Ezt a gyönyörű, szívmelengető novellát Ray Bradbury írta. Arról szól, hogy egy pszichiáter miért hagyja ott jól menő praxisát, és hogyan lesz belőle valódi gyógyító, olyan ember aki „könnyedén lépdel az embertengeren”, telve szeretettel.
A novellát Pék Gábor fordította. Felolvassa: Bükki Tamás Aila
Az alábbi novella főhőse hatalmat akar, és megkapja. És ezzel együtt a tökéletes elszigetelődést is.
„És mi lehet nagyobb cél ennél? Mert mire törekednek a keleti bölcsek? Kiüresedésről beszélnek, meg effélékről. De Istennek lenni! Az ám! Azt egyetlen vallás sem mondja, ígéri, hogy ha így meg így teszel, akkor végül Isten leszel. Nekem, lám, mégis sikerült.„
Erről eszembe jutnak Swámi Véda Bhárati (Himalájai jóga tradíció Mestere) szavai, aki Mantra és meditáció c. könyvében így ír erről az emberi tévedésről:
A téveszmék egyike, hogy a meditáció az elme veszélyes kiüresítése, szabadon hagyva azt mindenféle gonosz szellem számára. Éppen ellenkezőleg, a meditáció az elme lecsendesítése, s békét és nyugalmat hoz létre az elmében. A meditáció nem pusztán kiüresedés – a béke az béke, nem csupán a háború hiánya…
Az alábbi novellának a főhőse nem a meditáció útját választja. Hanem Ahrimán útját, aki jelen világunkban egyre nagyobb teret nyer. Az Antropozófia szerint Ahrimán egy olyan szellemi lény, aki félelmet kelt, elszigetelődést hoz létre, és látszat hatalmat ad. Pont azt adja, amit az alábbi novella hőse is megtapasztal.
Jógikus nézőpontból ez a Tála-csakrák világa. A Tála csakrák a fizikai testben a lábakba vetülnek, azaz a muladhára vagy gyökérközpont alatt helyezknek el és 7 van belőlük; hatásuk erősen befolyásolja az embert, megbéklyózza a fejlődést. Ezek oldásával fogunk többek közt foglalkozni A Fény 3 kapuja c. meditációs kurzuson.
Szóval szerencsére van kiút. Azonban az utat mindenkinek saját magának kell végigjárnia. Ez egyedül ma már „sajnos” egyre nehezebb feladat.
A Vágyválasztás c. novellámat alább olvashatod el, vagy akár meg is hallgathatod (22 perc).
A tél nehézkesen indult be, ahogyan a legtöbb dolog is nehézkesen kezdődött ebben az évben. A vágyaim olyanok voltak, mint a meleg aszfaltra hulló hópelyhek. Az ég haragos, piszkos kékje egyfolytában fenyegetett valami megnevezhetetlen égi csapással, pedig nem vagyok babonás. A tudatomban tülekedő napok zihálták elő a holnapot: haragosat, indulatoktól széjjelrobbanót, teli remegő versengéssel, versengve a világommal, versenyre kelve magammal.
Nehezen tudnám megmondani, hogy egyszerre mi kezdett el annyira idegesíteni, hiszen minden olyan volt, amilyenre vágytam. Az elmúlt vágyválasztás óta semmi sem változott, persze nem is változhatott. A vágyválasztás pont ezért nagyszerű: kiszámítható tőle a jövő, és mégis megmarad az ember szabad akarata. Ó, azok a tökéletlen vágyaim!
Na, de legyen elég ebből a csapongásból! Analizáljuk a helyzetemet tisztességesen, eltompítva az emóciókat, kikristályosítva a szellemet. Mert csakis ez vezet a dolgok tisztánlátásához. Aztán majd külön foglalkozunk az érzelmekkel, lelkesülünk, vágyakozunk, aztán pedig megpróbáljuk majd összeszedetten leírni a vágyainkat. Csak semmi amorf álmok. Csakis formáltak. Tudattal ledesztilláltak. Amiket aztán elővezethet az ember a közelgő vágyválasztáson.
A vágyválasztáson végiggondolhatjuk őket szép sorjában, mintha kívánságokat morzsolnánk egy aranyhalnak, és… a valóságunk megváltozik. A vágyaink szerint. A valóságunk az lesz, amit mi választottunk. Egészen a következő vágyválasztásig. De addig viszont állandóság lesz. Két vágyválasztás közt éppen ezért szabadjára engedhetjük érzelmeinket, lubickolhatunk a mi általunk előírt valóság megszilárdult képzelmeiben. Kitombolhatjuk magunkat. Szerethetjük magunkat. És utálhatjuk magunkat, szenvedhetünk, amiért olyan a világunk, amilyen. Az impotenciánk miatt, hogy csak ez telt tőlünk. De persze új vágyaink is születhetnek. A világunkon azonban ezekkel a következő vágyválasztásig, mint mondottam, nem változtathatunk. Még csak az kéne! Így is elég kusza a világ!
Hát ezért kell így, a vágyválasztás közeledtével elnyomni a csapongást és desztillálni a vágyakat. Hogy a következő év jó legyen. Hogy legalább a sanszunk meglegyen rá. Mert ez az év szőrnyű volt, ez már egészen bizonyos.
