Békevágy

Békevágy

 

Szentendre belvárosában történt, egy napsütéses, hétvége délelőttjén. Épp arra sétáltam a feleségemmel, kézen fogva ballagtunk. Megtorpantam. Katonaság?! Épp lezárták Szentendre egyik forgalmas főutcáját. Katonazenekar fellépésére készültek. Az utca oldalába, a sok százéves házak tövébe toborzó sátrakat állítottak. A sátrakba csinos, fiatal terep-egyenruhába öltöztetett katonalányokat parancsoltak.

Az a fiatal, aki itt megállt, nézelődött, úgy sejtem, egyre gyakrabban találkozott ezután a tiktok-on, az instán a katonaéletre buzdító ügyesen álcázott hirdetésekkel, melyeket várhatóan mesterséges intelligencia komponált szuperhatékonyra azért, hogy jó nagyra duzzadhasson – az adófizetők pénzén! – Magyarország zsoldoshadserege. Sokba kerül majd mindannyiunknak ez a haszontalan erőfitogtatás, mert ugye egy katonáknak a plakátokon 7-800 ezer forint havi fizetést ígérnek.

Mi történik szerte Európában? És mi zajlik Oroszországban? Hát Izraelben, a Közel-Keleten? Érdekes megoldásra készül a sok “intelligens”, általunk választott vezető – tisztelet a kivételnek. Vajon tényleg úgy akarják feloldani az egyre szorítóbb klímaválságot, hogy mielőtt a tudósok által jósolt nagy összeomlás bekövetkezne, kiírtjuk egymást?

Van más megoldás? Természetesen van. Erről beszéltünk és beszélgettünk Dr. Köves Alexandrával és Dr. Dittrich Ernővel a Boldogság program c. előadásunkon. Aki ismeri a Howkins-féle tudatskálát, tudja azt is, hogy az acsarkodás, a félelem, a hibáztatás önbeteljesítő poklából egyetlen módon tudjuk felemelni magunkat: ha megnő a tudatosság és energiaszintünk. Ehhez azonban nem elég a facebook-ot, az instát és a youtube-ot böngészni. A külső változáshoz benső változás szükséges. És a benső változáshoz az kell, hogy elkezdj valamit máshogy csinálni, úgy, hogy az feltöltsön, kisimítson, örömmel és reménnyel töltsön el. Például elkezdhetsz naponta jógázni – és nem csak ímmel-ámmal, hetente-kéthetente egyszer, hanem naponta! Vagy kimehetsz az erdőbe, a testet-lelket emelő-gyógyító fák közé.

Az alábbi novellát az ezredfordulón írtam. Aztán a minap Édesanyámnál járva véletlen belepillantottam egy TV-s vetélkedőbe, aminek az volt a lényege, hogy bemutasson bunkó fiatalokat, és így a néző átérezhesse, hogy ő, mint néző mennyivel különb ezeknél. Amolyan tesózó tesó-show; egy betegen okos stratégiája annak, hogyan akasszuk meg az emberek lelki fejlődését. Ekkor jöttem rá, hogy bár 24 éve írtam, a Vallásom: Bunk c. novella sosem volt aktuálisabb. Derűs és fanyar. És remélem elgondolkoztat. Alább találod, meg is hallgathatod (13 perc).

A biztonságnak benned kell gyökereznie

Mindannyian össze vagyunk zárva ebben a parányi, Föld nevű bárkában, mely elképesztő sebességgel száguld a Kozmoszban. Felejtsük már el, lélegezzük már ki magunkból azt a hülyeséget, hogy ellenségek vagyunk!

Ehhez arra van szükség, hogy átélhesd: a biztonságod belül gyökeredzik: benned, és a téged támogató, benned élő kozmikus erőkben. Ezt nem megérteni kell, ezt átélni kell!

Azért, hogy ezt az átélést segíthessem, ingyenesen elérhetővé tettem a Stresszoldó és Immunerősítő, 1 éves online jógakurzusom egyik fejezetét, melynek fókuszában pont a gyökérközpont megerősítése áll. Hozzon számodra erős stabilitást, és annak élményét, hogy biztonságban vagy. Olyan mérhetetlen biztonságban, amit elképzelni sem tudsz. De nem is elképzelni kell. Ezt át kell élni! Katt ide, és kezdj bele most!


 

B. T. Aila:

 Vallásom: Bunk

Bunk vagyok. Ja! Ezt most már büszkén vállalom, már nem kell állandóan harcolnom, hogy elismerjék ezen jogomat. A Szocializmus üldözte a vallásokat, azt mondják. De a Szocializmusnak vége: ez egy Új Kor, egy új rezsim. A vallások kora. És kérdem én, van-e más vallás, aminek olyan ősiek lennének a gyökerei, mint a Bunk-ságnak? Mózes még talán meg sem született Egyiptomban, nem is beszélve arról a legnagyobb zsidóról, a Krisztusról — aki elvetette a kereszténység magvait —, amikor már hemzsegtek a földön a Bunk-ok. Csak éppen mindmostanáig senkinek nem jutott eszébe, hogy összefogjon bennünket, együvé tereljen. Megjegyzem, hogy más vallások híveinek többsége is lelke mélyén Bunk, mindig is az volt. Miért lett akkor mégis keresztény, zsidó, mohamedán stb? Mert tartozni akart valami Nagyhoz, ahol együtt lehet a többi Bunkkal, azért. Mert mindmostanáig biza nem volt Bunk vallás, ahová tartozhatna! Hálás vagyok, hogy az Új Kor gyermeke lehetek, mert nem kell soha többé tévelygenem a világban, hiszen Bunk vagyok. Bunk! Az vagyok. Bunk gyűlésekre járok, ahol találkozhatok a többi Bunkkal. Végre jól érzem magam a bőrömben, mert — ahogy azt a numerován Bunk-o-ige is mondja: Te úgy vagy jó, ahogy vagy, hisz Bunk vagy! Az ám!

Kissé elszomorodtam. Mindig szomor ül meg, ha a sötét, Bunk-létem előtti napokra gondolok. Énekeljünk Bunk társaim, egy vigasztaló Bunk-zsoltárt:

Átizzadt napok kellenek?
Iskolapadok, porszagú vállalatok?
De hisz’ én Bunk vagyok!
Bunk-o-Bunk, sej mi Bunk-ok.

Bunknak lenni, fergeteg!
Nem látjuk a felleget, hisz’
Bébujunk mi Bunk-erunkba.
Bunk-o-Bunk, sej mi Bunk-ok.

Ott azt’ együtt lehetünk, Nagyok!
Szeszgőz és csajok: amit akarok.
Bunk vagyok, mindenekfelett:
Bunk-o-Bunk, sej mi Bunk-ok.

Jobb, nem? Ja. Meghiszem azt. Elnézést, hogy néha így elkap a szomor és akkor énekelnem kell. Azért emlékezem, mert megmondta nekem a Bunk-o-mester, a Bunk vallási vezetőnk, hogy írjam meg a Bunk-o-történelmet, mármint azt a részét, amit átlátok. Hogy miért én? Hát ezt kérdeztem én is. Azt mondta nekem, hogy azért, mert az egész egyházmegyében én vagyok az egyetlen, aki tisztességesen le tud írni egy mondatot, azért. Írni a többiek is tudnak, persze úgy ahogy, de én sokat is olvasok, mert azt úgy szeretem, hogy a többiek akkor nemBunk-nak néznek. Azt múltkor is odagyün valamelyik Bunk társam, azt’ kiveri kezemből a könyvet, és röhög. Hogy kikerekedett a szeme, amikor leköcsögöztem a Bunk-o-font gyalázó anyját, azt’  meg szemen is köptem az illetőt. Rögtön látta, hogy én is afféle jóféle Bunk vagyok, és hogy ezt látta, rögtön kebelre is ölelt. Mert együvé tartozunk, mi, a Bunk-ok!

