőképet egy társadalmilag fontos részterületen, és a backcasting módszerével tárja fel, milyen lépések kellenek ahhoz, hogy összeérjen a jövőkép a jelennel. Majd kövessük nyomon a következő évtizedben a csoport tagjait. Ki mennyire vesz részt aktívan a megformált pozitív jövőkép létrehozásában, és milyen eredményeket ér el a csoport?
Mit nyerhetünk mindezzel?
Zoë könyvéből megtudhatjuk például, miért harapdálja az éhező poszméh a feketemustár levelét, holott az nem ad számára táplálékot; így ír róla:
„A virágoknak még egy teljes hónapjuk volt hátra, hogy virágot bontsanak. Addig a méhek semmiképpen sem tudtak volna életben maradni. Ám amint de Moraes megfigyelte, elkezdték harapdálni a mustárnövények leveleit, amelyek virágai már másnapra kinyíltak. A méhek pedig teleitták magukat a nektárral, és életben maradtak. […] A jelenség a méhek számára előnyös gondolta magában Consuelo, de a növények is jól járnak, hiszen akkor bontanak szirmot, amikor ott vannak körülöttük a virágaikat beporzó méhek. A természetben már csak így működik az időzítés: minden egyes faj más fajoktól függ így vagy úgy. Ha nincs meg közöttük a szükséges összhang, valamennyien rajtavesztenek. A túlélésük attól függ, hogy sikerül-e kommunikációs csatornát kiépíteniük a fajok közötti választóvonalon át.”
Az erdő, mint „rádióteleszkóp”
Most érkeztünk el ahhoz, hogy megválaszolhassuk a korábbi kérdéseket: Hogyan érezhetnénk át azt, amit az állat és növényvilág üzen? És mire taníthatnak meg minket ezek az idegen intelligenciák?
A rádióteleszkópok építői, akik a csillagos eget kutatják, rájöttek arra, hogy az érzékenység fokozásához sok-sok antennát kell összekapcsolniuk és összhangban működtetniük. Hasonlóképp, ahhoz, hogy meghalljuk a Világegyetem hangjait, az szükséges, hogy kinyissuk saját Univerzumunk észlelési terét, azaz az kell, hogy kitáguljunk mi magunk is, belül. És tapasztalatom szerint épp ezt a tágasság élményt tudja megadni nekünk pl. a növényvilággal, az erdővel való kapcsolat.
Kamaszként egyik nagy kedvencem Szergej Sznyegov: Istenembrek c. könyve volt [8]. Benne akadtam rá az emberiség egy olyan „normatív jövőképére”, amely mély lelkesedést ébresztett bennem. Ebben a könyvben az ember az Univerzumban élő sokféle intelligens faj segítője, összekötője, oltalmazója. Sznyegov könyvét olvasva büszke voltam rá, hogy embernek születtem. Zárszóként ebből idéznék:
„A kapcsolatrendszerem, az anyagi és szellemi kapcsolataim alapján ítéljetek rólam, annak alapján, ami az egész világgal összeköt engem. És akkor majd csodálkozva értitek meg, hogy én, az apró kis lény egyenlő nagyságú vagyok a világmindenséggel. És hogy valamennyiünkben benne van az egész világmindenség, mivel valamennyünk nem egyéb, mint a világmindenség mélységes megértése, hogy mi vagyunk a világmindenség önmegértése. Mert én vagyok az élet, mindegyikünk maga az élet.”
Nem kevesebb, mint a túlélésünk hogyanja a kérdés. Az első bátorító üzeneteket a minket körülvevő élővilágtól már megkaptuk. Ha röviden akarnám összegezni ennek a lényegét, így hangzik: Légy jó, szeretlek!
Hivatkozások
[1] A Nagy Csend c. novella magyar nyelven Ted Chiang: Kilégzés és más novellák c. kötetében jelent meg. Agave Kiadó, 2022. A Nagy Csend novellát Molnár Barta Eleonóra fordította magyarra.
[2] A WWF 2024-es élő bolygó jelentése itt olvasható magyarul.
[3] Dr. Dittrich Ernő (Pécsi Tudományegyetem, Környezetmérnöki Tanszék): A jövő neve élet: megoldás a klímaváltozásra, avagy a változás 6 programja, Magyar klímavédelmi Kft, 2021. Lásd: https://justdobetterworld.hu/
[4] Zoë Schlanger: Fényvők – Mit árul el a növényi intelligencia a földi élet titkairól? Open Books Kiadó, 2025. A hivatkozott Cambidge-i konszenzus az állati tudatról a 2. fejezet, 71. old, található, és a könyv 2. fejezet [23] hivatkozása tartalmazza az eredeti angol nyelvű cikket.
[5] Hermész Triszmgisztosz művét érdemes Hamvas Béla: Tabula Smaragdina fordításában olvasni.
[6] A Hawkins-i tudattérképet, mely többek közt a szerző ERŐ kontra erő (Power vs. force) c. könyvében jelenik meg, itt is megtaláljuk.
[7] Dr. Köves Alexandra: vissza a jövőből: Komplex, rendszerszintű problémákra adott lehetséges válaszok kutatása a backcasting módszer segítségével, Prosperitas Vol. III. 2016/2. (17–36.), a cikk elérhető itt.
[8] Szergej Sznyegov: Istenemberek I.-II., Móra Könyvkiadó, 1988.
