Szerző: Bükki Tamás | 2026. márc 13. | Kiemelt, Tudomány és filozófia
Jim Palmer zseniális cikke, a Ghost in the Machine (Szellem a gépben) inspirálta ezt az írásomat, az alábbi idézetek ebből az írásból származnak.
„Egy olyan kultúrában élünk, amely az egészség megszállottja, és csendben retteg az élettől.” – írja Jim.
Bárhová is nézünk, a testi, mentális, lelki és spirituális egészség tűnik elénk, mint egy délibáb, ami felé csak menetelünk, menetelünk és közben egyre inkább sejtjük, el sosem érhetjük.
Ugyanakkor az élet minden kellemetlenségét igyekszünk elkerülni. A beteg embert gyorsan ki kell kúrálni a bajából, minél egyszerűbben, gyorsabban, ha lehet, pár pirulával. A gyászt pedig hatékonyan „fel kell dolgozni”, hogy ne zavarja túl soká a hangulatunk, és hogy így a gyászoló ismét termelékeny tagja lehessen a társadalomnak.
Jim valami nagyon másra hívja fel a figyelmet:
„Az egzisztenciális egészség ott kezdődik, ahol ez a terápiás fantázia összeomlik. Azzal a felismeréssel kezdődik, hogy a kellemetlenség nem akadálya az értelmes életnek, hanem annak alapvető feltétele.”
A Fantomata fogalmát Stanislaw Lem vezette be, aki 1964-ben előrevetítette a virtuális valóságot. A Fantomata nem egy technológia, sőt, nem is egy kütyü, hanem valami, ami
„akkor jelenik meg, amikor egy kultúra úgy dönt, hogy az emberi lét alapvető problémája a kényelmetlenség, és hogy a megoldás az irányítás.
A Fantomata egy olyan világot ígér, ahol semmi sem történik meg igazán, semmi sem ér véget, és semmi sem köt minket visszavonhatatlanul. Mélység nélküli biztonságot és tét nélküli élményt kínál.”
Amikor az ember elhagyja a Fantomata világát, szembe kell néznie azzal, ami elől menekült. Vissza kell szereznie a bátorságát, hogy egy olyan világban éljen, ahol van, hogy valami fáj, és lehet, hogy nem fogja tudni orvosolni senki. Szembe kell néznie azzal, hogy „a szerelem a veszteség, a felelősség pedig a kudarc kockázatát hordozza magában”.
Ahhoz, hogy ebből a virtuális világból kiemelkedhessünk, fel kell ismernünk, hogy a puha, nyűg és fájdalommentes élet, a kipárnázott élet hozza a valódi szenvedést. Rettegünk a ráktól, miközben nézzük a megindító filmeket, és örülünk, hogy ez nem a mi valóságunk; de nehogy az legyen. Rettegünk a háborútól, de közben milliószám öljük az ellenségeket a videójátékokban, sopánkodunk a híreken, vagy nézzük azokat az akciófilmeket, ahol percenként meghal pár ember erőszakos halállal; de rettegünk, mert mi lesz, ha elér minket a háború? A Fantomata puha világát kibéleli a szenvedés.
„A Fantomata egy régi vallási fantázia világi változata: megváltás szenvedés nélkül, transzcendencia átalakulás nélkül.”
Évekig jógaterapeutaként praktizáltam, de abbahagytam. Annak ellenére abbahagytam, hogy meggyőződésem továbbra is, hogy a jógaterápia egy szuperhatékony, tudományosan igazolt terápiás út. Mi történt? Jöttek a paciensek, hozták a bajaikat. Többnyire jógaterápiára azért jön valaki, mert kiábrándult a hagyományos orvoslásból, jó esetben szeretne meggyógyulni, és keres valami útmutatást, hogy mit is csináljon ehhez pontosan. És én adtam nekik gyakorlatokat, de mindig hozzátettem: végezzék ezeket szádhanaként, azaz gyakorolják naponta, kitartóan (hónapokig, évekig) jókedvvel és hittel. És ne azért gyakorolják – kértem őket –, hogy majd ettől meggyógyulnak. Őrület nem? Azt mondtam nekik teljes meggyőződéssel: a szádhanájuk mintegy mellékhatása lesz majd a gyógyulás. De az is lehet, hogy nem gyógyulnak majd meg, de végül is sokkal egészségesebbek lesznek. Ez is őrület, nem?
Mit mondjak, 100 emberből talán, ha 1-2 értette meg. Onnan tudtam, hogy nem értették, hogy nem gyakoroltak. Kifogások bőven voltak: annyi minden volt a napokban! És hogyan lehetne beiktatni azt a napi 30 perc vagy 1 óra gyakorlást?! Szinte képtelenség! Akkor egyszerűen nem értettem, mi lehet a baj. De hiszen betegek voltak! Voltak, akik nem is kicsit! Hogy lehet ez? Elhatároztam végül, hogy abbahagyom.
Most értem meg teljesen: bele vagyunk gabalyodva nyakig a Fantomatába. Én is, igen, olykor én is, naná. Mert itt az élet puhának, és fájdalommentesnek tűnik. Az emberek többnyire jógázni is azért akarnak, hogy a testük fitt és rugalmas maradjon, azaz az élet tartósan puha, vagy újra puha, fájdalommentes és kényelmes legyen. Amikor nem gáz, nem jógázom – én is hajlamos vagyok rá.
Csakhogy a jóga nem erről szól. A jóga a valósággal való intenzív kapcsolatról szól, ami olykor a legkevésbé sem puha és fájdalommentes. Egy minőségileg más állapotot hoz el, ha jógázik az ember rendszeresen. Amikor arról beszél egy jógi, hogy túljut valaki a szenvedésen, az nem azt jelenti, hogy nem szenved többé. Egyszerre szenved, mert a test fáj, de az, aki Önmaga, aki sokkal tágasabb, mint a test, nem szenved, hanem van. Túl az élet hömpölygésén, időtlenül.
Jézus tudta, hogy az Atyához tér vissza, sziklaszilárdan tudta, és mégis végigszenvedte a kereszthalált. Hát nem döbbenetes? Biztos sok minden mást is tett kereszthalála által, de egyet mindenképp: tudatosította, hogy a valódi életet és sorsot – azaz tetteink következményét is! – bátran fel lehet vállalni, megélni, és ez hozza el a fejlődést és a transzcendenciát, de egyben ez az út összefonódik a szenvedéssel.
És mindez nem azt jelenti, hogy esztelenül szenvedni kell. Annak ellenére sem, hogy a szenvedést magunk okozzuk magunknak, mert beszűkültségünkben nem tudatosítjuk, hogy az a másik ember is mi vagyunk, akinek ártunk vagy ártani szeretnénk, vagy nem tudatosítjuk, hogy a természet életközössége is mi vagyunk, vagy épp az erdő, ahol folyamatosan bőg a láncfűrész.
Csak hogy értsd, megmutatom, mit történt velem a minap:
A családom már 2 hete eléggé beteg volt, mindenkit ledöntött egy vírus. És remekül álltam a sarat. No lám, rajtam nem fog ki! Aztán a hétvégén felmentem egyedül egy nagyot túrázni a magas Börzsönybe – kicsattanó életenergiával. Hosszú és szép út volt. Az Esztergályos gerincén favágók furgonjára bukkantam, körülöttük a kivágott bükkök. A furgon ott állt elhagyottan. A nyitott platón ott volt két teli kanna láncolaj, és egy nagyobb kanna benzin. Ahogy ott álltam a furgon mellett, elfogott az indulat! – aki régebb óta ismer, tudja, egy ideje intenzíven foglalkozom azzal, hogy a tar- és végvágást erdőmegújításnak nevező életpusztító gyakorlat megszűnhessen. Ahogy ott álltam, és néztem a kivágott bükkök friss, fehér húsát, egyre dühösebb lettem, és elkezdem azon gondolkodni, hogy most fogom magam, lelocsolom a furgont benzinnel és itt helyben felgyújtom. Percekig álltam ott, ezt latolgatva. Azután sóhajtottam egyet, és tovább indultam.
