„Nagy aranyszínű villanásban látja az egészet: a fákat és az embereket, amint összecsapnak a földért, a vízért és a légkörért… Négymilliárd évnyi élet legbámulatosabb eredménye segítségre szorul. Nem, nem ők – mi. Segítségre mindentől és mindenkitől.” (Richard Powers: Égig érő történet. Barabás András fordítása)
Dr. Köves Alexandra, ökológiai közgazdász, a Corvinus Egyetem Döntéselméleti tanszékének docense meghívott, hogy legyek a beszélgető társa a Zöld Egyenlőség podcast-jában.
Alexandra a nemnövekedés elvének hazai szószólója, és nemrég arról számolt be, hogy az Európai Parlamentben ma már felállva ünneplik azt, aki a nemnövekedésről beszél, mint a legfontosabb út ahhoz, hogy elkerülhessük a küszöbön álló klímakatasztrófát.
Mi is ez a nemnövekedés elve?
„Nemnövekedés (angolul: degrowth) egy politikai, gazdasági és társadalmi mozgalom, melynek alapját környezetvédelmi, fogyasztásellenes és anti-kapitalista eszmék alkotják. A nemnövekedést valló gondolkozók és aktivisták kiállnak a termelés és a túlfogyasztás – melyben hosszú távú környezetvédelmi aggályok és a társadalmi egyenlőtlenségek gyökereznek – visszafogása mellett.” – írja a Wikipédia
„A gazdasági növekedés nem lehetséges a környezet pusztítása nélkül. Semmilyen tudományos bizonyíték nem utal arra, hogy e kettő szétválasztható lenne a szükséges mértékben globális szinten. A magas jövedelmű országok a gazdasági növekedést hajszolják, ami azért probléma, mert ez a növekedés jelentős mértékben, – sőt, időnként teljesen – semmissé teszi azokat az eredményeket, amiket a környezetvédelem területén tett erőfeszítéseknek köszönhetünk. A jelenlegi klímakáosz, és az élőlények közötti egyensúlyt biztosító érzékeny háló szétszaggatása alapvető fenyegetést jelent a békére, a víz-és élelemellátásra, valamint a demokráciára. Nem csupán a túlélésünkhöz, de társadalmunk virágzáshoz is szükséges egy, a növekedés dogmáját meghaladó gazdasági modell előmozdítása… Ahhoz, hogy a lehető legkisebb lábnyommal elérhessük a lehető legmagasabb életminőséget, meg kell változtatnunk a gazdasági játékszabályokat és annak céljait.” – olvashatjuk a https://nemnovekedes.net/ oldalon.
Mit tanulhat a közgazdaságtan a fizikától?
Na de miért kért meg engem Alexandra, hogy beszélgessek vele a kvantumfizikáról? Mit tud a fizikai, és miben segíthet, hogy teremthessünk együtt egy élhető jövőt, egy olyan világot, ahol jó élni, ahol nem kihasználjuk, hanem együttműködve segíthetjük egymást, tiszteletben tartva élő környezetünket? A fizika végül is nem az élettelen világ megismeréséről szól?
A Mit tanulhat a közgazdaságtan a fizikától? c. podcastot ide kattintva hallgathatjátok meg, de akár elérhetitek Spotify-on keresztül is. Szerintem nagyon izgalmas kérdésekről beszélgettünk, érdemes meghallgatni (49 perc).
Ha össze akarnám foglalni pár mondatban, talán ezt emelném ki belőle: a nézőpont, ahogy a világot szemléljük, meghatározza azt, hogy mi fog történni a világban. Mindeközben megmarad az egyén döntési szabadsága, autonómiája. Továbbá a folyamatok sosem lineárisak: hirtelen változások jellemzik. Azt hiszem, a beszélgetésünk nagyon reménytelire sikerült.
Ha egy konkrét példán keresztül is meg akarod mindezt érteni, szívből ajánlom ezt a zseniális, 45 perces magyar filmet:
A film arról szól, hogy a termőföldjeink a környezet és emberpusztító mezőgazdásági eljárásaink miatt fokozatosan kimerülnek, még pár évtized, és semmi terményt nem adnak majd. Ugyanakkor van egy bizonyítottan működő, az életet támogató alternatíva. Ott van tehát az értelmes, új nézőpont, és tapasztalatból tudjuk, hogy az minden szempontból előnyös és fenntartható.
Miért nem vált át a teljes mezőgazdaság erre? Látszólag érthetetlen, de aztán leesik: az új megoldás, amit a film bemutat, nem növeli a GDP-t. Emiatt, azaz a műtrágya és növényvédőszer gyártók gazdasági ellenérdekeltsége miatt valójában megjósolhatatlan, hogy át tud-e erre állni időben a gazdaság. Mit lehet akkor itt tenni? Hát épp azt, amit Alexandra is tesz a Zöld Egyenlőség podcastjában: újabb és újabb impulzust adni, koptatni azt a halálos beidegződést, hogy a GDP növelése, pl. a szántás, a műtrágya, a mérgek az, ami jó nekünk. És akkor egyszer csak nemlineáris módon átbillen majd a rendszer, egyszer csak megtörténik, és onnantól még a középiskolákban is tanítják majd, hogy lám-lám, így kell ezt csinálni.
Na de mi köze van mindennek a spiritualitáshoz?
Elgondolkoztál-e azon, miért van az, hogy többé kevésbé ugyanazt a valóságot tapasztaljuk? Állunk ketten a villamos megállóban, és begördül a sárga, zajos villamos. Mindketten ugyanazt a villamost látjuk és halljuk. Hogy lehet ez?
Több lehetőség van: lehet egyrészt, hogy van egy objektív valóság, és mi, autonóm lények, ezt az objektív világot tapasztaljuk az érzékszerveinken keresztül. Persze, nem teljesen ugyanazt, mert ha épp máshová figyelsz, vagy épp alszol, nem tapasztalod az állomásra begördülő, sárga, zajos villamost.