Most, hogy már így belegyüttem az írásba, akár belekezdhetnék abba a dokumentálásba is. Az úgy volt, hogy az alapítónk, a numeróván Bunk-o-mester, egyszer csak kifogyott minden vagyonából, azt dolgozni nem akart, amit ugye meg lehet érteni, mert miért is dolgozzon egy ilyen zseni. Épp május volt, amikor az előző évi jövedelmét be kellett volna vallania, hogy jól megadóztassák. Persze szart bele, hogy bevallja, mert ugye aki Bunk, az egy csöppet sem hülye általában. Ezt csak azok kedvéért írtam le, akik nemBunk-ok, mert mi Bunk-ok történetesen tökéletesen tisztába vagyunk ezzel a ténnyel. De hogy folytassam a történetet, a mi nagyrabecsült numeróván Bunk-o-mesterünk az adópapír prospektusát jól áttanulmányozta, átrágta, hátha talál valahol egy hézagocskát, ahol megcsapolhatja az Államot. A történelmi hűség kedvéért teszem csak hozzá, hogy az állam ekkor még csak burkoltan támogatta a Bunk-okat, hiszen még a Bunk vallás nem is volt megalapítva. Azt a mi Nagy Bunk-o-mesterünk tette, a Majsztro, ahogy sok Bunk-o-egyházkösségben nevezik Őt.

Szóval, Bunk-o-mester, a Nagy, észrevette akkor, hogy belefulladna a pénzbe, ha a fél ország neki utalná át adója 1%-át, amire az adótörvény lehetőséget adott. Mivel Bunk-o-mester nem akart vesződni azzal, hogy egy alapítványt alapítson, meg ilyesmi, egy döbbenetes felfedezést tett. A felfedezést egyébként úgy tette, hogy ült a Margit híd pesti hídfőjénél, és bámulta, hogy hogyan úszik el egy rakat mocsok a Dunában, többek között egy dinnyehéj is. A dinnyehéjról a következők jutottak az eszébe: alapítok egy vallást. Aztán sokáig semmi nem jutott eszébe. Bunk-o-mester nem volt az a vallásos fajta ugyanis, hogy meg tudja mondani, hogy ez pontosan mit is jelent. Csak azt tudta, hogy ha sok pénzt akar látni, akkor sok hívet is kell begyűjtenie. De honnan? — kérdezte magától. Úgy beszélik, hogy hazafelé zötykölődött a villamoson külkerületi panellakása felé, amikor a következő duma ütötte meg a fülét:

 — Csá. Mi a szart piszmogsz már? Mondtam, hogy ne azt a szart vegyed. A Samsungot kellett volna megvenned. Ja. Meg nem egy olyan hodály. Mert seggfej vagy, azé’, oké?  Egy seggfej. Add el! Én tudok egy vevőt rá, ha kell. Azt’szerzek neked egy Samsungot, ha kell. Hehe… Akadj fel, jó?! Buzi.

És megszületett Bunk-o-mesterben a gondolat: összetereli ezeket az embereket, akik egyre többen vannak az országban. Megalapítja a Bunk vallást. Együvé gyűjti ezt a nyájat, együvé gyűjti azokat, akikben ott a nagy közös: a Bunk-o-szellem.

És hozzá is kezdett azonmód. Bejegyeztette a Bunk-vallást, és minden vagyonát beleölte egy óriásplakát kampányba. Azt remélte, hogy a pénz a jövőévi adóbevallásnál már talán meg is térül. És igaza lett, hiszen már az első évben több mint ezren csatlakoztak, és énekelték fennhangon az első Bunk-erben a Bunk-ok himnuszát, amit szintén Nagymesterünk, a numeróván Bunk-o-mester írt:

Ne gondold, nem vagy egyedül,
Bunk-ok vesznek itt körül, ó körül.
Nem kell neked iskola, kit lakat az jól, koma.
Ne tagadd meg véredet, hisz Bunk-nak lenni:
Élvezet.

 A Nagyok közé tartozol, hatalmas a Bunk-akol.
Te nem vagy rút, se jó, se szép, Bunk vagy, s ez épp elég.
Lehetsz szegény figura, vagy igazgató, gyár ura;
Ugyan, ne tagadd meg véredet, hisz Bunk-nak lenni:
Élvezet.

Tégy ma azt, mi jólesik, ha Bunk vagy, a mindenit!
Érezd át az életed, kóstolj meg mindent, míg lehet!
Mi nem mondhatunk mást, csupán, hogy Bunk vagy, egykomám,
S, hogy ne tagadd meg véredet, hisz Bunk-nak lenni:
Élvezet.

És ha rosszul érzed majd magad, kapd elő Bunk-o-fonodat.
Hívd Bunk-társad íziben, s érezd, Nagy vagy, ó, igen.
Hisz nem vagy már többet egyedül: Bunk-ok vesznek itt körül.
Ne tagadd meg véredet, hisz Bunk-nak lenni:
Élvezet, ó, élvezet.

 A szívem együtt dobban ezekkel a sorokkal. Tűzbe is mennék akár, ha ezeket énekelhetem. Na de most térjünk vissza gyorsan a Bunk vallás dokumentálásához, ami a feladatom. Az első év elég suskát hozott Nagy Bunk-o-mesterünknek, hogy még nagyobb reklámkampányba fogjon, így már a televízió is rendszeresen elkezdte sugározni az első Bunk-o-műsorait. Feledhetetlen! Az első ilyen a Bunk-ok-közt volt, és hatalmas sikert aratott. Ezrével csatlakoztak, fiatalok és idősebbek egyaránt. Én is ekkor csatlakoztam egyébként a Bunk-ok hoz.

 Azelőtt rossz volt. Nem találtam a helyem. Azt hittem, hogy az életemnek nincs értelme. Így aztán nem is kerestem. Ez annyira zavart, hogy szégyelltem magam, biz’ isten, amiért minden hétvégén, péntekenként, végighánytam az utcát, mert annyira bekocsmáztam a srácokkal. Meg rossz volt, miután a vasárnap esti kokogőztől úgy ahogy kitisztult a fejem, és arra eszméltem, hogy már megint hétfő és rohadhatok benn a suliban már megint. Ez rossz volt. Mert éreztem, hogy az nem tesz boldoggá, hogy suliba járok, mert ugyan mi gyün majd abból ki, ha az életemnek úgysincs semmi értelme. A piálás is csak azért volt jó, meg a koko, meg miegymás — most már tudom — mert tartozni akartam a többi hasonszőrűhöz, a többi Bunk-hoz. Akkor azt hittem, hogy csak én vagyok ilyen, meg egy páran a bandából, és ezért rosszul éreztem magam. Minden öröm, ami volt nekem, csak pillanatokig tartott: a csajt csak addig élveztem, amíg széttette a lábát, a füvet csak addig, amíg szíttam, meg utána egy picit, a piát meg csak addig, míg zsibbasztott. És utána? Mindig undorodtam magamtól, hogy legszívesebben leköptem volna magam. Mert azt hittem, hogy csak én vagyok egyedül — legfeljebb még egy páran — ilyen szerencsétlen. Fogalmam sem volt, hogy valójában, vérem szerint Bunk vagyok. És mint Bunk, a Nagyokhoz tartozom, és ez csöppet sem szégyenletes, sőt. Szőrnyű identitászavarom volt — ahogy ezt nemrég hallottam — akár csak a homoszexuálisoknak, amíg el nem fogadják azt a tényt, hogy ők homokosok.