Szerző: Bükki Tamás | 2025. nov 27. | Kiemelt, Tudomány és filozófia
„Mindenki adó és vevő is egyszerre. Ennek az egész láthatatlanul működő, energiákból, gondolatokból és érzésekből szőtt óriási információs világhálónak a neve: kollektív sors. Ashrama karma. Erről tudunk a legkevesebbet: hol végződünk mi, hol kezdődnek mások? És főleg: miért kell nekem szenvednem mások hülyesége miatt?” (Müller Péter: Titkos tanítások)
Ahogy mentünk fel csendben a hegyre, megszólaltak a láncfűrészek. – Ne már! Vasárnap is! Ezek sosem pihennek? – bosszankodtam. Aztán megállítottam a csoportot egy rövid technikai szünetre. S míg a többiek meleg teát iszogattak, ruhákat vettek fel és le, én lehajoltam, és megérintettem a földet és a nedves avart, közel egy bükkfa gyökeréhez. Éreztem magamban az erdőt, és az erdő tágasságában a favágókat is. Nehéz volt őket elérni, mert ők alig voltak benne az erdőben. De szerencsére ködös volt az idő – és a köd összekötötte valamelyest őket a tájjal. Egy sugallat szállt végig a gombák és fagyökerek kommunikációs hálózatán: – Mára elég volt a munka! Megérdemlem a pihenést! Pár perc múlva a fűrészek elhallgattak.
Fent a hegyen azt kérdeztem az erdőmeditáció oktató képzés résztvevőitől: – sikerült-e a fákat érintve átéreznetek, hogy az erdő részei vagytok? – Többen bólogattak. – És a favágókkal mi a helyzet? – Nem – mondta ki az egyikük többek gondolatát. – Őket semmiképp.
Müller Péter Titkos tanítások c. könyvében a következő metafórával él:
„Ma, a rádiózás korában tudjuk, hány millió „műsor” rezeg a nagyvilágban, s hogy elér-e hozzánk, csakis hangoltság kérdése.”
Azaz az életemben ott van az összes sztori, amit már így-úgy megéltem. És én választom ki, többnyire öntudatlanul, mire rezonálok. És amire rezonálok, többnyire irritál. Sőt, felbosszant, kiakaszt. Engem is baromira kiakasztott az esztelen erdőpusztítás, és az is, hogy azzal a pofátlan hazugsággal, hogy „megújuló energiahordozó” sok ezer hektárszám vágják le évente az élő erdőinket és viszik elégetni.
A tavalyi erdőmeditációs kurzusban az egyik résztvevő rá is kérdezett erre, amikor a Börzsöny egyik érintetlen hegygerincén beszélgettünk: és ez téged miért irritál? Azonnal rávágtam a választ: mert már eleget öltem. Mert már elég fát kivágtam! Épp eleget pusztítottam magam körül ahhoz, hogy tudjam: ez baromira fáj! Elég volt!
Az az igazság, hogy az életemben minden nagy fordulat előtt el kellett érkezzek oda, hogy felsikoltsak: elég volt! Ez így nem mehet tovább! Amikor krónikus magányosságomban, huszonévesen végül felüvöltöttem magamban, hogy elég volt! – na, utána ismerkedtem meg azzal a lánnyal, azzal a csodálatos emberrel, aki immáron 23 éve a feleségem.
Oké, a változás indítókulcsa idebent van, de hát épp a külvilág miatt fordítja el az ember ezt a kulcsot, nem? Mert amiben van, az csöppet sem jó, az nem viselhető. De bárhová is megyünk, épp ugyanolyan külvilág vesz majd körül, nem? Hová szökhetnénk?
„Nyilvánvaló, hogy aki harmonikus közösségben él, annak az élete felragyog. Úgy él, mintha álandóan segítenék és fölemelnék: képességei felfokozódnak, kedve lesz élni, könnyebben gyógyul, hamarabb vigasztalódik és sokkal boldogabb, mint mi. De mitévők legyünk, ha egy beteg közösségben élünk?” (Müller Péter: Titkos tanítások)
A jóga egy bizonyos szintjén az ember rádöbben, hogy a külvilágtól nem elhatárolódik, hanem összefonódik vele. És ezt már nem csak fejben tudja, át is éli. Ebben az a lelkesítő, hogy már tapasztalatból tudom: ha befelé figyelek és változtatok, a külvilágom is változni fog. Ha pedig tovább folytatom-mélyítem a jógát, vagy épp az erdőt járom, csöndben, a kép megremeg és újra formálódik: rádöbbenek, hogy a külvilággal nem összefonódom, hanem a külvilág bennem van. Azaz bennem van a csönd, a fák méltósága és ereje, a madár rebbenése és dala, egy emberi arc szépsége, de bennem van az is, aki pusztítja az erdőt. Sőt, bennem van Putyin és Trump, bennem van a háború, és annak minden méltatlansága és brutális szenvedése. Na, azért ez durva, nem?
Ezen a ponton, azért, hogy nyugodtan élni tudjak, gyorsan visszahúzódom magamba: vagyok én, és van körülöttem a külvilág. Csakhogy a jóga, és sok más mélyre ható önismereti út egy komoly kihívást rejt magában. Müller Péter ezt így fogalmazza meg:
„Minél szellemibb az ember, annál nyitottabb. Minél lelkibb, annál érzékenyebb. Minél jobban szeret, annál fogékonyabb – annál jobban átérzi, átveszi, magába öleli a másikat. […] Ugyanakkor kitárni magunkat egy beteg világnak rendkívül veszélyes! Levetni a páncélt, amikor lőnek, belehelni mások mérges leheletét, átvenni a negatív, nyugtalan, szorongó rezgéseket: veszélyes.”