Innen indult ki a fizika is, és a 20. században arra jutott, hogy a valóság teljesen másképp működik. A kvantumfizikusok arra jutottak, hogy nincs olyan, hogy objektíven megfigyelhető valóság. A megfigyelő megváltoztatja a valóságot.
Ami azonban még ennél is megdöbbentőbb: úgy tűnik, egyetlen megfigyelő van. Te, aki kinézel a fejedből és tapasztalod a világot, és én, aki épp ugyanezt teszem, nem különálló lények vagyunk. A kvantumfizika egész rendszere csak akkor marad konzisztens ugyanis, ha elfogadjuk: egyetlen megfigyelő van csupán. Te és én lényegünkben egyek vagyunk.
Mutatok egy alternatív nézőpontot is, amelyben több megfigyelő van, azonban közös az elme mezőnk. A dolog úgy is felfogható, hogy a te elméd és az én elmém nem független: olyan, mintha közösen egy barlang falát írnánk. Te itt írod, és olvasod, én egy kicsit arrébb. Te ennek vagy a szakértője, én valami másnak. Mindkettőnk kezében ott van egy elemlámpa, tudatosságunk elemlámpája, amivel bevilágítjuk a barlangnak egy kis falszakaszát. Amit megvilágítunk, azt tekintjük valóságnak. És időnként, ha nem ugyanazt látjuk, nagyon összeveszünk. De akár egyet is érthetünk abban, mi az, ami jó nekünk, ugye?
Miért olyan reményteli mindez?
Mert arra jutunk, hogy nem vagy kicsi és jelentéktelen. Ha beírsz valamit a közös elmemezőbe, az ott van, és azáltal, hogy más is észreveszi – vagy ugyanaz a lélek tapasztalja – az változat a közös jövőnkön. Szóval, számít, hogy mit teszel, mit mondasz, minek adsz figyelmet.
Ahogy Paramahamsza Jogananda is mondta: „Amire a figyelmed fordítod, az fog naggyá nőni az életedben.”
A kérdés csupán az, te mit szeretnél látni az életedben és magad körül? Az ember egyik legcsodálatosabb lehetősége, hogy meg tudja fogalmazni a teremtő szándékát, avagy szankalpáját, és valóban működik. Ide kattintva találsz segítséget a szankalpa megalkotásához, pozitív jövő teremtő lehetőségeid kibontakoztatásához.
Ne csupán értsd meg, hanem érezd is át!
A megértés egy csodálatos lehetőség, az embernek adatott rendkívüli eszköz. Azonban önmagában sok-sok vitára ad okot. A jógik mindig azt hangsúlyozták, hogy csak az a tudás, ami tapasztalati tudás (vidya), és amit az életedben alkalmazni is tudsz.
Egy erdőtől nem csak azt lehet megtanulni, hogyan kell a földjeinket helyesen művelni, ahogy a fenti filmből kiderült. Amikor megfelelő módon lépsz be egy erdőbe, megélheted, hogy ez a világ legtágasabb lénye. Nem különálló, magányos fák halmaza az erdő, hanem egymással a leveleken és a gyökereken át kapcsolatban lévő, egyetlen hatalmas, csodálatos élőlény. Élőlény, akitől te sem különülsz el, nem csak amiatt, mert életed a fák lététől alapvetően függ. Megélheted, hogy a fák befogadnak, hogy átölelnek, és így Te magad is kitágulhatsz, és átölelhetsz mindent, ami él.
Ez a felemelő tapasztalás az, ami szerintem nagyon lényeges ahhoz, hogy egy olyan jövő formálódhasson ki, ahol jó élni, ahol ez a Föld nevű bárka továbbra is az otthonunk maradhat. Ennek az élménye valami ősi, és egyben nagyon-nagyon új.
„A jövő legnagyobb emberi felfedezése az emberi intimitás felfedezése lesz mindazokkal a más létmódokkal, amelyek velünk élnek ezen a bolygón.” (Thomas Berry: The Great Work: Our Way into Future. Bükki Tamás Aila fordítása.)
Annyi mindent nem tudunk értékelni, ami az életünk része, csak akkor, amikor elvesztettük, vagy annak a határára kerülünk, hogy elveszik. Gyakran nem értékeljük, hogy milyen örömteli sétálni, járni, állni, csak amikor fáj a lábunk vagy tolókocsiba kerülünk, ahogy azt sem, milyen csodálatos lélegezni, csak amikor az utolsókat lélegezzük. Nem értékeljük a bennünk és a körülöttünk élő-lüktető csodát – csak amikor az igazán veszélybe került.
A fák mélyzöld, megerősödött leveleiket emelik a fénybe, és minden egyes levélben milliószám ott van az élet egyik legcsodálatosabb találmánya, a klorofill. Egy olyan szervezetecske, mely az anyagtalan fényt lehozza az anyagi világba. Anyagtalanból, azaz szellemből, információból és energiából anyagot sűrít. És ezen az Ég és Föld közötti csatornán alapul minden élő léte ezen a Bolygón. Nélküle nem lenne légkör, talaj és táplálék állatnak és embernek. Ez a csoda ott van minden fűszálban, minden ág millió levelében. Az ember elképesztően vak a csodákra. A klorofillt sem értékeli a ragyogó levelekben, és a világában olyan nyilvánvalóan jelen lévő minden zöldben. És éppígy nem képes értékelni saját lélegzetvételét sem. Pedig, ha figyelne ezekre, szerelmes lenne. Szerelmes minden fába, levélbe, és szerelmes minden lélegzetvételébe. – B. T. Aila: Az öt fa.
