“A nagy Toynbee, a remek történész mondta egyszer, hogy ha egy egyén, egy csoport, egy világ nem tesz meg mindent, hogy megragadja és alakítsa a jövőt, akkor a múlt sírjában porlad el.” (Ray Bradbury: A Toynbee-átalakító)
Levegőt adó és a klímát stabilizáló, gyönyörű erdőinket, állami utasításra, a magyar erdészetek jelenleg kivéreztetik, aztán elégetik. Elégetik a fák millióit a zöldnek mondott biomassza erőművekben. És mindezt a klímaválság idején, amikor a lehető legnagyobb szükségünk van egészséges erdőkre, melyek stabilizálják az időjárást és a klímát. Erről írtam Az élet védelme – a cselekvő remény útján c. blogomban.
Agócs József (Erdészeti és Faipari Egyetem, Növénytani Tanszék) már az 1990-as évek elején, Erdőéltetés c. könyvében (Ekvilibrium Kiadó) arról írt, hogy a magyar erdészet már nem rablógazdálkodóként pusztítja az erdőket, hanem ez már ellengazdálkodás. Egy olyan tehenészethez hasonlítja a helyzetet, ahol a teheneket éheztetik, majd levágják azelőtt, mielőtt tejet adhatnának.
A helyzet az elmúlt években ehhez képest durván romlott. Ma az erdészetek országszerte mindent megtesznek, hogy hektárszám végvágják gyönyörű erdőinket, amiről pontosan tudják: sosem lesz helyettük erdő a forró, aszályos nyarak miatt.
A napokban kivittem Szendőfi Balázs természetfilmest a Börzsönybe, hogy lefilmezzük azt az erdőpusztítást, amit az Ipoly Erdő Zrt. követett el az elmúlt években. Szendőfi Balázs egy olyan bátor filmes, aki nem csak a táj és élővilág szépségét képes ábrázolni, hanem meg meri mutatni az ember okozta pusztítás kontrasztját is. Ha még nem láttad a Hegyizene c. filmjét, érdemes Balázst meghívnod – szívesen elmegy ide-oda az országban, hogy levetítse pl. közösségi házakban; a döbbenetes film után pedig általában remek beszélgetés kerekedik.
Ahogy a drón felröppent és 400-500 m magasságból körbe néztünk a Börzsöny szívében, Királyházánál, azonnal láthatóvá váltak a sebek az erdőben. Olyan erdőrészek, amit az utóbbi években az erdészet nullára letarolt. Jelenleg ott tartunk, hogy a Börzsöny tetemes részét már kiirtottak – kicsit távolabb a turista utaktól, hogy ne tűnjön fel. És azt tervezik, hogy ezt folytatják.
Mi meg azt tervezzük, hogy ezt nem hagyjuk.
Amikor a börzsönyi pusztításról szóló filmecske dramaturgiáján töprengtem, szembesültem azzal, hogy milyen döbbenetesen nehéz ezt jól megfogalmazni. Van ugyanis egy élettörvény, amit először jóga mesteremtől hallottam, Paramahansza Joganandát idézve:
„Az nő naggyá az életedben, amire a figyelmed fordítod.”
Ha tehát a pusztítás képeit mutatjuk, akkor a pusztítást erősítjük, egy olyan jövőt teremtve, amit nem szeretnénk – ezt teszi évtizedek óta az állami felügyelet alatt tartott média, és meg is van a tragikus eredménye. Ma már az emberek legtöbbje álmodni sem képes mást, mint rémálmokat: pusztítást és háborút.
Én gyönyörű erdőkről álmodom, és erről szeretnék álmodni. Olyan erdőkről, ami közel áll az őserdő egyensúlyához. Olyan erdőkről, amelyet végtelenül tisztelünk, mert felismertük, hogy az élővilág csodás fajgazdagsága nélkül mi sem létezhetünk. És arról álmodom, hogy ezt már nagyon sok ember belül érzi, és nem csak érti. Egy olyan jövőről, hogy átéljük azt, hogy az erdő a társunk, barátunk, segítőnk, és ez a kapcsolat kölcsönös: egymásban tükröződünk, egymásba fonódunk. És ettől végre testileg lelkileg igazán jól vagyunk.
Na de ha csak a szépséget mutatjuk meg, az erdő békéjét, egészségét, gyógyító erejét, hol marad az ébresztés? Hol marad a sokk, hogy állj! Ez így nem mehet tovább! Igen is egy helyzetre lehet jogosan dühösnek lenni. Krisztus sem csak a szakállát vakargatta, mikor meglátta a templom előtt a pénzváltókat, hanem odalépett, és felborította az asztalukat, és közben azt üvöltötte, hogy takarodjatok Isten házából!
Szóval ideje összefognunk, és felébresztenünk magunkban az úgynevezett helyreállító haragot. A helyreállító harag a Lálana csakrához kapcsolódik, mely a torokközpont és a 3. szem közt található:
Felső csakrák az energiatestben.
A Lálana csakrát a kecsári mudrával lehet aktiválni: a nyelvet visszahajtjuk, és a nyelv hegye a kemény és lágy szájpadlást elválasztó részhez ér. Amikor a Lálana csakra aktív, az egész lényünket átjárja az életöröm és az élet szeretet. Ezért a helyreállító harag sosem személyre irányul, hanem egy tarthatatlan helyzetre.
Szóval ezt a kettősséget kell Szendőfi Balázs rövidfilmjének majd bemutatni. Az egészséges jövőt előrevetíteni, és egyben a helyreállító haragot felébresztenie erőteljes képeivel. És ez bizony nagy feladat. Majd megmutatom, hogy sikerült, ha készen leszünk.
Amikor mindezen töprengtem, újra beugrott Ray Bradburry csodálatos novellája, a Toynbee-átalakító. Arról szól, hogyan teremtett meg egy elkeseredett, világvége-orientált társadalom egy csodálatos, egészséges jövőt. A novellát ide kattintva olvashatod el. Vagy hallgasd meg alább – felolvastam Neked.
Az élet védelmében c. blogomban arról írtam, hogy a bolygót hűtő, a klímát stabilizáló fák millióit égetjük el biomassza erőműveinkben. Ezen erőművek jelenleg, legfőképp a tar- és végvágott erdőinkből állítják elő a villamos energiát. Ezek a letarolt erdők a súlyosan hibás erdészeti beavatkozás miatt, illetve a jellemzően forró, aszályos nyári időjárás miatt ma már nem tudnak megújulni. A biomassza tehát nem megújuló energiahordozó!
A biomassza erőművek egyesületének honlapján büszkén leírják, miért is olyan jó megoldás, amit csinálnak. A fák érdemeit sorolják fel, például, hogy oxigént termelnek, sőt, még a port is megkötik, kiszűrik.
Biomassza erőmű Pécsen. Forrás: Index.hu
Képzelj most el egy bírósági tárgyalást, ahol egy sorozatgyilkos így érvel:
– De bírónő, mindegyik olyan szép ember volt, csodás, fényes hajjal! Olyan kedves volt a kacagásuk, egytől-egyig jó humorú és intelligens személyek voltak.
– De hát akkor miért ölte meg és darabolta fel őket?
– Persze, hogy megöltem őket, hisz nekem is vannak igényeim! Kivettem a veséjüket és a májukat, és eladtam. Így jó volt nekem is, mert elég sok pénzt kaptam érte, hogy magas életszínvonalon tudjak élni. Mi itt a probléma?
A döbbenet az, hogy ma, Magyarországon (és szerte a világban) fák milliói kerülnek „vágóhídra”, és hasonló pszichopata érvekkel élnek a biomassza erőművek tulajdonosai és üzemeltetői, az energiaszektor politikai és gazdasági vezetői, valamint azok az erdészek (tisztelet a kivételnek), akik a mészárlást végzik és jóváhagyják. És ezek az emberek egyelőre nem idézhetők bűncselekmény vádjával bíróság elé, pedig éppúgy csodálatos, egyedi és gyönyörű, intelligens élőlényeket gyilkolnak halomszám.
Sőt, a fák tömeges legyilkolása része egy globális öngyilkossági kísérletnek. Mi ennek a mélyen fekvő oka? A materialista világ embere elzárta magát a transzcendenstől, így kétségbeejtően nem tudja, ki is ő valójában. Mert ha tudná, nem így viselkedne élő, lélegző, gyönyörű környezetével.
Amikor az alábbi, vidám, játékos hangulatú novellát olvasod vagy hallgatod, emlékezz arra, hogy ez nem a távoli jövő fantazmagóriája, hanem itt és most zajlik. Ezt éljük. És ebből az eszementségből kell kiemelnünk magunkat, méghozzá sürgősen.
Ehhez az egyik fontos lépés, hogy önmagunk részeként ismerjük fel az élő természetet. Azaz valódi önismeretre kell szert tennünk.
B.T. Aila: Halálkodni jöttünk
A halálkodás azt jelenti, hogy többen összeverődünk és végignézzük saját halálunkat.