Az életemnek tényleg nincs semmi értelme, igaz. De tartozom valahová. Bunk vagyok! És millió számra vagyunk mi, Bunk-ok a világon, akiknek az életüknek nincs semmi értelme, ahogy ezt a második Bunk-o-ige oly’ szépen kifejezi: Értelme életednek, hogy rájöttél: Bunk vagy, s ennyi elég neked. 

 A Bunk-o-vallás lassan világvallássá növi ki magát. A Kormány már a harmadik év után belátta, hogy a Bunk-oké a jövő. Numeróván Bunk-o-mester ma a Köztársasági elnökünk és Egyházi vezetőnk egy személyben. És mióta fővallás lett a Bunk az országban, egy csomó minden is megváltozott. Ma már nem kötelező tanulni, ha valaki nem akar. (Ez egyébként semmit sem jelent, mert éppannyi magasan iskolázott bejegyzett tagunk van, mint analfabéta.) Aki Bunk, híven a himnuszunkhoz, azt teheti, amit akar. A lényeg, hogy élvezzük az életet, és hogy erősítsük identitástudatunkat, hogy mindannyian Bunk-ok vagyunk, mert ezen kívül csakis szomor van az életben:

Kint jégeső záporoz, kopog vadul Bunk-erünk tetején,
S didereg az, ki kint maradt, távol Bunk-melegünktől,
Mert szilajul keresi ő, mit rejt élete, ér-e valamit,
a boldogtalan.

De itt benn, a Bunk nem keres értelmet ennek a szónak,
Mert értelme, ha van is, mit ér ha tudja a Bunk?
A jó Bunk-meleg miénk; ezen a Földön a Bunk
a boldogabb.    

Mit is mondhatnék még el a Nagy Bunk-o-mester tetteiről? Temérdek oldalt megtölthetnék vele, temérdek példát hozhatnék, hogy hogyan lettek boldogabbak az emberek, amikor ráébredtek önön Bunk-ságukra, és merték vállalni azt. Mennyi boldogságkönny folyt végig az arcokon, amikor befogadta és keblére ölelte őket egy egész Bunk-er. De engem arra kért fel az egyházkösségem Bunk-o-mestere, hogy dokumentáljam a Bunk-ok történelmét, és azt gondolom, hogy ebbe nem illenek ilyen érzelgős történetek.

A Bunk-ságnak jövője van, pontosabban csak a Bunk-ságnak van jövője. Ezt sajnos a nemBunkok egyre szilárdabban tagadják. Sajnos azzal, hogy a Bunk így elterjedt, szintén elterjedt a nemBunk. NemBunk mindenki egyébként, aki nem Bunk, és ki meri jelenteni, hogy Bunk a világ minden pénzéért sem lenne. Sokan vannak ilyenek. Mi Bunk-ok egyre jobban utáljuk a nemBunk-okat, mert a nemBunk-ok is egyre jobban utálnak minket. Gőgösek arra, hogy ők nemBunk-ok, és általában le is nézik a Bunk-okat.

Még szerencse, hogy a kormányban is sok Bunk van, így aztán tudunk ez ellen tenni valamit. A kormány tavaly bejelentette, hogy minden nemBunk-nak meg kell jelölni magát egy papírkörbe írt nagy kérdőjellel. Aki ezt nem teszi meg, és kiderül róla, hogy nemBunk, azt ki fogjuk csinálni. Ha a nemBunkok megmaradnának a helyükön és nem áskálódnának folyton a Bunk-ok ellen, nekünk sem kellene ilyen megtorlásokhoz folyamodnunk. De a nemBunk-ok elveszik az életterünket, ahogy azt a Bunk-o-ige is jól kifejezi:  Bunk-nak lég kell, Bunk-nak tér kell, mert mi Nagyok vagyunk!

Boldog vagyok. A vallásom Bunk. Ez egy Új Kor, egy új rezsim. És ha az kell, tűzbe mennék Bunk-társaim oldalán a mi jó Majsztrónkért, alapító Bunk-o-mesterünkkért. Mert ahogy azt egyik Bunk-o-zsoltárunk csodálatos dala is mondja:

Ki Bunk-ot fenyeget, minket mind fenyeget.
S csúful végzi majd mind a nemBunk, ha minket fenyeget.
Mert megteremtjük mi, a Nagyok, az életteret,
A nagy Bunk-o-birodalmat, hol a Bunk
szabadon ihat és ehet, s élheti az igazat,
a Bunk-o-életet.

A világbéke rabjai – spirituális hangos novellák

A világbéke rabjai – spirituális hangos novellák

Ha valaki túl akar látni a káoszon, ami körülvesz minket, szívből ajánlom Haich Erzsébet Beavatás című könyvét. Erzsébet feltárja saját spirituális útját – ami sok ezer éven át vezet. Óegyiptomban kezdődik, ahogy készül az élet titkainak nagy beavatására, és végül a beavatás után elbukik, új és új életre ítéltetve keresi Párját, és lassan ráeszmél mindarra, amit sok ezer éve már megtanult. Felidézi a II. világháború tragédiáit, fájdalmát, a pincében töltött 5 keserves hetet, és mindeközben létünk legfontosabb kérdéseire ad választ, arra, hogy kik is vagyunk mi, akiket így látszólag sodor és dobál az élet. Hitet és mély reményt lehet könyvéből meríteni. Ezt a novellát, mély tiszteletem jeléül Erzsébetnek ajánlom. Annak a Haich Erzsébetnek, aki Yesudián, a nagy jógi mestere volt.

Most, sok évre rá, hogy ezt a novellát írtam, újraírtam. Meglepetésemre alig kellett rajta változtatnom. Amit írtam, bár erős szavakkal fogalmazok, abból a nézőpontból érdemes tekinteni, melyet Haich Erzsébet elénk tár:

A jelen pedig – életünk, mindaz, ami velünk történik, nem más, mint próbatételek láncolata. A próbatételek során kapunk alkalmat arra, hogy a benső feszültségeinket, melyek a gondolatainkkal, szavainkkal és tetteinkkel világkorszakok óta felhalmoztunk magunkban, és amelyek sorsunk, jövőnk alkotják, feloldjuk, és megszabaduljunk tőlük. Abban a mértékben, ahogy ezeket a feszültségeket tudatosítjuk és levezetjük, az ezen energiák által megkötött és a kötöttség miatt korlátolt emberi tudattól is megszabadulunk, és az igazi, minden személyes „énérzés” mögött álló, kibontakozásra váró isteni Önvalóval – Istennel – azonosulunk. Ez a BEAVATÁS.

Ezt az írást felolvastam Neked, és ide kattintva hallgathatod meg. Alább pedig el is olvashatod.

A világbéke rabjai

Az Önvaló – amely minden élőlény, tehát az én Önvalóm is – nem ismer határokat, így az egész világegyetem bennem létezik, és az Önvalóm az egész világegyetemet betölti. Minden, ami létezik – én vagyok! Mindenben, amit szeretek, magamat szeretem, hiszen csak arról hisszük, hogy nem szeretjük, amit még nem ismertünk fel önmagunkban. /Haich Erzsébet: Beavatás/

Vörös csíkok nyújtóztak végig az égen, és ahol érintkeztek a földdel, felgyújtották a láthatárt. Füst szaga terjengett a házban; egyetlen egy ablakot sem hagyott meg a nemrég véget ért rakétatámadás. A füsthöz időnként súlyos szag vegyült. Anna a rozoga panelház balkonján állt, kezei a kormos, félig szétmállott vasbeton virágtartót markolták, ujjai belefehéredtek a kapaszkodásba. Belebámult az alatta elterülő romrengetegbe, a füstbe… Roi! Egy év és 23 nap…, s hogy kiégett a világ! Anna végigsimított a beton virágtartó málló romjain. Egy picit elmosolyodott, amikor eszébe jutott, hogy mennyi muskátlit gyökereztetett, hogy majd nyáron vörös zuhataggá változzon az erkélyük. És ahogy a muskátlik gondolata kissé kiszabadította az elpusztult világ törmeléke alól, megérezte Roi kezének érintését. Roi ujjai az ő ujjai közé simultak, majd lassan elkezdték kivezetni őt a lakásból. Egészen lassan segítették le őt a lépcsőház veszélyessé vált fokain, mígnem Anna – a többiek nagy megkönnyebbülésére – kilépett a földszinti kapun.