Igen, az. Én például egy alapvetően békés ember vagyok, de időnként történik valami, és akkor robbanok, olyan leszek, mint egy villámlás-égzengés. Ha a családom ilyet lát, visszahúzódik; tudják, jobb visszahúzódni ilyenkor, míg elül a zivatar.
Egyik mesteremet, Szép Ferit, elképesztően irritálta a zaj; pl. a szomszédok zaja, jóformán nem volt emiatt sehol sem otthona. Hogy lehet ez? Hát nem tudott uralkodni magán egy olyan tanító, akit a kriya jóga nagymesterek felhatalmaztak arra, hogy kriya-meditációkat vezessen? Hozzáteszem, ő volt az egyedüli ilyen felhatalmazott az egész országban. De a zajongó emberek kibillentették, feldúlták a békéjét. Hogy lehet ez? Müller Péter érti, és így írja le:
„A finomlelkű ember például zajérzékeny. Tudja, hogy a nagy dolgok csendben születnek, és ott is érlelődnek. Csendben, nyugalomban, ahol nincs lárma és zűrzavar. Tengerpart, sivatag, magányos hegycsúcs: itt születnek a csodák. Istenközelben csend van.”
Csakhogy a világ a beteg zajosságával, őrjítő pörgésével eltávolítja az embert a csodák világától. Jön a Karácsony, és nem a csendet keressük, hanem böngészgetünk a neten. Kinek nincs még meg az ajándéka? Litkai Gergő (humorista) a minap valahogy így fogalmazott: ha így folytatjuk, előbb utóbb mehetünk a Szíriuszra. Ami azért lesz csodálatos, mert ott, a Szíriuszon majd lesz egy minden eddiginél nagyobb Temu.
Azaz van a külvilág, amivel lelkesen együtt pörgünk, rohanunk, ami elfáraszt, kikészít, de amit azért sokat lájkolunk, és ami miatt sokat dühöngünk, és közben halálosan bele is betegszünk. De hát az a másik infarktusa, másik ember diabétesze, a másik rákja! Vagy olykor a miénk is?
Ez a dualitás, a jó és a rossz, az enyém és a tiéd kettőssége, amiben őrlődünk, a rákra tesz fogékonnyá minket – tanítja Bóna László. A rák egyik fontos gyógyszere a kesudió keserű és az édes részének határán lévő hártyájából készül.
Tehát a dilemma a következő: ha kitágulok, kinyílok, ha szeretek, egyrészt sérülékeny leszek, és magamba kell ölelnem-fogadnom minden zajt és megbetegítő nyugtalanságot; ha viszont visszahúzódom, elhatárolódom, akkor a külvilág taszigál, ingerel, magával ragad, és lehet, hogy előbb-utóbb rákos leszek. Akkor most mit tegyek?
Müller Péter szerint:
„Egy betegség akkor nem fertőz, ha erős az immunrendszerünk. Ez nem azt jelenti, hogy nem lehelem be a baktériumokat, csak azt, hogy nem leszünk tőlük betegek. Nem kerülünk a hatásuk alá. Minden adáshoz kell egy vevő is. Minden sugárzáshoz egy rezonancia. Minden „kívülről” jövőhöz egy „benső” hangoltság. És <csak ami belülről jön – mondja Jézus – az fertőz.>”
A kulcs tehát ott van, hogy ki tudjam tágítani magam – pl. megérintve egy fát – és ha kell, vissza tudjak zárni, rugalmasan.
Másrészről, ha valami irritál, felbosszant, vegyem azt végre észre! És ha észrevettem, akkor kell egy technika, aminek a segítségével ettől a gúzstól felszabadíthatom magam.
Egyik reggel levittem a váci vasútállomásra a lányomat. Hazafelé beugrottam venni valamit, ami kellett a háztartáshoz. Otthoni, kissé elnyűtt ruhában voltam, imádom az ilyesmit. Az autóm is ősrégi, 22 éves, de mindig megjavíttatom; szépen gurul, de kissé ütött-kopott. Szóval a parkolóőr végignézett a kocsin, aztán rajtam, majd lenézően elmosolyodott: – Mit dolgozunk, mit dolgozunk, ha szabad kérdeznem, ahol így be lehet járni? – Kissé meglepett, fogtam a gúnyt, de csak elmosolyodtam, és ennyit mondtam: – Otthonról, kényelmesen.
Szóval erről van szó: tudok-e rámosolyogni arra, aki valami felingerlő dolgot mond vagy tesz? Ha igen, akkor a benső-külső világom egy kis szegletében sikerült rendet tennem. Azaz az immunitásom fokozódott. És ez egyben annyit is jelent, hogy egy kicsivel többet lehetek kitágult-szabad.
Másik jóga mesteremet, Timcsák Gézát, az egyik előadása után megkínáltam a magammal hozott, édes, fehér kesudióbéllel. Emlékszem, rám nézett, elmosolyodott, és csak ennyit mondott: – Köszönöm, de ez most túl jó lenne nekem.