A halálkodás csak pár évszázada jött divatba. Kitűnő dolog ez azoknak is, akik szórakozni akarnak és azoknak is, akik keresik a választ a Nagy Kérdésre. Én ez utóbbiak közé tartozom. Nagyon is foglalkoztat, hogy mi lehet a Halál.
Eljutottunk oda, hogy minden kérdést megválaszoltunk. Nincsenek fehér foltok többé, az emberi megismerés tökéletes lett. Így tudunk gyógyítani mindenféle betegséget, sőt, meg tudunk előzni mindenféle ragályt. Tudunk utazgatni a Kozmoszban ide-oda, a fizikai korlátok leküzdve. Az Időben is tudunk utazgatni. Nincsenek pszichés problémáink (sem az utazgatástól, sem egymástól). Optimálisan toleránsak vagyunk mind egymással, mind mindenféle lénnyel szemben. Csak egyet nem síkerült sehogyan sem kiokkumulálnunk: vajon mi lehet a Halál?
Vannak, akik azt mondják, hogy jól elvannak így is, hogy nem tudják mi is a Halál. Ezek többnyire azzal érvelnek, hogy a végén úgyis kiderül. Szerintük a Kérdés feltevése egész egyszerűen csupán fölösleges türelmetlenkedés. Ezek élete csakis szórakozásból áll az Univerzumban, hiszen minden kérdés megválaszolva, mi mást is lehetne itt csinálni! De engem — és a Világ jó része így van ezzel — határozottan érdekel a válasz. Kíváncsi fajta vagyok. Szerintem csöppet sem mindegy például az, hogy van-e létezés a Halál után, vagy csak egyszerűen szétmorzsolódunk, atomjainkra esünk majd, ha meghalunk. Bár az igaz, hogy akár így van, akár úgy, itt csak egy marad nekünk: a szórakozás. Jó dolog, hogy nincsenek problémák többé és csak szórakozhatunk egész életünkön keresztül.
Régen az egész kérdést szőnyeg alá söpörték. A vallások túlvilágról, mennyországról és pokolról, avagy folytonos újjászületésről beszéltek. A vallásos emberek ettől megnyugodtak. A nagy Tertulitttic azonban precízen bebizonyította híres munkájában, hogy mindegyik vallás alapvetően önellentmondásos, bármi legyen is a dogmarendszerének az alapja (lásd: Tertulitttic 1. főtételét). Sőt, bebizonyította, hogy bármely két vallás, tetszőleges dogmarendszerekkel, egymásnak is ellentmondanak legalább egy ponton (lásd: Tertulitttic 2. főtételét.) Következtetésképp: elvethetünk bárminemű vallásos fogalmat, ami a Halálról és az Utánavalóról adhatna valamilyen képet nekünk. Ekkor pedig úgy állunk, ahogy állunk: gőzünk sincs róla, hogy mi is lehet a Halál.
Egyetlen lehetőség van, hogy kiderítsük: eljárunk halálkodni.
Már régen felfedeztük, hogy minden döntésünkkel más jövőt választunk mind magunknak, mind pedig az egész Univerzumunknak. Ekképp az Univerzumunk megszámlálhatatlanul végtelen sok jövőre hasad. Ebben a végtelen sok jövőben minden döntéshozó lény (ember) végtelen sok alteregóban van jelen. Ha például úgy döntök, hogy itt és most kiugrom ebből az űrhajóból, amiben pillanatnyilag tartózkodom, akkor nagy valószínűséggel meghalok egy percen belül. Ha nem ugrom ki, tovább élek. Most!
Nem ugrottam ki, mert az marhaság lett volna. De az a lényem, aki kiugrott, most lassan fuldoklik. Ő is én vagyok, én is ő vagyok. Csak abban különbözünk, hogy egy picikét más jövőt választottunk.
A modern technika lehetővé tette, hogy ne csak a Kozmoszban és az Időben, hanem a Lehetőségek-terében is tudjunk utazgatni. Ha most elmennék a legközelebbi lakott bolygóra, beülhetnék egy Lehetőség-röptetőbe, megnézhetném, hogy miként fuldokol az az önmagam, aki kiugrott pár perce a hajóból, és aki e pillanatban már halott.
Az ember önmagát ismeri leginkább. A Lehetőség-röptetőt az ember arra használja leginkább, hogy időről időre megnézze saját haldoklását. Az önkutatás ezen módszere lehet az egyetlen, ami elvihet bennünket a Halál megértéséig (lásd: Tertulitttic 27. főtételét).
*
Becsaptam az iroda ajtaját. Az iroda ajtaján szándékomhoz híven megjelent a halálkodni mentem felirat, tájékoztatásul azoknak, akik éppen esetleg a következő félórában akarnának csip-csup ügyekkel megkeresni személyesen. Az ilyen kiruccanás a Cégnél mindenkinek engedélyezett, persze a saját anyagi kockázatára. Ha a következő félórában ugyanis valaki sürgős ügyben keresne, és elég fontos ember lenne az illető, akkor a saját költségemre visszamehetnék egy félórácskát az időben, nem nagy ügy, és fogadnám az illetőt, mintha el sem távoztam volna a szobából. Csak a rutinos megfigyelő venné észre azt az aprócska időörvényt, ami ilyenkor keletkezik, de még ha észre is venné, akkor is úgy tenne, mintha semmit nem vett volna észre, ahogy azt az illem megköveteli. Kérdezősködni pedig végképp nem illik, még ha fölöttem áll is rangban az illető. És különben is: halálkodni menni munkaidőben a legtermészetesebb dolgok egyike.
A folyosón egyenest a legközelebbi ablakhoz mentem és szélesre tártam. Majd kiugrottam az ablakon.
Eszeveszett gyorsasággal zuhant felém a föld. Néhány másodperc és a szél csak úgy fütyült a fülem mögött. A retinámba integrált stopper — ami automatikusan számlálni kezdett, amikor kiugrottam — pörgő számjegyei vörösre változtak, jelezve, hogy még három másodperc és becsapódom, aztán pedig szétlapulok az alattam elterülő betonon. Nagyot ásítottam.
A sikló ebben a pillanatban kapott el, és azonnal lefékezte a zuhanásomat. Amint egyenesbe jött velem a gép, odapillantottam a kockázati mutatóra. A francba — gondoltam félig mérgesen, de egy csöppet sem meglepődve a számon: 12 kilencesig biztos volt, hogy az ugrást túlélem és a sikló elkap. Semmi esélyem nem volt, hogy kinyiffanjak és szétlapuljak az aszfalton. A Rendszer most is tökéletesen működött és megmentett. Persze a mentés költségét már le is vonták a bankszámlámról. A Rendszer így akarja visszaszorítani a népszerű öngyilkossági kísérleteket és ezzel csökkenteni a saját terheltségét. A dolog csak azért működik, mert a legtöbb ember havi tíz tizenöt öngyilkossági kísérletnél nem engedhet meg többet, mert attól kezdve “éhezhetne”. Nekem azonban az anyagi lehetőségeim jóformán kimeríthetetlenek — úgy nevezett kozmogazdagnak számítok. Annyiszor kísérelhetek meg tehát öngyilkosságot, ahányszor csak akarok. Mostanában például akárhová megyek, úgy kezdem, hogy kiugrom az ablakon. Persze jóformán nulla az esélyem, hogy kinyiffantsam magam — ami kissé már unalmas. Hát igen, az embernek jóformán csakis a természetes halál marad. Szumma szummárum: döbbenetesen nehéz manapság kinyiffanni. De ennyivel mégiscsak tartozom a többi énemnek, nem igaz?
Csoda, hogy nagyon megörültem, amikor a számítógépem tudatta velem, hogy talált számomra egy sikeres öngyilkossági kísérletet? Ez a halálom a közeljövőben fog bekövetkezni, amitől még érdekesebb az egész. Sőt, egy olyan énem halálát nézhetem végig, aki nem is olyan régi döntési ponton vált el tőlem. Az eseménytől, mint mindig, most is teljesen izgalomba jöttem. Az öngyilkossági kísérlet koordinátáit átküldtem a közeli Lehetőség-reptér termináljába, és egyben foglaltattam egy röptetőt magamnak. És már indultam is: ki az ablakon.
A siklóban elég volt a Lehetőség-reptér képét magamban felidéznem, a kis masina máris irányba állt és vitt a célom felé. Gyorsan átszálltam a lehetőség röptetőbe. Az ajtó hangtalanul becsukódott mögöttem. Egy színes kavalkád, mintha egy gondolat-vízesés függönyén lépnék keresztül… és meg is érkeztünk. Kiszálltam a kis gépből.
Már két énem álldogált ott és halkan beszélgetett. Odaléptem hozzájuk. Kezet fogtam velük. Fő az önudvariasság. Fő az önbecsülés.
— Remélem, tanulságos halálunk lesz — kezdte az egyikünk a szokásos 1. számú udvariassági formulával.
— Remélem, kevesebbet szenvedünk s többet kapunk majd — mondta a másikunk a szokásos 2. számú udvariassági formulát.