Csak úgy rotyognak bennem az indulatok és még csak ki sem adhatom őket. Az én vágyott pozíciómban! Csak úgy remegek belül. Mennyi, mennyi igazságtalanság történik velem. Mennyi kiszúrás, mennyi kitúrás, mennyi szemétség. Szörnyű ez a világ… hát… Eszerint szőrnyű évre vágytam.
Talán a legnagyobb baj az, hogy elszigetelődtem. Fontos ember vagyok, mert arra vágytam, hogy fontos ember legyek. De arra elfelejtettem vágyni — hiszen honnan is tudtam volna, milyen fontos embernek lenni —, hogy állandó kapcsolatban maradhassak az emberekkel. Elhappolnak az orrom elől egy csomó jó üzletet, amiért én dolgoztam meg: hiszen vágytam rá, hogy sikeres üzletember lehessek. És tessék. Sikeres vagyok. Csak épp százszor sikeresebb is lehetnék! Ha egész nap a várost járom, lemaradok egy csomó fontos találkozóról, ha pedig benn csücsülök az irodában, elveszítem ügyfeleimnek színe-javát. Más persze okosabban vágyott fontos embernek lenni. Ezek mindig mindenről tudnak, ezek jól értesültek, ezek nem késnek el sehonnan, ezek olyanok, mintha egyszerre többhelyen is lehetnének. Persze, mért is ne, ha egyszer vágytak rá?
Már nekem is megfordult a fejemben, hogy arra fogok vágyni, hogy egyszerre én is több helyen lehessek. De sajnos nem bírom beleélni magam, mert mindig, már amikor hozzákezdek, iszonyú zsibongást és zavart érzek, őrjítő zavart, mint amikor egy árúház műszaki osztályán minden téve mást-mást kiált felém, és körbevillogják retinám a színek, hogy belesajdul a szemem, a fejem.
A vágyakkal ez a legnehezebb: a desztilláció, a letisztításuk. És nem tudom… a vágyaim idén, mint a meleg aszfaltra hulló hópelyhek. Semmi konkrét, semmi maradandó. Az ég sötét felettem, fenyeget minden, és már-már úgy tűnik, hogy a világ bizonytalan körülöttem, pedig nem lehet az; elcsüggeszt ez a vágytalanság. Mi a baj?
Valami olyanra kellene vágyni, ami boldoggá tesz. De mi tesz boldoggá? Fényes üzletember akartam lenni, jó. De úgy tűnik, hogy ehhez silány volt a fantáziám. Kitartás kellene… Igen! Ez jó dolog. Na meg fantázia. De hogyan vágyhat fantáziára valaki, akinek láthatóan nincs fantáziája? Talán valami koncepcionálisan új, egy vadonatúj jövőkép… S ugyan milyen? És ha finomítanám a vágyaimat a jelen helyzettel kapcsolatban? Igen. Ez is jó lehet. De hogyan, hogyan…? Ezzel az elérhetőséggel kéne talán valamit kezdeni, de olyan üres vagyok belül… Vajon miért vágytam arra, hogy ilyen üres legyek belül? Mégiscsak a személyiség széjjelhasadást kellene választanom, ahogy sokan teszik?
Viszont… az esetleg jó lenne, ha… igen, ha magamra drótozhatnám valahogy a telefonom, a drága telefonom, mert akkor bárhol felcsengethetnének, akár utcán, akár a villamoson. Nem lennék ilyen impotens. Elérnének mindenhol, megnyugtathatnám az ügyfeleket, hogy csak pár perc, és már ott is vagyok, vagy értesíthetnének, hogy jöjjek gyorsan vissza az irodába, mert nagy dolgok vannak készülőben. Igen, ez már tetszik… Akkor hát…
Vágyválasztás!
— Kiderül az ég, kiderül az ég, kiderül az ég… — szuggeráltam magam elé csukott szemmel. Egész lassan kinyitottam a szememet és az égre sandítottam a busz üvegén keresztül. Semmi. Az ég ugyan olyan jellegtelenül szürke, mosolyhervasztó volt, mint pár másodperccel ezelőtt. Kiengedtem a benntartott levegőt. Jól van. A világ helyesen működik.
Elővettem a zakóm zsebéből a mobilomat, kikerestem a menüből a titkárnőm számát, majd a fülemhez emeltem az apró telefont.
— Zsuzsanna, bent van már a Gülüszemű? Igen? Mit sikerült megtudnia? Igen? Azt lesheti. Jól van. Mit is mondott? Interkontinentál? Nem probléma, ott leszek. Ez ügyes volt. — Megszakítottam a vonalat.
Óvatosan körülnéztem. A buszon láthatóan többen is engem néztek, de amint rájuk pillantottam, azonnal elkapták a tekintetüket. Ostoba népség! Ahelyett, hogy a saját dolgukkal törődnének… A busz zökkent egyet, és ettől a tekintetem a kezemben tartott telefon sárga LCD kijelzőjére esett.