Ray Bradbury gyönyörű novellákat írt. Az egyik kedvencem a Vakáció, mely épp erről szól. Megindító történet. Bradbury igazi varázsló: eléri, hogy értékelni tudjuk az embert, aki gyakran ostoba és önző, és aki úgy tűnik, fékevesztett önzésében a kipusztulás határára sodorta önmagát. Bradbury megmutatja, hogy ez az ember, így ahogy van, minden mocskával és önzésével együtt szerethető. Egyszerűen ilyenek vagyunk: tele hibával, tele meggondolatlan vágyakkal. A változás talán tényleg ott kezdődik, hogy átöleljük önmagunkat, és elfogadjuk azt, hogy ilyenek vagyunk.
Ha alább meghallgatod ezt a gyönyörű írást – felolvastam neked – nagyobb örömmel fogadod talán majd azt a világot is, ami még messze nem tökéletes; az ember gyarlóságát, és mindent egybevetve: önmagad. Számomra felszabadító volt olvasni. Talán mert megmutatja azt az embert, aki ott él mindannyiunk szívében.
A jövő legnagyobb emberi felfedezése az emberi intimitás felfedezése lesz mindazokkal a más létmódokkal, amelyek velünk élnek ezen a bolygón. (Thomas Berry: The Great Work: Our Way into Future)
Elnéztem ma az embereket a munkahelyemre jövet-menet. A legtöbben az utazásuk alatt a mobiltelefonjukat simogatják. Vagy kékfog füldugóval zenét hallgatnak és így néznek ki a fejükből. Közben fel-felvetődik bennük az, ami előttük áll: napi problémák, elintéznivalók, családi logisztika, aggodalmak, megbeszélnivalók, és persze fel-felbukkanó vágyak, amire rögtön rá is gugliznak. Ha nem tömegközlekedéssel utaznak elszigetelt-némán, akkor autójukba zárva araszolnak a napi dugóban elszigetelt-némán.
Egy ember hónapokat, vagy akár éveket leélhet úgy, hogy fákkal vagy a természet más csodáival nem találkozik. A fák legfeljebb az életének nem túl jelentős díszletei, pont mint egy tűzoltócsap vagy egy lámpaoszlop. Tehát elszigetelődik mindattól, ami él: a madaraktól, a fáktól, az esőtől és széltől, a fák levelein átszűrt fénytől, az élet lüktetésétől: és ennélfogva másoktól és önmagától.
Önmagától és egymástól? Ugyan már!
Oké, értem én. Az ego nagyon is azonosítja önmagát. Ez a test vagyok, ami kövér vagy sovány, izmos vagy épp nem az; én az vagyok, aki ilyen és ilyen ruhában szeret járni, sminkkel vagy anélkül; van párom vagy épp nincs, és ezek és ezek a barátaim. Ja, és van 938 ismerősöm a facebookon, és 2345 követőm az instán, és majdnem ennyi a tiktok-on, naponta tucatszor telefonálok, megválaszolok több tucat emailt, és több száz messenger, watsup és más cset-üzenetet. Én lennék elizolálódva magamtól és másoktól, meg az élettől? Estefelé olykor még sörözünk is, nyáron strandra járunk, havi egyszer legalább bulizunk, táncolunk, és gyakran vagy ritkábban, de ott van a szex is. Méghogy elizolálódunk, mi a fenéről beszélsz?
Huh, ez most valóban megfogott. A gond tudod az, hogy amint belépek egy másik ember nézőpontjába, valahogy felveszem azt a rezgésállapotot. Az életenergia vagy tudatossági szinten emelni pedig nem lehet úgy, hogy elmagyarázok egy másik nézőpontot. Ezért nem lehet elmagyarázni például egy favágónak, hogy mi a baj azzal, hogy a fákat vágja. Van belőlük elég, nem? – néz szét az erdőben. És ha azzal érvelek, hogy minden nap akkora erdőség tűnik el, ameddig a szeme ellát, azt mondaná talán, hogy igen, de jó nagy a Föld. És ha azzal érvelnék, hogy tudja-e, mennyi haszna van az erdőgazdaságnak azon az öles, nyolcvanéves bükkfán, amit épp kidöntött, és vállrándítására megmondanám neki, hogy kb. 780 forint, akkor talán elcsodálkozna, de rávágná, hogy amíg fizetést adnak neki, ez nem az ő dolga. Hát nem igaza van!
Na de most jól eltértél a tárgytól! – szinte hallom a jogos dorgálást. Ott tartottunk, hogy ugyan már, dehogy is izolálódunk el egymástól, dehogy is izolál el a város pezsgő élete, sőt!
A dolog úgy áll, hogy minden, ami körbevesz, a valós és virtuális kapcsolataid, a munkád, a ruhád és hajviseleted, minden a vágyott stabil énről szól. És talán még azt is elmondhatod, hogy törődsz a lelki fejlődéseddel is, ugyanis eljársz kineziológushoz, olykor elkészítteted a horoszkópod, vagy ha konzervatívabb vagy, eljársz pszichológushoz; vagy épp jógázol vagy meditálsz, vagy templomba jársz, vagy akár elmész spiri fesztiválokra is. De ez is csak az önazonosítás része, a vágy ugyanaz: ha spirituális útonjárónak azonosítod magad, az csak maradjon továbbra is így, nem igaz?
Ha beteg vagyok, persze gyógyulni vágyom – de azt is csak addig, amíg fáj, amíg kényelmetlen. Gondolj bele, hány ember önti magába marékszámra azokat a gyógyszereket, melyek majd még jobban megbetegítik? Hogy továbbra is fájdalmasak a kapcsolataim, hogy majdnem mindig rosszul érzem magam a bőrömben, tele vagyok békétlenséggel, feszültséggel, hogy tele van az életem addikciókkal? – az kevésbé érdekes. Ha haragot táplálok másokkal szemben, sérüléseim vannak, ha elakadtam az úton, akkor talán épp a sérüléseimet konzerválom azokkal az eszközökkel, amiket azért választottam, hogy túlvigyenek a sérüléseimen és elakadásaimon. Mert így vagyok stabil és változatlan, minden problémámmal, nyugtalanságommal, konfliktusommal, látható és láthatatlan félelmemmel és szorongásommal.