Jézus azt tanította, hogy nem az betegíti meg az embert, ami bemegy a száján, hanem ami ott kijön. Én hozzáteszem: meg amit gondol. Másnapra lázas lettem, és 3 napig gyötört a láz. Nem volt könnyű, annak ellenére, hogy tudtam, hogy a betegség és a láz azért jött, hogy kiégesse belőlem azt az agressziót, ami a túrán a felszínre jött. Azért jött felszínre, mert vettem a fáradtságot és felmentem a hegyre. És azért kellett kiégnie, mert ez az agresszió nem szolgálja jól az élet és az erdők ügyét. Szóval nehéz napokon vagyok túl, de nem cserélném el ezt a tapasztaltot semmiért.
Jim cikke zseniális, mégis hiányolok belőle valami fontosat, a gödörből kiemelő erőt: azt az erőt, ami az embert ráveszi végül is a „hegymászásra”. Ez az akaraterő, ami elhív az útra. Nem tudod miért mész, csak mész, és lelkesen teszed, amit tenned kell.
És ehhez a benső erőhöz kötődik valami lényeges: a létöröm, az ánandá. Az ánandá az az öröm, aminek nincs feltétele és nincs ellentéte. Aki felvállalja az utat, és megdolgozza magát érte, tapasztalatból mondom, ez is elérhetővé válik. Ez minden ember képessége, mert minden ember létkonstrukciójának alapvető része. A jóga képes arra, hogy megnyissa ehhez a benső kaput. Az erdő is képes rá; meglepő, de vannak fák, akik ehhez adnak hozzáférést.
Csakhogy a Fantomata bizony ott van, jelen van.
A jógát gyakorolni kell, méghozzá naponta és kitartóan – és bocs, hogy ezt mondom, nem elég heti egyszer. És az erdei csendes túrához is fel kell kelni reggel, és el kell jönni, és vállalni kell azt a kellemetlenséget, hogy meg kell mászni majd a hegyet. Egy hegyet, mely lényegében ugyanazt az erőt képviseli, ahová Jézus húsvétkor, létörömben, ánandában ragyogva visszatért.
Szerző: Bükki Tamás | 2026. jan 01. | Kiemelt, Tudomány és filozófia
„A jövő legnagyobb emberi felfedezése az emberi intimitás felfedezése lesz mindazokkal a más létmódokkal, amelyek velünk élnek ezen a bolygón.” – Thomas Berry: The Great Work: Our Way into Future
A nagy csend
Enrico Fermi fizikus az 1950-es években vetett fel egy igencsak elgondolkoztató kérdést. Létezik ugyanis egy, a világ csillagászait egyre inkább frusztráló ellentmondás: az általunk észlelt, hatalmas csillagközi tér sok milliárd napja körüli láthatatlan bolygók milliárdjain majdnem biztos, hogy léteznie kell az emberhez hasonlatos, vagy előttünk járó, másik intelligens fajnak. A világűrnek, az elektromágneses jelek széles spektrumán nagyon is hangosnak kellene lenni, hallanunk kellene, hogy ezen idegen, intelligens fajok mindenfélét beszélgetnek. Mégis, hiába építettünk az elmúlt évtizedekben óriási rádióteleszkópokat, mint például az Arecibot Puerto Ricoban, a világűr mélyen hallgat. Mi lehet ennek a nagy csendnek az oka?
A Fermi-paradoxon feloldására több hipotézis született. Ted Chiang író – akinek zseniális novellájából készült a gyönyörű és felemelő Érkezés c. Oscar-díjas film – A Nagy Csend c. novellájában [1] így tolmácsolja egy kihalás szélén lévő papagájfaj üzenetét:
„Az emberi ténykedés a kihalás szélére sodorta faitámat, de nem hibáztatom őket ezért. Nem rosszindulatból tették. Egyszerűen nem figyeltek. És az emberek milyen csodás mítoszokat alkottak, micsoda képzelőerejük van! Talán ezért olyan bámulatosak a törekvéseik. Vegyük például az Arecibot. Egy ilyen tárgy megteremtése az eszközt megalkotó faj nagyszerűségéről tanúskodik. Fajtám már nem sokáig marad fenn, valószínűleg még idő előtt távozunk, és csatlakozunk a Nagy Csendhez. De mielőtt elmennénk, még üzenünk az emberiségnek. Csak abban bízunk, hogy az Arecibo képes lesz ezt meghallani.
Íme az üzenet: Légy jó. Szeretlek.”
A WWF 2024-es élő bolygó jelentése [2] szerint a megfigyelt vadon élő gerinces fajták populációi 1970 és 2020 között, 50 év alatt drámai mértékben, átlagosan 73%-al fogyatkoztak meg. Az éghajlatváltozás különösen Latin-Amerika és a Karib-térség vadvilágának populációját veszélyezteti, ahol átlagosan 95%-os csökkenést mértek – vagyis amit Ted írt a papagájok kapcsán, sajnos igaz.
És mi a gond ezzel? Dr. Dittrich Ernő (Pécsi Tudományegyetem) elég kemény, tudományosan megalapozott előrejelzést tár elénk [3]:
„2040 körüli időpontra teszik a kutatók a nagy összeomlás kezdetét, amikor a világon mindenhol elkezd majd megszűnni a mezőgazdaság. Globális aszály, porviharok, menekülő, éhező és vándorló ember százmillióit láttatja ez a kép. És mindennek az a vonzata, hogy kb. 2080-ra kipusztul az emberiség 90-95%-a.”
– a részleteket lásd az Árnyékból szövődő fény: jog, környezet, spiritualitás c. írásomban.
Mégis, azzal zárja Ted az írását, hogy Légy jó, szeretlek! Ez szerinted fájdalmas búcsú, vagy bíztatás? – azaz rendbe tudjuk hozni katasztrófa szélére sodort világunkat?
Az idegenek még itt vannak
Egy nemrég megjelent zseniális könyvet ajánlanék ezen a ponton a figyelmedbe. Zoë Schlanger: Fényvők – Mit árul el a növényi intelligencia a földi élet titkairól? c. könyvéből többek között megtudhatjuk, hogy 2012-ben a Cambridge-i Egyetemen tartott tudományos konferencia résztvevői hivatalosan kimondták, hogy valamennyi emlős, madár, és számos egyéb élőlény, köztük a polip is rendelkezik tudattal [4].
Zoë könyvéből azt is megtudhatjuk, hogy a növényvilág is intelligens: pl. vannak olyan növények, amelyek észlelik, ha közeli rokonaik növekednek mellettük, és képesek két napon belül úgy átrendezni levélzetüket, hogy ne árnyékolják kistestvéreiket. Sőt, az is kiderült, hogy a növények, úgy tűnik, a „hallásukkal” képesek feltérképezni, merre van az éltető víz a talajban: a gyökerekben lévő folyadékban apró légbuborékok keletkeznek, és amikor ezek összeroppannak (kavitáció), akkor egy pattanó hang keletkezik. Ez a pattanó hang várhatóan hasonlóképp viselkedik, mint a denevér ultrahang lokátora. A növényt talán ez a képessége is segíti abban, hogy feltérképezhesse, merre kell fordulnia a kis gyökérvégződésnek, hogy éltető vízhez közelítsen, vagy épp kikerülje a köveket? Kiderült az is, hogy a növények is kommunikálnak egymással, valamint a rovar és állatvilággal, sőt emlékeznek, mi több, számolni is tudnak. Talán velünk is próbálnak valamiképp kommunikálni?
