„A külvilággal foglalkozó reál tudományokban a döntő szó az információ. A humán világban, a lélek dolgaiban: nem! Az emberiség kétezer éve informálva van a kereszténység legegyszerűbb és legmélyebb igazságairól is, mégsem valósított meg belőlük semmit! Hiába „tudja” mindenki, hogy a szeretet törvénye éppoly univerzális, mint a gravitáció, mégis gyűlöletben élünk, amelyből még akkor sem vagyunk képesek föleszmélni, amikor már végveszélyben vagyunk, s egymás torkát szorítva zuhanunk a szakadékba. … A benső világ – azaz: a lélek – megértése csakis önismeret útján történhet meg. A befelé néző ember megismerése csakis akkor lesz valódi, ha saját tudattalan tartalmaival szembesül, ha megismeri lelkének működését, szintjeit, emlékeit, valódi szándékait, rejtett jövőképét, sorsteremtő hatalmát; ha egyre beljebb és beljebb kutatva végső soron megpillantja s átéli lénye legbensőbb centrumaiban élő halhatatlan, isteni ÉN-jének jelenlétét. Ha ez megtörténik: máris tud szeretni.”
(Müller Péter: Lomb és gyökér)
Több, mint 25 éve voltam utoljára az Alpokban, most nyáron újra eljuthattam ide. Felemelő, egyben megdöbbentő élmény volt.
Egyszerre észleltem a természet csodáját, és az ember brutális tájpusztítását. Gyakran e kettő egyetlen hegy két oldalán: egyik oldalt temérdek erdőirtás, melynek oka a gyorsan szaporodó nyaralók, újabb és újabb síliftek és sípályák, valamint a „szépre” nyírt legelők, hogy kiszolgálják az emberek semmit sem csökkenő húséhségét – a helyi éttermekben az étlap 99%-a húsétel!
A hegy túloldalán, a kicsit nehezebben elérhető helyeken pedig olykor jó 100 éves fenyvesek, 20-30 cm-es puha mohatakaró, mindenfelé csordogáló patakocskák, millió virág, pirosan és sárgán virító gombák, és hangyák, méhek és rovarok finom jelenléte – az élet gyönyörűséges, testet-lelket feltöltő, kisimító gazdagsága.
Az ember biztonságra törekszik és kényelemre. Eltöprengtem azon, hogy a hegyi utak, melyet a síelők hada miatt még háromméteres hóban is járhatóvá kotornak a gépek errefelé, a nyaralók, melyet a legnagyobb hidegben is kifűtenek a fa és földgáz, vagy villanyenergia égetésével (az áramtermelés 60-80 %-át is fosszilis tüzelők égetésével nyerik jelenleg), megteremti a biztonság és a jólét látszatát.
Miért csak a látszatát? Mert mindezt azon az áron teszi az ember, hogy kiírtja a Föld klímájának stabilitásában óriási szerepet játszó erdőket, feldúlja az ökoszisztémát, aminek ára egy szakadék szélén táncoló civilizáció. Az ökológusok és klímakutató, valamint a jövőkutató szakemberek szerint, mint pl. Stumpf-Biró Balázs, az egész nyugati civilizációnk látszat biztonsága bármikor összeomolhat. Balázs jó ideje vészforgatókönyveket készít, stratégiákat népszerűsít, hogy minél többen túlélhessük a zuhanást, ami szerinte az előttünk álló 25-30 éveben fog bekövetkezni.
Én a remény oldalával szeretnék foglalkozni itt – nem a zuhanással, hanem a felemelkedéssel. A remény éppannyira reális, ott van a hegy túloldalán.
A hegy túloldalára – így tapasztaltam – nem megy el a turisták hada. Ezeken a „rejtett” helyeken tobzódik az élet. Itt kisimul a vándor. Mélyet lélegezhet a fenyőillatú, tiszta levegőből.
A hegy valóban gyógyító túloldalára azért nem jut el az emberek sáskahada, mert kényelmetlen, mert meg kell érte izzadni, erőfeszítést kell tenni érte. A hegyi utak meredekek. Pár kilométer alatt sok száz, akár 1000 méter szintkülönbséget ívelnek át.
Eltöprengtem, hogy élhetné át ezt az elevenséget, gazdagságot, szépséget és felemelő-gyógyító energiákat az az ember is, aki – pillanatnyi helyzeténél fogva – nem tud megmászni egy hegyet. És akkor beugrott!
Hát persze, az alagút! Hiszen az autópályán is az Alpokba jövet-menet, hány és hány alagúton vitt át az utunk! De hát ez éppolyan pusztítás, nem? – alagutakkal megerőszakolni a tájat, és elárasztani és letaroltatni a turista sáskahaddal az élő-eleven vidéket. Lehetetlen egy ilyen alagút.
És ekkor eszembe villant a kvantumelmélet alagúteffektusa, mely a józan ész számára lehetetlen és érthetetlen, ám létezik és működik: egy részecske képes arra, hogy átugorjon egy energiagáton. Akkor is meg tudja tenni, hogy átjusson a „hegy túloldalára”, ha ehhez határozottan nem rendelkezik elegendő energiával. Toporog a hegy egyik oldalán, aztán egyszer csak zsupsz, ott van a túloldalon.