Csakhogy az élet nem statikus. Az élet dinamikusan és folyamatosan alakul. Az ember világában ez akkor válik láthatóvá, amikor az élet kikényszeríti azt, hogy tudatosítsuk a kérlelhetetlen változást. Amikor az ego szilárdnak vélt rendszere meginog és elkezd szétesni. És ez szükségszerűen megtörténik. És itt egy tabutémához értünk. Azért megyünk bele, mert egy hatalmas felhajtóerőt képvisel.
Szóval, akármit csinálok, jógázhatok, meditálhatok, imádkozhatok, előbb-utóbb meg fogok betegedni. Mert a betegség az élet része, ez elkerülhetetlen. Vagy megbetegszik egy közeli hozzátartozóm. Meginog és széthullik egy párkapcsolat. Meghal valaki, aki közel állt hozzám.
Apropó: észrevetted már, hogy az élet olyan, mint egy villanás? Akárhány éves vagy is, ha visszatekintesz, olyan az egész, mint egy villanás. Így múlik el az életed. És ott fekszel a halálos ágyadon. Talán még van 30, vagy pár száz lélegzeted. Már tudod, hogy sem az orvos, sem egy csodatevő spiritiszta gyógyító, sem egy barát nem segíthet rajtad. Mi marad a gazdag kapcsolati tőkédből, a tulajdonaidból, a jól ápolt testedből, ami most készül épp abbahagyni eddigi működését? Ez a pillanat egy őszinte pillanat.
Az utolsó napokban visszahúzódnak az ún. doppelgengerek, azok a lényünket uraló erők, akik az ego szűk csapdájában tartottak, akik megpróbálták elhitetni, hogy az élet abból áll, hogy megfelelj otthon és a munkahelyen, a sok-sok üzenetváltásból és a pörgésből – most mindez eltűnik. A halál előtt 2-3 nappal a doppelgengerek felszívódnak, ez egy nagyon őszinte pillanat. Ekkor derül ki, amit mindig is sejtettél, ott mocorgott a tudatod peremén. Mit tapasztalsz ekkor?
Magányos vagyok és kétségbeesett! Vagy valami egész mást! Ó igen, ez épp az a tágasság, amit a fák annyiszor megmutattak nekem, amikor újra és újra magába ölelt az erdő! Ó, igen, ez épp az a könnyedség, szárnyalás és öröm, amibe újra és újra beléptem a napi meditációim során. Az egyik esetben magányosság, reménytelenség, csalódottság, düh és pánik, ezt éli át a lélek. A másik esetben béke, öröm, könnyedség, felszabadultság, az Élettel való egység élménye ébred benned. És az egész azon múlik, hogy villanásnyi életed, vagy élet villanásaid alatt mit gyakoroltál, minek adtál figyelmet újra és újra.
Semmilyen műszaki felfedezés, életet könnyítő újdonság nem tud ezen változtatni. A fákkal, az erdővel, az élővilággal átélt intimitás, az élet egészének átélése azonban igen. Ez az intimitás egy új életélményhez, a tágasság élményhez visz el. Az öröm hullámaira hangol, ami átsegít az életed nehézségein. És majd, amikor itt az ideje, átsegít a halál kapuján is.
Az emberiség eddig az élő természetet a tulajdonának tekintette. Az ember azt gondolta eddig, korlátlanul elveheti, amit talál. Felégetheti az amazóniai erdőt, ha a marháknak legelőt akar, vagy kiírthatja a kanadai fenyveseket, ha rájön, mennyi olajat tárol ott a homok. Ez elvitt minket oda, hogy egész emberi civilizációnk az összeomlás határára került – és ezt tudományos megfigyelések támasztják alá. Még 30 év, ha minden így halad. A Föld bolygón 30 vetés és 30 aratás – a bolygó 30 lassú lélegzete. És most távoznak a „Föld-doppelgengerek”. Valami nagy és fontos határához érkeztünk: újjászületünk.
Az élővilág, a fák és az erdő, folyamatosan keresik, hogyan segítsék ki az embert a bajból. Mi magunk, úgy tűnik, erre nem vagyunk képesek. Azonban ezek a millió és millió gyökérkapcsolattal élő, idegsejtszerűen kapcsolódó fantasztikus élőlények valami nagyon-nagyon fontosat akarnak átadni nekünk. Segítenek elhozni nekünk egy benső transzformációt. És épp ez az, ami átírja majd ezt a nehéz jövőképet, amit az ökológia és klímakutatás tudománya rajzol elénk.
A Természet gyógyítani kezdte az embert.
A kérdés csak az: van-e kedved ezt az intimitást, ezt a tágasságot megtapasztalni, amit egy fán keresztül az erdő megmutathat neked? Van-e kedved megélni ezt az életedet, halálodat, és közös jövőnket formáló csodát? Lerázod-e ezért magadról természetes lustaságodat, az ego racionálisnak tűnő ellenérveit, mert hidd el, mindig talál majd elég indokot arra, hogy miért maradj otthon, miért maradjon úgy minden az életedben, ahogy épp van. Sorolja majd, ne félj, a fontos, halaszthatatlan feladataid. Az a kérdés, hogy van-e kedved, sőt, örömtől átitatott vágyad, hogy a jövő legnagyobb, és legcsodálatosabb emberi felfedezésének részese legyél?