— A Halál a nagy titok, talán most megérthetünk majd valamit belőle — mormoltam el a 3. számú udvariassági formulát.
— Odanézz, ott! — kiáltott közbe egyikünk, mire mindhárman felkaptuk a fejünket.
Eddig észre sem vettem, de az irodaházunk alatt a járdán voltunk. A fejünk fölött az a pici pont egyre sebessebben növekedett. Az utolsó, amit láttam, hogy egy nagyot ásítok… Majd becsapódtam a járda betonjába.
Szőrnyű látvány volt. Az agyvelőm szertespriccelt, és alaposan beterített mindhármunkat. A testem egy merő húscsomó és csontszilánk volt. Álltam ott és megfeszítve bámultam saját hullámat néhány sokat ígérő percig. Most valami gondolatnak kellene jönnie… — szuggeráltam magamnak. De nem jött semmi. Az agyam teljesen üres volt. Ezúttal sem kerültem a megoldáshoz közelebb — konstatáltam szomorúan.
Már búcsút intettem és elkezdtem a megadásteljes visszavonulást, amikor hirtelen az egyikünk előreugrott, és rávetette magát a hullánkra. Vadul rugdalni kezdte, és közben olyanokat üvöltözött, hogy ”legalább megmukkanhattál volna előtte, te szemét”, meg hogy “ma is cserbenhagytál bennünket, te dög”, meg efféléket. Megborzongtam. Ennyit az önbecsülésről — gondoltam. Majd hátat fordítottam őrjöngő énemnek — aki változatlan dühvel rugdalta a szétroncsolódott testet —, beszálltam a várakozó Lehetőség- röptetőbe, és visszaszállíttattam magamat saját lehetőség-alterembe.
Lehetőség-reptér várójában odamentem az egyik ablakhoz és egyetlen mozdulattal szélesre tártam, majd kiugrottam.
Az utolsó másodperc előtt megint elkapott az ásítás.
Majd alám csúszott a sikló és elkapott. A bankszámlámról persze nyomban levonták a megmentésem árát. Nem rokkanok bele.
*
A kopogtatásra nehézkesen kinyitottam a szemem. Azt akartam mondani, hogy szabad, de mielőtt megszólalhattam volna, a betegápoló válaszolt helyettem. A korterem ajtaja óvatosan résnyire nyitódott, majd a saját, kipirosodott arcom tűnt fel a fénysáv közepén. Istenem, hát még itt is megtaláltak?!
Amikor pár éve nagy levegőt vettem és rászántam magam, hogy véglegesen a Rendszerhatáron túli múltba költözöm, azt reméltem, hogy önön kíváncsiságom nem lesz olyan nagy, hogy ide is kövessenek. A kockázat miatt. A Rendszerhatáron túli múltban ugyanis a Rendszer nem tudja biztosítani az egyén biztonságát illetve a megmentését. Itt, a régmúltban, az embert például agyonütheti egy elszabadult tetőcserép, elütheti egy autó, vagy akár még az is előfordulhat, hogy tüdőrákot kap a szennyezett levegőtől; semmi sincs biztosítva. Nem a kockázatot kerestem. Sem nem a Halált vágytam, amikor az időgép többszöri figyelmeztetését törölve végül rávettem a masinát, hogy landoljon velem itt, a 21. században. Pusztán a válasz izgatott a nagy Kérdésre. Évtizedek több tucatnyi halálkodása semmiféle eredményt nem hozott. Úgy gondoltam — nem tudom, hogy miért —, hogy itt, ebben az időben meg fogom találni a választ. Itt nincs lehetőségem halálkodni járni ugyanis. Ezzel szemben az életem minden perce életveszélyben forog. Pont ellentéte tehát az én koromnak, ahol az életbe belepusztulni szinte lehetetlen. Talán, ha most majd azért kell küzdenem, hogy életben maradjak…, akkor talán a válaszhoz is közelebb kerülhetek.
Amikor az első balesetem után lábadoztam a korházban — egy autó ütött el, úgy egy félórával azután, hogy megérkeztem ebbe az időbe — majd megevett a dögunalom. Elküldtem az egyik ápolót a könyvtárba és olvasni kezdtem — ilyet még soha nem csináltam azelőtt, mert ott volt a holo-tv és az ezernyi interaktív show, úgyhogy senki sem olvasott vagy csinált valami olyasmit, amit egy kis jóindulattal annak nevezhetnénk. Mivel az itteni tv-műsort primitívnek és nézhetetlennek ítéltem, mit volt mit tenni, beleástam magam a legkülönbözőbb könyvekbe. Az olvasás élménye teljesen új volt és megrészegített. Annyira, hogy amikor a zárójelentéssel kiballagtam a korház kapuján, járás közben egy izgalmas regényt bújva, piff, hát nem megint elütött egy autó! Újabb hat hét, újabb tíz-tizenöt könyv. Azért legközelebb óvatosabb voltam. Eltelt vagy három hét anélkül, hogy a legkisebb bajom lett volna. Már-már büszke voltam magamra. Amikor is hirtelen rosszul lettem. Vakbélgyulladással operáltak meg két nap múlva. De sebaj, nyeltem a könyveket, mint epebajos a tiltott sósmogyorót: minden nap könyvvel aludtam el és könyvvel ébredtem. A könyv az életemmé vált. És mit kerestem a könyvekben? Természetesen a Választ kerestem a nagy Kérdésre! Hiszen minden más kérdés meg volt már válaszolva.
Megszállott módjára kutattam. Azt mondják, hogy ezt a saját időmben is megtehettem volna? Azt mondják, hogy a könyvek semmi újat nem mondhattak nekem, hiszen ha bennük van a válasz, akkor azt Mi, akik számára minden válasz ismert, már tudnánk? Részben igazuk is van! Csakhogy én a fejembe vettem, hogy létezik a Válasz, és itt megtalálom. És éreztem, hogy meg is fogom találni. Éreztem, ahogy közeledem hozzá. Fokról-fokra, balesetről-balesetre, könyvről-könyvre…
És egyszer csak nyilvánvaló lett az egész. Röhejesen nyilvánvaló. Tisztán láttam és értettem, hogy mi a Halál. Nagyot kacagtam…
Ekkor ütött el az a Kamion. Azt, hogy kamion volt, csak később mondták el nekem. A korházban napokkal később szivárgott vissza némi öntudat forró, sónehéz, magatehetetlen testembe. És nemsokára jött újból a szuroksűrű öntudatlanság…
A korterem ajtaja hirtelen szélesre vágódott, és hosszú libasorban bemasírozott több mint egy tucat alteregóm. Gyorsan az ágyam köré gyűltek. Hát megtaláltak. De hisz nem is haldoklom…? Vagy igen? Miért vannak itt? Biztos, hogy haldokolnom kell, ha még azt is vállalták, hogy utánam jönnek ide, a Rendszerhatáron túli múltba. Szóval haldoklom — konstatáltam szomorúan. A következő pillanatban viszont már dühöt éreztem: és ezt miért nem mondták nekem az orvosok? Végignéztem az arcaikon, az arcaimon. Mindegyik fényes volt az izgalomtól; a szokatlan sápatag neonfény, mint valami különös izzadság, úgy folydogált le a fejükről, a homlokukba, a füleik mögött. Undorító! Idejöttek, hogy kilessék az én halálomat, hogy megzavarjanak saját halálom szent intimitásában, ami egyedül csak rám tartozik. Aztán eszembe jutott, hogy ők is én vagyok, tehát nem zavarhatnak meg az intimitásomban. Vállat vontam — ettől iszonyú fájdalom hasított végig a gerincem mentén — hiszen csak halálkodni jöttek. Végül is ennyivel tartozom magamnak.
Néztem őket, ahogy körbe, meredten figyelnek, hátha elmondom nekik, hogy mi a Halál. Azt, hogy itt vannak, azt bizonyítja, hogy az életemből csak néhány percecske maradt. Tehát haldoklom. Haldokolnom kell… Szorosan becsuktam a szemem, és végigvizsgáltam gondolatban magamat — de nem, nem éreztem semmi különöset. Persze időnként iszonyú fájdalom hasított végig rajtam, de… nem haldokoltam. Rájuk néztem ismét, majd akadozva megszólaltam:
— Srácok, húzzatok haza! Nem haldoklom.
Néma csend fogadta a bejelentésemet. Majd egyikünk, aki a lázlapom előtt állt — furcsa, számomra ismeretlen divatú ruhát viselt egyébként — megszólalt.
— Még három perc, és halott leszel.
— Biztos? — kérdeztem izgatottan.
Némán bólintott. Némán bólintottak.
— Nagy esemény ez nekünk. Jó, hogy vagy olyan állapotban, hogy tudsz beszélni. —mondta ugyanaz az alteregóm. Úgy látszik, hogy hallgatólagosan mindegyikünk elfogadta őt szószólónak.
— De én nem haldoklom.
— Tudod, hogy nem lennénk itt, ha három perc múlva nem köszöntene be a nagy Esemény.