Akárhogy is, úgy tűnik, hogy itt a földön sok-sok idegen, intelligens fajjal vagyunk összezárva, akik talán szívesen beszédbe elegyednének velünk, sőt, megkockáztatom: jó ideje próbálkoznak azzal, hogy megtanítsanak nekünk valami kardinálisat, de mi egész egyszerűen – néhány embert kivéve – nem figyelünk rájuk. Sőt, fokozatosan elnémítjuk azokat a lényeket, akik velünk élnek, és közben egyre inkább ráncoljuk a homlokunkat, és nem értjük: ugyan miért van olyan nagy csend a kozmoszban? Miért vagyunk elszigetelve az intelligens földönkívüliektől, akik segítő kezet nyújthatnának számunkra, valahogy úgy, mint az Érkezésben?
Vajon miért tanította Hermész Triszmegisztosz sok ezer évvel ezelőtt azt, hogy „Ami lent van, az megfelel annak, ami fent van”? [5]
Na, jó, oké, akkor keressük a ránk boruló „hangszigetelő búra” kulcsát idelent. De hogyan érthetnénk meg, sőt, érezhetnénk át végre, amit az állat és növényvilág üzen? És mire taníthatnának meg minket?
Univerzumok titka
Nemrég tartottam egy előadást arról, hogyan képes minket gyógyítani az erdő, hogyan képes kioldani a bennünk megrekedt feszültségeket, sőt kitágítani minket, hogy átélhessük: csöppet sem vagyunk egyedül, és meg tudunk birkózni majd az előttünk álló feladatokkal.
A közönségtől sok jó kérdést kaptam, de az egyik különösen megragadott: oké, hogy engem az erdő feltölt, de számít-e ez, ha a világ körülöttem mindeközben háborúra készül, illetve bele vagyunk millió szállal ragadva az önpusztító fogyasztási őrületbe?
A válaszhoz az kell, hogy tisztázzuk a vonatkoztatási rendszer kérdését. A helyzet ugyanis az, hogy a tudatosságnak szintjei vannak, és ezek az uralkodó érzés és világfelfogásban is megmutatkoznak [6], azaz a világ másképp fest az egyes tudatszinteken. (Ha nem hiszed, egyszerű példa: más-e a világod, amikor alszol?)
A tudatosság egy bizonyos szintjén azt képzeljük, hogy van egy közös objektív világ, amire kis emberként nemigen tudunk hatást gyakorolni. Visz minket magával az ár. Hacsak kellő hatalomra nem teszünk szert, igaz? Nos, ez az elmebaj elég jól ismert a világtörténelemből. És remélem, azt is látod már, hogy ez egy olyan zsákutca, amely brutális szenvedések sorozatához vezet.
Az egyéni fejlődésben van egy pont, amikor a világlátásom radikálisan átalakul: rájövök, hogy nem létezik olyan, hogy objektív világ. Nagyon eltérő világot tapasztalok én, és a tőlem akár pár 100 méterre élő hajléktalan társam, vagy épp az az ember, akinek Ukrajnában vagy Palesztinában rakétatalálat érte az otthonát. De még a közeli családtagom is teljesen másképp látja az életét, másképp fest számára a jövő, mást tart fontosnak és másra figyel. Mindaz, amit tapasztalok, az én elmémben jelenik meg. Szóval a helyzet az, hogy minden ember önálló Univerzum. Vagyis, ha mást akarok tapasztalni a világomban, azért egyedül én tudok tenni valamit.
Természetesen ezek az Univerzumok egymást áthatják, és alakíthatják – lényegében a Te elméd és az én elmém egy, de ahhoz, hogy ezt átélhessük, szükségünk van valami látszólag „kívülállóra”. Pl. arra, hogy meditációt vagy más tudatszint emelő-tágító technikákat gyakoroljunk, vagy megfelelően érintkezzünk a minket körülvevő élővilággal, pl. az erdővel. Azaz kaphatunk és kapunk is segítséget – „kívülről”. De ezt a segítségnyújtást minden embernek magának kell kezdeményeznie, belülről kiindulva.
Van azonban itt még egy érdekes szempont: mégiscsak valamiképp közös a jövőnk.
Dr. Köves Alexandra ökológiai közgazdász rájött arra, hogy közös, ún. normatív jövőkép nélkül nem tudunk hatékonyan pozitív jövő irányába lépdelni. Ha előre pillantunk, annyira eltérő a jövőképünk, annyira más az egyéni Univerzumunk, hogy mindenki mást akar majd létrehozni, és így kicsit olyanokká válunk, mint homokszemek a fénypászmában: keringünk, egymásnak ütközünk, és lényegében társadalmi szinten egy olyan kritikus katasztrófa-helyzethez jutunk, amiben most épp együtt ülünk.
Alexszandra kb. 15 éve dolgozik a backcastingnek nevett, gyakorlatias pozitív jövőformálási módszerrel. A backcasting szemben az időjárás előrejelzéssel, azaz a forecastinggel, amolyan visszafelé hatás az időben. A backcastingnek az a lényege ugyanis, hogy emberek egy adott témában összeraknak egy közös normatív jövőképet, ami szerintük 30-50 év múlva megvalósul majd. És utána lépésről lépésre visszafejtik, milyen társadalmi, szakpolitikai változtatásokra van szükség, hogy ide elérhessünk [7].
Na, de akkor, hogy hozzuk ezt a kettőt össze? Egyfelöl mindenki önálló Univerzum, másfelöl azonban mégiscsak egy közös jövőnk van, sőt jó lenne valamiféle közös pozitív jövőkép felé menetelni, igaz? De vajon nagyon eltérő tudatossággal bíró emberek tudnak-e teremteni közös, pozitív jövőképet?
Az előre és visszafelé áramló idő
Egy kvantumrészecske antirészecske párja lényegében az adott részecske, ami visszafelé utazik az időben; egy pozitron az időben visszafelé utazó elektron. Mindkét időáramot a kvantumfizikusok ismerik, és alkalmazzák a részecskefizikai folyamatok számítása során.
A kétféle időáramlat azonban nem csak a mikrovilág szintjén jelenik meg. Kétféle energiát és időáramot foghatunk be a vitorlánkba: az egyik az ok-okozatiság előrefelé mutató időárama. Ez kapcsolódik a mindennapi tapasztalatokkal: teszek valamit, és ennek megvan a következménye. Ahhoz, hogy az egyéni Univerzumunkban változás legyen, mozgásba kell hoznunk a teremtő energiát: elsőként ki kell tudnunk találni, hogy melyik hajóra szeretnénk felszállni. Ennek hatékony technikáját ebben a videóban összefoglaltam Neked.
Ahhoz azonban, hogy fel is szálljunk a hajóra, az kell, hogy elhessegessük azokat a fékező, blokkoló tudattartalmakat, melyek próbálnak minket az eddigi keréknyomban tartani. Ehhez az akaraterőt kell megéreznünk és felerősítenünk magunkban, azt a jövőből fúvó szelet, mely majd repíti a hajónk. Amikor ezt megtaláltunk, bármi is akar eltéríteni, azt mondjuk majd: én akkor is megyek! Nem tudom pontosan, hogyan lesz, miért megyek el oda, miért választom ezt a hivatást, ezt a tanfolyamot, miért akarom csinálni, amit csinálok, de vonz, és teszem, amit tennem kell.