Évekig nem értettem, hogyhogy „túl jó?” De most már értem: épp tanított. És tanítani csak úgy lehet, ha belemerül az ember abba a kusza zavarosságba, amit mi ott, hallgatók, a jelenlétünkkel képviseltünk. Csak úgy tudott nekünk valami lényegeset mondani, ha velünk van ebben a fájdalmas, sokszínű, sokkötetes regényben, ha ott van kicsit minden megélt történetben, minden traumánkban, amit már ő is megélt. A kesudió édes bele szatvikus, a kitágulás fényébe visz, azt idézi fel. De Géza feladata éppen akkor nem az volt, hogy ebben a fényben időzzőn, hanem az, hogy minket ebből a zavaros állapotból, amennyire csak lehet, kivezessen.
Valahol mindannyian tanítók és tanítványok vagyunk egyszerre. Ezért viseljük egymást, önmagunkban. És csak rajtunk áll, hogy viseljük el.
Szerző: Bükki Tamás | 2025. szept 17. | Kiemelt, Tudomány és filozófia
Egy gyönyörű túrától tértem épp haza. Egy forrás mellett, gesztenyefák, egy öreg nyírva, égerfák és mogyoró társaságában meditáltunk – mind-mind a fellélegzés, kikönnyülés gyógyító fái. Aztán egyszer csak szembejött velem valami erőszakos. Érzékeny vagyok rá, gyakran a finomabb verbális agresszióra is. Akárhogy is, összerándultam. Mi van itt, hiszen most jövök egy feltöltő és kisimító meditációs túráról! És a héten már ez volt a harmadik ilyen! Hogy lehet ez?
És ekkor, zsigerből, hajmeresztő dolgot műveltem: megkérdeztem a nagyfiam, hogy tudna-e ajánlani nekem egy jól felépített, realisztikus, de agresszív filmet. Tudott. – Nézd meg a Vikingek című sorozatot – mondta. Nos, bele is kezdem, egyik részt néztem a másik után, éjfélig nyomtam! Freccsent a vér és az agyvelő. Ezzel bombáztam magam órákon át! Hát normális vagyok én?! Lássuk hát, mi lesz! Lássunk már végre a mélyére ennek a sok szarnak!
És ma reggel úgy keltem, hogy megértettem! És tudom is, mit kell tennem – azokkal a gyakorlatokkal kezdtem a reggelt, amiről úgy tudom, hogy a világomban megjelenő agressziót helyre teszik. Erről szól ez az írás.
És miért olyan lényeges ez? Mert ugyanez a minta rágja szét az embert minden rákos betegségben. És ugyanez a minta nyilvánul meg a társadalom rákos betegségében: a túlfogyasztásban, a természet elpusztításában, az erdőirtásokban. Ahogyan abban is, ahogy az egyik beteg diktátor a másikkal szövetkezve épp nekifeszül a harmadik földi nagyhatalomnak – mi lesz belőle, egy újabb hidegháború, vagy egy teljes társadalmi kataklizma, összeomlás?
Szóval úgy látom, nincs annál égetőbb téma jelenleg, minthogy megértsük és alkalmazni is kezdjük az ahimsza, azaz erőszakmentesség elvét. És ehhez szembe kell néznünk önmagunkkal, és mindazzal, ami körbevesz. Mert az, ami van, amit a saját világodban tapasztalsz és tapasztalni fogsz, nem a nagyhatalmakon múlik; Te vagy az, aki tapasztalod, igaz?
A helyes nézőpont egyszerűsít!
A fizikusok az elmúlt pár 100 évben rájöttek néhány zseniális dologra. Például, ha meg akarok érteni valamit, addig kell változtatnom a nézőpontom, míg a lehető legegyszerűbbé nem válik a kép, és így megoldhatóak lesznek az egyenletek. A bolygók mozgásegyenletei például, ha a Földhöz rögzítjük a koordinátarendszerünk, megoldhatatlanul bonyolultak; a Földről nézve a bolygók nem körpályán haladnak, hanem különböző hurkokat írnak le. Azonban, ha a nézőpontot a Naphoz rögzítjük – tadamm! – a bolygók mozgása egyszerű lesz. Ellipszis pályákon mozognak. Kopernikusz ezt értette meg. Beugrott neki – mert kereste – beugrott neki a helyes nézőpont. És így a dolgok leegyszerűsödtek, – és épp ez jelezte, mindennél erőteljesebben – a megtalált kép igazságát! Nem az a tudós, aki a dolgokat elbonyolítja annyira, hogy azt már 5 év egyetem nélkül nem is értheted, hanem az, aki le tudja egyszerűsíteni. A tudomány szerepe ugyanis az igazság feltárása, és ennek jelzőfénye az egyszerűség.
A jóga is tudomány. És Patanjali mester 8 rétű jóga ösvénye az ahimszával, azaz erőszakmentességgel kezdődik. Miért is? Foglald el, keresd meg a helyes nézőpontot, ahol az erőszak a világodban elsimul! A jóga gyakorlatoknak kezdetben az a lényege, hogy ehhez a nézőponthoz elvigyen. Mert továbblépni a szabadság felé nem lehet anélkül, hogy előbb felfedezted volna a helyes nézőpontot. És ekkor kezdődik az igazi jóga, amihez már nem kell sem jógaszőnyeg, sem testhez simuló vagy épp lenge, csinos ruha.
Beavatás az Egységbe
A beavatás folyamatának – erre jöttem rá – nem az a szerepe, hogy megnyissa az 5 érzékszerven túli észlelés képességeit, ezek csupán egy tágasabb világ felfedezésének eszközei, ami természetesen megadatik. A beavatásnak az az értelme, hogy az ember kusza világa a maga idejében kibogozódhasson, egyszerűsödhessen. A természetben töltött csöndes jelenlét, a fákkal való érzéki kapcsolat is épp ezt támogatja.