Tudtam. Persze. Szóval három perc. De ha jól vagyok…? Mit nekem egy kis kamion. Idejöttem a veszélyek közé, és hát állom a gyűrődést, ez van.
— Rájöttél, hogy mi a Válasz? — szólt a szószólónk.
— Rájöttem — mondtam tűnődve, az igazságnak megfelelően.
Izgalomba jöttek. Mocorogni kezdtek. Közelebb nyomultak. Készenlétbe álltak. Mintha az utolsó szavakat suttogva akarnám elmondani, és a fülüket a számhoz kellene majd tapasztaniuk. A marhák!
— És? Mi a Halál? — nyögték többen is, és még közelebb furakodtak.
Rájuk mosolyogtam:
— A Halál az Élet — mondtam. Végignéztem rajtuk. Az arcukon nem látszott a megvilágosodás. Nagy levegőt vettem, és folytattam:
— Van Mennyország és van Pokol. Tudjátok, hogy az mi? A keresztények szerint ez a két végállomás, ahová a Halál után megérkezünk.
— De Tertulitttic 1., 2. és 3. főtétele szerint — kezdte a jobb oldalon, a fejem mellett álló — a vallásoknak nem hihetünk. Vallásos lettél ebben a primitív korban?
— Nem. Nem vagyok vallásos. Tertulitttic főtételeit pedig én is ismerem — mondtam nekik béketűrő hangon. — De a keresztényeknek abban igazuk van, hogy van Mennyország és van Pokol. Továbbmegyek. Sok keleti vallás pedig az Újjászületést és a Nirvánát emlegeti, mint a Halálra rákövetkezőt.
— Na látod! Tertulitttic 2. főtétele. Máris megtaláltad az egyik ellentmondást.
— Most vitatkozni jöttetek, vagy Halálkodni? — kérdeztem mérgesen.
— Halálkodni — mondták többen, kórusban.
— Akkor meg pofa be, és hagyjatok beszélni! Elvégre én haldoklom és nem ti, vagy nem igaz? — mondtam, és szúrósan végignéztem rajtuk. Mindegyikükön időztem jó pár másodpercet. Nem siettem. Érezzék csak, hogy ketyeg az az óra, a szentségit neki! Majd megköszörültem a torkom, és újra belekezdtem:
— Szóval, a Nirvánánál és az Újjászületésnél tartottam. És arra a felismerésre jutottam, hogy mindkettő valóságos dolog. Mindkettő Igazság.
— De előbb nem azt mondtad, hogy a Mennyország és a Pokol létezik? — kérdezte a szószólónk.
— De. Mindkét igazság Igazság. A Mennyország és Pokol az Igazság egyik arca, a Nirvána és Újjászületés pedig a másik arca, ami a Halált illeti. Az Igazságank mindig több arca van. — Elgondolkoztam egy pillanatig, majd hozzátettem: — Aminek nincs több arca, arról el sem lehet dönteni, hogy Igazság-e egyáltalán.
— Csakhogy Tertulitttic 34. főtétele kimondja, hogy az Igazság mint fogalom, nem definiálható, nem megfogható és így nem is létezik. — szólalt meg ismét a fejemnél, jobb oldalon álló alteregóm.
— Csakhogy én leszarom Tertulitttic-ot, az összes főtételével egyetemben.
— Tertulitttic korunk legnagyobb filozófusa volt! — mondta szikrázó szemekkel, vörös arccal az alteregóm.
— Hagyd már beszélni! — intette le a szószólójuk.
Vártam néhány másodpercet, amíg a moraj elült. Majd nagy levegőt vettem, és folytattam a felvilágosításukat.
— Fogadjuk el, hogy van Isten, és Isten jóságos. Szerintetek miért ítél egy jóságos Isten valakit Pokolra, ha valóban jóságos? Tovább megyek: hogyan ítélhet valakit Mennyországra, ha valóban jóságos? Elmondom nektek: sehogyan. Isten Újjászületésre “ítél”. Új lehetőségre, hogy szembe nézz azokkal a problémákkal, amikkel Halálod előtt nem sikerült szembenézned. Vagy szembe néztél, de alulmaradtál. Az Élet Isten teremtette csiszolóműhely. Innen nem kerülhetünk ki mindaddig, amíg tökéletesek nem lettünk — mondtam.
Döbbenve láttam, hogy többen mosolyognak. Döbbenve láttam, hogy többen az órájukra pillantgatnak közben. Tehát már csak másodperceim lehetnek hátra? Megborzongtam.
— Csakhogy nincs olyan, hogy Isten — üvöltött fel szörcsögve a Tertulitttic hívő kolléga — ugyanis Tertulitttic 61. főtétele kimondja, hogy…
— Csönd! — kiáltott rá izgatottan az egyikük. — Még tíz másodperc…
Nagyot nyeltem. A francba! De hát jól vagyok! — akartam közéjük üvölteni…
— Beszélj! — parancsolt rám a szószólójuk.
És én beszélni kezdtem a parancsra. Gyorsan, hadarva kezdtem beszélni:
— Mit is mondjak még? Mit csinálunk mi, mindahányan? Halálkodni járunk. A nagy problémánk pont az, hogy nem merünk igazán önmagunkba nézni, nem merünk azzal szembe nézni, hogy milyen gyerekesen ostobák is vagyunk. Hitegetjük magunkat azzal, hogy már mindent ismerünk, és minden kérdésre tudjuk a választ, pedig semmit sem tudunk. Mert ebben az egy kérdésben, a Kérdésben, akár csak valami fraktál képében, benne van egész Életünk, és minden tudásunk önmagunkról és a Világról. Csak az tudhatja meg, hogy mi is a Halál, aki elég bátor hozzá, hogy beismerje: tudja a Választ. És csak annak nem kell majd újra és újra, életek és halálok százain át, vagy ha úgy tetszik, Poklok százain át ezen a kérdésen csámcsogni újra és újra, aki be meri ismerni, és aki előre is mer lépni.
*
Lövés dörrent. A szerencsétlen, félnótás alteregóm némán hanyatlott vissza korházi ágya párnái közé. Mindahányan voltunk, a gyilkosra meredtünk. Ostobán állt ott a halott jobb oldalánál. A pisztolyt lassan leeresztette. A súlyos pisztoly a földön koppant. Mennyivel halkabb volt ez, mit az előző lövés — csak erre tudtam gondolni. Csak ez töltötte ki a gondolataimat. A lövés minden mást kiradírozott.
— Nem… értsétek meg, nem tehettem mást. Tertulitttic 81. főtétele szerint… — elcsuklott a hangja — tudjátok…, Tertulitttic 111. főtétele, kimondja, hogy, hogy…
Elhallgatott. Hirtelen megfordult és kiviharzott a korteremből.
Nem szóltunk egy szót sem. Elkezdtünk szétszéledni. Mindenki ment a maga útján, vissza a saját lehetőség-alterébe.
Miközben magamra zártam az apró Lehetőség-röptető ajtaját, szomorúan arra gondoltam, hogy már megint nem jutottam a Válaszhoz közelebb. Nagy kár. Pedig olyan ígéretesnek tűnt ez a Halálkodás.
“Ne féljünk szembenézni világunk problémáival – de több időt töltsünk a gyógyítással!”
(Dr. Takács-Sánta András: Világeleje)
Világeleje! – ízlelgetem a szót egyre nagyobb lelkesedéssel. Ez a címe Dr. Takács-Sánta András humánökológus remek kis könyvének. Ez a könyv inspirált, hogy eléd tárjam az elmúlt hónapok szomorú, és egyben felemelő történéseit, melyek igencsak mindannyiunkat érintenek.
András könyvének alcíme is nagyon tetszik: A jó élet keresése az ökológiai válság korában. Arról ír benne ébresztő, tiszta szavakkal, hogy bár a klímaválság kapcsán sokfajta reakció megjelenik – a hárító, a tagadó, a rezignált, a lelkes optimista, és a zöld-technológia hívő egyaránt – de talán leginkább az éri meg, ha se pesszimisták, sem optimisták nem vagyunk. Rányitja a szemünk, hogy van olyan köztes út, amit a „cselekvő remény útjának” nevez, és így összegzi ennek az útnak a lényegét:
„Társakat kell találni, és közösségekbe szerveződve haladéktalanul el kell kezdeni a cselekvést.”
Ez az! – ujjongok fel a megerősítő üzenettől. Ebben a szervező-cselekvő állapotban vagyok ugyanis már sok hónapja, ami talán idén tavasszal csúcsosodott ki abban, hogy nem bírtam tovább nézni azt az erdőpusztítást, amit a helyi erdészet itt a Börzsönyben évek óta elkövet. Na, de kezdjük a sztori elején!
Hogyan lesz a rezignált szomorúságból cselekvő erő?
Jó egy éve került a kezembe Dr. Dittrich Ernő: A jövő neve élet – megoldás a klímaválságra, avagy a változás 6 programja c. könyve. Ernő azzal kezdi, hogy elénk tárja keményen, mekkora slamasztikában ülünk, ugyanakkor végig felmutatja a reményt: lehet a dolgokon változtatni, ám ez nem csak a politikai-gazdasági hatalmon lévőkön múlik, sőt!