           Betti odarohant hozzá és átkarolta a vállát.

           – Jól vagy? – Összeráncolt homlokkal nézett rá. Anna mosolygott; ez megijesztette.       – Igen – felelte Anna révetegen, hosszan nézett Bettire.

           – Biztos?

           – Ó igen, Bet. Régen voltam… ilyen boldog.

           – Boldog?

           – Boldog. Ott fenn… – mutatott fel az épület erkélyére, ahol nemrég állt, s ekkor, mintha csak ujjának varázsütésére várt volna a megkínzott épület, lavinaszerű robaj hallatszott, majd pár pillanat múlva a földszinti bejáraton tömör porfelhő robbant elő.

           – Hát ezt megúsztad Anna! – kiáltott neki oda egy fiatal fiú a csapatból. 

           – Meg, Péter – mondta Anna, és komolyan bólintott.

           – Indulhatunk? – kérdezte a csapat vezetője.

           Az emberek feltápászkodtak.

           Gyorsan haladt a kis csapat előre. Egy közeli városrész felé tartottak. Mindig sietve mentek. Anna rugalmasan, nagy léptekkel haladt együtt a többiekkel. Betti némán szedte mellette a lábait.

           – Roi volt – súgta oda neki Anna –, kivezetett!

           Betti dühödten rúgott félre az útjából egy oszlófélben lévő macskatetemet.

           *

           Mr. Henry 1,678,900$ nagyot kiáltott, amikor belépett a nappaliba:

           – Hé, már megint a te kis nyamvadt Annádat babusgatod?! – mondta, rácsapta tenyerét a fali irányítóra, amely rögvest detektálta gazdája bőrének redőit, majd aprót kattanva csatornát váltott a falat betöltő SuperVízión. Eltűnt a kiégett városkép és a romok közt menetelő szedett-vedett kis csapat, majd a képet egy zsúfolt iroda töltötte be, és egy magas rangú katonatiszt töprengő arcára közelített a kamera.

           – Joe! – kiáltotta Mr. Henry 1,678,900$, és letottyant felesége mellé a párnázott bőrkanapéra. – Látod, ő egy epic, igazi hőse a Háborúnak! Kitűnő stratéga! Még sokra viszi majd, annyi szent.

           – Hányszor fitymáltam én a te Joe-dat, mi? – kérdezte dühösen az asszony, majd nehézkesen talpra vergődött.

           – Az én Fiamon nincs is mit! – vágta ki erre Mr. Henry 1,678,900$ – Talpig férfi. Kitűnő stratéga. Büszkék lehetünk rá! Megnyeri nekünk majd ezt a Háborút, meglátod! Ja, és nézd már! Nőt az értékem, drágaságom, észrevetted? Máris Mr. Henry 1,678,987$ vagyok.

           – Mit vagy oda azzal a pár dollárocskával?

           – Hogyhogy? – csattant fel a férfi. Ennyit emelkedett az elmúlt öt percben a Henry&Henry részvény. Öt perc alatt 77 dollár az neked semmi? Elvégre most már te is Mrs. Henry 1,678,987$ vagy!

           – Jó, és? Mi hasznom van nekem mindebből? Unatkozom.

           – Unatkozol? Már megint ezzel gyötörsz!

           – Ha egyszer unatkozom.

           – Hát kapcsolod be akkor a Gyermekszerkesztőt! Már vagy ezerszer mondtam neked. Minden értelmes ember manapság azon töri magát, hogy egy jó gyermeket installáljon. Te pedig mi csinálsz? Csak a szappanoperába illő Annácskádat pátyolgatod, meg sírdogálsz itt fölötte. Menj azt’ szerkessz magadnak egy tökös fiút! – és ne idegesíts tovább, az istenfáját neki! Megvan rá a dollárunk! Az majd tucatjával irthatja a disznókat, ha úgy akarod! Izgulhatsz érte a legkeményebb frontokon, csak rajtad múlik. Még hogy unatkozol!?

           – Nem tudok jól gyereket szerkeszteni, tudod jól!

           – Mert hebehurgya vagy, csak úgy összedobálod neki a legkülönbözőbb érzelmeket és tulajdonságokat. Mondtam, hogy beíratlak egy gyermekszerkesztő tanfolyamra, ha akarod…

           – Nekem az nem kell, ezt meg én mondtam már neked, nem? Ott csak manipulálják az embert.

           – Akkor hagyj békén, oké! Szeretném végre megtudni, hogy mit sikerült összehoznia Joe-nak tegnap este. Biztos jól befűtött azoknak a szemeteknek. Biztos rendkívül zseniális tervet eszelt ki már megint. Na, ülj le! Elvégre Joe a te fiad is!

           – Őt te szerkesztetted. Nem emlékszel, hogy mennyire lehordtál, amikor bele akartam szólni, hogy finomabb legyen?

           – Mert el akartál cseszni egy remekművet, édesem, azért. Joe így jó, ahogy van.

           – Hidegvérű.

           – Az kell ide. Bár én inkább hidegfejűnek mondanám. Tud gondolkozni.

           – Tömeggyilkos.

           – Azt a stratégiai atombombát ott kellett bevetni és akkor. Jó húzás volt.

           – 2 millió ember halt meg.

           – És? Ellenség volt.

           – Akkor is.

           – Te hülye vagy, édes? Ellenséges virtuális embereket sajnálsz?

           – Akkor is!

           – Na, akkor most vagy leülsz szépen és csöndben maradsz, hogy megnézhessem végre nyugodtan, hogy mit csinált Joe, vagy bevonulsz a szobádba és bekapcsolod a kis SuperViziódat. Értettük?

           – Megyek – mondta az asszony, és csomóra gyűrte, majd tiszta erejéből belevágta a bőrfotelba a selyemsálját. A selyemsál egészen hangtalanul puffant a férfi mellett a kanapén. A nappali ajtaja félresurrant, ahogy a nő közeledett felé. Mrs. Henry 1,678,987$ még éppen hallotta a jó hírt, amit férje kiáltott utána a nappaliból:

           – Már megint nőtt az értékem drágám! Mostantól te is Mrs. Henry 1,679,063$ vagy, picikém!

 *

           Anna füle mögé simította az izzadságtól és portól összetapadt, szőke hajtincseit és a pince lejáratára lépett. Lehajtotta a fejét, és minden idegszálával a kormos, sűrűszagú lejárat felé figyelt, szokatlan neszek után kutatott, amelyek figyelmeztethetik a veszélyre.