A jóga gyakorlása során megremeg a kép, mint a csillagos ég, ha tábortűz fölött figyeli az ember a csillagokat. Egyszer csak mintha hátrébb léptem volna önmagamtól; az vagyok, aki szemléli a testem minden nyűgét és örömét, és a külvilág kusza történéseit.
Van a beavatásnak egy szintje, ahol azt tapaszalom, hogy minden érzékszervem az elme vetítőernyőjére festi fényeit és hangjátékát, és a bennem élő figyelő ezt az ernyőt szemléli. Ebbe a fényjátékba, a vetített benső képbe beleinterferálnak élő vagy rég eltemetett emlékeim, traumáim. Sosem a valóságot látom. Minden, amit tapasztalok, rejtett, benső szimbólumok kivetítései. Vagyis minden szépség, és minden agresszió is, amit tapasztalok, bennem van! Minden, amit tapasztalok, a részem. Miért olyan fontos ez? Mert ha a részem, tudok rajta változtatni!
Bóna László a Béke te magad légy! c. előadásában megmutatja, hogy egész társadalmunk, a fogyasztási dömpingjével, a klímakrízisével, a háborús konfliktusaival lényegében rákos állapotban van. Jelenleg mindenkinek erős hajlama van a rákbetegségre. És most figyelj: ennek nem az agresszió az oka! Hanem az, hogy elrejtjük magunk elől az agressziót, hogy szőnyeg alá akarjuk söpörni. Lényünk keserű, fájdalmas oldaláról nem akarunk tudomást venni: az a másik ember, ő tehet róla! Ő nem érti meg, hogyan kellene viselkednie, hogyan kellene kommunikálnia!
Jézus így mutatott rá erre:
„Miért nézd a szálkát a másik szemében, amikor a magadéban még a gerendát sem veszed észre? Hogy mondhatod másnak „Barátom, hadd vegyem ki a szálkát a szemedből” amikor a saját szemedben lévő gerendát nem látod? Képmutató! Vedd ki előbb a saját szemedből a gerendát! Akkor majd elég tisztán látsz ahhoz, hogy a szálkát is kiveheted a másik szeméből!” (Lukács, 6:41-42)
Számomra minden leegyszerűsödik tehát, ahogy rátalálok újra és újra arra a nézőpontra, hogy minden, amit tapasztalok: Én vagyok.
És persze ott van a Te saját világod, épp ugyanígy. Mindannyian Univerzumok vagyunk, hatunk egymásra, gyógyíthatjuk egymást. Hathatok rád, példamutatással, de! nem változtathatok meg semmit a Te Univerzumodban. Erre nincs hatalmam. A szeretet pont annak a kinyilvánítása, hogy elfogadlak úgy, ahogy vagy. Nem akarom azt, hogy más legyél. De ha te szeretnél valamit változni, változtatni, akkor én támogatni foglak ebben.
A Világ épp annyi párhuzamos, szuverén valóságból áll, ahány tudatos Én vagyok cseppje van a Teljességnek, Istennek.
Küzdelem a „gonosz sérvvel” – uralom a Tálákon
Mivel minden, amit tapasztalok bennem van – ahogy a Te Univerzumodban minden benned – mit tehetnénk hát, ha fájdalmas vagy azzá fajuló agressziót tapasztalunk? Emberi lényként, rendkívüli segítséget kaptunk ahhoz, hogy kiműveljük az ahimszát, és a többi jámát, azaz a többi fontos kapcsolati minőséget: az igazsághoz való hűséget (szatja), a lopástól való tartózkodást (asztéja), a gyűjtögetéstől való tartózkodást (aparigráha) és az önmegtartóztatást (brahmacsarja).
Az ahimsza nem csupán erőszakmentesség, hanem annak felismerése, hogy nem tudom az agressziót kioldani magamból, csupán uralhatom. Hasonlóan a lopástól való tartózkodás annak felismerése, hogy nincs kitől lopnom. A tantra ősi tudománya feltárja előttünk, hogyan lehet uralni ezeket a területeket. A tálikus központokról korábban már írtam a Kígyó és kígyóerő c. írásomban.
Röviden arról van szó, hogy a tantra élet és világmodellje szerint a tálikus központok a lábakba vetülnek. Ezek a központok lényegében kapuk, ahol alsóbb, nehezebb létsíkok hatásai mindegy áttüremkednek az ember saját Univerzumába, és hatást gyakorolhatnak ránk.
A tálák hatását nem lehet eliminálni. Viszont meg lehet tanulni kezelni. Ha érdekel hogyan, és szeretnéd gyakorolni írj nekem!
A világunk kifényesítése, meggyógyítása tehát nem arról szól, hogy visszautasítjuk, rákos daganatban elzárjuk lényünk számunkra nem tetsző, agresszív, gyűlölködő, önző, rabló, szorongó oldalát. Hanem megtanuljuk, hogyan legyünk ezek urai. Ez a királyi, azaz Rádzsa-jóga alapja; mert aki király, az uralkodik saját Univerzumában – és csak ott.
