Gajatri Jóga és terápia a Dunakanyarban: Saját képességeid a közösségben és az elemekkel való küzdésben - Vác, Verőce, Nagymaros, Göd, Leányfalu, Szentendre
jógaoktató
személyes, filozófikus

Saját képességeid a közösségben és az elemekkel való küzdésben

Megosztottuk egymással az ételeinket, számon tartottuk egymás fájdalmait, elismertük egymás teljesítményét... csapattá váltunk... És mindeközben hacsak pillanatokra is, de belekerültünk abba az állapotba, amikor felfogtuk, hogy tényleg OTT VAGYUNK! A jelenben. Együtt. És egyedül is.

Összesen 6 éjszakát töltöttünk lakatlan szigeteken…

Alig néhány hete jöttem vissza egy két hetes thaiföldi túráról. Túravezetői gyakorlatom egyik jelentős kihívása volt ez a tengeri kajakokkal megtett 120 km. Összesen 6 éjszakát töltöttünk lakatlan szigeteken, a többit a legkülönfélébb szállásokon. Legnagyobb feladat az elemekkel való összhang megteremtése  volt, amit itthoni közegben jól kifejlesztett módon kizárunk, természetimádói minőségünk arányában. 

Az elemek hatása elementáris, amikor ilyen mértékben kivetjük magunkat a természetbe.  Aki egy ilyen ázsiai tengeri útra vállalkozik, erről alkot magában valami fogalmat. Azonban a kérdés, hogy előtte magáról milyen fogalma volt. 

A fizikai képességek felmérése – elég erős és egészséges vagyok-e napi 5-6, néha 8 óra evezéshez akár erős hullámzás esetén is, jól bírom a komfort nélküli körülményeket, amikor csak tűzön tudok ételt készíteni és csak a tengerben vagy egy kis flakon vízben tudok fürdeni – mellett a lelki kondíció felmérése egyaránt fontos. 

De vajon mennyire vagyunk tudatában saját képességeinknek és azok megnyilvánulásának akkor, amikor két hétre nélkülözzük mindazt az ismerős és megszokott közeget, amik itthon viszonyítási pontjainkat jelentik? 

Február első felében a 30-33 fokkal, a vízen az ultraerős napfénnyel, olykor a hullámokat fodrozó szelekkel, a napi kétszeri apály-dagállyal küzdöttünk naphosszat. Miközben közlekedési eszközünk egy levegővel töltött csónak, otthonunk sokszor csak egy függőágy vagy egy sátor volt. Mindez nagy kontrasztot jelentett hazai hétköznapjaimhoz mérve, amikor is személyiség- és képességfejlesztő uniós projekteket menedzselek vagy jógaórákat tartok. Volt köztünk mérnök, kontroller, közgazdász, szoftverfejlesztő, hegesztő, orvos, műszerész, idegenvezető, ki-ki a saját érzelemvilágával és attitűdjével. 

15 ismeretlen emberrel szálltam tengerre…

A csapatból egy valakit ismertem egy korábbi túrámról. 15 ismeretlen emberrel szálltam tengerre 8000 km-re az otthonomtól, a szeretteimtől. Minden bizonnyal nem csak én, hanem ők is így voltak ezzel. Mindenkiben benne volt az ismeretlenbe indulás izgalma, az új világ felfedezésének kalandvágya hajtott minket. 

Az addig távolról szemlélt egzotikum megelevenedett és a maga valóságában könyörtelenül vetette bele magát a jelenünkbe. Nem volt mindig könnyed a megváltozott, előre nem kiszámítható körülményekhez alkalmazkodni, de volt valami meghitt abban, ahogy együtt voltunk. Megosztottuk egymással az ételeinket, számon tartottuk egymás fájdalmait, elismertük egymás teljesítményét, figyelemmel kísértük, hogy jól aludt-e a szomszédunk. Egyre jobban megismertük egymást és csapattá váltunk. Remek csapat voltunk. Mindenki a határain járt és a határainkon óvatosan és nagy figyelemmel mozgunk. Kitekintünk, hogy mi van azon túl. Lehetséges fogódzókat térképezünk. Ezek voltunk mi egymásnak. 

OTT VAGYUNK! A jelenben. Együtt. És egyedül is…

Az órákon át tartó evezések kivették az erőnket és pihenőként összekapaszkodva ringatóztunk a csónakjainkban és eszegettük a helyi mennyei mangót, ananászt, guavát és az elképesztően édes csemegéket. És mindeközben hacsak pillanatokra is, de belekerültünk abba az állapotba, amikor felfogtuk, hogy tényleg OTT VAGYUNK! A jelenben. Együtt. És egyedül is. 

Ebben a megszokottól eltérő helyen és az ott kialakult közösségi létben rálátni önmagamra sokat nyitott a látókörömön. Az a kép, amit a hétköznapi helyzetek javarészt jól ismert körülményei között gondoltam magamról, az ismeretlenben másik dimenziót kapott. Ilyenkor minden erőteljesebb, felnagyítódik, mert közelebb vagy… a természethez… magadhoz… a saját természetedhez. Sokkal több oldalamról kaptam visszajelzést, hiszen hosszú órákat, napokat, sőt heteket töltöttünk folyamatos együttlétben a csapattal. Sok időnk volt beszélgetni egymással - ami a túráknak önmagában is nagyon jó sajátossága - illetve volt időnk csendben lenni is, a természetben, a tengeren ringatózva. 

Tengernyi hitet és embert próbáló feladat adódott...

Mindemellett új, szélsőséges helyzetekben kellett megnyilvánulnom, pl. térdig süllyedve az iszapban kellett a megpakolt csónakokat kijuttatni a partra... az éjszakai esőre ébredve alternatív szállást kitalálni magamnak... szembesülni azzal, hogy a gyönyörű mosolygós, mindenre bólogató thaiföldi nő nem érti, hogy I don’t eat meat! (Nem eszem húst)... az egész robogós túrát meg kellett állítanom, mert balesetet szenvedett valaki előttünk az erdőben és segítenünk kellett neki… amikor a viharfelhő láthatóan közeledett, a tengeren a másfél méteres hullámokban szinte már vadvizi körülmények között eveztünk és a sziget felé megtett út nem látszott csökkenni... mindezeket  3-4 óra a szokásostól jóval éberebb alvás után... tengernyi hitet és embert próbáló feladat adódott. 

Mindenkinek egyénileg és mindez a csapatban egyszerre. Ezekben a helyzetekben egymásra voltunk utalva, az egyéni érdek és a közösségi jólét nagyon közel volt egymáshoz, a csapat tevékenység mindenkiből javarészt a jobbik oldalát hozta ki és ez jóval nagyobb erővel hatott vissza ránk. 

Örülök, hogy Élek

Valahol minden nap végén büszkék voltunk magunkra aznapi tetteinkért és éreztük, hogy a hely, ahol vagyunk, a képek, amiket látunk hatalmas ajándékok minden áldozatunkért, amit a többiek jólétéért tettünk.

Ezek a helyzetek juttattak abba a már ismert félelmetes, de mégis szeretettől csorduló, meghitt érzésbe, hogy az életem  - ami alap esetben betölti a tudatom horizontját – parányi világító plankton a lét óceánjában.  

A félelmektől nem mentes napjaim után végignyújtózva a függőágyban örültem annak, hogy Élek. Ez volt az a mondat, amit mondtam több embernek is, miután hazajöttem a Milyen volt Thaiföld? kérdésre. Örülök, hogy Élek.