Az üvegházhatású gázok kibocsátása, egyezmények ide vagy oda, sajnos nem csökken, hanem fokozódik. Az EU és az USA területén talán megtorpant, de csak amiatt tűnik így, mert Kínába és Indiába exportáljuk a környezetszennyezés jelentős részét. Az ablakon kidobott szemét azonban visszajön az ajtón: a bolygó fokozatosan melegszik, az időjárás egyre szélsőségesebb. Évente vannak sohanemlátott forró és aszályos nyarak, máskor pedig özönvízszerű esők árasztanak el itt-ott településeket. Ha végül kiszabadul a permafrostban megkötött metán – figyelmeztetnek a klímakutatók – az robbanásszerű éghajlatváltozást indít majd el az egész bolygón. Egyes kutatók úgy vélik, nagyjából 30 vetésünk és 30 aratásunk maradt, mielőtt megszűnik lényegében bolygó szerte a mezőgazdaság, és elkezdenek összeomlani világszerte a társadalmak.
Azonban lehet ezen változtatni. Ernő a könyvében feltár sok fontos okot, és erre építi ésszerű 6 rétű programját. Az egyik fontos felismerése:
„Minden egyensúlyi állapotot meghaladó környezetszennyezés, illetve környezetpusztítás az emberi lélek problémáiból ered… az emberi boldogság fokozása nélkül nem képzelhető el a Természettel való egyensúly.”
Erről a nagyon fontos dologról írtam már korábban, a Boldog és a boldogtalan c. blogomban, és beszélgettünk is Ernővel és másik meghívott vendégemmel, Dr. Köves Alexandrával, a Corvinus Egyetem docensével ez év elején – a Boldogság program c. előadásunk itt érhető el. (2024. aug. 31-ig)
Alexandra nemrég meghívott a Zöld Egyenlőség podcastjába is, ahol a nemnövekedés fontosságáról, a jövő kiszámíthatatlanságáról beszélgettünk a kvantumelmélet adta nézőpontból. És arról, hogy minden bizonytalanságunk ellenére miért van okunk reményre. Ezt a podcastot Itt tudod meghallgatni.
Mindeközben gyakran jártam az erdőt is – rendszeresen vezetek az erdőbe csöndes, testet-lelket regeneráló túrákat. Ahogy jártam a hegyeket, a felemelő, megtisztuló, gyógyító élmények mellett újabb és újabb sokkoló élmények is értek: földig tarolt, több hektáros erdőrészek, lepusztított hegyoldalak mellett vitt el az utam a Börzsönyben, a Bükkben és a Mecsekben egyaránt. Amikor ilyet láttam, mérhetetlenül szomorú lettem.
Erdők tűnnek el, erdők, melyek hűtik a talajt, szabályozni képesek az időjárást. Fák, akik tanulnak, és továbbadnák utódaiknak azt a tudást, hogyan kell megküzdeni a klímaváltozással, ha hagynánk. Igen, erre is képesek a fák, generációról generációra át tudják adni a tapasztalataikat, epigenetikusan, a magokban és makkokban metil csoportokkal jelölve bizonyos fontos szekvenciákat, hogy aztán az élettapasztalatok megjelenhessenek az utódoknál. Az erdőktől sokkal többet tanulhatunk, mint korábban gondoltuk volna. Megtanulhatnánk például azt is, hogy az erdőben az idős fák gyökereiken keresztül táplálják azon társaikat, akiknek épp nem jut elég fény. Megtanulhatnánk, hogy hazugság az, hogy a természetet csak a kíméletlen verseny jellemzi, sokkal erőteljesebb az egymás kölcsönös támogatása és segítése.
Csakhogy vannak még bőven, akik az erdőben pusztán faanyag raktárat látnak. Nálunk, például itt a Börzsönyben az Ipoly Erdő Zrt. a következőt csinálja, évek óta: előbb kiritkítja az erdőt, ezt bontóvágásnak nevezi. Ennek lényege, hogy így több napfény érje a talajt, és elkezdjenek felnőni, megerősödni a fiatal magoncok. Majd a következő évben ráküldik a súlyos munkagépeket a területre, és elvégzik a terület ún. végvágását, azaz nullára letarolják az egészet. Amikor ez megtörténik, ilyen lesz a táj:
Az Ipoly Erdő Zrt. végvágása Szendehely közelében, az Udvarhelyi-tó mellett 2024. áprilisában. Az erdőpusztítás a madarak költési időszaka alatt történt.
Mint később megtudtam, ezt egyes erdészek szakszerű erdőmegújítási stratégiának vélik. Csakhogy a munkagépek a végvágás vagy véghasználat során (a szakkifejezés elég sokat mondó!) nem csak letarolják az előző évben felnövekedett vegetációt, de össze is tömörítik, lényegében tönkre teszik az erdei talajt.
Ezzel a fapusztítással egy ökológiai ciklusba drasztikusan avatkoznak be. A fák tömeges megölésével élőlények további milliárdjait is elpusztítják: növényeket, rovarokat, baktériumokat, gombákat. Köztük azon fajokat is, amelyek segítik a fákat, hogy megújulhassanak, hogy éljenek, és táplálják az erdő élővilágát.
A végvágásos erdőmegújítás, ami lehet, 50 éve még működőképesnek tetszett, az aszályos, forró nyarak miatt ma már nem működik. Tudják ezt az erdészek? Hát persze, hogy tudják! De hát akkor miért?
Mi történik a fákkal? Eladják őket. Az erdészetek a kormány vagyonkezelői. A kormány vásárolja fel a kivágott fákat, és juttatja el az erre szakosodott ún. biomassza erőműveknek. A kivágott fák nagyon nagy részét ugyanis elégetik. Az évente kivágott sok-sok millió fa elégetése azonban Magyarország energiafelhasználásának csupán 3%-át adja. Ezt „szakszerűnek”, sőt, ökobarátnak, egyesek már-már zöld energiának hívják, ugyanis az a mondás járja, hogy a fa „megújuló energiahordozó”. Csakhogy a klímaválság miatt egy nullára letarolt erdő nem, vagy csak nagyon nehezen tud magától megújulni, mert a felnövekedett fácskák az aszályos időszakban visszaszáradnak.
Továbbá az erdőt elégetni nem hogy nem környezetbarát vagy klímabarát, hanem lényegében sokkal rosszabb, mintha szenet vagy kőolajat égetnénk (ami szintén alkalmatlan választás a klímaválság korában). Miért? Mert ha egy fát kivágnak, nem csak az általa megkötött CO2 kerül vissza a légkörbe és melegíti a bolygót, hanem ott van az a mennyiség is, amit a fa még megkötött volna, ha életben hagyják. Nem igaz ugyanis, hogy a „vágásérett” fák már leálltak a növekedéssel. Egy fa, ahogy idősödik, mivel a sugara és így a kerülete évről évre nő, ezzel arányosan évről évre több CO2-ot képes kivonni a légkörből.
Az Ipoly Erdő Zrt által véghasznált területről (jobbra) kitermelt fák (balra), melyek a krematóriumban végzik.
Na de ha kiöregszik és kidől?! A rothadás is égés, nem! – érvelnek sokan. Igaz, égés, de sokkal-sokkal lassabb. Egy kidőlt fa kb. egy évszázad alatt korhad el. Az időtényező itt kulcsfontosságú. És az a rothadás ráadásul egy teljes ökoszisztémát támogat, és a környező fák növekedését segíti. Szóval akárhogy is, a fák kivágásával sokkal, de sokkal több CO2-al terheljük a bolygót, és sokkal többet ártunk, mint az gondoltuk volna.
Az a döbbenet, hogy az derült ki, hogy az erdészek látják az erdők állapotát, így pontosan tudják, hogy bizony alaposan benne vagyunk a magunk okozta slamasztikában. De hát, ha tudják, hogy a letarolt erdő nem fog megújulni, és hogy nem lesz belőle újra kitermelhető erdő 60-80 év múlva, akkor miért?
Egyes erdészek, és a jelenlegi, gazdasági hatalmon lévő emberek egy része úgy gondolja, ha már úgyis kiszáradnak a klímaváltozás miatt a fenyvesek, aztán a tölgyesek és bükkösök, akkor legalább húzzunk még most ki annyi hasznot belőlük, amennyit csak tudunk. Taroljuk le gyorsan az egészet, méghozzá minél kisebb költséggel! És hogy legyen társadalmilag indokolható ok is, amiért végrehajttatják a végső aratást és a jövőnk felégetését, kitalálják és kormányzati szinten bejelentik azt, hogy így kell tennünk, mert „energiaválság van”. Micsoda népvakítás! Micsoda szánalmas ostobaság!
A fenébe! – torpantam meg egy újabb végvágott terület mentén. Ezt a végvágást az erdészet 2024. április derekán hajtatta végre, a madarak költési időszakában. Hát itt már mindent meg lehet tenni? Már semmi nem számít?! Nem számítják élőlényszámba a fákat, de hogy még a madarakat sem!