Pár másodpercig a mobilom képernyőjét néztem, és kimérten pörgettem a menüt. Felhívjam Jánost, vagy elég lesz egy SMS? Jó lesz az SMS — véltem, és máris pötyögni kezdtem az üzenetet. Jaj, csak ez a hülye busz ne rázkódna ennyire…
CSA! DUGD BE A FEJED AZ INTERBE 1/2 O MULVA
Elküldtem. Már épp zsebre akartam tenni a mobilt, amikor eszembe jutott, hogy meg kéne már beszélni egy találkozót egy régi haverral — aki bankár lett, mert nekem ilyen régi haverjaim is vannak. Csak a számát nem sikerült eddig kiderítenem. A busz még úgyis zötykölődik velem vagy tíz percet — az a rohadt csúcsforgalom, hogy az emberek nem képesek még így déltájt sem a fenekükön otthon megülni vagy dolgozni benn a munkahelyükön, ha már munkaidő van, a szentségit neki! — úgyhogy akár fel is hívhatnám Marit, hogy derítse ki nekem, neki az ilyesmi csak pár percig szokott tartani, és amúgy is sokkal tartozik nekem.
— Szia. Nem. Csak egy kérés. Derítsd már ki, hogy mi a száma egy bizonyos D. Zoltánnak! Osztálytárs. Fontos lehet, persze. Nézd, most még a következő egy órát sem látom, nemhogy az estét. Tudod mit, hívj, ha megvagy a számmal, és ezt majd megbeszéljük!
Megszakítottam a vonalat. De hülye egy liba ez! Most majd találhatok ki megint valamit, hogy leszereljem. Azt hiszi, hogy nem tudom, hogy sutyiban a Gülüszemű macája. Nekem sem véletlenül teszi a szépet — gondoltam mérgesen, és a mobilomat óvatosan a belső zsebembe csúsztattam.
A mellettem álló nő úgy nézett, mintha kísértetet látna, majd amikor észrevette szúrós tekintetemet, rögtön el is kapta a fejét. Utálom, hogy az embernek semmi intimitása nem lehet manapság, mert képtelenek mellette úgy utazni a többiek, hogy csak a saját dolgukkal törődjenek.
— Elnézést, ugye nem maga volt ott este, a Kártyásnál? Aki olyan szépen kariokizott? — kérdezte az előbbi nő zavartan, felém fordulva.
— És ha én? — néztem rá tűrhető megvetéssel. Lehet, hogy ez is a Gülüszemű kémje?
— Már akkor is meg akartam szólítani, de nem voltam biztos benne.
— Igen? — vontam fel a szemöldökömet.
— Nem ismer meg? Hát nem emlékszik? Én voltam az a lány, Kenesén. Persze jó régen volt. De bennem úgy élnek… — elharapta a szót. A szemei zavarosak lettek. — De talán én tévedek, csak tavaly annyira vágytam már rá, hogy viszontlássalak, viszontlássam magát, … be fog következni, csak nem tudtam mikor. Annyira emlékeztet rá, a tekintete.
Egy darabig mereven bambultam a nőre. Honnan tudhat a Gülüszemű a kenesei évekről? Na mindegy, járjunk ennek a dolognak a végére, gondoltam. Amíg nem sejti, hogy tudom, addig biztonságban vagyok. Kéne küldeni még egy SMS-t a Janinak, hogy nézzen utána…
— Maga biztos most hülyének néz.
— Ugyan! Nekem is rémlik valami, de nem ugrik be az arca. Bocs, ha ezzel most megbántottam. Tudja — néztem körül egy kissé idegesen — az életem, hogy is mondjam, nagyon sűrű. Csoda hát, ha ki-ki esik néhány dolog a fejemből? — és kaccantottam.
— Ó, nem, dehogy!
— És? Hogy is volt azzal a Kenesével? Talán ha mondana valamit? — és még egyet kaccantottam.
— Persze, persze — helyeselt a lány. — Öt éve volt. A barátaival volt ott, a parti Hotelben, minden este billiárd…
Csöngött a mobilom.
— Bocs — vetettem oda a lánynak. A lány zavartan felkacagott, és elfordította a tekintetét.
— Igen? Na? Mondjad! Az nem az. Ez a srác bankár lett. Keresd tovább! — mondtam, és hirtelen úgy éreztem magam, mint a rossz gyufa feje a skatulya oldalán: sercegtem, sercegtem, csak sercegtem, de semmi eredmény. Miért, miért? Reméltem, hogy tüzet fogok, és akkor kiégethetem a világból az ilyen hülyéket, mint ez a Mari is. Még pár másodpercig bámultam a képernyőt, hogy kicsit lehiggadjak; egy két másodpercre eltűnődtem azon, hogy talán más csörgést kellene választani, talán bent letölthetnék pár újat a netről, aztán végignéztem a menüt, kit hívhatnék még fel. A szemembe akadt Jani száma, és erről eszembe jutott, hogy egy új SMS-t akartam neki küldeni, mert itt ez a lány… A lány! Idegesen pillantottam fel, csukott szememet hirtelen felpattintva: talán eltűnt.
Nem tűnt el. A valóság jól működik.