Amiatt nem látod ebben az esetben előre a dolgokat, mert az akaraterő a visszafelé áramló időhöz és energiához kapcsolódik, azaz az ok, amiért a dolgokat teszed a jövőben van, csak később fog számodra kibontakozni. A visszafelé áramló időhöz kapcsolódik a jövőbe vetett hit, és a remény ereje. A pszichológusok jól tudják, hogy pozitív jövőkép nélkül nem lehet egyetlen szenvedélybetegségből sem kikerülni. E nélkül nincs sem egyéni, sem társadalmi gyógyulás.
Azt állítom, hogy mindkettő energia áramlatra szükségünk van, akár az egyéni Univerzumunkban akarunk helyre tenni valamit, akár közös, normatív pozitív jövőt akarunk teremteni, és backcastinggel összefűzni a jelenünkkel. Ha csak az egyiket vagy a másikat használjuk, a törekvésünk nem tud majd megvalósulni.
És most jön az első csoda – azaz meglepő természeti felismerés: az erdőben olyan fák, entitások fűződnek egybe, akik mindkettő energiaáramot képesek megmozdítani bennünk. Pl. vannak fák, akik az előrefelé áramló időhöz kapcsolódnak: ilyen pl. a vadkörte, a bükk, a tölgy vagy a kőris. És vannak olyan egyedek az erdő összefonódott élő közösségében, akik segíthetnek a visszafelé áramló időt megérezni, és rátalálni a hitünkre és akaraterőnkre: ilyenek pl. a vadcseresznye, a fenyőfélék, a dió vagy az égerfa.
És akkor jöjjön egy másik csoda: az erdővel való kapcsolat képes összehangolni és felemelni a tudatosságunkat, hogy hatékony legyen a pozitív jövőteremtő törekvésünk. Úgy vélem épp a minket körülvevő „ismeretlen intelligencia” tud segíteni tehát minket abban, hogy ráláthassunk arra, mi felé szeretnénk haladni, és hogy a napi elterelő hatások ellenére meg is akarjuk tenni a szükséges lépéseket.
Hogyan győződhetnénk meg a fenti állítások – tudományos nyelven hipotézisek – helyességéről, működőképességéről?
- Egyéni szinten nem tudsz kontrollcsoportot képezni. Viszont kijárhatsz az erdőbe, és rendszeresen részt vehetsz terápiás erdőfürdőkön, vagy erdőmeditációs sétákon, túrákon, és megfigyelheted, hogyan alakul az életed, és az általad észlelt Világ. Ennek nyomon követesére hatékony eszköz a naplóvezetés.
- Közösségi szinten már alkothatunk kontrollcsoportot; így az egyik csoport olyan emberekből állhatna, akik megrögzött városlakók, azaz akik alig járnak erdőbe; a másik csoport pedig olyan emberekből állna, akik rendszeresen vesznek részt erdőkapcsolatot ébresztő vezetett foglalkozásokon. Mindkét csoport ugyanazt a megoldandó társadalmi feladatot kapná: alkosson közös normatív jövőképet egy társadalmilag fontos részterületen, és a backcasting módszerével tárja fel, milyen lépések kellenek ahhoz, hogy összeérjen a jövőkép a jelennel. Majd kövessük nyomon a következő évtizedben a csoport tagjait. Ki mennyire vesz részt aktívan a megformált pozitív jövőkép létrehozásában, és milyen eredményeket ér el a csoport?
Mit nyerhetünk mindezzel?
Zoë könyvéből megtudhatjuk például, miért harapdálja az éhező poszméh a feketemustár levelét, holott az nem ad számára táplálékot; így ír róla:
„A virágoknak még egy teljes hónapjuk volt hátra, hogy virágot bontsanak. Addig a méhek semmiképpen sem tudtak volna életben maradni. Ám amint de Moraes megfigyelte, elkezdték harapdálni a mustárnövények leveleit, amelyek virágai már másnapra kinyíltak. A méhek pedig teleitták magukat a nektárral, és életben maradtak. […] A jelenség a méhek számára előnyös gondolta magában Consuelo, de a növények is jól járnak, hiszen akkor bontanak szirmot, amikor ott vannak körülöttük a virágaikat beporzó méhek. A természetben már csak így működik az időzítés: minden egyes faj más fajoktól függ így vagy úgy. Ha nincs meg közöttük a szükséges összhang, valamennyien rajtavesztenek. A túlélésük attól függ, hogy sikerül-e kommunikációs csatornát kiépíteniük a fajok közötti választóvonalon át.”
Az erdő, mint „rádióteleszkóp”
Most érkeztünk el ahhoz, hogy megválaszolhassuk a korábbi kérdéseket: Hogyan érezhetnénk át azt, amit az állat és növényvilág üzen? És mire taníthatnak meg minket ezek az idegen intelligenciák?
A rádióteleszkópok építői, akik a csillagos eget kutatják, rájöttek arra, hogy az érzékenység fokozásához sok-sok antennát kell összekapcsolniuk és összhangban működtetniük. Hasonlóképp, ahhoz, hogy meghalljuk a Világegyetem hangjait, az szükséges, hogy kinyissuk saját Univerzumunk észlelési terét, azaz az kell, hogy kitáguljunk mi magunk is, belül. És tapasztalatom szerint épp ezt a tágasság élményt tudja megadni nekünk pl. a növényvilággal, az erdővel való kapcsolat.
Kamaszként egyik nagy kedvencem Szergej Sznyegov: Istenembrek c. könyve volt [8]. Benne akadtam rá az emberiség egy olyan „normatív jövőképére”, amely mély lelkesedést ébresztett bennem. Ebben a könyvben az ember az Univerzumban élő sokféle intelligens faj segítője, összekötője, oltalmazója. Sznyegov könyvét olvasva büszke voltam rá, hogy embernek születtem. Zárszóként ebből idéznék:
„A kapcsolatrendszerem, az anyagi és szellemi kapcsolataim alapján ítéljetek rólam, annak alapján, ami az egész világgal összeköt engem. És akkor majd csodálkozva értitek meg, hogy én, az apró kis lény egyenlő nagyságú vagyok a világmindenséggel. És hogy valamennyiünkben benne van az egész világmindenség, mivel valamennyünk nem egyéb, mint a világmindenség mélységes megértése, hogy mi vagyunk a világmindenség önmegértése. Mert én vagyok az élet, mindegyikünk maga az élet.”
Nem kevesebb, mint a túlélésünk hogyanja a kérdés. Az első bátorító üzeneteket a minket körülvevő élővilágtól már megkaptuk. Ha röviden akarnám összegezni ennek a lényegét, így hangzik: Légy jó, szeretlek!
Hivatkozások
[1] A Nagy Csend c. novella magyar nyelven Ted Chiang: Kilégzés és más novellák c. kötetében jelent meg. Agave Kiadó, 2022. A Nagy Csend novellát Molnár Barta Eleonóra fordította magyarra.
[2] A WWF 2024-es élő bolygó jelentése itt olvasható magyarul.
