A lecsavarozott elme  – spirituális hangos novellák

A lecsavarozott elme  – spirituális hangos novellák

Amikor az elme elég erős, az anyag változik. Amikor az elme gyenge, az elme változik, és nem az anyag. /Szvámi Véda Bhárati/

Minden, amit látsz, hallasz, benned, belül fodrokat kelt. A benned élő figyelő, a lélek, az elme fodrozódásait figyeli. És kivetíti, megteremti a külvilág illúzióját. Minden gondolatod hasonlóképp, fodrokat vet az elme tavában. És képes interferálni a tapasztalati világ fodrozódásaival.

A kreatív ember képes csöndben lenni, és figyelni ezt a külső-benső tájat. A csöndben egyre többre lát rá. Figyelmével pedig befolyásolja, felerősíti az elme mintáit, és képes lesz áthozni ezeket a „valóságba”. A kreativitás egy benső varázslat, mely olyan erős, hogy többek számára megjelenik. Megjelenik a külső világnak hívott térben is. A meditációnak hívott állapot gyakorlása, többek közt, ezt a kreativitást hivatott erősíteni.

A teremtő képességünket tehát kibontakoztathatjuk. Azonban el is nyomhatjuk, szét is zilálhatjuk. Rengeteg olyan apparátus van a közelünkben, ami egyfelől nagyon hasznos, másfelől meg is öl bennünk képességeket. Remek dolog például az, hogy egy térkép applikáció a telefonban lévő GPS-el kombinálva mutatni tudja nekünk az utat, de egyben elsorvasztja a tájékozódási képességünk, vagy azt, hogy oda tudjunk fordulni más emberekhez, beszélgetésbe elegyedjünk és útmutatást kérjünk. Ha folyton a mobilunkba bújva vagyunk, reggel ezzel kelünk, este ezzel fekszünk, utazás közben is a csetelünk, böngészünk, elmulasszuk az élet legszebb, legértékesebb pillanatait: az eső és a nap játékát, a hulló levelek ívét, az emberek vonásainak szépségét.

Ma fokról fokra átadjuk az irányítást a minket körülvevő programoknak, mesterséges intelligenciának. A programok kezdik megmondani, milyen hír fontos nekünk, mire vágyjunk, mit csinálhatunk.  Az elme elgyengül. Az ember mintegy lecsavarozza az elméjét. És akkor mi lesz? Hová jutunk? Egy olyan állapotba, ami épp ellentéte a meditáció kreatív csöndjének.

A lecsavarozott elme spirituális novella ebbe az állapotba nyújt egy bepillantást. Remélem, hogy utána, mint egy haiku után, lesz benned egy rebbenésnyi csend. És ebből a csendből valami nagyon is kreatív születik.


Bükki Tamás Aila: A lecsavarozott elme

           – Ezért darabokra szednek majd, meglátod!           

           – Az lehet – Tym nem nézett Zyo-ra. Bekapcsolta a motort, az infra fényszórók felizzottak. Tym a fényreceptorait hozzáigazította a fényszórók spektrumához, majd gázt adott. Az autó hangtalanul megindult az úton, hamar elérte a terepviszonynak megfelelő optimális sebességet. Zyo hirtelen mozdulattal a hátsó ülésre pillantott.

           – Alszik. Mindig olyan, mintha aludna. Merre akarod vinni?

           – Az emberek majdnem mindig alszanak, majd megszokod.

           – Nem lesz időm megszokni, mert már holnap lekapcsolnak. Csak te lehetsz ilyen őrült – elrabolni egy embert. Ezt nem fogjuk megúszni, törölni fogják az emlékeinket!

           – Minek jöttél velem, Zyo, hm? Csak sopánkodsz.

           – Mert, mert… – Zyo nyelt egyet. – És hova visszük…? Mi is a neve?

           – 223478-912. Amúgy nem visszük messzire. Úgy gondoltam, kivisszük a rezervátumból, de rögtön vissza is jövünk. Megmaradt néhány régi kőház a tengerparton. Tűrhető. Ha szerencsénk van, egy hétig sem találnak ránk. Talán elég lesz…

           – Ha egy antropológus android mondja, én mindent elhiszek – Zyo hangja karcolt.