Mi lenne, ha ilyen „alagúteffektussal” pezsdítenénk át azt a szeretetet az emberiségbe, amiről Müller Péter is beszélt? Azt a szeretetet, ami egy léttapasztalat, és hatására megszűnik önmagunk, azaz a másik ember és a természet eszement gyilkolása? Mert igaza van Péternek, az információ nem elég. Aki nem élte át, hogy Egy a másik emberrel, egy fával vagy a Földre vetülő csillaggal, ha nem élte át ezt az élményt nem csak az eszével, hanem szívével, lénye teljességével, az hívhatja magát Jézus, Buddha, Krisna vagy Mohamed követőjének, nem tudja mit beszél, és hogy mit tesz önmagával és gyönyörű, Istent tükröző virág-világával.
Lehetséges az, hogy mi emberek átjussunk a tű fokán? Hogy kirepüljünk szépen megépített darázsfészkeinkből, biztonságosnak tetsző otthonainkból – megtalálhassuk azt a helyet, ahová Jézus és sok más Mester is meghívott minket?
Nos, íme a lélek alagúteffektusa:
Válassz ki egy fát – bárhol is élsz, akár egy közeli parkban, a kertedben, vagy egy általad elérhető erdőben. Engedd, hogy a fa szólítson meg, belülről cselekedj, ne a tetszésed és nemtetszésed irányítsa lépteidet. Menj oda a fához, aki az alagút őre. Lehet, hogy megöleled, de az is lehet, hogy tiszteletet adó távolságban megállsz előtte. Lehet, hogy arra hív, tedd rá a kezed, vagy érintsd hozzá a homlokod.
Ezt követően mondd ki a neved!
Ezután fogalmazz meg egy kérést: mi az, amint szeretnél változtatni az életedben? Őszintén, mire van szükséged? Mit kérnél azért, hogy az életed boldogabb lehessen?
Majd tegyél egy felajánlást: az a szeretet, gondviselés, szépség, ami már most is körbevesz, általad, minden lélegzeted által, minden lépésed által segítse és támogassa embertársaid és a természet egészségét, eszmélését önmaga szépségére és rendeltetésére. Engedd, hogy a béke eszközévé válj a felajánlásod által, lélegzeted és létezésed által.
Fontos, hogy a felajánlásod őszinte legyen: ha nem tudod őszintén átölelni az „ellenségeidet” (akik egyébként sosem kívül, mindig belül vannak), akkor ne akard magad megtéveszteni! Az, aki vagy, mindig túllát ezen a csaláson. Vedd észre, hogy ez egy hosszú út, és ha nem megy az, hogy átöleld a szomszédod vagy munkatársad szurkálásait, gonoszágait, vagy magadhoz öleld egyik vagy másik ország ügyeskedő-bujtogató vagy gyilkosságra buzdító politikusait, akkor ezt ne tedd! Egy őszinte kis lépés messze többet ér a nagy szavaknál.
Szóval engedd, hogy egy fa kiválasszon, lépj hozzá, vagy érintsd meg, utána mondd ki a neved, a kérésed és egy felajánlást – így nyílik a kvantumalagút. Majd ülj le legalább 10-15 percre a fa terebélyébe, ölelő lombkoronája alá! És engedd meg, hogy tényleg körülöleljen, és átsegítsen az alagúton a hegy túloldalára, önmagadba.
Tedd ezt szokássá! És vezess róla naplót minden nap! Van, hogy az alagútban kezdetben eltűnik majd, elalszik az éberséged. A dolog azonban ilyenkor is működik. Az életed pozitív eseményei fogják majd visszatükrözni, hogy igen, bizony, jártál ott, a hegy Egészség-oldalán. A fák jelenléte, barátsága felgyorsítja majd saját gyógyulásod folyamatát. És amikor majd találkozunk, és megkérdezem hogy vagy, azt mondod majd, őszintén – köszönöm, jól vagyok!
Közös gyógyulásunk az egyén gyógyulásán át történik meg. A gyógyulás nem akkor jön létre, amikor megszűnnek a zavaró, fájdalmas tünetek, hanem amikor átkelsz az alagúton, azaz megmártózol Isten pezsdítő szeretetében. Mindezzel hatalmas tetterő és remény is ébred majd benned. Kiválasztott leszel. Óriási szükség van ma a kiválasztottakra!
„A „kiválasztottság” nem azt jelenti, hogy több vagyok másoknál, hogy én már szerencsésen megúsztam az árvizet, s a partról dirigálhatom a fuldokoló szerencsétleneket, hanem azt, hogy magam is nyakig benne vagyok az áradatban; tízszer annyit vállalok, mint mások, tízszer olyan veszélyesen élek, tízszer annyi valódi áldozatot hozok, és merülök és bukok föl abban az örvényben, amely mindenkiben kívül-belül kavarog.” (Müller Péter: Lomb és Gyökér)