[3] Dr. Dittrich Ernő (Pécsi Tudományegyetem, Környezetmérnöki Tanszék): A jövő neve élet: megoldás a klímaváltozásra, avagy a változás 6 programja, Magyar klímavédelmi Kft, 2021. Lásd: https://justdobetterworld.hu/
[4] Zoë Schlanger: Fényvők – Mit árul el a növényi intelligencia a földi élet titkairól? Open Books Kiadó, 2025. A hivatkozott Cambidge-i konszenzus az állati tudatról a 2. fejezet, 71. old, található, és a könyv 2. fejezet [23] hivatkozása tartalmazza az eredeti angol nyelvű cikket.
[5] Hermész Triszmgisztosz művét érdemes Hamvas Béla: Tabula Smaragdina fordításában olvasni.
[6] A Hawkins-i tudattérképet, mely többek közt a szerző ERŐ kontra erő (Power vs. force) c. könyvében jelenik meg, itt is megtaláljuk.
[7] Dr. Köves Alexandra: vissza a jövőből: Komplex, rendszerszintű problémákra adott lehetséges válaszok kutatása a backcasting módszer segítségével, Prosperitas Vol. III. 2016/2. (17–36.), a cikk elérhető itt.
[8] Szergej Sznyegov: Istenemberek I.-II., Móra Könyvkiadó, 1988.
Szerző: Bükki Tamás | 2025. nov 27. | Kiemelt, Tudomány és filozófia
„Mindenki adó és vevő is egyszerre. Ennek az egész láthatatlanul működő, energiákból, gondolatokból és érzésekből szőtt óriási információs világhálónak a neve: kollektív sors. Ashrama karma. Erről tudunk a legkevesebbet: hol végződünk mi, hol kezdődnek mások? És főleg: miért kell nekem szenvednem mások hülyesége miatt?” (Müller Péter: Titkos tanítások)
Ahogy mentünk fel csendben a hegyre, megszólaltak a láncfűrészek. – Ne már! Vasárnap is! Ezek sosem pihennek? – bosszankodtam. Aztán megállítottam a csoportot egy rövid technikai szünetre. S míg a többiek meleg teát iszogattak, ruhákat vettek fel és le, én lehajoltam, és megérintettem a földet és a nedves avart, közel egy bükkfa gyökeréhez. Éreztem magamban az erdőt, és az erdő tágasságában a favágókat is. Nehéz volt őket elérni, mert ők alig voltak benne az erdőben. De szerencsére ködös volt az idő – és a köd összekötötte valamelyest őket a tájjal. Egy sugallat szállt végig a gombák és fagyökerek kommunikációs hálózatán: – Mára elég volt a munka! Megérdemlem a pihenést! Pár perc múlva a fűrészek elhallgattak.
Fent a hegyen azt kérdeztem az erdőmeditáció oktató képzés résztvevőitől: – sikerült-e a fákat érintve átéreznetek, hogy az erdő részei vagytok? – Többen bólogattak. – És a favágókkal mi a helyzet? – Nem – mondta ki az egyikük többek gondolatát. – Őket semmiképp.
Müller Péter Titkos tanítások c. könyvében a következő metafórával él:
„Ma, a rádiózás korában tudjuk, hány millió „műsor” rezeg a nagyvilágban, s hogy elér-e hozzánk, csakis hangoltság kérdése.”
Azaz az életemben ott van az összes sztori, amit már így-úgy megéltem. És én választom ki, többnyire öntudatlanul, mire rezonálok. És amire rezonálok, többnyire irritál. Sőt, felbosszant, kiakaszt. Engem is baromira kiakasztott az esztelen erdőpusztítás, és az is, hogy azzal a pofátlan hazugsággal, hogy „megújuló energiahordozó” sok ezer hektárszám vágják le évente az élő erdőinket és viszik elégetni.
A tavalyi erdőmeditációs kurzusban az egyik résztvevő rá is kérdezett erre, amikor a Börzsöny egyik érintetlen hegygerincén beszélgettünk: és ez téged miért irritál? Azonnal rávágtam a választ: mert már eleget öltem. Mert már elég fát kivágtam! Épp eleget pusztítottam magam körül ahhoz, hogy tudjam: ez baromira fáj! Elég volt!
Az az igazság, hogy az életemben minden nagy fordulat előtt el kellett érkezzek oda, hogy felsikoltsak: elég volt! Ez így nem mehet tovább! Amikor krónikus magányosságomban, huszonévesen végül felüvöltöttem magamban, hogy elég volt! – na, utána ismerkedtem meg azzal a lánnyal, azzal a csodálatos emberrel, aki immáron 23 éve a feleségem.
Oké, a változás indítókulcsa idebent van, de hát épp a külvilág miatt fordítja el az ember ezt a kulcsot, nem? Mert amiben van, az csöppet sem jó, az nem viselhető. De bárhová is megyünk, épp ugyanolyan külvilág vesz majd körül, nem? Hová szökhetnénk?
„Nyilvánvaló, hogy aki harmonikus közösségben él, annak az élete felragyog. Úgy él, mintha álandóan segítenék és fölemelnék: képességei felfokozódnak, kedve lesz élni, könnyebben gyógyul, hamarabb vigasztalódik és sokkal boldogabb, mint mi. De mitévők legyünk, ha egy beteg közösségben élünk?” (Müller Péter: Titkos tanítások)
A jóga egy bizonyos szintjén az ember rádöbben, hogy a külvilágtól nem elhatárolódik, hanem összefonódik vele. És ezt már nem csak fejben tudja, át is éli. Ebben az a lelkesítő, hogy már tapasztalatból tudom: ha befelé figyelek és változtatok, a külvilágom is változni fog. Ha pedig tovább folytatom-mélyítem a jógát, vagy épp az erdőt járom, csöndben, a kép megremeg és újra formálódik: rádöbbenek, hogy a külvilággal nem összefonódom, hanem a külvilág bennem van. Azaz bennem van a csönd, a fák méltósága és ereje, a madár rebbenése és dala, egy emberi arc szépsége, de bennem van az is, aki pusztítja az erdőt. Sőt, bennem van Putyin és Trump, bennem van a háború, és annak minden méltatlansága és brutális szenvedése. Na, azért ez durva, nem?
Ezen a ponton, azért, hogy nyugodtan élni tudjak, gyorsan visszahúzódom magamba: vagyok én, és van körülöttem a külvilág. Csakhogy a jóga, és sok más mélyre ható önismereti út egy komoly kihívást rejt magában. Müller Péter ezt így fogalmazza meg:
„Minél szellemibb az ember, annál nyitottabb. Minél lelkibb, annál érzékenyebb. Minél jobban szeret, annál fogékonyabb – annál jobban átérzi, átveszi, magába öleli a másikat. […] Ugyanakkor kitárni magunkat egy beteg világnak rendkívül veszélyes! Levetni a páncélt, amikor lőnek, belehelni mások mérges leheletét, átvenni a negatív, nyugtalan, szorongó rezgéseket: veszélyes.”
Igen, az. Én például egy alapvetően békés ember vagyok, de időnként történik valami, és akkor robbanok, olyan leszek, mint egy villámlás-égzengés. Ha a családom ilyet lát, visszahúzódik; tudják, jobb visszahúzódni ilyenkor, míg elül a zivatar.
Egyik mesteremet, Szép Ferit, elképesztően irritálta a zaj; pl. a szomszédok zaja, jóformán nem volt emiatt sehol sem otthona. Hogy lehet ez? Hát nem tudott uralkodni magán egy olyan tanító, akit a kriya jóga nagymesterek felhatalmaztak arra, hogy kriya-meditációkat vezessen? Hozzáteszem, ő volt az egyedüli ilyen felhatalmazott az egész országban. De a zajongó emberek kibillentették, feldúlták a békéjét. Hogy lehet ez? Müller Péter érti, és így írja le:
„A finomlelkű ember például zajérzékeny. Tudja, hogy a nagy dolgok csendben születnek, és ott is érlelődnek. Csendben, nyugalomban, ahol nincs lárma és zűrzavar. Tengerpart, sivatag, magányos hegycsúcs: itt születnek a csodák. Istenközelben csend van.”