           Úgy aludt és úgy járt-kelt már egy ideje, ahogy az állatok: minden váratlan zajra összerezdült és a menekülés útjait kutatta. Figyelte a szirénák vad vijjogását, és menekült a bombák és rakéták süvöltése elől; ha nagyon eltávolodott valamelyik biztonságos bunkertől, a koromtól mocskos romok közé vetette magát – azt mondják, hogy ezek gyakran megóvják az embert a repeszektől. Amikor fejét behúzva így várta a halált, sosem gondolt semmire, csak feküdt ott, éppúgy, mint egy újszülött. És amikor felkelt és leporolta magát, sosem érzett örömet, hogy megúszta. Kitágította gyorsan érzékeit, és belevette magát újra a romos városba, hogy hullák oszladozó tetemei mögül valami élelmet kaparhasson elő magának és a csapatnak. És az egészben már régóta nem ez a rendszeres és értelmetlen bombázás volt a legrosszabb. Mert ha jöttek a bombák vagy a rakéták, az ember szépen lefeküdt valahová, és várt; hogy túléli vagy sem, nem rajta múlott. Összerándult viszont a milicista bandák gondolatától is, melyek szórványosan járták a várost, és mindenért pusztítottak: egy falat kenyérért, egy vékony karikagyűrűért, bármiért. Egy nőért pedig rendszerint vérfürdőt rendeztek – és sokszor még egy felszakadt nadrág sem kellett hozzá, hogy vért tódítson legnagyobb büszkeségükbe. Nemrég hallott egy olyan csapatról, akiken rejtekhelyükön ütött rajta a milicisták valamelyik rablóbandája. Azt mondják, hogy az a fiatal srác járt közöttük a legjobban, aki elvonszolta valahogy magát a szomszédos bunkerig, hogy figyelmeztesse az ott lévőket; kezeivel tartotta vissza a beleit, úgy szaladt kétrét görnyedve, majd lebukdácsolt a lépcsőn. Azt mondják, először a banda vezére kezdi meg mindig az ilyen “szertartásokat”. Volt idő, amikor Anna azt szerette volna hinni, hogy már ettől sem fél. De legbelül tudta, hogy ez nem igaz. Érzékeit megfeszítve és állat módjára járta a romokat, együtt lélegezve a zajokkal, a felszálló füsttel, össze-összerándulva, s állandóan a menekülés útjait keresve. Ösztönlénnyé változott, állat volt, akinek túl kell élnie valamit.

           De mit? – kérdezte magától, ahogy elhelyezkedett a kormos pince egyik szegletében, ahol a vacka volt már egy ideje. – Mit kell túlélnie? A háborút? Ugyan minek? De akkor hirtelen és élesen eszébe villant Roi érintése a kezén ott a kiégett, volt lakásuk erkélyén, ami arról adott hírt számára, hogy Roi él. Belekapaszkodott ebbe az emlékbe, és mintha teste meleg fürdőbe merülne – a fürdő gondolata végigbizsergette a testét, lehunyt szemmel élvezte egy pillanatig, még a habfürdő citrusillatát is az orrában érezte – elringatódzott ezen az emléken; és Roira gondolt, felidézte arca vonásait, de még inkább a kezét – mostanában sokkal élesebben látta a kezét –, s rajta a halványkék ereket, amelyek finoman áthálózzák. Érezte, ahogy Roi keze hozzáér, a tarkója alá szalad és felborzolja a haját…

           Úgy képzelte annak idején, hogy ők elválaszthatatlanok. Amikor egymásra találtak, hamarosan kialakult bennük egyfajta bizonyosság, hogy már régóta keresték egymást, és most, annyi egyedül leélt évszázad után, végre megtalálták a másikat. Nagyokat sétáltak esténként a környéken, belélegezték a város esti fényeit és vibráló nyugalmát, az évszakok tájformáló erejének az illatát. Azon gondolkodtak, hogy mi lehet itt az ő feladatuk, ebben az egyre őrültebbé váló világban, amelyben mindig többet számított az anyagi hatalom, mint az emberi lélek, melyben mindig többet értek a vakbuzgók, mint a kétkedők. De mindenekelőtt boldogok voltak, hogy akármi is lesz itt az ő küldetésük, együtt nőhetnek fel hozzá. Aztán kitört a háború.

           “Ez a háború más lesz, mint a történelem többi háborúja!” – harsogták a politikusok. “A polgári lakosságot nem fogja érinteni, ezt Mi szavatoljuk!” – zizegték a TV készülékek. Azt is megmagyarázták, hogy miért olyan fontos ez a háború. Az emberek elhitték. Mindig elhiszik. Százezrek vonultak be önként. De hogyan is tehetett volna másképp a nép – az emberekből szántszándékkal jó előre kiirtották minden kritikai képességüket. Embereket ő még nem látott így lelkesedni, mint ahogy ennek a “győztes” háborúnak éljeneztek. Roi azt mondta – olvasta valahol –, hogy minden háború előestéjén így éljeneznek az emberek. Most pedig szerencsésnek tartják magukat, ha egy bomba marcangolja szét a testüket és nem a milicisták. Roi, mielőtt elvitték, csak ennyit mondott: – Ne feledd, kedves, mindez csak látszat! Nem szakíthatnak el egymástól. Aztán Roi eltűnt a forgatagban.

           Anna kifújta a visszatartott levegőt. Amikor óvatosan újra lélegzett egyet, hírtelen tömény szag csapta meg az orrát. Tisztába kell tenni az öregasszonyt – gondolta nagyon lassan, szaggatottan; az elszakadás emlékével vívódott még, forgatta magában, nehezen szakította fel és fúrta magát csak közéjük a valóság tudata. Nagyot sóhajtott, majd felkászálódott a mocskos zugból és az öregasszony felé indult.  

 *

           A kis SuperVízió képernyője magától megelevenedett, amikor Mrs. Henry 1,679,143$ letelepedett elé. A képernyőn éppen Mrs. Henry 1,679,143$ kedvenc vetélkedője ment, ami elégedett sóhajt csalt elő az asszonyból.

           A vetélkedőben mindenki katonaruhában feszített, ami persze csupán jelmez volt. A vetélkedőben katonai rendfokozatokat lehetett nyerni. Mrs. Henry 1,679,143$ sokszor álmodott már arról, hogy elmegy ő is a vetélkedőbe és nyer egy ezredesi… nem is, egy altábornagyi rangot. És utána, ha installál majd magának egy gyereket, neki adományozhatja. Nekik egy fillérükbe sem kerül majd. De aztán eszébe jutott, hogy neki ez biztos nem sikerülhet, meg különben sem tud ő jól gyereket szerkeszteni. Henry pedig úgyis rögtön kivenné a kezéből a dolgot, mondván, hogy egy ilyen lehetőséget nem hagyhat elbarmolni. Mrs. Henry 1,679,143$ elmaszatolt arcbőrén egy könnycseppet majd lassan belefeledkezett a vetélkedőbe.

           – A bevezető kérdés igen egyszerű lesz – mondta a játékmester és kimosolygott a képernyőből. – Mióta van totális szaporodj-stop kicsiny világunkon?

           A kitüntetések nélkül feszítő játékos magabiztosan, szinte gondolkozás nélkül lökte oda az első választ a játékmesternek:

           – Természetesen 1 óta. Az új időszámítást ettől az eseménytől mérjük.

           – Kitűnő! Egy tizedesi vállapot mindjárt felragaszt önnek a mi szigorú Zsuzsunk. Áh, már meg is történt. Hanem lássuk csak, hogy mit kezd a második kérdéssel. Mi a gyalult tök?

           – A tök egy növényfajta volt, amelyet szálakká vágtak, azaz gyalultak régen, és így készítettek belőle ételeket.

            – Kitűnő! Maga igazán felkészült. A mi szigorú Zsuzsunk már teszi is fel magának az új vállapot. Harmadik kérdésem, ha úgy tetszik, megint történelmi lesz. Miért neveznek minket a Világbéke rabjainak, és kitől származik ez a kifejezés?