„Boldogok, akik békét teremtenek, mert ők az Isten fiaikánt élnek majd.” (Máté, 5:9)
Szerző: Bükki Tamás | 2025. aug 31. | Kiemelt, Tudomány és filozófia
„T. C. Vilabier Opus 26-os művét, az MW 1211-es Húrszonátát egy még fel nem fedezett hangszerre mindenki csak úgy ismerte: a „Hidrogén szonáta” […] A lány aggódott, hogy élete célját – vagyis hogy eljátssza a Hidrogén szonátát elejétől a végéig, hiba és megállás nélkül, az egyes tételeket elválasztó lélegzetvételnyi szünetektől eltekintve – nem tudja megvalósítani, mielőtt egész civilizációja glóriával övezve a mennyországba települ. A szublimálás túl korán jött, neki legalábbis. Már csak huszonhárom nap volt hátra a történelmi pillanatig. […] A lány azon tűnődött, milyen lesz a szublimálás, és milyen lesz új életet kezdeni Odaát, abban az állítólag tökéletesen valóságosnak tűnő másik világban.” /Iain M. Banks: Hidrogén szonáta/
Nézem a szakadó esőt, ahogy mosdatja a kert tikkadt körtefáit ezen az augusztus végi napon. És azon töprengek, ha a világunkból 23 napunk maradna, vajon mit kezdenék vele? Ha minden, amit ismerek, a gyermekeim alakja, a lakás és az eső illata, a szél érintése, a fák levelei felszívódnának 3 hét múlva, mi válna igazán fontossá?
Azt hiszem az első, amit tennék: minden olyan munkát abbahagynék, amely csak pénzkeresetként szolgál. Aztán kukába dobnám a mobiltelefonom. Anélkül, hogy emailt vagy üzenetet írnék bárkinek.
A légzésem ízét azonban nagyon szeretném. Ahogy a Párom érintését és illatát is, igen.
Járnék-kelnék szeretett fáim között, meg megérintve meleg vagy hűvös törzsüket.
Levetkőznék és belefeküdnék egy hegyi patakba. Megszárítkoznék a napon.
Feküdnék a fűben, csillagokat bámulva – és közben el nem mulasztanám egyetlen édes lélegzetem.
Sokat nevetnék, sokat sírnék, igen.
Virágokban gyönyörködnék, a tünékenység dimenzióját érintő, rebbenő lepkék után néznék – és közben el nem mulasztanám egyetlen lélegzetem.
Újra meghallgatnám Rachmaninov II. zongoraversenyét, és igen, Ivo Sedlachek gyönyörű Into the dream albumát – és mindeközben élvezném minden egyes csodálatos lélegzetem.
Élvezném, hogy minden belégzésem belemerít az Ég fényébe, és minden kilégzésem felpezsdíti bennem az életerők örvényét, az Ősanya mély, mindent átjáró szeretetét.
És igen, hosszan maradnék csendben, miután a zene véget ért. Emlékezve a tünékeny évmilliókra, melyet átéltem.
És Te? Te mit tennél, ha még maradna 23 egész, csodálatos napod?
Eltöprengtél már, milyen lesz a létünk azután?
Milyen lesz a húrszonáta, amit egy fel nem fedezett hangszeren játszunk: önmagunkon?
Mondd, Te készen állsz? Tudod-e sziklaszilárd bizonyossággal, hogy a 23 napot követően csak az, ami lényeges, az nem változik?
Te mit tennél, ha még maradna számodra 23 örökkévalóság, 23 lélegzet, 23 életigen?
fotó: Zelei Anna
Szerző: Bükki Tamás | 2025. aug 06. | Kiemelt, Spirituális hangos novella, Tudomány és filozófia
Egy hegynyi kvarckristály belsejében jártam. A MesélőFöld háziasszonya, Viktória kalauzolt el a föld mélyébe, egy fluoreszkáló, gyönyörű kristály szívébe; mindez egy felhagyott ásványbánya tárójában van.
MesélőFöld, fotó: Galántai Bálint
Azt mondják, hogy amikor Ádám „beleharapott az almába”, megkapta a tudást, és egyben a szabadságot, hogy életét a tudás által, azaz tapasztalatai által vezethesse. Azonban kitaszíttatott a Paradicsomból, a Dzsána-lókából.
Az embernek sok létszinten van otthona, lásd pl. az Ember 12 otthona c. írásomban. Ezeket az otthonokat minden be- és kilégzésünkkel érintjük. Minden be- és kilégzésünkkel meghalunk, azaz megérintjük az Eget, majd megszületünk újra, megérintve a Földet.
A be- és kilélegzéssel két energiát mozgatunk: a belégzéssel a Siva, azaz Atya energiájában mintegy megfürdünk, a kilégzésünkkel a Shakti, azaz az Anya életerői ébrednek fel bennünk újra; ez az élet öröme, ami körbeölel! Minden egyes belégzéssel, minden tudásmorzsával közelebb jut tehát hozzánk a halál. A halál azonban nem az élet ellentéte.
„Tudatosságunk a testi természetünkben végbemenő halálfolyamatokon alapszik. Ez a halálfolyamat szükséges a tudatos lénnyé válásunkhoz.” (Ehrenfried Pfeiffer: Christian Rosenkreutz kémiai menyegzője, 8 előadás jegyzete)
A MesélőFöld hegynyi kvarckristálya, melynek közepébe fut a táró, a Siva, azaz Atyai energiát ébreszti. Nagyon erős tér van ott, ez a Tudás tere. Majd, amikor elsétálsz az Atyától, azaz jössz kifelé a fényben fürdő alagút szája felé, az olyan, mint egy születés. A kilégzés az Anya minősége, maga az újjászületés.
