Jim Palmer zseniális cikke, a Ghost in the Machine (Szellem a gépben) inspirálta ezt az írásomat, az alábbi idézetek ebből az írásból származnak.
„Egy olyan kultúrában élünk, amely az egészség megszállottja, és csendben retteg az élettől.” – írja Jim.
Bárhová is nézünk, a testi, mentális, lelki és spirituális egészség tűnik elénk, mint egy délibáb, ami felé csak menetelünk, menetelünk és közben egyre inkább sejtjük, el sosem érhetjük.
Ugyanakkor az élet minden kellemetlenségét igyekszünk elkerülni. A beteg embert gyorsan ki kell kúrálni a bajából, minél egyszerűbben, gyorsabban, ha lehet, pár pirulával. A gyászt pedig hatékonyan „fel kell dolgozni”, hogy ne zavarja túl soká a hangulatunk, és hogy így a gyászoló ismét termelékeny tagja lehessen a társadalomnak.
Jim valami nagyon másra hívja fel a figyelmet:
„Az egzisztenciális egészség ott kezdődik, ahol ez a terápiás fantázia összeomlik. Azzal a felismeréssel kezdődik, hogy a kellemetlenség nem akadálya az értelmes életnek, hanem annak alapvető feltétele.”
A Fantomata fogalmát Stanislaw Lem vezette be, aki 1964-ben előrevetítette a virtuális valóságot. A Fantomata nem egy technológia, sőt, nem is egy kütyü, hanem valami, ami
„akkor jelenik meg, amikor egy kultúra úgy dönt, hogy az emberi lét alapvető problémája a kényelmetlenség, és hogy a megoldás az irányítás.
A Fantomata egy olyan világot ígér, ahol semmi sem történik meg igazán, semmi sem ér véget, és semmi sem köt minket visszavonhatatlanul. Mélység nélküli biztonságot és tét nélküli élményt kínál.”
Amikor az ember elhagyja a Fantomata világát, szembe kell néznie azzal, ami elől menekült. Vissza kell szereznie a bátorságát, hogy egy olyan világban éljen, ahol van, hogy valami fáj, és lehet, hogy nem fogja tudni orvosolni senki. Szembe kell néznie azzal, hogy „a szerelem a veszteség, a felelősség pedig a kudarc kockázatát hordozza magában”.
Ahhoz, hogy ebből a virtuális világból kiemelkedhessünk, fel kell ismernünk, hogy a puha, nyűg és fájdalommentes élet, a kipárnázott élet hozza a valódi szenvedést. Rettegünk a ráktól, miközben nézzük a megindító filmeket, és örülünk, hogy ez nem a mi valóságunk; de nehogy az legyen. Rettegünk a háborútól, de közben milliószám öljük az ellenségeket a videójátékokban, sopánkodunk a híreken, vagy nézzük azokat az akciófilmeket, ahol percenként meghal pár ember erőszakos halállal; de rettegünk, mert mi lesz, ha elér minket a háború? A Fantomata puha világát kibéleli a szenvedés.
„A Fantomata egy régi vallási fantázia világi változata: megváltás szenvedés nélkül, transzcendencia átalakulás nélkül.”
Évekig jógaterapeutaként praktizáltam, de abbahagytam. Annak ellenére abbahagytam, hogy meggyőződésem továbbra is, hogy a jógaterápia egy szuperhatékony, tudományosan igazolt terápiás út. Mi történt? Jöttek a paciensek, hozták a bajaikat. Többnyire jógaterápiára azért jön valaki, mert kiábrándult a hagyományos orvoslásból, jó esetben szeretne meggyógyulni, és keres valami útmutatást, hogy mit is csináljon ehhez pontosan. És én adtam nekik gyakorlatokat, de mindig hozzátettem: végezzék ezeket szádhanaként, azaz gyakorolják naponta, kitartóan (hónapokig, évekig) jókedvvel és hittel. És ne azért gyakorolják – kértem őket –, hogy majd ettől meggyógyulnak. Őrület nem? Azt mondtam nekik teljes meggyőződéssel: a szádhanájuk mintegy mellékhatása lesz majd a gyógyulás. De az is lehet, hogy nem gyógyulnak majd meg, de végül is sokkal egészségesebbek lesznek. Ez is őrület, nem?
Mit mondjak, 100 emberből talán, ha 1-2 értette meg. Onnan tudtam, hogy nem értették, hogy nem gyakoroltak. Kifogások bőven voltak: annyi minden volt a napokban! És hogyan lehetne beiktatni azt a napi 30 perc vagy 1 óra gyakorlást?! Szinte képtelenség! Akkor egyszerűen nem értettem, mi lehet a baj. De hiszen betegek voltak! Voltak, akik nem is kicsit! Hogy lehet ez? Elhatároztam végül, hogy abbahagyom.
Most értem meg teljesen: bele vagyunk gabalyodva nyakig a Fantomatába. Én is, igen, olykor én is, naná. Mert itt az élet puhának, és fájdalommentesnek tűnik. Az emberek többnyire jógázni is azért akarnak, hogy a testük fitt és rugalmas maradjon, azaz az élet tartósan puha, vagy újra puha, fájdalommentes és kényelmes legyen. Amikor nem gáz, nem jógázom – én is hajlamos vagyok rá.