           Tym rápillantott és megcsóválta a fejét. Lassított, az út szélére húzódott, de nem állította meg a kocsit. Néhány pillanatig rezzenéstelen szemekkel nézte Zyo holdszerű arcát.

           – Nézd, 30 éve kutatom az embert. Elolvastam több ezer könyvüket a letűnt korból, megnéztem több ezer filmet és színdarabot, hallgattam a zenéjüket, kívülről tudom a történelmüket és analizáltam is az anyagot százféle szempontból. Sokat tudok az emberről, többet mint a legtöbb android. Bejártam a telepekre is. Speciális megfigyelések sorozatát végeztem, a megfigyeléseimet analizáltam, elméleteket állítottam fel, melyeket megengedett kísérletek sorozatával próbáltam igazolni, és mindezt megvitattam a többiekkel a kongresszusokon. És tudod mit mondok, Zyo! Fogalmam sincs, hogy mi az ember. Hogy miért védjük őket, miért tápláljuk őket a telepeinken évszázadok óta.

           – Mert szentek.

           – Persze! Fogalmad sincs, mi az, hogy szent! – csattant fel Tym. Majd lehalkította a hangját. – Csak besöpröd ezt is a szőnyeg alá… program szerint!

           – Tudod, hogy nem szállhatsz szembe a legmélyebb szintű programunkkal, Tym! Elpusztítod magad.

           – Dehogy. Te vigyázol rám, nem igaz? – Néhány pillanatig Zyo-ra meredt, az arcát fürkészte. – Tudod, csupán fanatikus vagyok. Nem elégszem meg fél válaszokkal. És teszem, amit tennem kell, ennyi az egész.

           Az autó újra felgyorsult. De most Tym nem optimális sebességgel vezetett, gyakran kifarolt az útról. Zyo összeszorította a száját és egy szót sem szólt.

           A ház meglehetősen romos állapotban volt, a tető több helyen beszakadt. Tym megállította a kocsit. A garázskapu semmilyen elektromágneses jelre nem válaszolt. Tym megvonta a vállát, kiszállt, felpattintotta a csomagtartót és egy feszítővassal jelent meg. Zyo döbbenten nézte, ahogy a vállán egyensúlyozva a vasrudat a garázskapuhoz sétál; majd reccsenés, aztán Tym halk kurjantása – mindez annyira idegenszerű volt, hogy Zyo belesápadt. Aztán Tym már ott is volt mellette az ülésen és önelégült mosollyal beindította az autót. Behajtottak a ház alá mélyesztett garázsba. 

           – És most? – kérdezte Zyo és a hátsó ülésen egyenes háttal, csukott szemmel üldögélő emberre nézett. – Még mindig alszik.

           – Felvisszük. Ha nem jön szép szóra, megfogjuk a lábát és felhúzzuk magunkkal.

           – Ezt… ezt nem mondhatod… – Zyo állkapcsa némán tovább járt, ahogy a férfira meredt. Tym felkacagott. Aztán kiugrott a kocsiból és kinyitotta a hátsó ajtót.

           – Ablakom tárvaBedől a múlt, visszatér: álmodni se kell. /Ryokan: 44 haiku, Terebess Gábor fordítása/

           Tym megfogta az ember kezét, amint az kiszállt az autóból. Zyo némán kullogott mögöttük. Egy android mindig racionálisan viselkedik, Tym – akarta mondani, de aztán csak sóhajtott – vagy majdnem mindig – tette hozzá magában.  

*

           – Látod, már több mint 24 órája vagyunk vele, és tessék, mivel tudsz többet? Semmivel. Csak ül itt az embered és mást sem csinál, csak bóbiskol. Válaszolt egyetlen kérdésedre is?

           – Nem, nem válaszolt – sóhajtotta Tym. – De kell lennie valaminek, amivel sikerül…

           – Mi sikerül? Fel tudod egyáltalán tenni a kérdést, amire választ akarsz?