Csakhogy a világ a beteg zajosságával, őrjítő pörgésével eltávolítja az embert a csodák világától. Jön a Karácsony, és nem a csendet keressük, hanem böngészgetünk a neten. Kinek nincs még meg az ajándéka? Litkai Gergő (humorista) a minap valahogy így fogalmazott: ha így folytatjuk, előbb utóbb mehetünk a Szíriuszra. Ami azért lesz csodálatos, mert ott, a Szíriuszon majd lesz egy minden eddiginél nagyobb Temu.
Azaz van a külvilág, amivel lelkesen együtt pörgünk, rohanunk, ami elfáraszt, kikészít, de amit azért sokat lájkolunk, és ami miatt sokat dühöngünk, és közben halálosan bele is betegszünk. De hát az a másik infarktusa, másik ember diabétesze, a másik rákja! Vagy olykor a miénk is?
Ez a dualitás, a jó és a rossz, az enyém és a tiéd kettőssége, amiben őrlődünk, a rákra tesz fogékonnyá minket – tanítja Bóna László. A rák egyik fontos gyógyszere a kesudió keserű és az édes részének határán lévő hártyájából készül.
Tehát a dilemma a következő: ha kitágulok, kinyílok, ha szeretek, egyrészt sérülékeny leszek, és magamba kell ölelnem-fogadnom minden zajt és megbetegítő nyugtalanságot; ha viszont visszahúzódom, elhatárolódom, akkor a külvilág taszigál, ingerel, magával ragad, és lehet, hogy előbb-utóbb rákos leszek. Akkor most mit tegyek?
Müller Péter szerint:
„Egy betegség akkor nem fertőz, ha erős az immunrendszerünk. Ez nem azt jelenti, hogy nem lehelem be a baktériumokat, csak azt, hogy nem leszünk tőlük betegek. Nem kerülünk a hatásuk alá. Minden adáshoz kell egy vevő is. Minden sugárzáshoz egy rezonancia. Minden „kívülről” jövőhöz egy „benső” hangoltság. És <csak ami belülről jön – mondja Jézus – az fertőz.>”
A kulcs tehát ott van, hogy ki tudjam tágítani magam – pl. megérintve egy fát – és ha kell, vissza tudjak zárni, rugalmasan.
Másrészről, ha valami irritál, felbosszant, vegyem azt végre észre! És ha észrevettem, akkor kell egy technika, aminek a segítségével ettől a gúzstól felszabadíthatom magam.
Egyik reggel levittem a váci vasútállomásra a lányomat. Hazafelé beugrottam venni valamit, ami kellett a háztartáshoz. Otthoni, kissé elnyűtt ruhában voltam, imádom az ilyesmit. Az autóm is ősrégi, 22 éves, de mindig megjavíttatom; szépen gurul, de kissé ütött-kopott. Szóval a parkolóőr végignézett a kocsin, aztán rajtam, majd lenézően elmosolyodott: – Mit dolgozunk, mit dolgozunk, ha szabad kérdeznem, ahol így be lehet járni? – Kissé meglepett, fogtam a gúnyt, de csak elmosolyodtam, és ennyit mondtam: – Otthonról, kényelmesen.
Szóval erről van szó: tudok-e rámosolyogni arra, aki valami felingerlő dolgot mond vagy tesz? Ha igen, akkor a benső-külső világom egy kis szegletében sikerült rendet tennem. Azaz az immunitásom fokozódott. És ez egyben annyit is jelent, hogy egy kicsivel többet lehetek kitágult-szabad.
Másik jóga mesteremet, Timcsák Gézát, az egyik előadása után megkínáltam a magammal hozott, édes, fehér kesudióbéllel. Emlékszem, rám nézett, elmosolyodott, és csak ennyit mondott: – Köszönöm, de ez most túl jó lenne nekem.
Évekig nem értettem, hogyhogy „túl jó?” De most már értem: épp tanított. És tanítani csak úgy lehet, ha belemerül az ember abba a kusza zavarosságba, amit mi ott, hallgatók, a jelenlétünkkel képviseltünk. Csak úgy tudott nekünk valami lényegeset mondani, ha velünk van ebben a fájdalmas, sokszínű, sokkötetes regényben, ha ott van kicsit minden megélt történetben, minden traumánkban, amit már ő is megélt. A kesudió édes bele szatvikus, a kitágulás fényébe visz, azt idézi fel. De Géza feladata éppen akkor nem az volt, hogy ebben a fényben időzzőn, hanem az, hogy minket ebből a zavaros állapotból, amennyire csak lehet, kivezessen.
Valahol mindannyian tanítók és tanítványok vagyunk egyszerre. Ezért viseljük egymást, önmagunkban. És csak rajtunk áll, hogy viseljük el.
Szerző: Bükki Tamás | 2025. szept 17.
Erről szól a verőcei TEDd jobbá előadás sorozat nyitó előadása:
A jövő legfontosabb felfedezése nem a mesterséges intelligencia vagy a kvantumszámítógépek terén várható!
Thomas Berry katolikus pap szerint
„A jövő legnagyobb felfedezése az emberi intimitás felfedezése lesz mindazokkal a más létmódokkal, melyek velünk élnek ezen a Bolygón.”
Ezen az előadáson ennek a felfedezésnek a kibontásáról, átéléséről, öröméről lesz szó.
Vajon hogyan tud ez fordítani az előttünk álló klimatikus és társadalmi krízishelyzeten? És miért állítom, hogy nincs olyan hogy kicsi ember, és hogy az előttünk álló sorsfordító időszakban minden embernek jelentősége van?
#erdőszeretet #életigen
Ki lesz az előadó?
Bükki Tamás Aila: fizikus (Ph.D), jógaoktató, és az Erdőmeditáció oktató képzés vezetője
Hol és mikor lesz?
2025. október 20-án, hétfőn, 18:00-tól, kb. 19:30-ig tart majd az előadás.
Helye: Verőce, Művelődési ház – az egyik legszebb helyen a Dunakanyarban!
Verőce, Árpád út 20
Mennyibe kerül?
A belépés ingyenes. Adományod örömmel fogadjuk.
Kell regisztrálni?
Igen, kell – így biztosíthatod, hogy legyen helyed! Töltsd ki kérlek az alábbi jelentkezési lapot, és katt a Beküldés gombra!
Szeretettel látunk!
Greff Kata (művelődési ház vezető) és Bükki Tamás Aila (előadó)
Szerző: Bükki Tamás | 2025. jún 26. | Kiemelt, Spirituális túra és zarándoklat
„Az Orion a fent és a lent határán a rejtett ösvényeket is tudatosítani akarja. Cselekedeteink hatásait ismerni kell, rá kell ébrednünk arra, hogy több világban is élünk! […] Hogyan zajlik a beavatás?” (Paksi Zoltán: Égi utak csillagüzenetei)
– Ha hazamegyek, elajándékozom az összes spiri könyvemet. Mert ehhez az úthoz képest…, na, értitek! Ezen az úton valami teljesen új nézőpontba kerültem. Nem jöttek angyalok, sem semmi csodalény. És mégis, valahogy az élet olyan egyszerű lett, mint minden egyes lépés. Magától értetődő! Kötött, mert az út adott, és mégis, végtelenül szabad – mondta az egyik zarándoktársam az Orion-Nimród utunk végén.
