jógaoktató
baba-mama
személyes, filozófikus

A régi – új testem szülés után 1.

Szeretek várandós lenni. Szeretek gyermeket szülni.

Sokan ezekért a kijelentéseimért finoman szólva is furcsán néznek rám. A várandósságra még sokan rá is bólogatnak, hogy igen, az valóban egy kellemes állapot. De a szülés, hát az azért már nem ilyen egyértelműen kellemes. Rengeteg irodalom és beszélgető kör foglalkozik vele, mert valóban nagyon fontos állomása a női létnek.

A szülést követő 6 hétről azonban nem sok szó esik, pedig ez az az időszak, amikor a nőből anya lesz, a lányból asszony, és a teste örökre viselni fogja ennek a ténynek a jeleit. Nem könnyű időszak, ám annál csodálatosabb.

Serdülő koromban nem szerettem a testem, túlsúlyos voltam, izzadékony, és a ciklusom is nagyon hamar beállt a 28 napra. Aztán fiatal-felnőtt koromban hasonlóan éreztem magam, annak ellenére, hogy szinte mindig volt partnerem. Mindig sok fiú/férfi volt körülöttem és ők szerencsére nem teljesen gondolkodtak rólam ilyen módon. Sőt! 

Aztán szültem. 

De még ekkor sem gondoltam a testemet tisztelni- vagy csodálnivalónak, azért amit véghez vitt, inkább bírálgattam magam a tükörben, hogy megereszkedett a mellem, stirás lett a hasam, a derekam pedig eltűnt. 

Bosszantott, hogy olyan nehezen állok talpra, és könnyen elfáradok. Kellett 6-8 hét, mire jobban éreztem magam. A második szülésem után ráadásul a párom csak 3 napot volt velünk, így a mindennapokat egyedül kellett végigvinnem az újszülöttem és a 2,5 évesem mellett. Ezt akkor nem tartottam sokra, hiszen rengeteg nőnek szakad így a vállára a hétköznapok valósága egy, két, esetleg három gyerek mellett. 

Aztán ahogy teltek az évek, kezdtem rájönni, hogy 

a várandósság és a szülés egyáltalán nem mindennapi dolog, 

és kezdtem tisztelni a testemet, másképp nézni a hasamat, mellemet (amit egyébként 2-3 évvel a szoptatás abbahagyása után szépnek találtam), mint addig. 

Aztán szültem még egy gyermeket, majd még egyet. 
Ekkor már merőben másképp tekintettem magamra. Imádtam a hasamat a várandósságaim minden percében, és teljes mértékben elfogadtam a testem változásait. 

Tudtam, hogy mikor mi történik velem, és kíváncsian figyeltem az apróbb jelekre is. 

A harmadik gyermekem születése után mégis elkapott a tenni akarás lendülete, így aztán a szülés utáni harmadik nap már paradicsompalántát ültettem terpesz guggoló helyzetben, és remekül éreztem magam. Egy darabig. 

Aztán észrevettem, hogy zsibbad a lábam, a szeméremajkam pedig enyhén bedagadt. A bábám azonnal fekvést írt elő, és nagyon megfedett a túlzott lazaságomért. 

Akkor értettem meg úgy igazán, mit jelent egy magzatot a méhemben táplálni, a súlyát viselni, aztán pedig elengedni és világra hozni. 

Akkor értettem meg, hogy a gyermekágy nem véletlenül 6 hét! 

Így aztán ágyban maradtam, csak az újszülöttemre koncentráltam, és pár nappal később leutaztunk egy kis falusi parasztházba, ott töltöttünk el majdnem 2 hetet.  Életem egyik legszebb, legbékésebb időszakai között tartom számon azokat a napokat. Fantasztikus volt az a feltöltődés, regenerálódás, amit abban a környezetben kaptam.

A negyedik gyermekemmel a szívem alatt már ismerősen fogadtam a változásokat, de akkor is volt rengeteg új tapasztalat, ami egyedivé tette azt a várandósságot. Ekkor a szülés után már fel sem merült, hogy felkeljek az ágyból, mert a párom, a családom és a barátaim mindenben segítettek.

Így nekem nem maradt más dolgom, csak a babámmal való ismerkedés regenerálódás, pihenés. 

Minden szülésem után a legnehezebb azonban mégis az a pillanat volt, amikor a tükör elé álltam, és szembesültem a változásokkal. Állati nehéz volt, még a negyedik babám után is, amikor pontosan tudtam, hogy mire kell számítanom.

Mégis mindig fejbe vágott a tükörképem látványa, amihez idő kellett, hogy elfogadjam és megértsem a változásokat.