           – Igen. – Tym lassan Zyora emelte a tekintetét. – Mi az ember? És – tette hozzá halkabban – az android? Ne nézz így rám! A racionális választ tudom én is, Zyo. Mi vagyunk a lecsavarozott elme, ugye ezt mondtad volna kapásból, az emberről lecsavarozott elme. Mert az ember rájött, hogy a gondolatai silányak és zavarosak; elméje alkalmatlan arra, hogy tovább fejlődjön a segítségével. Ezért leválasztotta magáról az elmét – és így lettünk mi, androidok, ránk hagyta. És ők most más utat járnak. De milyen utat, Zyo? Vannak válaszaink, de csak racionális válaszaink vannak.

           – De Tym, hiszen egész lényünk nem más, mint a ráció köré épített anyag.

           – Igen, pontosan. Hát ez az. Sőt, egész társadalmunk a racionális kérdésekről és a rá adandó racionális válaszokról szól. Egy lecsavarozott világ. És ott van elfelejtve és mindig számon tartva közepén ez a hústömeg, amiről leváltunk, ami épp ezért nem lehet racionális. Zyo, az ember jelenléte a társadalmunkban abszolút nem racionális jelenség!

           – Csak éppen ő a legmélyebb szintű programunk tárgya.

           – Így van. Nincs is ezzel semmi baj. Csak éppen elegem van, Zyo, a racionális feleletekből!

           – Hülye vagy, Tym.

           – Igen… lehet, hogy ez lenne a megoldás – mondta Tym, és a sziklafalra meredt, aztán visszanézett néma szerzeményükre. Az ember a tengerparton ült a homokban. Nyitott szemeiben a tenger hullámzása tükröződött. Tym nézte egy darabig, aztán ismét a föveny szélén meredező sziklafalra pillantott.

           A sziklafal előtt madarak köröztek és kétségbeesetten rikácsoltak. Tym elmosolyodott.

           – Most hová mész?

           – Felmászom arra a sziklafalra. Nézd, az embernek ennie kell. Gondoskodnunk kell róla. Hozok neki tojást.

           – Hogy mit csinálsz?

           – Felmászom arra a sziklafalra. Addig szedj össze némi uszadékfát, hogy tüzet gyújthassunk! Hogy megsüthessük neki.

           – Tym, légy észnél! Ha szétzúzod magad a sziklákon…

           – Akkor összecsavaroznak. És ha nem, az sem érdekel. Szedj össze némi tűzifát, mindjárt itt vagyok!

           Zyo-ban rettentő feszültség támadt – sikítani szeretett volna, de aztán csak némán bólintott. Lehajtott fejjel megindult a parton.

           Csak a fadarabokra figyelt, egy, kettő, ott egy nagyobb, ez három, ott egy másik, ez négy, kell még egy pár, hogy elég legyen a tűz – mennyi is kell még? Aztán leroskadt az ember mellé. Lábait felhúzta és oldalról nézte, csak nézte az embert.

           Nem fordult a sziklafal felé, amikor Tym teste szétzúzódott a sziklán. Csak ült és tovább nézte az embert, aki csak ült és tovább nézte a tengert.

           Szél támadt, felerősödött a hullámzás, aztán minden lassan lecsendesedett. A dagály a sziklafal tövéig emelkedett, sőt egy kicsit meg is mászta a sziklát. Aztán visszahúzódott a tenger, jött megint a dagály, majd a víz újra visszatért. A fövenyen pedig ott ült Zyo, egyedül. Szerette volna lecsavarozni magáról az elméjét ő is, akár csak az ember valamikor. De hiába ült ott, nem sikerült, nem vitt el belőle semmit a víz – csak Tymet, de őt aztán nagyon. Lassan feltápászkodott és lehámozott magáról néhány moszatot. És elindult valahová.

Vadludak hívnak:
induljak haza vélük
e késő estén.

/Ryokan: 44 haiku, Terebess Gábor fordítása/