Tízen ültük körül a mécsest 2025. június 21-én a zárókörben. Mind a tízen, akik a Pilisbe vetülő Orion-Nimród zarándokutat végig jártuk, másképp és mégis hasonlón éltük meg ezt az öt napot, amit csendben, együtt töltöttünk a Pilis hegyei között, Pálos szerzetesek zarándokokútját járva.
Voltak testi és lelki gyógyulások.
Volt köztünk, aki nehéz, háborús családi karmát tett le; nem csak ő szabadult így fel, hanem a földi létsíkról már távozott nagypapája is – az Orion a visszafelé áramló idő energiáit aktiválja ugyanis, így az ő cselekedete, én így látom, nagyban hozzájárult ahhoz, hogy nagyapja még életében kiszabadulhatott a hadifogolytáborból és fellélegezhetett.
És volt köztünk, aki pedig azt kérte, hogy beszélgethessen az állatokkal, és megadatott neki, hogy megértette és elfogadta egy holló szavát és vezetését; és a holló egy varázslatos helyet mutatott neki: olyan erők ébredtek ott, mint a Stonehenge közepén.
A tisztítótűzön át
Bár az erdőben 10 fokkal hűvösebb volt, mint a városban, az út második napján mégis azt éltük át, hogy iszonyatos a forróság. Szó szerint szakadt rólunk az izzadság, ahogy kapaszkodtunk felfelé a hegyen. A Pilisnyergen akartunk újra átkelni, a földre vetülő Bellatrixtől (azaz Harcostól) indultunk, melynek csillagpontja a pilisszentléleki Pálos rom közelében van, és a Betelgeuze csillagpontja felé tartottunk, mely a klastrompusztai Pálos kolostorrom mögött bújik meg. Ahogy haladtunk felfelé, izzadva, megharcolva saját harcainkat, egyszer csak megszólalt a zsebemben a repülő üzemmódra tett okostelefon; valahogy beindult, bekapcsolódott, méghozzá pont a zenelejétszó app, és valahogy kiválasztott egy mantrát a sokból. Ez szólalt meg:
„Om namó bhagaváté Rudrájá”
Ez a tisztitótűz mantrája. Igen, épp a tisztítótűzön mentünk át mind a tízen.
„Az aratnivaló sok, az arató kevés – sóhajtotta Jesuah. – Most az a dolgunk, hogy összeszedjük a választottakat. Mert ez az idők teljessége. Sokat tudtok, de még nem tudtok mindent. Mert mindennek megvan a maga ideje. Ti már újjászülettetek a vízben s a Ruachban, de újjá kell születnetek a tűzben is, hogy bemehessetek Isten Birodalmába.” (Kodolányi János: Én vagyok)
A Ruach héber szó szelet vagy lélegzetet jelöl. Valamint a bennünk élő Isten szellemét. A Ruach nőnemű szó! „Isten lelke (Ruach Jahve) lebegett a vizek felett”. Szanszkrit megfelelője a Shakti, vagyis az Anyai erő. Ez a felszálló energiamódus, a Földanya, amely bennünk és az életünkben a minket emelő kundaliniként nyilvánul meg.
Az Orion zarándoklatot éppen ezért a Kardinális kereszt zarándoklat részeként jártuk végig. A felemelkedő ággal kezdtük, a nagymarosi Szent Mihály-hegyen, amelynek lényege a Ruach felerősítése, azaz a Shakti felszálló energiájába való belemerülés. Ezt követően keltünk át a Dunán, megérintve a vizet, „újjászületve a vízben”. Majd következett az Orion, aminek első 2 napja a tisztítótűzről szólt. Miért volt erre szükség?
Ebbe az útba befűződik, felerősödik az alvilág jelenléte is. Az Erdőmeditációs képzésen tananyag a minden emberrel együtt élő, és életünkbe hatásaiban bevetülő, sűrű, tálikus létszintek észlelése és menedzselésének gyakorlata – erről kicsit bővebben olvashatsz a Kígyók és Kígyóerő c. írásomban.
Az Orion-Nimród útja azt a fényenergiát, az Atya vagy Síva energiáját képviseli, mely segít neutralizálni az életünkbe bevetülő alvilági, vagy tálikus hatásokat. Emiatt nagyobb köveket is kiemelhet az ember a hátizsákjából.
Az Orion minden csillagpontja egy adott törzsi csakrával rezonál, és ez egyeben beaktiválja a lábban lévő, mintegy tükröződő tálikus központokat is. Így például a szahaszrára, bindú és adzsná fejbe vetülő csakrákkal kapcsolódó csillagpontok, melyek a legfényesebb helyek, egyben a legmélyebb rétegeket fogják érinteni és beaktiválni: a patálát a lábujjaknál, vagy a mahatálát és rászatálát a saroknál és bokáknál – behozva a kegyetlenség, a gyűlölet, a lelkiismeretlen lopás és pusztítás energiáit, és nem csupán ennek személyes vonatkozásait, hanem családi, nemzeti karmában megmutatkozó hatásait.
A fentiek tehát nem csak az adott személy életútját érintik. Épp ez az oka annak, amiért úgy határoztam pár éve, hogy az Orionra ill. Kardinális kereszt zarándoklatra csak olyan társakat viszek magammal, akiket az egy éves Erdőmeditációs oktató képzés során erre felkészítettünk.
Bár nyár volt, az Orion fejcsillagánál meglepő köd ereszkedett a tájra. Aztán Klastrompusztánál, ahogy meditálni akartunk, zúgni kezdett egy munkagép, és csak kotorta, szaggatta a földet, tépte a gyökereket, és egyben marcangolta az idegeinket is. A zárókörben kiderült, nem csak nekem jött az inger, hogy felpattanok, odamegyek és leütöm a fickót a gépről. Aztán mégis valahogy sikerül elfogadnom: ez is bennem van, és akkor megnyílt a fényalagút.
És valahogy nem csak nekem fájdult meg piszkosul a lábujjam, bokám vagy épp a sarkam a nap végére, épp azon helyeken, ahol a tálák a testbe vetülnek. Azonban a csípő, térd, láb és lábfej tünetei, csodák-csodája másnapra nyomtalanul eltűntek mindenkinél. Valami meggyógyult bennünk, és remélhetőleg körülöttünk is.
Fényben fürödtünk, szent forrás vizét ittuk
Harmadnap, amikor az Orion övcsillagait jártuk, azaz a pilisi piramisokat – itt három pilisi hegy pont olyan geometriai elrendezésben van, ahogy az el-gízai nagy piramisok – valahogy kikönnyült az út, és tele lettünk életörömmel.
„Nimród-Orion öve (Alnitak, Alnilan, Mintaka) az égi egyenlítőn helyezkedik el, a „felső és az alsó világok” határán. E csillagkép a kozmikus egyensúly megalkotásának lehetőségét hordozza. A magyarság lelkében az övcsillagoknak (Nimród részeiként!) Szent István, Szent Imre és Szent László felel meg. Tudjuk, hogy az egyiptomi nagy piramisokat az „Orion csillagképére” építették.” (Paksi Zoltán: Égi utak csillagüzenetei)
Útban a Magas-hegy felé, mely valójában csöppet sem magas, viszont magasra repít, megálltunk a Nagyboldogasszony forrásnál. Miután ittam a vizéből, szóltak hozzám a forrás fejénél lévő szentély oldalába ültetett növények. Szomjaztak. Így aztán újratöltöttem a kulacsom és megöntöztem őket.