Amikor lecsillapodtam – egy fa tövébe ültem le kicsit – megszületett az elhatározás: ezt nem hagyom annyiban!
De mit lehet itt tenni?
„A változás elkerülhetetlen – tegyünk arról, hogy jó irányba történjen! Ne elszenvedői, hanem aktív alkotói legyünk a nagy átmenetnek!” (Dr. Takács-Sánta András)
Azonnal társakra találtam – egyrészt egy kis csoport alakult itt, ahol élek, Szendehelyen, akik nem nézik azt jó szemmel, hogy a környező erdőket elpusztítják. Másrészt rögrön kialakult egy aktív kapcsolat egy Szobon élő aktivistával. Szóval hidak kezdenek épülni az egyes aktivista csoportok között, olyan emberek között, akik azt mondják a környezet és önpusztításra, hogy elég volt! Elég volt! És egyre többen leszünk.
Ahogy elkezdtünk utána járni, hogy mit tehetnénk, összedugva a fejünk és körbekérdezve, hamar kiderült, hogy az élet védelmében fellépni a Nemzeti Parkok feladata lenne hazánkban. Azonban az elmúlt években egy olyan helyzetet építettek ki a politikai vezetők, melyben az állam által fenntartott Nemzeti Parkok nem tehetnek semmit az államilag finanszírozott-megbízott életpusztító erdészetekkel szemben. Ha te leszedsz egy védett virágot, és ezt a Nemzeti Park egyik őrszolgálati munkatársa észreveszi, megbírságolnak. Ha ugyanezt az erdészet teszi, és nem egy védett növényt, hanem védett növények tucatjait, ezreit tarolja le a munkagépeivel, sőt, védett madarakat öl meg tucatjával, százával, az ma Magyarországon jogszerű. Ha ez ellen ma egy Nemzeti Park természetvédelmi munkatársa eljárást indít az illető biztosra veheti az elbocsátását.
Az élet védelmében tehetetlenek vagyunk, a klímavédelem pedig lebeg a levegőben, senkihez sem tartozik. Egy dolog van, ahol talán meg lehetne fogni a dolgot, a talajvédelem. Ez az Erdészeti Hatóságokhoz tartozik. Jogász ismerőseimmel a dolgot alaposan körüljártuk. Ők is azt mondták, hogy az élet védelmében fellépni aligha hozna eredményt, vagy nagyon bizonytalan kimenetelű, és hosszadalmas lenne. A dolgon töprengve arra jöttünk rá, hogy egy olyan világban, ahol a pénz mozgatja a dolgokat, ezen az anyagi rezgés szinten kellene a folyamatokat megfogni és megváltoztatni. Aztán egyszer csak beugrott! Heuréka! – ujjongtam, és nekiláttunk:
Az Ipoly Erdővel folytatott – lényegében eredménytelen – levelezést követően egy beadványt fogalmaztam meg és küldtem el ahhoz az Erdészeti Hatósághoz, akik a Börzsöny erdőiben gazdálkodó erdészetet felügyelik. Ebben a beadványban, az erdőtörvényre hivatkozva, kértem a Hatóságot, hogy indítsanak eljárást, melyben független szakértők bevonásával megvizsgáltatják a korábbi tar és végvágások helyszínét. Ha az derül ki, hogy a visszaerdősödés mértéke elmarad a várttól, valamint a talajmintákban található élet minősége elmarad a referenciától, amit a környező, élő erdők talajából vesznek, akkor kötelezzék az erdészetet a területek rehabilitációjára, öntözésére.
A dolog lényege, hogy egy ilyen rehabilitáció, öntözés, olyan elképesztően drágává teszi az erdőpusztítást, hogy vagy abbahagyják, és áttérnek másféle erdőművelésre, vagy bezárják a boltot.
Minderről tájékoztattam az erdőkért felelős Államtitkárt, és a Börzsöny körüli települések Polgármestereit és Jegyzőit is. Ugyanis a 10 éves erdészeti terv alapján a Börzsöny kb. 90%-a végvágásra van ítélve – és ugyanez a helyzet Magyarország még megmaradt erőiben, kivéve a Pilist, ahol is lakossági összefogásra az erdők jelentős része ún. örökerdő kategóriába került át.
Az itt található online erdészeti térképen megnézheted, hogy állnak a szívedhez közeli erdők. Kapcsold be bal oldalt az Erdészeti tematikák menüben az Üzemmódot. Ebben az esetben, ha belenagyítasz, a térkép pirossal fogja beszínezni azokat a területeket (lásd alább), ahol bontó majd végvágást terveznek végezni a jövőben. Kékkel jelzi azt, ami természetvédelmi terület, és így erdészeti beavatkozás nem folytatható. Zölddel az örökerdőket, ahonnan lehet kitermelni fát, de csak annyit, és úgy, hogy az ökoszisztéma ne sérüljön. És sárgával vannak jelezve azok a területek, amit a későbbiekben örökerdőbe akarnak vonni, sajnos ezeken a területeken is folytat jelenleg az erdészet tar és végvágásos erdőpusztítást – annak ellenére, hogy ezek már védett, Natura 2000 területek.
Az alábbi térképrészleten a Börzsöny nagymarosi és kemencei körzete látható – szánalmas a kép. Lényegében egy-egy kis foltban maradna erdő, akkor, ha ezt hagyjuk.
A Börzsöny nyugati részének erdőtérképe, 2024. május. Pirossal vannak jelölve azok a területek, melyek végvágásra vannak kijelölve. Azonban a sárga, átmeneti területeken is folyik az erdőpusztítás, annak ellenére, hogy ezek védett, Natura 2000 területek.
Kérésünkre az Erdészeti Hatóság 2024. május 24-én az eljárást elindította.
A törekvésünk az – és egyre többen vagyunk, akik ezt szeretnénk –, hogy a jelenleg pirossal jelölt, lepusztításra ítélt területek 100%-ban átkerüljenek örökerdő kategóriába, és nem csak a Börzsönyben, hanem országosan mindenütt.
Az örökerdő egy tudományosan kutatott és megalapozott erdőgazdálkodási forma, ahol továbbra is lehet fát kivenni, de csak az életet tiszteletben tartó módon. Ez egy fenntartható stratégia, ami biztosítja, hogy 10-20, 100 év múlva is lesznek gyönyörű erdőink, ahol fel lehet töltődni, kisimulni, és egyben lesz faanyag is – amire egyelőre még szükség van.
Dr. Takács-Sánta András azt állítja, hogy a cselekvő remény útja egy járható út. Ez egy igaz hozzáállás szerintem. Ez az út pedig ezt jelenti:
„Társakat kell találni, és közösségekbe szerveződve haladéktalanul el kell kezdeni a cselekvést.”
Ha szeretnél hozzánk csatlakozni, mert szembesültél Te is a helyi erdészet túlkapásaival, és szeretnél tenni azért, hogy máshogy legyen, arra bátorítalak, hogy egyrészt írj nekem! Ide pedig feltettem Neked szerkeszthető formában az Erdészeti Hatóságnak írt levelem egy változatát, ami segítségedre lehet, hogy hasonló módon kérhesd a helyi erdészet tevékenységének jogos felülvizsgálatát.
Biztos, hogy ez leállítja az erdőpusztítást? Nem biztos.
Azonban a cselekvő remény útja az, amit így jellemez Lányi András ökológiai gondolkodó:
„Az ökológiai mozgalom kudarcról kudarcra halad a végső győzelem felé.”
És akkor itt hadd hívjam fel a figyelmet a következőre: Európa környezetvédelmi tanácsa 2024. június 17-én elfogadta a természet helyreállításáról szóló jogszabályt (Nature Restoration Law – NRL), mely kimondja, hogy az EU tagállamoknak 2030-ig a jogszabály által lefedett élőhelyek legalább 30%-át kell helyreállítaniuk, azaz vissza kell hozni az ökológiailag kedvező állapotba az erdőket, gyepeket, vizesélőhelyeket. 2050-re pedig az élőhelyek 90%-át kell visszaállítani, rehabilitálni.
Vagyis: az erdészetek vagy befejezik a végvágásos és tarvágásos fakitermelést haladéktalanul, vagy 6-10 éven belül az összes erdészet megszűnik létezni. Miért? Mert akkora pénzbe fog kerülni a rehabilitáció, hogy azt egyetlen kormány sem tudja majd lenyeletni a választópolgárokkal, hogy a plusz 3% áramért sokkal többet fizettünk a hülyeségünk miatt, mint a maradék 97%-ért.
Ez tehát a kudarcokon átvezető győzelem útja. Ha szeretnéd megérteni mélyebben, mi a tudományosan megalapozott oka annak, hogy mindez működik, ajánlom figyelmedbe a Gyógyító erdő c. előadásom, amit alább érhetsz el (katt alább a videóra!).
Kétségtelen tehát, hogy ami előttünk áll, az csöppet sem világvége, hanem világeleje! Ízlelgesd magadban a szót: Világeleje!