Ott volt mellettem továbbra is. Aztán eszembe jutott, hogy átadom neki a helyemet. Az mégiscsak sokkal jobb, ha én nézhetek rá felülről, és nem így, fordítva. Nehézkesen felpattantam. A lányból a köszönet áporodott gondolatai akartak rám telepedni, mint valami szakadozott pókháló. A lány helyet foglalt. Most az én fejem volt magasabban.
— A kenesei Hotel, tudja, én is ott voltam a barátnőimmel.
— Igen? És?
— Jaj, most már biztos vagyok benne, hogy maga, hogy Te voltál! A szeme…
De utálom ezt a személyeskedést!
— Kontaktlencsét hordok — mondtam le a lánynak gúnyosan, majd épp azon voltam, hogy találok még valami bántót… amikor, istennek hála, megberrent a telefonom.
— He! Ó, kedvesem. Nem. Igen? A fenébe is. Nem voltam elég gyors. Tudom igen. A Gül… — akartam mondani, de eszembe jutott a lány alattam, majd elnyomtam magamban egy sűrű káromkodást —, Az tehet egy szívességet, kedvesem. A lényeg, hogy ne tudja meg, hogy tudjuk. Mondjon be neki valami marhaságot, csak higgye azt, hogy ez az igazság. Mit tudom én! Janit már értesítettem. Meg fogjuk csinálni, ne aggódjon!
Megszakítottam a vonalat.
— Valami rossz hír? — érdeklődött felém a lány.
— Ne haragudjon, de mi köze hozzá?
— Ó, semmi — és elfordult, és a busz ablakán keresztül a sötét, zavaros eget kémlelte. Sokáig nem szólt egy szót sem. Ennek igazán örültem.
És eszembe jutott egy vágyam, amely már rég tisztulófélben volt bennem: milyen fantasztikus is lenne, ha egyszerre több emberrel is tudnék beszélni, ha nem volnék ilyen impotens ezzel a mobillal, hogy állandóan azon kell gondolkoznom, hogy kivel is kellene a következő másodpercben kapcsolatot létesítenem. Hanem minden fontos emberrel valahogy egyszerre beszélgethetnék, sőt, az arcát is láthatnám közben, elég volna becsuknom a szemem. Kizárhatnám a nem kívánt zavaró alakokat, mint ez a lány itt, a nem kívánt jelent, mint ez a busz tömve kagylózó utasokkal.
Megsértődött? Úgy kell neki. Elvégre ő tört be az én magánszférámba azzal, hogy csak úgy odafordult hozzám. Személyesen! Mintha a középkorban volnánk. A felhőkre tekintettem, és sűrű keserűség vett rajtam erőt.
— Nem lett volna szabad magához szólnom. De értse meg, ez volt a vágyam!
— Értem. A vágya. Mi volt a vágya? — mintha érdekelne. Ugyan kit érdekel más vágya? Elég az embernek a sajátjaival megbirkóznia.
— Lehet, hogy nem maga az. Vagy ha maga, akkor sokat változott…
— Lehet. Nekem más vágyaim vannak, feltehetőleg — és felkaccantam. Ez a kaccantás hasonlít egy kicsit az első mobilom egyik csörgéséhez. Bevallom, annak mintájára alakítottam ki.
Csörgött a telefonom.
— Na, mondd! Jól van. Mondd a számát! Biztos, hogy ez D. Zolié? Jó. Mindjárt, várj egy percet, csak beírom… — most kell valami ürügyet találni, a francba is … — nem Mari, az nem lesz jó. Egy csomó vendég lesz ott, a feleségem pedig nem hülye. Nézd, ezt még nem tudom. Majd hívlak. Talán holnapután.
Megszakítottam a vonalat.
— Hát megnősült?
— Mi?
— Megnősült. Akkor… akkor…
— Igen. Hol is tartott? Valami Hotelt emlegetett, vagy nem?
A lány egy pillanatra összegömbölyödött az ülésen, majd mint egy szétrobbanó, felhúzott rugó, kigöngyölődött, majd’ elsodorva elvágtatott mellettem és leugrott a buszról a következő megállónál. És közben halkan azt suttogta maga elé, hogy ő nem erre vágyott, és hogy ő milyen szerencsétlen.
Soha nem láttam viszont.
Soha nem vágytam rá, hogy viszontlássam.
Ahogy telt az idő, új és új vágyak desztillálódtak le bennem: és mindegyik közt azt az új telefont szerettem volna leginkább, amely képes kikapcsolni engem ebből a világból, ahol szürkésfekete, mosolyhervasztó az égbolt, és ahol ilyen pofátlanok és nyomorúságosan primitívek az emberek, hogy tökéletesen képtelenek megérteni, mit is jelent az a szó, hogy intimitás. Az ilyen mobil segítségével csak azok lennének jelen az életemben, akik valóban fontosak nekem.
Vágyválasztás!
Arcok vettek körül. Megtöltötték a horizontomat, és halkan duruzsoltak. Amelyikre ráirányítottam a tekintetemet, az megnövekedett és felhangosodott. Beszéltem vele, majd váltottam, s az előbbi alak visszazsugorodott a háttérbe. Új arc pödrődött elő a távolból, új hang töltötte be a teret. Mindenki itt volt a horizontomon, aki valamit is számított nekem.
