„Megbetegszünk; ám a betegség nem más, mint a természet egy kísérlete arra, hogy meggyógyítson minket.” /C. G. Jung/
Az Egészség nem a betegség hiánya. Az Egészség az, amikor képes vagyok mindazt, ami velem történik, előre vivő, pozitív impulzusként tekinteni. Ezt Dr. Swami Mudrarupa tanította nekem egy jógaterápiás kurzusán.
Ha folyik az orrom, köhögök, vagy problémákat tapasztalok a szívemmel: betegnek nyilvánítanak. A betegségem tüneteiről és lehetséges következményeiről kezdenek beszélni. Bizony könnyen elhiszem, és elkezdem én is mondogatni: beteg vagyok. Tudod, influenzás. Szívbeteg…
Ez a betegség tudat azonban jelentősen hátráltatja a gyógyulást. Miért? Ha így, betegnek tekintem magam, megváltozik a hormonális működésem, és valójában nincs egyetlen izmom sem, ami ne lenne feszült. Nincs egyetlen sejtem, ami erről ne értesülne, és így minden sejtem természetes működése, anyagcseréje, energia-állapota felborul. És mindez alapvetően hátráltatja a gyógyulásom, hátráltat, hogy visszataláljak az egyensúlyhoz.
Hát akkor hazudjam azt, hogy jól vagyok? – szegezed talán nekem a kérdést, jogosan.
Dehogy. Sőt, ha nem érzed rendben magad, fogadd el, hogy ez a betegség, minden tünetével most veled van. Ám Te nem vagy beteg! Te az vagy, aki ezt a betegség-állapotot tapasztalja. És lehet, hogy ez fájdalmas, ijesztő, lehet, hogy igen nehéz.
Ken Wilber útmutatása: a Vipasszana
A Buddha arra jött rá, hogy ha elutasítja saját démonjait, azok naggyá nőnek. A fájdalmat sokszor észrevétlen mi fokozzuk fel, mi tesszük óriássá. Jó pár éve egy Vipasszana elvonuláson vettem részt, mert észrevettem, mennyi felesleges kuszaság tölti ki a fejem, és egyben szerettem volna megtanulni azt a meditációs technikát, amit Ken Wilber mellrákkal hősiesen küzdő, elképesztő felesége, Treya alkalmazott, hogy túlléphessen a betegségén[1]. A Vipasszana meditációs üléseknél van egy fázis, amikor azt kérik a résztvevőktől, hogy végezzék a gyakorlatot úgy, hogy 2 órán át nem mozdulnak meg. A legkényelmesebben elhelyezkedtem. Épp csak egy alig érezhető pici nyomás volt a fenekemnél. Ám fél óra múlva csillagokat láttam a fájdalomtól, és csorgott a veríték a homlokomról. Akkor, kétségbeesésemben, elkezdtem alkalmazni azt, amit ott tanítottak. Elvágtam az elme felfokozó, öngerjesztő folyamatát. És ahogy így figyeltem befelé, a fájdalmam pár másodperc alatt újra az volt, ami: egy kis jelentéktelen nyomás a fenekemnél. Döbbenetes volt!
Ám tudom, van úgy, hogy ez valahogy nem megy. Mert a fájdalom elsodor. Fogfájásnál éltem át ilyet. És láztól gyötörve. Bevallom azt is, hogy volt, hogy ilyenkor bevettem végül 1-1 szem gyógyszert. Hogy pihenni tudjak. Szükségem volt enyhülésre. Ám ez az enyhülés akkor segíti igazán a gyógyulást, ha ennél többet is teszek. Ha a gyógyszer adta enyhülést helyesen tudom felhasználni, és tovább tudok lépni.
A dharma: jó úton vagy?
A továbblépés pedig, hogy megértem: a betegség értem van. Azért kapom, mert valahogy letértem a helyes útról. Ez az út, a dharma. Az, amiért itt vagyok. Amiért születtem. A betegséget segítségül kaptam, hogy visszataláljak. Hogy megértsek valami fontosat, és hogy korrigálni tudjak.
Nemrég belementem egy csúnya vitába. Meg voltam róla győződve, hogy igazam van, sőt, jót akarok. Bosszantott, sőt dühöngtem, hogy ezt hogyhogy nem érti az illető. Nagyon felment a pulzusom. Mindennek következményeképp, pár napra rá, erős szívritmus zavar jelet meg nálam, ami vissza-vissza tért. Egyik éjszaka a kisfiam ágyánál összeestem, mert leállt a szívem.
Nagyon ijesztő, sokkoló volt. Szerencsére a szívem pár másodperc után újra indult. Kicsit később, amikor láttam, nem múlik el magától, rászántam magam: ezzel most törődnöm kell. Elkezdtem erre specifikus jógagyakorlatokat végezni, és minden nap, kitartóan gyakoroltam ezeket. Felszabadító, döbbenetes élmény volt, ahogy kimossák ezek a gyakorlatok belőlem az érzelmi feszültségeket. És ezzel együtt egyszer csak elért hozzám a megértés is. Megértettem, hogy nem erőltethetek senkire semmit, még akkor sem, ha meg vagyok arról győződve, hogy igazam van, vagy hogy neki az jó. Lehet, hogy nincs itt az ideje. A Mesterem úgy fogalmazott, hogy „tudod Tamás, amikor az autók piros lámpát kapnak, akkor meg kell állniuk.” A továbblépés mindenki számára akkor lehet, amikor ennek elérkezett az ideje. Ezt nem lehet sürgetni, és nem lehet „büntetlenül” kierőszakolni a „jót”. Sőt, nem feltétlenül segítő az, amit én annak gondolok. Amikor erre ráláttam, meggyógyultam. És nem csak a szívem. Én lettem egészségesebb.
Szóval a betegség amolyan segítőtárs. Én ezt értettem meg. Kívánom, hogy legyen ez a Te felszabadító tapasztalatod is! Ám Rád bízom: döntsd el, hogy mindaz, amit itt leírtam, segítség-e most Neked.
[1] Lásd Ken Wilber „Áldás és állhatatosság” c. könyvét.