Nézz körül, mi az a „kis” dolog, amit ma megtehetsz, hogy másképp legyen, és amiről könnyen kiderülhet, hogy csöppet sem volt kis dolog. Szóval fel a fejjel! Ez itt a VILÁGELEJE!
„Az erdők sorsa elválaszthatatlanul összefonódik az emberiség sorsával. Nemcsak átvitt értelemben, hanem szó szerint. A fák olyan hatékony szociális közösséget hoznak létre, hogy az éghajlat legalábbis jelenlegi változásaival sok esetben képesek megbirkózni. És ez még nem minden: a legjobb eszközeink arra, hogy eltávolítsák a légkörből az üvegházhatású gázokat – sokkal hatékonyabban, mint amire bármilyen technika valaha is képes lenne. Ráadásul jelentős mértékben hűtik a helyi klímát és számottevően növelik az eső mennyiséget.” (Peter Wohlleben: Ha a fák lélegzethez jutnának)
Elon Musk 2021-ban 100 millió dolláros díjat ajánlott fel annak, aki olyan berendezést tervez, mely nagy hatékonysággal képes eltávolítani a légkőrben felgyűlő, a bolygónkat melegítő széndioxidot, lásd [Elon, 2021]. Egy kérdés mindenképp felmerül ennek kapcsán, belehelyezkedve Elon nézőpontjába: tényleg ekkora a baj, hogy egy ilyen berendezés már ennyire jó befektetés?
Dr. Bányai Orsolya, (Debreceni Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar) így fogalmaz remek cikkében, aminek a címe: Kvantumfizika és jog – mire tanít a környezetvédelmi szabályozás kudarca, lásd [Bányai, 2018].
„A tudományos bizonyítékok szerint az emberiség globális fordulópont (tipping point) előtt áll, amelynek meghaladásával olyan ökológiai változásokkal számolhatunk, amelyekhez már nem tudunk alkalmazkodni. Ez vélhetően néhány generáción belül bekövetkezik. E veszélyt már 1992-ben jelezte 1700 vezető kutató azzal, hogy aláírták a „World Scientists Warning to Humanity” címet viselő dokumentumot. Ebben mindenkit figyelmeztettek, hogy lényegi változtatás hiányában az emberi társadalom a saját fennmaradását teszi kockára, a Föld ökoszisztéma-szolgáltatásainak összeomlása miatt. 2017-ben újabb figyelmeztetést adtak ki, amelyet immár több mint 15 000 kutató írt alá 184 országból, megerősítve a korábbi nyilatkozatot és sürgetve a változtatást.”
Dr. Dittrich Ernő (Pécsi Tudományegyetem) pedig tovább pontosít – támaszkodva az ökológia- és klímakutatókra – és azt írja A jövő neve élet c. könyvében [Dittrich, 2021], hogy már most is nagyon rezeg a léc, hogy a katasztrófa bekövetkezzen, de ha így folytatjuk tovább, a permafrost alól kiszabaduló metán egy drasztikus éghajlatváltozást indít majd el hamarosan. 2040 körüli időpontra teszik a kutatók a nagy összeomlás kezdetét, amikor a világon mindenhol elkezd majd megszűnni a mezőgazdaság. Globális aszály, porviharok, menekülő, éhező és vándorló ember százmillióit láttatja ez a kép. És mindennek az a vonzata, hogy kb. 2080-ra kipusztul az emberiség 90-95%-a.
A jelenlegi háborús előkészületekkel terhes világ ennek az összeomló, kaotikus, kétségbeesett világnak az előszele vajon?
Erdőpusztítás a Börzsöny szívében, Királyházánál. A fotó 2024. február 24.-én készült.
Mivel Elon Musk semmiképp nem buta ember, és pontosan tisztában van ezekkel a tudományos evidenciákkal, hogyne látná, hogy a CO2 kinyerő és szénmegkötő gép a közeljövő legígéretesebb befektetése! Naná, hogy látja! Ráadásul az eszköz nem csupán őrületes gazdasági, de politikai hatalmat is ad. Szóval a 100 millió dollár szinte semmi a potenciális hozamhoz képest!
Csakhogy ezt az eszközt a természet több száz millió éve feltalálta. Az eszköz neve fa. Pontosabban erdő.
A holobiont ember: összefonódva a környezettel
Van azonban itt egy kis bökkenő:
Ahogy Peter Wholleben [Wholleben, 2023] erdész pontosan rámutat, minden erdészeti, erdőgazdasági beavatkozás brutálisan rontja annak esélyét, hogy a fák megküzdhessenek a klímaváltozással, és nekünk segíthessenek.
Jó, jó, de az erdészet is egy tudomány, nem? És gazdasági érdekek hajtják, ugye? Hozzák pl. a makkokat délről, hogy szárazságtűrő erdők alakuljanak ki, nemigaz? – hogy csak egy példát említsek Peter könyvéből. Hogy lehet az, hogy minden okos, tudományosan megalapozott erdőgazdaság, úgy tűnik, hogy csak ront a helyzeten?
A helyzet az, hogy a fák, azaz az erdő egy nagyon összetett élettér: gombák, baktériumok, rovarok és más élőlények elválaszthatatlan hálózata. Hogy felfoghassuk ennek komplexitását, Peter többek közt Ramirez és munkatársai tanulmányára hivatkozik [Remirez, 2014], akik 600 talajmintát vettek a New York-i Central Parkban, majd genetikai vizsgálat segítségével 167 ezer fajt tudtak azonosítani. Ebből 150 ezer volt ismeretlen!
Úgy tűnik tehát, hogy egyre kevésbé beszélhetünk fajokról, sokkal inkább összefüggő, elképesztően nagy komplexitású ökológiai rendszerekről, melynek jelentős részét ráadásul nem is ismerjük. Ahogy a fák, úgy az ember is egy ún. holobiont lény, aki létfontosságú függőségi kapcsolatban áll baktériumok, gombák és növények, pl. fák összefonódó, kiterjedt rendszerével.
És mi ebbe a nagyon komplex rendszerbe próbálunk meglehetősen buta módon beavatkozni. Makkokat hozunk például délről, hogy az így kibújó tölgyek felvehessék a küzdelmet az aszályos, forró nyarakkal. De mi lesz a korai fagyokkal? Természetesen legyalulja majd a tölgycsemetéket, amit az erdészek azért telepítettek be, hogy 70-80 év múlva arathassanak.
Bár nem éri meg, mégis bőg a láncfűrész. De miért?
Tudtad például, hogy minél öregebb egy fa, annál több széndioxidot von ki a légkörből? Pedig egyszerűen érthető: minden évben egy kb. ugyanolyan vastag évgyűrű nő – a növekedési ütem csak a nagyon öreg, több 100 éves fáknál lassul le –, és minél vastagabb egy fa, az évgyűrű kerülete annál nagyobb, a megkötött szén mennyiségé pedig a térfogattal arányos, azaz az életkorával exponenciálisan nő. De mindez nem számít, hiszen ma bárhol jársz az erdőkben, bőg a láncfűrész. Hatalmas aratógépek ölik halomra a fákat Magyarországon, Németországban és a világon mindenhol. De hát miért, ennyire megéri?
Peter Wohlleben szerint [Wholleben, 2023] az erdőgazdaság jelenleg a legkevésbé jövedelmező, és legnagyobb kockázatú üzlet, mint hosszútávú befektetés. Összehasonlításképp, ha ma 4000 Euróért valaki erdőt telepít, akkor 100 év múlva kb. 3-szor annyit, 12 ezer Eurót vehet ki belőle – ha nem jönne közbe a klímaváltozás persze, ami rettentő nagy kockázatúvá teszi a dolgot. Ezzel szemben a leggyengébb, és egyben legkisebb kockázatú befektetés, ami kb. évi 6% kamatot ad, 1.3 millió Eurót hoz 100 év alatt, azaz több, mint 100-szoros hozamot.
Ma jelenleg, Magyarországon, egy 80 éves bükk megölése, nagyjából, legfeljebb 700 Ft hasznot hoz egy erdőgazdaságnak, és van, ahol már most veszteséges. Ennek ellenére tölgyeket, égereket, gyertyánokat, bükköket ölnek naponta sok ezerszám!
Ráadásul a fák nagy részét elégetjük hőerőműveinkben, aminél kevés környezetpusztítóbb, és alacsonyabb hatásfokú energia termelési technológia létezik.
„Az országban több helyen is működő biomassza-erőművek rendkívül faanyag- és pénzpazarló módon üzemelnek. A biomasszát égető erőművek ráadásul óriási állami támogatást is élveznek megújuló energia címszó alatt, holott tevékenységük sem rövid, sem hosszú távon nem fenntartható, és az ország villamosenergia-igényének mindössze 3%-át képesek fedezni. Akárhonnan nézzük, magunk alatt vágjuk a fát, ha ezt továbbra is hagyjuk.„
Biomassza erőmű Pécsen. Forrás: index.hu
A kormányzatok jelentős pénzekkel támogatják az erdőgazdaság veszteségeit szerte a világon. Fákat ültetnek, látjátok, milyen zöldek vagyunk! felkiáltással, melyekből sosem lesz erdő, és ha lesz is valami sivár erdőutánzat, az is csak azt szolgálja, hogy mihamarabb kivághassák és elégethessék a fákat. Az adófizetők pénzét, úgy tűnik, a kormányok szerte a világon, Magyarországon is, jelenleg arra költik, hogy a közös jövőnket láncfűrészekkel vágják derékba.