Ez a multimobil végtelen elégedettséggel töltött el, mert végtelenül hatásossá tett. Többé nem kell találkozók után rohangálnom, többé nem maradok le semmiről, s végül, de nem utolsósorban biztonságban vagyok. Tökéletesen biztonságban vagyok a mindenre elszánt külvilággal szemben, akik régebben minduntalan inzultáltak. Nem feltétlenül fizikailag, bár erre is volt eset. Legtöbbször szavakkal bántottak: ott teremtek előttem a semmiből az utcán vagy amikor beléptem az irodába, vagy amikor “szórakozni” mentem, hogy üzletfeleimmel leöntsek a torkomon néhány korsó sört, és beszéltek hozzám mindenféléről, és mindig kellemetlenül éreztem magamat közöttük, persze nem a beszéd miatt, hisz ilyesmi, amikor felhívtak a régi, jó ősmobilomon, sosem zavart; a mobilon keresztül minden kontaktust tökéletesen kezelni tudtam. És még csak nem is az zavart ezekben a szituációkban, hogy az ilyen fizikai kontaktusok esetén láttam az arcukat, éreztem a parfümük illatát. Hanem az, hogy nem voltak betervezve. Csak előtűntek a semmiből, és eltűntek a semmibe. A kiszámíthatatlanságot pedig gyűlölöm.
Én sikeres ember vagyok. Olyan az életem, amilyennek tervezem. És nem tűröm, hogy minden lény, pusztán azon a nevetséges jogalapon, hogy ő is létezik, behatoljon a magánszférámba, és állandóan azon kísérletezzen, hogy a terveimet összekuszálja. Arról nem is beszélve, hogy az ilyen zavaró és sértő kontaktusok mindig az időmet rabolták el, a drága időmet. Az időm véges! Én pedig nem vagyok hajlandó mindenfelé elpazarolni, szórni mindenki fejére ezt a gazdagságot.
De mióta itt ez a fantasztikus multimobil, legújabb vágyam materializációja, csak az van a horizontomban, aki fontos, mert elősegíti a karrierem, vagy mert szórakoztat, kikapcsol. Ráadásul ki sem kell mennem a lakásomból. Olyan a világ és azok népesítik be, akik előrevihetnek. És én is csak olyan embereknek a horizontján tűnök fel az ő multimobiljuk jóvoltából, akiknek fontos vagyok valamilyen szempontból. Minden véletlen kockázata minimális.
A világ így nem Isten tervei szerint épül, hanem a saját terveim szerint. Másfelől nézve: Isten vagyok!
Becsukom a szemem. Az alakok eltűnnek a multimobil által vetített horizontról. A zajok elhalnak.
Hah. Isten vagyok! És mi lehet nagyobb cél ennél? Mert mire törekednek a keleti bölcsek? Kiüresedésről beszélnek, meg effélékről. De Istennek lenni! Az ám! Azt egyetlen vallás sem mondja, ígéri, hogy ha így meg így teszel, akkor végül Isten leszel. Nekem, lám, mégis sikerült. Sikeres vagyok. Sikeres üzletember. És Fontos ember. A vágyaimat pedig addig finomítottam, csiszolgattam, amíg a múltkori vágyválasztáson sikerült Istenné változtatnom magam. Elégedett vagyok magammal.
A multimobil állandó duruzsolását és villódzó, horizontomat benépesítő alakjait pedig egyszerűen kikapcsolhatom, ha becsukom a szemem. Ekkor alkalmam van tűnődni a jelenemen és jövőmön. A jelenem tökéletes, ez kétségtelen. És a jövő… Nos, ez az egyetlen, ami nyugtalanít egy picit.
Ugyanis… be kell vallanom, nincsenek vágyaim. És ez rettenetes. De hát hová is lehetne innen fejlődni, kérdem én? Pedig a vágyválasztásig muszáj néhány kikristályosított vágyat megszülnöm. De mit? Ugyan mit? Ha erre gondolok, hirtelen olyan üres leszek belül. Jaj, csak ez az üresség ne lenne! Mért ez a zsibbasztó üresség?
Még tökéletesebb Isten legyek? Az Istenek Istene? Főisten? Mitől? Hogyan? Nos, a Főisten az alapokat is megváltoztathatja. Hogyan? Hogyan változtathatnám meg az alapokat? Mi az igazi alapja a létemnek?
Megvan! A Vágyválasztás! A létem igazi, vitathatatlan alapja a vágyválasztás rendszere, hogy időről időre összegyűjtött és ledesztillált vágyaimmal formálhatom a valóságomat. És mi lenne, ha ezen változtatnék… ha hozzá mernék nyúlni magához a Vágyválasztáshoz? Az lenne csak az Istenhez méltó tett! Az tenne engem az Istenek Istenévé! De hogyan? Csak ez a szőrnyű üresség ne szállna meg állandóan a kérdéseim után!
Ez az! A vágyválasztást fogom folytonossá tenni. Nem csak egyszer lesz egy évben. Hanem az év minden pillanata vágyválasztás lesz. Minden pillanat vágyai valósággá fognak szilárdulni. Micsoda nagyszerű lehetőség!