           – A kifejezés Dr. Lucy Banana-tól ered és azt fejezi ki, hogy itt ülünk a Földön bezárva. Dr. Banana jól rátapintott a mai kor emberének alapvető életérzésére: már régóta nem háborúzunk egymással, Világbéke van. Csak a kiváltságosok hozhatnak létre utódokat, ha erre engedélyt kapnak, így a létszámunk állandó maradhat. És ehhez jön még az, hogy ugye képtelenek vagyunk elhagyni ezt a bolygót, mert elszigetelnek bennünket a Világegyetem rettentő távolságai, amelyek egyelőre áthidalhatatlanok. A Föld olyanná vált, mint egy hatalmas befőttes üveg.

           – Jó hasonlat. Maga találta ki?

           – Ő… igen.

           – Nézzük csak meg, mit is mond a Komputer? Ah, ah. “A Föld egyre inkább egy hatalmas befőttesüvegre hasonlít” – mondta Dr. Bummadumm 10,456,678$, ú.i szerint 3-ban. Sajnálom uram! Most az egyszer rossz választ adott. A mi szomorúarcú Zsuzsunk leveszi magáról a vállapokat. Igen. Tényleg sajnálom. De hát ilyen ez a játék… Kérem, hogy adja át a helyét a következő versenyzőnek, akit… igen, akit mindjárt ki is sorsol nekünk a mi szomorú Zsuzsunk! De előbb lássunk egy kis reklámot is…

           Mrs. Henry 1,679,153$ feltápászkodott a fotelból, egyenest a nappaliba ment és egyszerűen odaállt Henry és a nagy SuperVizió közé.

           – Mi csinálsz? Állj má’ arrébb! Nem látom a képet.

           – És mi van a képen?

           – Joe, ki más! Megbolondultál, vagy mi?

           – Joe nem létezik, Henry! Csak egy virtuális ember. Henry, én igazi gyereket akarok!

           Mr. Henry 1,679,157$ összeszűkült szemekkel pillantott a feleségére.

           – Tudod, hogy arra nem kaptunk engedélyt.

           – Mert nem is kérvényeztük soha.

           – De édesem, egy engedély annyiba kerül, amennyiért 20 virtuális gyereket installálhatunk, és ráadásul végigkövethetjük egész életüket. Izgalmakkal teli életüket. Csak a leggazdagabbaknak lehet ma már valódi gyermekük…

           – Elég gazdagok vagyunk hozzá, vagy nem?

           – Hát egy gyerek éppen hogy kitelne… De minek? Őszintén, minek?

           Mrs. Henry 1,679,162$ letelepedett a férje mellé a kanapéra és ellágyult, hipnotizált arccal meredt néhány pillanatig a SuperVízió lágyan vibráló képernyőjére.

           – Talán majd ő… feltalálja, hogyan… hogy hogyan menjünk el innen.

           – Honnan?

           – A Földről.

           – Minek mennénk el a Földről? — kérdezte Mr. Henry 1,679,162$ élesen? Hát nincs meg mindenünk?

           – Mert itt, tudod… itt Béke van.

           – Örülj neki, hogy Béke van!

           – De én itt unatkozom, Henry!

           Mr. Henry 1,679,165$ nagyot horkantott, majd szóban utasította a SuperViziót, hogy emelje a hangerőt. A szobát betöltötte Joe férfias hangja:

           – Kitisztítjuk onnan a disznókat, erre mérget vehetsz!

 *

           Zajos volt az éjszaka. Anna vagy hússzor felriadt, és azon nyomban vissza is zuhant az álmába. Álmai a körülmények ellenére nem voltak zavarosak. Már csak az álmai nem voltak zavarosak körülötte. Megtanulta továbbálmodni őket: felriadt, majd folytatta, ahol félbeszakadtak, mintha egy üdítő regényt olvasna, amit csak egy időre tett le.

           A pincét emberszag itatta át. A félelem suttogott és hortyogott a sötétben. Sóhajok siklottak közöttük, akárcsak a patkányok. Megrágták a lelküket.

           Anna egy erdei út mellett leterítette a plédet és Roi mellé telepedett. Lefeküdtek. Fogták egymás kezét és figyelték a madarak hangjait, és ahogy a nap át-átcsillan a lombokon…

           A halál motoz odakinn. A kövér halál. Félrerúgja a köveket. A fekete kövek koccanva nevetnek, az aprók szertespriccelnek mint a vér. Betemetik a lelkeket, mint a leveleket a sár. Sár és szenny. És nincsenek csillagok.

           – Szép itt, kedvesem! Gyönyörűek ezek a fák! Gyönyörű kék az ég is! Régen láttam ilyen gyönyörű eget. Nem fázol?…

           Fázom. A takaróm ellopták. Nincs többet fény itt. Zörögnek a csontok kint, rájuk fagytak a húscafatok. El kell égetni őket mind, mind! Holnap majd…

           – Szeretlek! Szeretném kicsim, ha velem jönnél.

           – Hová?

           – Oda! – intett Roi a kezével a kék felé. Jössz?

           A hajnal hirtelen tépte szét odakinn a sötétséget. Új nap kezdődött. Mozgolódás támadt odakinn. Mozgolódás támadt a kormos pince néhány szegletében is. A katonai bakancsok alatt felreccsentek kinn az üvegszilánkok. Jönnek?

           – Fel, drága. Nekem mennem kell. Tudod, haldoklom. Ne rémülj meg, látom az arcodon, hogy megrémültél.

           – Nem. Nem rémültem meg, Roi. Veled megyek. De merre?

           – Mindenhová. Az egész Világegyetembe. Vannak máshol is kék egek, vannak máshol is zöldellő rétek és suhogó lombú fák. És akárhová is megyünk, a kezünk mindig összeér.

           – Akkor jó. Akkor nem félek.

           – Gyere! – mondta Roi, és teste aranyfénybe olvadt.

           – Anna rámosolygott és könnyedén követte őt.

           Amikor a milicisták egyike meglátta a fekvő nőt, felvihogott. Odahajolt hozzá és megbökte a mellét a géppisztolya rövid csövével. Aztán belerúgott a sípcsontjába, amely megreccsent a vasalt bakancs alatt. Amikor rájött, hogy a nő már nem él, káromkodott meg köpött.

 *

           – Szegény! – sípolta Mrs. Henry 1,679,200$, majd nagyot sóhajtva kikapcsolta a SuperVíziót.

 *

Álmaimban újra járom lépcsőidet.
Toporgok alant, gyermekként
újra megállok.

Végtelenséged pillanatomban.
Sebeiden felnövekszem.
Fáj a Léted – boldogságom.
Közvetlen vagy mindenütt.
Szíved előkészített Országom,
Uralkodom kincseiddel
Szavakat Neked építek,
Neked rakok mire jössz, csendet.
Némán mindent elbeszélek,
Csöndjeidben értelek.

Perceim neked vetem el:
Nekem egyre több marad,
Könnyeim neked görgetem,
Magtárba: magadba gyűjtesz.
Téged vetlek tenyeremből.

Megmaradsz, ha eleresztlek:
Tiszta Szónak, Magnak,
Éltető Halálnak
.”
/Iványi Bernadett: Lépegető, csendet rakó/

Úton a béke földjére

Úton a béke földjére

Túl a helyes és a helytelen cselekedetekről vallott gondolatokon van egy rét. Ott várok rád. /Rumi, szufi költő/

Nagyon rég nem érintett meg ennyi embert a háború szele itt Magyarországon, mint most az ukrán-orosz háború kitörésekor. Nagyon rég nem láttam ennyi embert, aki jelentkezik, hogy befogadjon menekülő családokat, hogy pénz, étel és ruhaadományt gyűjtsön, hogy buszokat szervezzen vagy épp ételosztást a határon, avagy koordinációs segítséget adjon a pályaudvarokon.  