A magyarság lényege – azt gondolom – ez, és ilyen egyszerű: felelősek vagyunk a velünk élő lényekért, és nem csupán az emberekért, hanem a velünk élő és minket éltető természetért. Ha szomjazik valaki, ha szenved, és megtehetjük, megöntözzük az élet vizével.
Jediként, át a világ romjain
A Rigel csillagpontjához az út a Pilisi Parkerdő fafeldolgozó telepén át vezetett. A hegyi út itt nehéz, és még sok kilométer volt előttünk, ezért bepróbálkoztam a teleppel, bár tudom, ide „idegeneknek belépni tilos”. Az út azonban most tárva-nyitva volt.
150-200 éves kivágott bükkök hevertek két oldalt a telep bejáratánál. Ezek a fák a magyar szabadságharc idején lehettek gyermekek, őseink társai. Most ott hevertek kidöntve, feldarabolva, és várták a sorsuk, hogy forgáccsá darálják őket. A telep közepén olyan magasan állt a ledarált sok ezer fa teste, mint egy 2 emeletes ház. A forgácsot alighanem dömperekbe pakolják, és elszállítják majd a megújulónak hazudott biomassza erőművekbe, felégetve az élet ezen szépségeit, millió élőlény otthonát.
Elsétáltunk a forgácshegy mellett, végig haladtunk a rozsdás, olajszagú, lepusztult, üvegszilánkos haldokló üzemen; áthaladtunk egy összeroskadófélben lévő nyomorult géptelepen, mely utolsó hörgésével magába habzsol még annyi eleven szépséget, amennyit csak bír.
És ahogy áthaladtunk, gyásszal telve, eszembe jutott, hogy épp most szavazta meg az országgyűlés másodszor a „salátatörvényt”, és benne azt a paragrafust, mely eloldotta az utolsó gyenge köteléket, mely valamelyest védte még a Nemzeti Parkjaink őshonos erdőit. Ezek után bárhol és bármikor tarvághatják majd az államinak hívott erdészetek a Nemzeti Parkok védett erdőségeit, letarolva és megölve az életet, felégetve a jövőt. És tették ezt 47 ezer ember és 150 civil szervezet tiltakozása ellenére, a Köztársasági elnök kifejezett utasítására ellenére és a Magyar Tudományos Akadémia tiltakozása ellenére. Bár ebből a pusztításból az országnak csak kára származik, van pár múltbarévült földesúr, akiknek ez évi sok milliárdot hoz. De vajon mit kezd majd a milliárdjaival?
A Rigel fényes csillaga az ember második, örömközpontjával rezonál, melynek tálikus vetülete, lehúzó oldala a világi kéj, minden szép felhabzsolása és szétzúzása. Aki átadja magált ennek a létsík befolyásnak, az életében folytonosan ott lesz a kínzó féltékenység és irigység soha nem múló szomja.
Ahogy a nyögdécselő épületek közt haladtunk, mellénk gurult a dzsipjében a telep egyik vezetője, és már nyitotta a száját, és mondta is:
– Ez itt egy zárt iparterület! Eltévedtek?
– A Suszter-rétre megyünk – mondtam csöndesen.
Ő pedig tátogni kezdett, mint egy partra vetett hal, majd végül csak ennyit mondott:
– Ott, annál az épületnél forduljanak jobbra!
A zárókörben valaki viccesen megjegyezte, hogy azt várta, hogy intek is majd az ujjaimmal, mint Obi-Wan Kenobi. – De hát ment enélkül is! – mosolyodtam el.
Aztán kiértünk a telepről a fényben fürdő Suszter rétre, és elkezdtünk meditálni egy sással benőtt tavacska mögötti, túlvilági hangulatú erdőben.
„E helyen találkozik az ekliptika, az egyenlítő, a Tejút és az Orion lábától (Rigel=láb) induló Eridánus, mely az alvilágon át az újjászületéshez (Phoenix) vezet […] Ebben az égi környezetben történhet meg a helyes út kiválasztása.” (Paksi Zoltán: Égi utak csillagüzenetei)
Az újjáéledt világ
Az út zárócsillaga a gyökérközponttal rezonál; a Saiph csillag Pilisszentlászló mellett ér földet. Itt áramlik át az emberen mindaz a Fény, és a változáshoz szükséges tudás-erő, jövőképből táplálkozó hit, ami a továbblépés impulzusát adja.
Bennem ez érkezett le: a világunk 1-2 évtizeden belül radikálisan átalakul. Mi jön, milyen lesz a világ körülöttünk?
Nemrég részt vettem a Nagy Tavak és Vizes Élőhelyek Szövetsége által megrendezett konferencián, ahol az egyik előadó képeket mutatott spanyol, amerikai és kínai nagyvárosokból, ahol az emberek felszámolták a 4+4 sávos autópályákat, felszámolták a nagy folyók kibetonozott partjait, felszámolták a nyári pusztító forróságban izzó betontengert, mert nem ezt akarták. És a beton helyét átvette az élet: homokospartú folyók hűsítő, tiszta vizei, árnyékot adó fák és erdők születtek a városok közepén, melyek ligetében nyáron 40 fok helyett élhető 20-25 fok van. Megcsinálták, láttam a példákat! A nagyvárosok irodái és autópályái leköltöztek a föld alá, és átadták helyüket a folyóknak, az erdőnek, a madaraknak – és az embereknek.
Egy olyan világ jön, ahol az ember felelősséget vállal a vele együtt élő természetért. És teret enged a természetnek, ami a része, ami élteti.
Azonban, ahogy Paksi Zoltán írja az Orionról: „Cselekedeteink hatásait ismerni kell, rá kell ébrednünk arra, hogy több világban is élünk!”
A közeljövőben tehát bőven lesz olyan vidék is, lesznek olyan magukba roskadó városrészek, melyek éppen olyanok lesznek, mint a rozsda és üvegszilánkos, olajszagú és forró visegrád-lepencei fafeldolgozó telep. Igen, ilyen helyek is lesznek. A tálikus befolyás, a pokol szerepe azonban nem a pusztítás, és nem is a büntetés, hanem kemény tanítás a kevésbé intelligens emberek számára.
És mindeközben egyre többen ébredünk majd arra, hogy házaink, falvaink úgy simulnak bele a madárdallal telt erdőbe, mint Dobogókő házacskái. De ehhez magunk mögött kell hagyni a kietlen, forró autóparkolót, és például le kell ereszkedni a kék jelzés mentén, a többezer éves „római úton” a Zsiványsziklák felé.
Mi itt tartottuk a zárókörünk, óriási bükkök zöld katedrálisában. Tíz ember, aki csöndben, egymást segítve egy cél felé tudott haladni. Az egyik legcsodálatosabb felfedezés azt volt számomra, hogy a kötöttségek ellenére mindenki megőrizte saját egyéniséget és szabadságát. És akik eltértek a napi ritmustól, programtól, azt azért tették, hogy a többieknek végül könnyebb legyen az út.
Jesuah, azaz Jézus Kodolányi János szerint így szólt az egybegyűltekhez:
„Nem volt abban semmi különös, amit mondott, bár szokatlanul hangzott, hogy embert, állatot, növényt, követ, csillagokat, vizet és földet egybemarkol… – Megtérnie tehát csak az embernek kell, barátaim – folytatta lelkesen. – De még sincs elveszett ember! Nincs elveszett élet! Nincs kétségbeejtő pillanat, amikor el kellene vesznünk. Mert az élet végtelen és örök, amint végtelen és örök az élet Atyja.” (Kodolányi János: Én vagyok.)