A Szabadság-Paradoxont fiatal tudósként írtam, és a tudás és élet, a be- és kilégzés összefonódottságát mutatom meg benne. Így kezdődik:
„Hosszan meredt Naramra, majd becsukta a szemét, szédült. Igaza volt ennek a különös szemű embernek… megöli magát. Túl fogja élni. Mert rátalált a megoldásra. És ha már egyszer… ha már megérkezett ide… Felélesztik a DNS-éből, sikerülni fog, és újra emlékezni fog mindenre, az elméletére főképp, a legapróbb részletekig. Kinyitotta a szemét és lassan végignézett az inox guillotine csillogásán. Milyen pokolian kézenfekvő… csak oda kell feküdnie. Milyen szép! Egy ember az egér helyett, a természettudomány az útvesztő helyett. És ha már ember… Nem önfeláldozás. Tudáspróba. A legszebb kísérlet, amit valaha tudósok végeztek… Az élő-világháló létezik – vajon kimondta ezt most? Naram sárga macskaszemei vártak, szinte simogatták azok a szemek feszült agyának barázdás felszínét. Bólintott Naramnak, majd a guillotine ágyához lépett és óvatosan ráfeküdt.”
Hallgasd meg a teljes történetet:
Szerző: Bükki Tamás | 2025. aug 01. | Kiemelt, Spirituális hangos novella, Tudomány és filozófia
„Nem akarom, hogy azon az úton kövess engem, amelyen én haladok a célom felé. Járd a saját utad, kövesd az általad meghatározott irányt, amely benső késztetéseidnek a leginkább megfelel. Ne fogadj el semmilyen állítást csak azért, mert tőlem származik. Ha százszorosan igaz is, mégsem a te igazságod, és így nem fogsz vele azonosulni. Az igazat valósítsd meg, és akkor magadévá fogod tenni az igazságot. Az igazat megvalósítók életpályáját tekintsd csupán bizonyítéknak arra, hogy a cél elérhető.” (S. R. Yesudián, Haich Erzsébet Beavatás c. könyvének előszavában)
Haich Erzsébet, aki a nagy jógi, Yesudián mestere volt, ezekkel a szavakkal kezdi a Beavatás c. könyvét:
„Választ keresek. Tudni szeretném, mi az élet értelme a földön.”
Jóga mesteremtől, Szép Ferenctől azt tanultam, hogy az ember nem egy test, amiben valahogy összerendeződik a tudat és a lélek, hanem egy szellemi lény, aki egy időre kapott egy érző testet.
Emlékszem, épp jóga órára öltöztem át, Feri is ott volt az öltözőben. Meséltem neki, hogy volt egy álmom, pedig ritkán álmodom. Egy öregember jött el hozzám, és csak beszélt, beszélt; magyarul beszélt, de ennek ellenére egy szót sem értettem. Azt azonban tudtam, hogy ez az öregember, a kriya jóga mestervonal egyik nagymestere, Sri Juktésvár.
Feri rám nézett, biccentett, majd kacarászva ennyit mondott:
– Na igen, Juktésvár szokott ilyen huncutságokat csinálni.
Ezért mentem el a kriya beavatásra. Tántoríthatatlan voltam.
Az Ahol a párhuzamosok egybeérnek könyvemben így írok erről:
„Beavatás nélkül minden spirituális gyakorlás csupán előkészítés. Ez az előkészítés, az energia rendszer és elme tisztítása azonban igen fontos. E nélkül a beavatás eredménye nem tud megfelelően kibontakozni.
A beavatás során a beavató mester, aki belemeríti magát a Krisztus-tudatba, feléd irányítja ennek energiáit, és ezáltal lehetővé teszi számodra, hogy ennek a kapcsolatnak, bármilyen halvány is, tudatába kerülhess. Lehetővé teszi, hogy többet észlelhess a világból, mint amit szemeddel látsz és füleddel hallhatsz.”
Amikor első gyermekünkkel volt a feleségem várandós, hosszan készülődtünk. Például felkerestem egy asztalost, és az ő segítségével, saját kézzel készítettem el a gyermekeim bölcsőjét (később a kislányom is ebben ringott). Egy gyermek megérkezésére lehet készülni, de apává akkor lettem, amikor a pár napos kisfiamat a mellkasomra fektettem, és így aludtunk, szundikáltunk együtt.
Egy beavatás után már nem vagy ugyanaz, aki korábban voltál – bár az életed látszólag változatlanul folytatódik. Életem beavatásai, melyekben részesülhettem, mindig megráztak, új távlatokat nyitottak, és erőt adtak ahhoz, hogy az úton járjak, sőt életörömet és a béke egy új szintjét hozták el nekem.
És egyszer csak megérkeztek hozzám Szép Feri mesterem ezen szavai: „csodálatos halhatatlan lelkek vagyunk”.
Feri tavaly hagyta itt a földi testét. Utolsó hónapjait egy elfekvő korházban töltötte, ahol a két kezét az ágyrács két oldalához kötötték. Azóta megtudtam, hogy jelenleg Magyarországon több korházban az a bevett szokás, hogy a demenseket, vagy hasonló betegeket, illetve végstádiumban lévő embereket, haldoklókat így kikötik, méghozzá akár hetekre, hónapokra, azért, hogy ne rángassák ki a karjukból az infúziót, vagy ne szedjék le magukról a pelenkát. Túl kevés az ápoló – ezzel érvelnek. Ezért aztán így haldokolnak, most is, több ezren, megfeszítve, megkínozva.