Igen, milyen jó, hogy az emberek szívükre hallgatva segíteni akarnak, és nem okoskodni, és úgy segítenek szívből és lelkesen, ahogy és ahol csak tudnak! 

Dr. Marshall Rosenberg, az Erőszakmentes Kommunikáció (EMK) megteremtője azt mondja: Bárhová is mentem a világon, amikor megkérdeztem az embereket, mi adja nekik a legnagyobb örömöt, ezt a választ kapom: ha segíthetek másokon. 

Vajon hol van az újra és újra fellángoló erőszak gyökere?

Dr. Marshall Rosenberg kiemel egy nagyon fontos és megdöbbentő dolgot: mindaddig, amíg iskoláinkban és otthon a büntetés és fenyegetés eszközét alkalmazzuk azért, hogy elérjük, hogy a gyermekünk vagy a társunk azt tegye, amit mi helyesnek gondolunk: nincsenek távol a bombák. 

Fontos itt megjegyeznem: attól, hogy következménynek aposztrofálunk egy fenyegetést, az még attól fenyegetés marad. Ha esik, és kimegyek az esőbe, akkor megázom – ez egy következmény. Ha azonban azt mondom, hogy „Az iskola szabályzata szerint, ha ezt teszed, ennek ez és ez a következménye.”, az rejtett fenyegetés, bárhogy is próbáljuk másnak feltűntetni. A felelősség tagadása, hárítása egyike berögződött, életidegen kommunikációs mintáinknak. És ennek az életidegen kommunikációnak igen súlyosak a következményei.

Amikor az egyik náci haláltábor vezetőjét, Adolph Eichmannt később egy tárgyaláson megkérdezték, hogy volt képes véghezvinni ezeket a szörnyűségeket, azt válaszolta: igazából könnyű volt. Egy olyan nyelvet használtunk ugyanis, mely lehetővé tette, hogy könnyű legyen. „Ez parancs. Ezt és ezt kell ilyenkor tenni.” Amptssprache-nak hívták ezt a roppant veszélyes nyelvet, azaz hivatali nyelvnek, mely következménynek álcázza az agressziót, és tagadja a felelősséget. 

Ne érts kérlek félre, korlátok és szabályok kellenek. Korlátok nélkül egy gyermek, és van úgy, hogy egy felnőtt sem érzi magát biztonságban. Azonban rugalmasan, élő módon kialakított korlátok kellenek. És a betartásukhoz nem szabadna büntetésnek, fenyegetésnek kapcsolódnia. Aki a határt átlépi, nem büntetést érdemel, hanem támogatást, és szeretettel teli figyelmet. Egy nagyon káros hiedelem az, hogy ahhoz, hogy egy ember jól viselkedjen (értsd elvárásaink szerint), ahhoz előbb rosszul kell magát éreznie. 

Annak, hogyan lehet büntetés és fenyegetés nélkül nevelni, kidolgozott és kipróbált módszertana van, lásd pl. Dr. Marshall Rosenberg: Így is lehet nevelni és tanítani c. könyvét, valamint sok EMK alapokra épülő működő iskolát szerte a világon.

Ahhoz azonban, hogy egy szülő vagy pedagógus büntetés nélkül is képes legyen nevelni, érdemes elsajátítani a kommunikáció jógáját, azaz az erőszakmentes, más néven együttműködő kommunikációt, mely az egós, hatalmi működés fölé képes emelni az élet-energiákat, egészen a szívünkig. És ahogy ez fokról fokra megtanuljuk működtetni magunkban, elkezd átalakulni a látásmódunk és viselkedésünk is.

Az együttműködő kommunikáció esszenciája

Az EMK kurzusokon épp azt lehet megtanulni, hogyan ismerjem fel az életidegen kommunikációt. És azt, hogyan ismerjem fel a másik ember valódi szükségletét a szavai mögött, melyek tele lehetnek váddal, cinizmussal, fájdalommal, reflexszerű hibáztatással. Ha meghallom a másik ember szükségletét, azzal megnyílik egy csodálatos lehetőség: megláthatom, mi hiányzik neki igazán, és ő is megláthatja majd, mire lenne nekem szükségem. 

Ha nem látom meg, ha magamra veszem, ha visszatámadok – erőszakkal vagy szavakkal – ha beszállok az elkövető és áldozat játszmába – évezredek óta játsszuk ezt újra és újra – abból csak sérülés és fájdalom születik.

Az életesemények megérintenek. És vannak érzékenyebb részeink. Karmikus emlékek, lenyomatok. Amikor ezt az érzékeny pontot bennünk valami megérinti, elszomorodunk, feljajdulunk, dühösek leszünk, robbanunk. Azonban – és Dr. Marsall Rosenberg zseniális meglátása épp ebben van – nem ezek az események, vagy emberek az okai érzéseinknek. Hanem benső hiányaink. Erőforrásaink, melyben hiányt szenvedünk, és melyre az életesemények csak rámutatnak, igen sokfélék lehetnek. Hiányozhat épp a megértés, hogy meghallgassanak, de lehet, hogy csöndre vágyunk, vagy épp egy elmélyült, őszinte beszélgetésre, vagy épp bátorításra. Ha jól csináljuk, egy konfliktus mentén szívtől szívig ívelő híd épülhet ki két vagy több ember között. 

Ennek a szeretet hídnak a felépítéséhez tartozik egy igen lényeges lépes: előbb szét kell válasszuk magunkat egymástól: ne játszmázzak tovább, és ne a másikat okoljam! Ehhez pedig az kell, hogy tisztában legyek az érzéseimmel, és azzal, hogy érzéseimért nem a másik ember a felelős, hanem azok csupán jelzőfényei hiányaimnak, betöltetlen erőforrásaimnak. 

Mondok egy aktuális példát: tartottam minap egy rövid, online mantrás béke meditációt, melyet 20 percesre hirdettem. Azért tartottam, mert tudom, hogy az éneklés nem csak a félelmeinket, szorongásainkat képes feloldani, hanem a mantra rezgés kódja megemeli az energia szintünket, és be tud vinni a meditáció gyógyító csendjébe. Másrészt a közös, egymásnak felajánlott meditációban jelenlétünk ereje nem összeadódik, hanem meghatványozódik. 

Nos, másnap kaptam egy levelet, melyben az egyik résztvevő a csalódottságát fejezte ki. Mert ő azt gondolta, 20 percig csak mantrázunk majd, pedig a mantra csak 7 perc volt. És a csönd se volt elég hosszú, mert belebeszéltem. És nem is mondtam el, hogy mi a mantra értelme – és sorolta tovább a panaszait. Bevallom, kiakasztott. Írtam is neki egy választ csípőből, amiben szépen sorjában megokoltam, miért csináltam így és így, és miért van nekem igazam – ez itt az elkülönülés szükséges fázisa. És amikor kicsit kifújtam magam, döbbentem csak rá: panasz levele nem erről szólt. Egy segítség kérés volt, és ha lefordítom Zsiráf-nyelvre – az EMK-ban így hívjuk, amikor valaki meghallja a mások szükségleteit – ezt hallom: Tamás, annyira szeretnék hosszan elmerülni egy mantrában, mert kiemel! Nekem ez olyan nagy segítség lenne. És utána hosszan benne maradni a csöndben. Tudnál nekem egy ilyet adni? – Hurrá! Hát persze! És már küldtem is.

