Hidrogén szonáta, és 23 életigen
„T. C. Vilabier Opus 26-os művét, az MW 1211-es Húrszonátát egy még fel nem fedezett hangszerre mindenki csak úgy ismerte: a „Hidrogén szonáta” […] A lány aggódott, hogy élete célját – vagyis hogy eljátssza a Hidrogén szonátát elejétől a végéig, hiba és megállás nélkül, az egyes tételeket elválasztó lélegzetvételnyi szünetektől eltekintve – nem tudja megvalósítani, mielőtt egész civilizációja glóriával övezve a mennyországba települ. A szublimálás túl korán jött, neki legalábbis. Már csak huszonhárom nap volt hátra a történelmi pillanatig. […] A lány azon tűnődött, milyen lesz a szublimálás, és milyen lesz új életet kezdeni Odaát, abban az állítólag tökéletesen valóságosnak tűnő másik világban.” /Iain M. Banks: Hidrogén szonáta/
Nézem a szakadó esőt, ahogy mosdatja a kert tikkadt körtefáit ezen az augusztus végi napon. És azon töprengek, ha a világunkból 23 napunk maradna, vajon mit kezdenék vele? Ha minden, amit ismerek, a gyermekeim alakja, a lakás és az eső illata, a szél érintése, a fák levelei felszívódnának 3 hét múlva, mi válna igazán fontossá?
Azt hiszem az első, amit tennék: minden olyan munkát abbahagynék, amely csak pénzkeresetként szolgál. Aztán kukába dobnám a mobiltelefonom. Anélkül, hogy emailt vagy üzenetet írnék bárkinek.
A légzésem ízét azonban nagyon szeretném. Ahogy a Párom érintését és illatát is, igen.
Járnék-kelnék szeretett fáim között, meg megérintve meleg vagy hűvös törzsüket.
Levetkőznék és belefeküdnék egy hegyi patakba. Megszárítkoznék a napon.
Feküdnék a fűben, csillagokat bámulva – és közben el nem mulasztanám egyetlen édes lélegzetem.
Sokat nevetnék, sokat sírnék, igen.
Virágokban gyönyörködnék, a tünékenység dimenzióját érintő, rebbenő lepkék után néznék – és közben el nem mulasztanám egyetlen lélegzetem.
Újra meghallgatnám Rachmaninov II. zongoraversenyét, és igen, Ivo Sedlachek gyönyörű Into the dream albumát – és mindeközben élvezném minden egyes csodálatos lélegzetem.
Élvezném, hogy minden belégzésem belemerít az Ég fényébe, és minden kilégzésem felpezsdíti bennem az életerők örvényét, az Ősanya mély, mindent átjáró szeretetét.
És igen, hosszan maradnék csendben, miután a zene véget ért. Emlékezve a tünékeny évmilliókra, melyet átéltem.
És Te? Te mit tennél, ha még maradna 23 egész, csodálatos napod?
Eltöprengtél már, milyen lesz a létünk azután?
Milyen lesz a húrszonáta, amit egy fel nem fedezett hangszeren játszunk: önmagunkon?
Mondd, Te készen állsz? Tudod-e sziklaszilárd bizonyossággal, hogy a 23 napot követően csak az, ami lényeges, az nem változik?
Te mit tennél, ha még maradna számodra 23 örökkévalóság, 23 lélegzet, 23 életigen?
fotó: Zelei Anna