Minden egyensúlyi állapotot meghaladó környezetszennyezés, illetve környezetpusztítás az emberi lélek problémáiból ered… az emberi boldogság fokozása nélkül nem képzelhető el a Természettel való egyensúly. (Dr. Dittrich Ernő: A jövő neve élet)
A minap megnéztem Leonardo DiCaprio az Özönvíz előtt című filmjét, melyet, mint az ENSZ klímaválságért felelős béke nagykövete, két éven át forgatott. Megrázó erejű, tényfeltáró film. DiCaprio végigjárta az olvadó gleccsereket, a pálmaolajért felégetett esőerdőket, a kátrányhomokért letarolt kanadai erdőségeket; felkeresett politikusokat Miamiban, ahol már most küzdenek az óceán áradásával, elment Kínába, ahol Peking környékén már nem lehet levegőt venni a szmogtól, és elment Indiába is, ahol látta, hogy a veteményre 5 óra alatt lezúdult fél évnyi eső hogyan semmisíti meg az ott élők életkilátását egyetlen nap alatt.
Miután beszélt többek közt a Pápával és az USA akkori elnökével is, így szól az emberekhez:
Közös otthonunkat komoly csapás érte. Remélhetőleg mindenki rájön majd, hogy mindig van kiút. Hogy mindig változtathatunk. Annak jeleit látjuk, hogy hamarosan fordulóponthoz érünk… Önök a Föld utolsó nagy reménye. Kérjük Önöket, hogy védjék meg a Bolygónkat. Különben mi, és a többi élőlény is odaveszünk.
Ezt a filmet kb. 8 éve forgatta. Azóta folyamatosan és rohamosan romlik a helyzet. Az ökológusok szerint az emberi faj a kihalás küszöbére érkezett. Kb. még 17 évünk maradt, hogy mérsékelhessük a katasztrófát. Várhatóan még 30 év, és összeomlik a mezőgazdaság… A fiam most 16, a lányom 13. Nekik már ezek szerint, ha lesznek is gyermekeik, az éhezés, az anarchia marad rájuk? Ó, Istenem!
A fiam épp egy lepusztult, poszt-apokaliptikus világban játszódó számítógépjátékot játszik – szinte minden nap órákig tolja a szünetben. Megtiltsam neki? Ezzel vajon mit érek majd el? Amúgy van ilyen játékból több tucat a neten. Pár ezer forint egy ilyen, és eszméletlenül szép a grafikája, tényleg alig lehet otthagyni. De milyen jövőt vetít ez a fiatalok elé!? Mit teremtenek majd, mit akarnak majd látni azok, akik ebben élnek? Apropó, a fiam korosztályából már jó páran alkoholfüggők. Amikor hazaérnek, akkor végre beléphetnek a virtuális világba, ölhetik halomra a szörnyeket. Az egész napos frusztrációt valahogy le kell vezetni.
Aztán eszembe jutott, hogy nem tehetem meg azt sem, hogy elektromos autóra cseréljem a 20 éves benzines autóm. És azt sem, hogy lecseréltessem a házam tetején a cserepet, mert a 30 éves omladozó cserepekre sajnos nem tehetek rá napelemeket. Szóval sok-sok milliót kellene keresnem még, hogy megtehessem, amit érdemesnek látok megtenni, hogy legyen a fiamnak és a lányomnak valami élhetőbb jövője. El kellene vállalnom valami plusz munkát, igen. De hát már így is alig pihenek! Basszus!
De persze, ha belegondolok abba, hogy milyen környezetszennyező a napelem gyártása, vagy az elektromos autók akkumulátor gyártásához milyen brutális a lítiumbányák környezetszennyezése, és hogy az autók töltéséhez is fát és szenet égetnek úgy 50%-ban ma Magyarországon – nos, még jobban elkedvetlenedtem. Akkor mi marad nekem, mit tehetnék? A szelektív szemétgyűjtés, amiről tudom, hogy utána összeborítják az egészet, majd a 90%-a megy a kommunális hulladékba?
Lerogytam egy vaskos uszadékfára a Duna parton, és csak néztem a kavicsok felett imbolygó vizet. Kisütött a nap. Egy vízisikló úszott el előttem, végig a part mentén, folyásiránnyal szemben. Talán kishalra vadászott. Aztán sűrű füstöt böfögve, nagy hanggal elment egy viharvert, öreg szárnyashajó. A víz hullámai elszelídültek. Én ott maradtam, csendesen. A víz időtlenül, finoman simogatta tovább a már amúgy is fényesre és kerekre simított kavicsokat. Kiemeltem az egyiket, forgattam a kezemben. Aztán megmostam a Duna vizével az arcomat.
És akkor beugrott: de hiszen jól vagyok! Van egy csodálatos párom, két nagyszerű, egészséges gyermekem. Van hajlékom, és van mit ennem is. Sőt, tudok adni az embereknek: tartani egy-egy jógaórát, ahol átélhetik, hogy most jobban vagyok, könnyedebb az életem. Vagy elvihetem őket az erdőbe, és megmutathatom nekik, hogyan segíthetik őket a fák. Hogyan csendesíthetik el épp azt a zaklatottságot, kilátástalanságot, ami engem is most elővett, és hogyan töltődhetnek fel életörömmel.
És akkor ráláttam a csapdára is, melybe belesétáltam az imént, és amelybe újra és újra belesétálunk, és ami ezt az egész katyvaszt okozta, amiben épp ülünk. Ez a csapda kicsavarja az emberből szegény hitének utolsó cseppjeit. Ez a csapda az, ami azt üvölti az ember fülébe: keress még többet, dolgozz még többet! Sose legyél elégedett! Nincs rá pénzed? Majd a bank ad. Lehet már most elektromos autód. És onnantól a banknak robotolsz. Még többet, és még többet! Hiszen épp válság van, szaladnak el az árak is! Ó Istenem! Ez az, pont ez az, ami boldogtalanná tesz. És ez a boldogtalanság vesz rá, hogy többet hajtsak, többet fogyasszak, sokkal, sokkal többet – mert ha már ennyit gürcölök, legalább ez a sör, ez a kis szórakozás, ez a nyári repülőút jár nekem, hát nem igaz! Jár nekem, de keserű, boldogtalan maradok tőle. Boldogtalan a sörtől, a vásárlásoktól, a nyári nyaralás után is, reménytelenül boldogtalan.