Szóval milyen jó lenne megtanulni, hogy a másik dühét, haragját, csalódottságát – melyek csupán jelzőfényei hiányainak – ne vegyük magunkra, és segíthessünk a másiknak ezeket a hiányokat betölteni. A béke megteremtéséhez ugyanis ez alapvető. Ahogy az is, hogy nem bűnösöket keresünk. És felhagyunk a büntetéssel és fenyegetésekkel. Mert ez csak a bombákat hozza vissza újra és újra. Olyan ez az ukrán válság, mint egy második világháborús és hidegháborús remisszió – egy társadalmi betegség állapot visszatérése. 

Ha az EMK alapjaival meg akarsz ismerkedni, Dr. Marshall Rosenberg ezen a videóját ajánlom figyelmedbe, valamint szívből ajánlom, hogy menj el egy EMK kurzusra – sok magyar tréner tart ilyeneket. 

Társadalmi konfliktusoktól a jógáig

Nagyon érdekes és fontos írás pl. Gerald Häfner: Soha többé háborút! A hatalmakon túli Európáért c. interjúja, mely az ukrán-orosz háború előtti napokban született. Ez az írás épp arra mutat rá, hogy a béke megteremtéséhez az kellene, hogy Európa egy fegyver mentes, semleges területté váljon. Olyan régióvá Oroszország és a NATO közt, mely egyik irányban sem akar semmilyen módon senkit fenyegetni. 

Hogy megérthessük ennek bölcsességét, ehhez nem elég gondolkodni, mert a gondolatainkat befolyásolja a félelem, ami azt mondatja: na de ha nem tudjuk megvédeni magunkat, és a NATO sem áll mögöttünk, akkor ki fog megvédeni? 

A félelem a gyökérközpont működési hiányának jelzőfénye. Amíg itt meg vannak rekedve az energiák, nem tudjuk átlátni a helyzeteket és tiszta fejjel gondolkozni. A félelmet és szorongást nem lehet okoskodással, vitákkal kioldani. Másféle technikákra van szükség. Ha szívesen kipróbálnál egy felszabadító, félelem és szorongás oldó jóga gyakorlat sort, ezt ajánlom a figyelmedbe.

Ha például egy jóga ászanában, mondjuk a bátorság tartásában (virabhadr ászana) megnyitjuk a mellkasunkat, és szilárdan állunk, valami fontos történik – minden testhelyzet a jógában ugyanis nem csak testünkre, izmainkra hat, hanem hat tudattalan elmetartalmakra, és ezen keresztül egész életünkre, sőt szociális környezetünkre egyaránt. 

Merülj el a gyakorlásban! És éld át: csak az tud így lenni, kinyitott mellkassal állni, aki érti, hogy ereje nem a fegyverekben, az izmaiban, fenyegetéseiben van, hanem abban, hogy az energiák szabadon áramolhatnak a magasabb központok felé. És amikor a köldök központig ér, a bátor ember már tud tisztán gondolkodni, és világosan látja: a fegyverek sosem jelenthetnek biztonságot, amire a hadban álló felek vágynak. És amikor feljebb ér ez az élet-energia és nyílik a szív központod, akkor már képes vagy együttérezni és önzetlenül segíteni a bajba jutottakon. És amikor még feljebb emelkedik ez az élet-energia, a torok központba, akkor már tisztán kommunikálsz, és a másik ember szükségleteit hallod ki a vádjaiból is. Amikor Jézus azt mondja, „Ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel!” – úgy vélem, erre gondol. Mindez pedig szükségszerű ahhoz, hogy tovább emelkedhessünk. És amikor még feljebb emelkedik az élet-energia a központi nádi, a szusumna mentén, akkor még tágasabb horizont tárul a szemünk elé:

Az Ember missziója a Földön

Teljes lényemből tudom: egy új világot teremtünk, a szeretet kozmoszát. Az ember szerepe a Földön nem az, hogy új és új technológiákkal kényelmesebbé és látszólag biztonságosabbá tegye az életet. Sokkal többre vagyunk elhívatva.  Ahogy Rudolf Steiner olyan gyönyörűen kifejezi:

Van azonban valami, ami az emberre vár, amit valóban ő adhat a Földnek: a szeretet, mégpedig legérzékibb formájától kezdve egészen a szellemmel teljesen áthatottig. Ez a feladata a Föld-fejlődésének. A Föld a szeretet kozmosza. /Rudolf Steiner: A János-evangélium/

A Világunk átalakulóban. A Fény korának, a szeretet kozmoszának küszöbére értünk. Egyre több a felébredett ember. És ezek az emberek – itt ott a világban, máshogy gondolkodnak már – és egy olyan erőt képviselnek, melyet azok az emberek, akik képtelenek más megoldási utakat találni a konfliktusok rendezésére, mint az erőszakot és fenyegetéseket, el sem tudnak képzelni. Pedig közel az idő, hogy az emberek nem ölik többé egymást. Amikor azt mondják, elég volt a fájdalomból! Elég volt a játszmákból! Szeretni akarunk. Megajándékozni egymást szeretetünkkel, kedvességünkkel, oltalmazó erőnkkel. Ha még nem látod ezt belül, érdemes megnézni ezt a 8 perces rövidfilmet erről a globális ébredésről!

Tudod, olyan ez, mint a fizikában a fázisváltozás: melegíted, csak melegíted a jeget, és látszólag semmi nem történik egy darabig. A jég továbbra is jég, kemény és hideg. Aztán egyszer csak hirtelen radikálisan átalakul: megolvad, és valami új és izgalmas lesz belőle: tiszta, folyékony, minden formát magára öltő víz.

A felébredés folyamatának azonban van egy szükségszerű átmeneti folyamata. Most épp sokan ezt élik körülöttünk. Talán épp ez a körülöttünk zajló félelem keltő folyamatoknak, járványoknak és háborúnak a lényege. Ezt az átmeneti folyamatot az jellemzi, hogy azt mondom: elegem van a rettegésből! És az jellemzi, hogy már nem tudok hitelt adni jóformán semmilyen külső hírforrásnak. Mi is az igazság? Mi is történik pontosan? Egyáltalán van járvány vagy nincs? Van háború, vagy nincs? Hogyan tudnám eldönteni? Kinek higgyek és kinek ne? Van egy pont, ahol nem marad más, mint kapcsolódni önmagamhoz, és kapcsolódni felfelé. Hogy az igazság saját mély tapasztalattá érhessen bennem. Ennek technikáját részletesen bemutatom Szeretettel beoltva című írásomban. 

Amikor belül érzed és tudod, mi az igazság, és mit kell tenned, akkor született meg benned teljesen az Én. És ez az „én vagyok” létélmény alapvető a továbblépéshez. Amikor ez az „én vagyok” benned megszületik, egyszerűen teszed a dolgod. Észreveszed a rügyező, tavaszra készülő diófa legmagasabb ágán boldogan daloló rigót. És tudod, hogy lényegében a dolgok rendben vannak. És ennek tudata lehetővé teszi, hogy teljes lényedből, együttérző módon aktívan, fényt sugárzó derűvel cselekedj.

Mindehhez azonban a rendszeres elcsendesedés nélkülözhetetlen. A meditáció csendjébe elmerülve tudunk egy olyan „kvantum állapotba” kerülni ugyanis – hogy Dr. Joe Dispenza szóhasználatával éljek – mely képes a múlt keréknyomából kibillenteni, és ezáltal adja meg az esélyt arra, hogy valóban új jövőt teremthessünk. Egy olyan jövőt, amit örömmel hagyunk gyermekeinkre, és összhangban van a Teljességgel.

Áldd meg az életed, tárd ki a szíved, és köszönd meg az új életet, mielőtt tényleg valóra válik… Állj fel úgy, mintha a jövő már meg is történt volna – és hagyd, hogy a szinkronicitások és az új lehetőségek találjanak meg téged! /Dr. Joe Dispenza: Válj természetfelettivé!/