Csakhogy a jóga nem erről szól. A jóga a valósággal való intenzív kapcsolatról szól, ami olykor a legkevésbé sem puha és fájdalommentes. Egy minőségileg más állapotot hoz el, ha jógázik az ember rendszeresen. Amikor arról beszél egy jógi, hogy túljut valaki a szenvedésen, az nem azt jelenti, hogy nem szenved többé. Egyszerre szenved, mert a test fáj, de az, aki Önmaga, aki sokkal tágasabb, mint a test, nem szenved, hanem van. Túl az élet hömpölygésén, időtlenül.
Jézus tudta, hogy az Atyához tér vissza, sziklaszilárdan tudta, és mégis végigszenvedte a kereszthalált. Hát nem döbbenetes? Biztos sok minden mást is tett kereszthalála által, de egyet mindenképp: tudatosította, hogy a valódi életet és sorsot – azaz tetteink következményét is! – bátran fel lehet vállalni, megélni, és ez hozza el a fejlődést és a transzcendenciát, de egyben ez az út összefonódik a szenvedéssel.
És mindez nem azt jelenti, hogy esztelenül szenvedni kell. Annak ellenére sem, hogy a szenvedést magunk okozzuk magunknak, mert beszűkültségünkben nem tudatosítjuk, hogy az a másik ember is mi vagyunk, akinek ártunk vagy ártani szeretnénk, vagy nem tudatosítjuk, hogy a természet életközössége is mi vagyunk, vagy épp az erdő, ahol folyamatosan bőg a láncfűrész.
Csak hogy értsd, megmutatom, mit történt velem a minap:
A családom már 2 hete eléggé beteg volt, mindenkit ledöntött egy vírus. És remekül álltam a sarat. No lám, rajtam nem fog ki! Aztán a hétvégén felmentem egyedül egy nagyot túrázni a magas Börzsönybe – kicsattanó életenergiával. Hosszú és szép út volt. Az Esztergályos gerincén favágók furgonjára bukkantam, körülöttük a kivágott bükkök. A furgon ott állt elhagyottan. A nyitott platón ott volt két teli kanna láncolaj, és egy nagyobb kanna benzin. Ahogy ott álltam a furgon mellett, elfogott az indulat! – aki régebb óta ismer, tudja, egy ideje intenzíven foglalkozom azzal, hogy a tar- és végvágást erdőmegújításnak nevező életpusztító gyakorlat megszűnhessen. Ahogy ott álltam, és néztem a kivágott bükkök friss, fehér húsát, egyre dühösebb lettem, és elkezdem azon gondolkodni, hogy most fogom magam, lelocsolom a furgont benzinnel és itt helyben felgyújtom. Percekig álltam ott, ezt latolgatva. Azután sóhajtottam egyet, és tovább indultam.
Jézus azt tanította, hogy nem az betegíti meg az embert, ami bemegy a száján, hanem ami ott kijön. Én hozzáteszem: meg amit gondol. Másnapra lázas lettem, és 3 napig gyötört a láz. Nem volt könnyű, annak ellenére, hogy tudtam, hogy a betegség és a láz azért jött, hogy kiégesse belőlem azt az agressziót, ami a túrán a felszínre jött. Azért jött felszínre, mert vettem a fáradtságot és felmentem a hegyre. És azért kellett kiégnie, mert ez az agresszió nem szolgálja jól az élet és az erdők ügyét. Szóval nehéz napokon vagyok túl, de nem cserélném el ezt a tapasztaltot semmiért.
Jim cikke zseniális, mégis hiányolok belőle valami fontosat, a gödörből kiemelő erőt: azt az erőt, ami az embert ráveszi végül is a „hegymászásra”. Ez az akaraterő, ami elhív az útra. Nem tudod miért mész, csak mész, és lelkesen teszed, amit tenned kell.
És ehhez a benső erőhöz kötődik valami lényeges: a létöröm, az ánandá. Az ánandá az az öröm, aminek nincs feltétele és nincs ellentéte. Aki felvállalja az utat, és megdolgozza magát érte, tapasztalatból mondom, ez is elérhetővé válik. Ez minden ember képessége, mert minden ember létkonstrukciójának alapvető része. A jóga képes arra, hogy megnyissa ehhez a benső kaput. Az erdő is képes rá; meglepő, de vannak fák, akik ehhez adnak hozzáférést.
Csakhogy a Fantomata bizony ott van, jelen van.
A jógát gyakorolni kell, méghozzá naponta és kitartóan – és bocs, hogy ezt mondom, nem elég heti egyszer. És az erdei csendes túrához is fel kell kelni reggel, és el kell jönni, és vállalni kell azt a kellemetlenséget, hogy meg kell mászni majd a hegyet. Egy hegyet, mely lényegében ugyanazt az erőt képviseli, ahová Jézus húsvétkor, létörömben, ánandában ragyogva visszatért.