Teljesen igaza van Dittrich Ernőnek, amikor A jövő neve élet c. könyvében azt írja, hogy az emberi elégedetlenségből és boldogtalanságból származik a klímaválság egésze. Ez a forrása, igen. Tehát, ha változatni akarunk a jelen helyzeten, nem új tetőért, új autóért kell gürcölnünk! Persze, ha megtehetem, és úgy gondolom, ezzel csökkenthetem a rám eső CO2 emissziót, érdemes változtatni. De ha mindez a benső feszültéségeimet, a boldogtalanságomat fokozza, akkor mindezzel épp a klímaszakadék felé lökdösöm magam, és minden embert.
Bhután egy olyan ország, ahol nem az egyre nagyobb GDP elérése a cél, hanem az egyre nagyobb össznépi boldogság elérése. És Bhután az egyetlen olyan ország, amely nem CO2 kibocsátó, hanem elnyelő.
És ekkor eszembe villant az is, mit mondott egyik kurzusán Dr. Szvámi Mudrarúpa jógi:
A végső orvosság a magas vérnyomásra: a boldogság.
És nem csak a vérnyomás betegségére, hanem a kollektív betegségünkre, a klímaválságra éppúgy.
Hányszor éltem már meg hasonló gödröket. És hányszor éltem már meg azt is, hogy a rendszeres jógázás épp azt hozza, hogy szinte pár óra alatt kiemelkedem a gödörből. Ezt nem én cselekszem már. Egyszerűen megtörténik velem. Nem a jógaszőnyegen történik a lényeg, hanem azon kívül. És amikor megtörténik, visszatér a remény, akkor felállok, felegyenesedem. És folytatom az utam. És akkor világosan láttam már azt is, miről beszélt Szvámi Satyananda, amikor azt mondta, hogy a jóga célja a boldogság.
Ezen a ponton eszembe jutott: de hisz épp fordítva van! Az ember beleragad ebbe az anyagi világba, és már-már elhiszi, hogy egy halandó, esendő, reménytelen, magányos lény. Pedig épp fordítva van! Halhatatlan lélek, aki kapott egy testet. És aki csöppet sem magányos! És aki szituációk sorát kapja itt, hogy fejlődhessen. Szituációk sorát, mint most ez a klímaválság. Hogy egyenként és egymást erősítve megjelenhessen bennünk a remény, és megérthessük: a boldogság az, ami kiemel a gödörből, és nem az újabb technológia.
Az egyik Upanisadban a bölcs mester az embert egy lámpáshoz hasonlítja, amire rászáradt a sár. Amikor a sárra fókuszálsz: boldogtalan vagy. Amikor a fényre, belül: megtörténik a csoda. Így győzzük le egyenként, és együtt a démonainkat. Így ébredünk tudatára a boldogságunknak, ami teljesen független autótól, napelemtől, jövőtől. És pont az így előhívott boldogság, mely lényünk alaptermészete, alaprezgése, ébreszti bennünk azt az erőt, azt a közös, összehangolt erőt, miből kinyílik egy egyensúlyba hozott, megtisztult, sokkal boldogabb világ.
Elmosolyodtam, felálltam az uszadékfáról, végignéztem a Dunán. Láttam a Börzsöny számomra oly kedves hegyeit. És tudtam biztosan, hogy jó úton vagyunk. És hogy csöppet sem vagyunk egyedül.
De hiszen épp erről írtam Az öt fa című könyvemben is! Hogyan felejthettem el, hiszen pár hónapja még aktívan benne éltem! És ekkor eszembe villantak Bóna László szavai is, aki, miután kiolvasta, ezt írta nekem:
Most értem a végére a könyvének – nagy utazás volt térben és időben, a külső tudásban és a belső saját világban – valóban beavatásként működik a szöveg, a könyv szándéka szerint beteljesíti a hivatását. Szeretnék gratulálni hozzá. Nagy munka volt. Egy bárkaépítés.
Na, és most hogyan tovább? Komolyan mondom, ki fogok menni a Szűz-Halak egyik tájtemplomába, és leülök egy olyan fához, amely képes hordozni magában a visszafelé áramló időt. Vannak ilyen fák. Az ilyen fák segítenek abban, hogy kapcsolatba kerüljünk azzal a jövővel, ahol a világunk már meggyógyult. És ami hozzám érkezik, ha több annál, mint amit Az öt fában leírtam, ígérem, megmutatom.
„A legnagyobb klímavédelem, ha lelki fejlődésedet állítod életed középpontjába.” – Dr. Dittrich Ernő (Pécsi Tudományegyetem)
– Nem kíméllek. A helyzet úgy áll, hogy egy robogó autóban ülünk, és padlógázzal rohanunk a klímakatasztrófa szakadéka felé – mondja klímakutatással foglalkozó tudós barátom. Komoran bólint, majd hozzáteszi: – Ha a fékre taposnánk, akkor is a szakadékba zuhanna az autó. Mert ott van a soktonnás tehetetlenség. Az a rengeteg üvegházhatású gáz, amit fékevesztett száguldásunkban kiokádtunk, fajtájától függően 50, de akár még 200 évig is melegíti majd még a bolygót. – Aztán rám emeli szomorú, mélybarna szemét, és látszik rajta, nem érti, miért mosolygok magamban.