Igen! Ha azt akarom majd, hogy pusztuljanak el az ellenfeleim, nem lesz többé ellenfelem. Ha azt kívánom majd, hogy sikerüljön megkötnöm egy fontos üzletet, az üzlet már meg is köttetett. Valóban mindenható leszek…
Mindig is az idegesített, hogy készülnöm kellett ezekre a vágyválasztásokra, hogy desztillálnom kellett az álmaimat. És közben soha nem éreztem az álmaimat elég méltónak magamhoz. A vágyaim olvadékonyak voltak, mint a meleg aszfaltra hulló hópelyhek. S csak én tudom, hogy mily’ nagyszerűek voltak, egytől egyig. De ha minden pillanata életemnek egy vágyválasztás is lesz egyben… Oh! Szinte beleszédülök a lehetőségbe! Én leszek a világ egyetlen valódi Fontos Embere! A tökéletesen sikeres ember, az emberisten, istenember, az Isten és Főisten egymagam.
Azt akarom tehát, hogy a vágyválasztás immáron folytonos legyen!
Vágyválasztás!
Most sötétség vesz körül. Belül ürességet érzek. És most lassan, egészen lassan kinyitom a szemem…
Úgy tűnik, hogy az apa és a gyermeke közti kapcsolat alapvetően meghatározza azt, hogyan viszonyul majd felnőtt korában a gyermek Istenhez, az Atyához. És ez nem függ attól, vallásos-e az illető. Vajon képes lesz-e az élete nehéz, válságos pillanataiban rábízni magát valakire, akár egy másik emberre? Vagy épp a sorsra, avagy nevezzük úgy, a Teremtőre, Istenre?
Mélyen hiszem, hogy még ha ez az apa-gyermek kapcsolat sérült is, például traumatikus gyermekkori élmények hatására, akkor is működik egyfajta Kegyelem, mely a dolgot helyreigazítja, meggyógyítja a maga idejében. Amikor ez végbemegy, az emberben megszületik a megbocsátás gyönyörűséges, felszabadító élménye. A megbocsátás során világossá válik, hogy a másik ember épp úgy meg volt kötözve, mint ahogy én most; annyi hatás és trauma formálta, hogy végső soron nem tehetett másképp.
„A Szentlélek szelíd nevetéssel szemléli az okot, és nem tekint az okozatokra. Hogyan máshogy igazíthatná helyre tévedésedet – hiszen te egyáltalán nem veszel tudomást az okról. Arra kér téged, hogy vigyél el Hozzá minden szörnyű következményt, hogy együtt szemlélhessétek azok ostoba okát, és együtt nevessetek azon.” (A csodák tanítása, 27. fejezet VIII/9.)
A szüleim elváltak, amikor 12 éves voltam. Amikor Édesapám haldoklott, odakucorodtam mellé az ágyára. És akkor, ott felolvastam neki a világ leggyönyörűbb novelláját, ami az apai szeretetről szól. Aztán együtt hallgattunk, és együtt sírtunk. Hát, igen – ennyit mondtunk csak, bólogatva, könnyes szemmel. Ő a 73. évét töltötte, én 48 éves voltam akkor. Ott ültünk egymás mellett, együtt, az Atya gyermekei, és mindketten pityeregtünk.
Ez volt az az írás. Fogadd szeretettel Ray Bradbury Az űrhajó című csodálatos novelláját! (fordította: Kucka Péter; felolvassa: B.T. Aila)
Amikor az elme elég erős, az anyag változik. Amikor az elme gyenge, az elme változik, és nem az anyag. /Szvámi Véda Bhárati/
Minden, amit látsz, hallasz, benned, belül fodrokat kelt. A benned élő figyelő, a lélek, az elme fodrozódásait figyeli. És kivetíti, megteremti a külvilág illúzióját. Minden gondolatod hasonlóképp, fodrokat vet az elme tavában. És képes interferálni a tapasztalati világ fodrozódásaival.
A kreatív ember képes csöndben lenni, és figyelni ezt a külső-benső tájat. A csöndben egyre többre lát rá. Figyelmével pedig befolyásolja, felerősíti az elme mintáit, és képes lesz áthozni ezeket a „valóságba”. A kreativitás egy benső varázslat, mely olyan erős, hogy többek számára megjelenik. Megjelenik a külső világnak hívott térben is. A meditációnak hívott állapot gyakorlása, többek közt, ezt a kreativitást hivatott erősíteni.
A teremtő képességünket tehát kibontakoztathatjuk. Azonban el is nyomhatjuk, szét is zilálhatjuk. Rengeteg olyan apparátus van a közelünkben, ami egyfelől nagyon hasznos, másfelől meg is öl bennünk képességeket. Remek dolog például az, hogy egy térkép applikáció a telefonban lévő GPS-el kombinálva mutatni tudja nekünk az utat, de egyben elsorvasztja a tájékozódási képességünk, vagy azt, hogy oda tudjunk fordulni más emberekhez, beszélgetésbe elegyedjünk és útmutatást kérjünk. Ha folyton a mobilunkba bújva vagyunk, reggel ezzel kelünk, este ezzel fekszünk, utazás közben is a csetelünk, böngészünk, elmulasszuk az élet legszebb, legértékesebb pillanatait: az eső és a nap játékát, a hulló levelek ívét, az emberek vonásainak szépségét.