Amikor Ferit utolsó napjai előtt meglátogattam, a hús már felszívódott róla, élő csontvázként feküdt ott megfeszítve. Majdnem elsírtam magam. Aztán meghallottam őt, pedig már nem tudott beszélni. Felemeltem a fejem. Nem ott volt az ágyban, az agyongyötört testben, hanem fölötte, fényben, és azt mondta nekem szavak nélkül: Ugyan! Nézz rám! Engem nézz! És láttam őt. Jól volt, soha jobban!
„A halhatatlanság felfedezése éppen abban áll, hogy magamnak kell felfedezni a következő igazságot: „halál” egyáltalán nem létezik, az ember – tehát én is – az egész örökkévalóság során halhatatlan volt, és az is lesz. A halhatatlanságot ugyanis mindenkinek magában és a maga számára kell felfedeznie, senki más nem adhatja át nekünk ezt az igazságot.” (Haich Erzsébet: Beavatás)
A beavatás az ősi időkben egy több napos, nagyon kemény folyamat volt; mindjárt bemutatom, hogyan avatta be az egyiptomi papság Mózest – Kodolányi János gyönyörű és igaz módon leírta. De előtte azt kell tudnod, hogy az idők változnak. Az egyik legjelentősebb változást maga Jézus hozta el. Ma már nem kellene azon az úton végig menni, amin Mózes és Jézus is végig ment.
„Ezt a régi beavatást Krisztus-Jézus újjal helyettesítette, azoknak az erőknek a segítségével, amelyekről még szólnom kell. A beavatás régi formájának meg kellett szűnnie, de átmenetet kellett teremteni a régi korszakból az újba. Még utoljára valakinek, átmenetként, a régi módon kellett a beavatásban részesülnie, de már a keresztény ezotériában. Ezt pedig csak maga Krisztus vihette végbe, és beavatandónak az volt kiszemelve, akit Lázárnak nevezünk.” (Rudolf Steiner: A János-evangélium)
A beavatás folyamata Jézus óta is jelentősen átalakult, valamikor a 19. század küszöbén. A beavatásra való felkészülés egyik legismertebb eszköze jelenleg a hatha jóga, a beavatás pedig az egyes jóga tradíciók mesterei adják át annak a tanítványnak, aki ezt kéri.
A másik legjelentősebb lehetőség a beavatásra való felkészülésre a Természettel való elmélyült kapcsolat. A Természetet nem lehet megismerni csupán a botanika, zoológia vagy az ökológia módszertanával. A Természetbe merülve az ember átélheti, hogy ő egy sokkal-sokkal tágasabb lény, mint korábban gondolta. És vannak a Természetben ősi Mesterek által berajzolt kapuk, és ezen átlépve átélheti az ember a beavatást. Ezt az új beavatást mutatom meg Az öt fa c. könyvemben.
A beavatásnak több szintje van:
„A beavatások a fejlődés fázisai, állomásai […] Minden egyes fokon a tanítvány szemlélete, felfogása, önismerete és természet-ismerete teljes egészében megváltozik. Minden, amit addig biztos alapnak hitt, újra meg újra összeomlik alatta, rommá lesz, és minden egyes beavatási fok az előző fokozat romjain épül fel.” (Kaczvinszky József: A hét beavatás)
Aki író, az tudja, hogy amikor az ember kézzel ír, van annak egyfajta varázslata. Van egy pont, amikor a kézzel író csatornává válik. Attól a ponttól nem fogalmaz, hanem átadja magát, és a toll magától mozdul a kezében. Egy író, aki ezt megtapasztalta már, felismeri, amikor egy másik író műve ilyen ihletett mű. Meggyőződésem, hogy amit Kodolányi Mózesről leír Az égő csipkebokorban, így született, Kodolányi lecsatornázta közén az ákasában ott lévő ősi történetet. Alább ebből a könyvből olvasok fel neked, felolvasom belőle Mózes, azaz Mósze egyiptomi herceg legmagasabb szintű beavatásának gyönyörű történetét. Azért olvasom fel, hogy átérezhesd, hová visz az az út, amelyet együtt járunk. Íme:
Ahogy fentebb írtam, az út, és a beavatás időről-időre változik. A jelen kori beavatás kihívása, hogy az ember fel tudja ébreszteni magában azt az erőt, ami a kitartó és rendszeres, napi szintű gyakorláshoz kell, legyen ez jóga, meditáció, vagy a természettel való, egyre mélyülő kapcsolat.
A Természet sokkal több, mint aminek látszik. Például azt tudtad-e, hogy minden egyes fa kapcsolatban van az élővilág egészével? Minden fa megnyit számodra egy kvantumalagutat a teljességhez. Ott, ahol élsz, biztos, hogy vannak például Lélekalagutak. Felismered-e ezeket?
Irodalom:
- Rudolf Steiner: A János-evangélium (Hamburg), GA 103, Géniusz Kiadó, 2018,
- Kodolányi János: Az égő csipkebokor, 1. kötet, Magvető Kiadó, Budapest, 1978, 4. kiadás
- Bükki Tamás Aila: Ahol a párhuzamosok egybeérnek, Gájatri Könyvkiadó, 2021.
- Kaczvinszky József: A hét beavatás, Hermit Kiadó, 1946.
- Elisabeth Haich: Beavatás – Óegyiptomi misztériumok, Édesvíz Kiadó, Budapest, 2022.