És itt a dolgot kezdi az ember nem érteni. Mi lehet az ok, ami miatt a politikai és gazdasági vezetőink – akiket a lakosság választ meg! – az eszement erdőgazdálkodást és az erdőpusztítást támogatják?
Mi ennek az őrült önpusztításnak az oka?
Dr. Bányai Orsolya a fent hivatkozott remek cikkében rámutat a probléma gyökerére:
„A környezetvédelmi jog kudarcának az az oka, hogy az ember önmagát kivételes helyzetbe helyezi, úgy véli, hogy nem része a természetnek, rá nem vonatkoznak a természet törvényei, azokat nem veszi komolyan. A jogrendszer ennek hatására elvesztette kapcsolatát a Föld rendszereivel.„
Orsolya a cikkében ennek az okát is feltárja:
„A hitrendszerek döntő többsége szerint az ember lényegét egy transzcendens természetű lélek (héb. ruah, gör. pneuma, szanszkr. atman) vagy a magyar szóhasználatban elterjedt „szellem” alkotja. Ezzel szemben a természettudományos eredmények az embert „materializálták”. A lelket a tudományok megfosztották szentségétől és – hasonlóan a természethez – egyszerűen gépezetté redukálták.„
Majd mutat egy remek hasonlatot:
„Képzeljük el, hogy egy ember egy autóban ül, és abban a téves felfogásban él, hogy ő maga az autó. Ez egyfelől – kívülről nézve a tévedést – nyilvánvaló őrültség. Másfelől, az ember nem fog jóllakni azzal az energiahordozóval (üzemanyag, olaj), amely a gépkocsi működtetéséhez kell. A kocsi működik tőle, de az ember közben továbbra is éhezik, mert elfelejtett önmagáról gondoskodni. Nem beszélve arról, hogy az ember életéhez sokkal több kell, mint pusztán üzemanyag. Így lehetetlen, hogy az ember elégedett legyen egy autó-léttel. Ugyanakkor, ha már tudja magáról, hogy ő valójában ember, az emberi céljai megvalósítása érdekében eszközként használhatja az autót. Így tehát kimondhatjuk, hogy ha az ember valójában transzcendens természetű, és ennek ellenére immanensnek gondolja magát, akkor a lélek szenved. Innen eredhet az elidegenedés a természettől és más emberektől egyaránt.”
Kezdjük világosan látni, hogy Elon Musk beteg javaslata a világot megmentő gépre pont nem a világunkat menti meg, hanem a szakadék felé taszítja tovább.
A politikusok azt teszik, amit az emberek akarnak, hiszen a politikusokat a lakosság választja meg. Bízom abban, hogy a tudatosság szintjének emelése hamarosan hozzásegít minket ahhoz, hogy kövessük Peter Wohlleben erdész bölcs tanácsát: a fakitermelést jelentősen meg kell adóztatni, és ezt az összeget el kell juttatni azoknak az erdőtulajdonosoknak, akik vállalják, hogy az erdőt békén hagyják. Azaz olyan intézkedéseket kell hozni, melynek következtében számottevően lecsökken a fakitermelés, így a háborítatlan erdők mérete jelentősen megnő.
Valamint a fosszílis és biomassza erőművek állami támogatását azonnal meg kell vonni. És akkor mi lesz helyette? – kérdezhetnénk. Honnan vegyük a szükséges energiát? Erről is beszéltem a januári előadásomon, melyre előadóként meghívtam Dr. Dittrich Ernőt és Dr. Köves Alexandrát is (Corvinus Egyetem, Döntéselméleti tanszék). A Műegyetem magyar fizikus kutatói ugyanis felfedeztek egy olyan erőforrást, ami környezetrombolás nélkül képes energiát előállítani. Miért is nem használjuk? A Boldogság program c. előadásunkat ide kattintva nézheted meg 2024. augusztus 31-ig.
Szerencsére tele van a világ olyan emberekkel, akik ezt a helyzetet egyre inkább látják, és valóban olyan irányba mozdítják a dolgokat, hogy kievickélhessünk a csávából. Például Dr. Bányai Orsolya munkatársaival a Debreceni Egyetemen, 2024. őszére egy konferenciát szervez, melynek a témaválasztása a lehető legaktuálisabb: jog, környezet, és spiritualitás!
Az a megtiszteltetés ért, hogy ennek a konferenciának meghívott előadója lehetek. Örömmel elvállaltam, ugyanis mélyen egyetértek Orsolya nézőpontjával, aki így zárja fent idézett remek írását:
„A jognak nem egyszerűen azért kellene tiszteletben tartania az örök természeti törvényeket, hogy kínszenvedések közepette fenntartható módon élhessünk, hanem azért, hogy ezzel keretet nyújtson az önismeret elmélyítésének, és ezzel valóban elégedetté válhassanak, kiteljesedhessenek az emberek.„
A gyógyító erdő
Az erdő sokkal többet tud annál, hogy stabilizálja a klímát. Az erdő gyógyít. Gyógyítja beteg társadalmunkat, és gyógyítja azt az embert, aki az erdőt járja. Már 30 perc erdei séta, bizonyított módon, feloldja a káros stresszt, kisimít. Segít rendezni a magas vérnyomást, a diabéteszt, a szívbetegségeket, az asztmát.
Ha leülsz egy fa tövébe, a fa rezgésszintje megemel, és segít, hogy ráláthass saját megoldandó problémáidra, segít, hogy kibogózhasd és nagyobb örömmel élhesd az életed.
Az erdészetnek át kell alakulnia, és rekreációs célokat kell szolgálnia.
Erről beszéltem nemrég Szigetszentmiklóson. Az előadás felvételét itt láthatod:
A hétvégén a Mecsekben jártam. És ott, egy szigorúan védett területen az alábbi latin mondást találtam egy Jézus feszület lábánál – lásd alább. Magyarra fordítva: Az „Orvos kezel, a természet gyógyít”.
Kezdjük el végre egymást kölcsönösen gyógyítani! A fák már régóta ezt teszik.
Ha felismerjük ezt, és tudunk tenni azért, hogy másképp legyen, azzal az intelligenciánkat bizonyítjuk. Egyetlen intelligencia létezik csak: a cselekvő intelligencia. Vajon vagyunk-e annyira intelligensek, mint a fák, akik elképesztően sokat tesznek minden nap azért, hogy a közös világunkat egyensúlyba hozzák?
Peter Wholleben szerint egyetlen egy dolgot meg kell tennünk, de azt mindenképp, azért, hogy ez a minket gyógyító folyamat végbemehessen: békén kell hagyni az erdőket! Ha az erdőt békén hagyjuk, akkor ezek az erdők a jelenlegi silány, éhező ültetvényekből képesek magukat regenerálni. A fák beszabályozzák az időjárást, és elkezdik egyre erőteljesebben kivonni a légkört felmelegítő széndioxidot. Azaz hagyjuk, hadd tegye a komplex ökoszisztéma a dolgát, melynek az ember nem irányítója, kihasználója, hanem jó esetben örömteli részese.
Ha a megfelelő döntéseket hozzuk, széles perspektívából merítve, pl. abból az állapotból, ahová a fák, vagy a meditáció eljuttatja az embert, akkor az a Fény születik majd újjá bennünk és körülöttünk, amiről Jézus is beszélt. Most ennek tanúbizonyságát adhatjuk. És ha így teszünk, feltámadunk.
Érdemes feltenni tehát a kérdést: mi az a kis lépés, amit ma megtehetsz mindezért?
Hivatkozások:
[Wholleben, 2023] Peter Wohlleben: Ha a fák lélegzethez jutnának, Park Könyvkiadó, 2023.
[Bányai, 2018] Dr. Bányai Orsolya, egyetemi adjunktus (Debreceni Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar Agrárjogi, Környezetjogi és Munkajogi Tanszék): Kvantumfizika és jog – Mire tanít a környezetvédelmi szabályozás kudarca? Pro Futuro 2018/3., 60. oldal. Lásd: https://ojs.lib.unideb.hu/profuturo/article/view/2902/2901
[Dittrich, 2021] Dr. Dittrich Ernő, egyetemi adjunktus (Pécsi Tudományegyetem, Környezetmérnöki Tanszék): A jövő neve élet: megoldás a klímaváltozásra, avagy a változás 6 programja Magyar klímavédelmi Kft, 2021. Lásd: https://justdobetterworld.hu/
[Ramirez, 2014] Ramirez M. et al.: Biogeographic patterns in below-ground diversity in New York City’s Central Park are similar to those observed globally. Proceedings of the Royal Society B, 1014. vol. 22.