Ma fokról fokra átadjuk az irányítást a minket körülvevő programoknak, mesterséges intelligenciának. A programok kezdik megmondani, milyen hír fontos nekünk, mire vágyjunk, mit csinálhatunk. Az elme elgyengül. Az ember mintegy lecsavarozza az elméjét. És akkor mi lesz? Hová jutunk? Egy olyan állapotba, ami épp ellentéte a meditáció kreatív csöndjének.
A lecsavarozott elme spirituális novella ebbe az állapotba nyújt egy bepillantást. Remélem, hogy utána, mint egy haiku után, lesz benned egy rebbenésnyi csend. És ebből a csendből valami nagyon is kreatív születik.
– Ezért darabokra szednek majd, meglátod!
– Az lehet – Tym nem nézett Zyo-ra. Bekapcsolta a motort, az infra fényszórók felizzottak. Tym a fényreceptorait hozzáigazította a fényszórók spektrumához, majd gázt adott. Az autó hangtalanul megindult az úton, hamar elérte a terepviszonynak megfelelő optimális sebességet. Zyo hirtelen mozdulattal a hátsó ülésre pillantott.
– Alszik. Mindig olyan, mintha aludna. Merre akarod vinni?
– Az emberek majdnem mindig alszanak, majd megszokod.
– Nem lesz időm megszokni, mert már holnap lekapcsolnak. Csak te lehetsz ilyen őrült – elrabolni egy embert. Ezt nem fogjuk megúszni, törölni fogják az emlékeinket!
– Minek jöttél velem, Zyo, hm? Csak sopánkodsz.
– Mert, mert… – Zyo nyelt egyet. – És hova visszük…? Mi is a neve?
– 223478-912. Amúgy nem visszük messzire. Úgy gondoltam, kivisszük a rezervátumból, de rögtön vissza is jövünk. Megmaradt néhány régi kőház a tengerparton. Tűrhető. Ha szerencsénk van, egy hétig sem találnak ránk. Talán elég lesz…
– Ha egy antropológus android mondja, én mindent elhiszek – Zyo hangja karcolt.
Tym rápillantott és megcsóválta a fejét. Lassított, az út szélére húzódott, de nem állította meg a kocsit. Néhány pillanatig rezzenéstelen szemekkel nézte Zyo holdszerű arcát.
– Nézd, 30 éve kutatom az embert. Elolvastam több ezer könyvüket a letűnt korból, megnéztem több ezer filmet és színdarabot, hallgattam a zenéjüket, kívülről tudom a történelmüket és analizáltam is az anyagot százféle szempontból. Sokat tudok az emberről, többet mint a legtöbb android. Bejártam a telepekre is. Speciális megfigyelések sorozatát végeztem, a megfigyeléseimet analizáltam, elméleteket állítottam fel, melyeket megengedett kísérletek sorozatával próbáltam igazolni, és mindezt megvitattam a többiekkel a kongresszusokon. És tudod mit mondok, Zyo! Fogalmam sincs, hogy mi az ember. Hogy miért védjük őket, miért tápláljuk őket a telepeinken évszázadok óta.
– Mert szentek.
– Persze! Fogalmad sincs, mi az, hogy szent! – csattant fel Tym. Majd lehalkította a hangját. – Csak besöpröd ezt is a szőnyeg alá… program szerint!
– Tudod, hogy nem szállhatsz szembe a legmélyebb szintű programunkkal, Tym! Elpusztítod magad.
– Dehogy. Te vigyázol rám, nem igaz? – Néhány pillanatig Zyo-ra meredt, az arcát fürkészte. – Tudod, csupán fanatikus vagyok. Nem elégszem meg fél válaszokkal. És teszem, amit tennem kell, ennyi az egész.
Az autó újra felgyorsult. De most Tym nem optimális sebességgel vezetett, gyakran kifarolt az útról. Zyo összeszorította a száját és egy szót sem szólt.
A ház meglehetősen romos állapotban volt, a tető több helyen beszakadt. Tym megállította a kocsit. A garázskapu semmilyen elektromágneses jelre nem válaszolt. Tym megvonta a vállát, kiszállt, felpattintotta a csomagtartót és egy feszítővassal jelent meg. Zyo döbbenten nézte, ahogy a vállán egyensúlyozva a vasrudat a garázskapuhoz sétál; majd reccsenés, aztán Tym halk kurjantása – mindez annyira idegenszerű volt, hogy Zyo belesápadt. Aztán Tym már ott is volt mellette az ülésen és önelégült mosollyal beindította az autót. Behajtottak a ház alá mélyesztett garázsba.
– És most? – kérdezte Zyo és a hátsó ülésen egyenes háttal, csukott szemmel üldögélő emberre nézett. – Még mindig alszik.
– Felvisszük. Ha nem jön szép szóra, megfogjuk a lábát és felhúzzuk magunkkal.
– Ezt… ezt nem mondhatod… – Zyo állkapcsa némán tovább járt, ahogy a férfira meredt. Tym felkacagott. Aztán kiugrott a kocsiból és kinyitotta a hátsó ajtót.