– Nézd, a 2015-ös klímaegyezményt azzal a céllal írta alá sok nemzet – folytatja lendületesen –, hogy 2 ᵒC alatt tartsa a Föld felmelegedését, de igazából 1.5 ᵒC lenne a biztonságos. Bár úgy tűnik, hogy a rá kiszabott normát az EU és az USA is teljesíti, de csak amiatt, mert eszméletlen nagy környezetszennyezést finanszíroznak a Föld túloldalán. Exportáltuk a környezetszennyezést Kínába és Indiába, ahol az üvegházhatású emisszió exponenciálisan növekszik, a nyugati világ fogyasztási őrületének köszönhetően. Ma már 1.1 ᵒC átlag felmelegedésnél járunk, és minden jel arra mutat, a katasztrófa elkerülhetetlen – szakállába túr, beharapja az alsó ajkát, majd lepillant a poharában lévő sör utolsó, megmelegedett kortyára. Felhajtja, a pohár szárazon koccan az asztalon. Megköszörüli a torkát, majd folytatja:
– Minden hónapban eltűnik egy Berlin méretű erdő – fák milliói, amelyek megköthették volna a CO2-ot, amelyek hűtötték volna a talajt. A jégsapkák olvadásával a Föld egyre több napfényt fogad magába. Az olvadó, tengervízzel keveredő édesvíz nem csak megemeli a tengerszintet, országokat árasztva el, hanem leállítja a fő óceáni áramlatokat, és ezáltal drasztikusan megváltozik az éghajlat minden régióban. Ez pedig ahhoz vezet, hogy végül megolvad a permafroszt, amely alatt hihetetlen mennyiségű metán halmozódott fel. Ha ez kiszabadul a légkörbe, elszabadul a pokol.
Hallgatunk mindketten. Ő a szakállát tekergeti idegesen, majd rápillant a söröspoharára, figyeli a perem körül rászáradt habot. Aztán rám néz, és ismét nem érti, amit lát.
– Nem hiszed? Hárítasz te is.
– Dehogy! Gondolom, ezek tudományos evidenciák. És hát érezzük már a bőrünkön. Perzselően forró nyarak, és szárazság. Aztán hirtelen özönvízszerű esők. Vagy épp, mint a trópusokon. És minden évben 3-4 olyan óriási erdőtűzről kapunk hírt, mely korábban jó, ha száz évente csak egyszer pusztított.
– Így van. Tudod, amikor a permafroszt megolvad, és ez nagyjából 30 éven belül bekövetkezik, megszűnik a földi élet 99.9%-a. De már előtte elindulnak majd a 100 milliós éhező tömegek. Legfeljebb ha 30 vetésünk és aratásunk maradt. Azon töprengek, mit fog csinálni az országunk kormánya, már ha lesz még ilyen, amikor nem pár ezer, hanem sok 10 millió menetült éhező és kétségbeesett ember sáskahada örvénylik majd a határainál? Hidd el, a koronavírus válság és az utána felbukkanó agresszióhullám pici fodor csak a Balaton felszínén ekkora cunamihoz képest. – Felsóhajt, hosszan néz rám. – Most már hárítasz, gondolom. Azt gondolod magadban, ez biztos nem így lesz, majdcsak kitalálnak valamit a tudósaink. Ilyesmit gondolsz, nem? – fürkészi a szemem.
– Tudod, én teljesen mást látok magam előtt. Hullámzó, végtelen erdőket, és embereket, akik társként kezelik a fákat. Olyan embereket, akik átérzik egységüket mindazzal, ami él, olyan embereket, akik mélyen tisztelik az életet. Egy egyensúlyba hozott Bolygót látok magam előtt.
– Mindig idealista voltál – legyint.
Elmosolyodom.
– Kérsz egy kis vizet?
– Söröd már nincs?
– De, van.
– Na, halljuk! Tölts a vízből és halljuk! Csak azt tudnám, hogy csinálod.
Megvonom a vállam. Az üvegkancsóból tiszta forrásvizet töltök neki. A víz boldogan járja dervistáncát a pohárban.
– Szivárványemberek. Hallottál már róluk?
A fejét rázza. – Ezt most te találtad ki, ugye? Túlteng az írói fantáziád.
– Persze! Ugyanakkor mégsem. Ők tényleg léteznek. A csíra már megmozdult bennünk. Valójában mindig is jót akartunk egymásnak. Gondolj csak bele, semmi sincs, ami olyan jó lenne, mint másoknak segíteni a bajban, igaz?
– Folytasd! – kortyol aprókat a vízből.
– A tudósok jóslata pontos lenne, ha nem hagytak volna ki valami nagyon lényeges komponenst a számításból. A szivárványembereket, akik ott élnek mindannyiunk szívében.
– Vágyakozni lehet, de az nem elég – sóhajtja.
– Egyetértek. Azonban a teremtő kívánság az ember egyik legfontosabb ereje. Látnunk kell, sőt, át kell éreznünk, milyen lesz a jövő. Az a jövő, amit választunk, ahol jó élni. Látnunk kell a jövőben magunk, úgy, hogy összhangban élünk a Természettel – vagyis önmagunkkal – mert rájöttünk, sosem voltunk tőle különálló létezők.
Megérintek egy fát, és átérzem az erdő egészét, és átérzem, hogy a fák társuknak fogadnak. Egy gazdag pillanat alatt, egyetlen fa érintésétől megtelik jókedvvel, friss energiákkal a lényem. Kipihent leszek és érzem, pezseg bennem az életöröm. Hát persze, hogy tisztelem az élő Természetet! – Önmagam részeként tisztelem. Ezt lélegezzük be, és amit kilélegzünk, amit teremtünk, az valóban segítő és építő.
– Mondom én, idealista vagy. Hogy jutnánk idáig? Nincsenek rá évezredeink. Legfeljebb, ha 17 évünk maradt. Na?
– Tudod, olyan ez, mint a fázisátalakulás. Melegíted a jeget, és látszólag semmi változás, a jég kemény jég marad. Aztán egyszer csak átalakul, olvadni kezd, és megjelenik valami teljesen új, a folyékony, csillogó víz. Erről beszéltél az imént, ugye? – pillantok a szemébe.
– A változás hirtelen jön – bólint.
– De ugyanez visszafelé is működik. Egy ember, aki megemelte a tudatossági szintjét és ezzel megemelte az életenergiáját, sokat tesz a többiekért. Egy ember, aki rendszeresen elcsöndesedik, meditál, vagy mindfulnesst gyakorol, és megengedi, hogy a fák és az erdő segítse ebben. Egy ilyen ember több száz, vagy több ezer embertársa tudatosság- és energiaszintjét emeli meg. És mivel meditálnak, és egyre többen teszik ezt, teremtő összhangba is kerülnek. És a többiek, akik még nem tesznek így, öntudatlanul elkezdenek másképp dönteni a mindennapjaikban: egyre ritkábban vesznek például egyszer használatos divatos ruhákat, vagy más olyan termékeket, melynek brutálisan nagy az ökológiai lábnyoma. Hamarosan ott lesz minden terméken, mekkora az ökológiai lábnyoma, épp mint most a kalória. Amikor zöldséget vagy péksüteményt vesz, nem teszi majd műanyag vagy papírzacskóba, van ugyanis nála egy erre alkalmas, újra és újra használható szövetzsákocska. Vagy épp biciklire száll, amikor csak teheti, autó helyett. Milliárd apró döntés nap, mint nap.
És persze ezzel együtt egyre többen tudatosítják, hogy jól létük, jó közérzetük kulcsa, ha tesznek önmagukért aktívan. Ha törődnek testük és lelkük ápolásával, és elkezdenek naponta jógázni, meditálni, Tai-Chit, Csikungot, vagy más hasonló tudatosság- és energiaszint emelő technikát gyakorolni. Ez pedig tovább erősíti a pozitív változást körülöttünk. Nem csupán a szakadék felé rohanó autó fékjére lépünk, hanem összhangban az autó csökkenő sebességével elfordítjuk a kormánykereket. Ez az a dimenzió, amiről a tudomány eddig megfeledkezett.
– Jó, tegyük fel, hogy lehetséges – kortyolgatja a vizét tovább tudós-ökológus barátom. – De ne feledkezz el arról, hogy a változásnak az ember ellenáll. Az ego benntartja a keréknyomban. Az alkoholista alkoholt akar. A zajhoz szokott ember a strandra is kiviszi és bömbölteti maga mellett a zenét. És ha erdőbe megy, egy tiszta környezetbe, ott is kiabál, szemetel és dohányzik.
– Jól látod. De tudod, csak addig áll ellen, amíg kényszert érez magában. Lehet ez külső kényszer, de lehet belül is, egy hozott és tudatlanul működő emlék, egy hamis, megbetegítő képzet. Ám minden betegség lehetőség a változásra. Azt a jövőt, amiről beszéltem, nem lehet kikényszeríteni. Viszont megszületik a maga egyszerűségével és természetességével. Így gyógyulunk.
– Ha nem a kényszer, akkor mi lesz az, ami erre az összehangolt változtatásra ráveszi az embereket?
– A feleségem vart régi függönyökből egy csomó zsákocskát. Vagy egy tucatszor mondta nekem, hogy abba szedjem a pékárut vagy a répát, és ne tépjek le emiatt újabb műanyag zacskót. Mégis, újra és újra elfelejtem.
– Na látod, még te is!
– Így van. Viszont amikor abba szedem, és így nem kell otthon a kukába dobni egy újabb műanyag vagy papírzacskót, büszke vagyok magamra. És ez megerősít abban, hogy egyre jobban figyeljek.
– Azaz?
– A szivárvány lényege a színek spektruma. Az ember választhat. Szabadon. Minden döntésemmel szavazatot adok le, fordítok a kormánykeréken – ezt fontos tudatosítani. Azonban felszabadítom embertársaimat. Választhat így is és úgy is. Választása egy szín a spektrumból, ám választásának hatása van. Én magam is olykor olyan megoldást választok, ami nem épp klímabarát. Azonban felszabadítom a többieket, és ezzel magamat is. Vádak helyett, ego növelő „én különb vagyok” ítéletek helyett, mely engem felemel azon az áron, hogy másokat mélyre nyom. És ez a szabadság így felhajtó erővé válik, és azt eredményezi, hogy egyre nagyobb örömmel és egyre gyakrabban hozok olyan döntéseket, ami mindenkinek jó. És így, még ha autóztam is a nyaralásunkra jövet-menet pár száz kilométert, tudom, kompenzálhatok: például fákat ültethetek. És egyszer csak a dolog átbillen, és 30 év múlva már egy zéró emissziós autóban robogunk dús erdőkben, tiszta folyókkal ékes, fellélegző, újjászületett világban. És tudod, mit érzek?
– Mit? – teszi le a kiürült poharat.
– Büszkeséget. Rád, és minden embertársamra büszke vagyok, akikkel mindezt létrehoztuk. És érzem a többieket, gyermekeim pillantását, unokáim boldogságát, ahogy mélyeket lélegeznek a tiszta levegőből.
És érzem a fákat is. Hozzáérintem a jobb kezem egy juharfa érdes törzséhez, és megérzem az egész erdőt, ahogy együtt lélegeznek, és együtt örülnek velem. A juhar levele egy nagy ötujjú, simogató tenyér. Határtalan, felemelő, végtelenül tágas élmény! – Elhallgatok. Aztán rápillantok. Mosolyog, látom mélybarna, fénylő szemén.
– Kérsz még egy pohár sört? Vagy inkább töltsek még egy kis forrásvizet?
„És amit látsz, megtapasztalja majd a világ, és tanúbizonyságot tesz majd amellett. Tehát a világnak csak a te gyógyulásodra van szüksége, hogy meggyógyulhasson.” – A csodák tanítása
Ajánlott irodalom:
Dr. Dittrich Ernő: A jövő neve élet. Megoldás a klímaváltozásra, avagy a változás 6 programja (Magyar klímavédelmi kft, 2022.) Részletekhez katt ide!
Dr. B. T. Aila: Az öt fa – misztikus regény (Gajarti Könyvkiadó, 2023.) Részletekhez katt ide!