– Ablakom tárva. Bedől a múlt, visszatér: álmodni se kell. /Ryokan: 44 haiku, Terebess Gábor fordítása/
Tym megfogta az ember kezét, amint az kiszállt az autóból. Zyo némán kullogott mögöttük. Egy android mindig racionálisan viselkedik, Tym – akarta mondani, de aztán csak sóhajtott – vagy majdnem mindig – tette hozzá magában.
*
– Látod, már több mint 24 órája vagyunk vele, és tessék, mivel tudsz többet? Semmivel. Csak ül itt az embered és mást sem csinál, csak bóbiskol. Válaszolt egyetlen kérdésedre is?
– Nem, nem válaszolt – sóhajtotta Tym. – De kell lennie valaminek, amivel sikerül…
– Mi sikerül? Fel tudod egyáltalán tenni a kérdést, amire választ akarsz?
– Igen. – Tym lassan Zyora emelte a tekintetét. – Mi az ember? És – tette hozzá halkabban – az android? Ne nézz így rám! A racionális választ tudom én is, Zyo. Mi vagyunk a lecsavarozott elme, ugye ezt mondtad volna kapásból, az emberről lecsavarozott elme. Mert az ember rájött, hogy a gondolatai silányak és zavarosak; elméje alkalmatlan arra, hogy tovább fejlődjön a segítségével. Ezért leválasztotta magáról az elmét – és így lettünk mi, androidok, ránk hagyta. És ők most más utat járnak. De milyen utat, Zyo? Vannak válaszaink, de csak racionális válaszaink vannak.
– De Tym, hiszen egész lényünk nem más, mint a ráció köré épített anyag.
– Igen, pontosan. Hát ez az. Sőt, egész társadalmunk a racionális kérdésekről és a rá adandó racionális válaszokról szól. Egy lecsavarozott világ. És ott van elfelejtve és mindig számon tartva közepén ez a hústömeg, amiről leváltunk, ami épp ezért nem lehet racionális. Zyo, az ember jelenléte a társadalmunkban abszolút nem racionális jelenség!
– Csak éppen ő a legmélyebb szintű programunk tárgya.
– Így van. Nincs is ezzel semmi baj. Csak éppen elegem van, Zyo, a racionális feleletekből!
– Hülye vagy, Tym.
– Igen… lehet, hogy ez lenne a megoldás – mondta Tym, és a sziklafalra meredt, aztán visszanézett néma szerzeményükre. Az ember a tengerparton ült a homokban. Nyitott szemeiben a tenger hullámzása tükröződött. Tym nézte egy darabig, aztán ismét a föveny szélén meredező sziklafalra pillantott.
A sziklafal előtt madarak köröztek és kétségbeesetten rikácsoltak. Tym elmosolyodott.
– Most hová mész?
– Felmászom arra a sziklafalra. Nézd, az embernek ennie kell. Gondoskodnunk kell róla. Hozok neki tojást.
– Hogy mit csinálsz?
– Felmászom arra a sziklafalra. Addig szedj össze némi uszadékfát, hogy tüzet gyújthassunk! Hogy megsüthessük neki.
– Tym, légy észnél! Ha szétzúzod magad a sziklákon…
– Akkor összecsavaroznak. És ha nem, az sem érdekel. Szedj össze némi tűzifát, mindjárt itt vagyok!
Zyo-ban rettentő feszültség támadt – sikítani szeretett volna, de aztán csak némán bólintott. Lehajtott fejjel megindult a parton.
Csak a fadarabokra figyelt, egy, kettő, ott egy nagyobb, ez három, ott egy másik, ez négy, kell még egy pár, hogy elég legyen a tűz – mennyi is kell még? Aztán leroskadt az ember mellé. Lábait felhúzta és oldalról nézte, csak nézte az embert.
Nem fordult a sziklafal felé, amikor Tym teste szétzúzódott a sziklán. Csak ült és tovább nézte az embert, aki csak ült és tovább nézte a tengert.
Szél támadt, felerősödött a hullámzás, aztán minden lassan lecsendesedett. A dagály a sziklafal tövéig emelkedett, sőt egy kicsit meg is mászta a sziklát. Aztán visszahúzódott a tenger, jött megint a dagály, majd a víz újra visszatért. A fövenyen pedig ott ült Zyo, egyedül. Szerette volna lecsavarozni magáról az elméjét ő is, akár csak az ember valamikor. De hiába ült ott, nem sikerült, nem vitt el belőle semmit a víz – csak Tymet, de őt aztán nagyon. Lassan feltápászkodott és lehámozott magáról néhány moszatot. És elindult valahová.
Vadludak hívnak:
induljak haza vélük
e késő estén.
/Ryokan: 44 haiku, Terebess Gábor fordítása/
Ha valaki túl akar látni a káoszon, ami körülvesz minket, szívből ajánlom Haich Erzsébet Beavatás című könyvét. Erzsébet feltárja saját spirituális útját – ami sok ezer éven át vezet. Óegyiptomban kezdődik, ahogy készül az élet titkainak nagy beavatására, és végül a beavatás után elbukik, új és új életre ítéltetve keresi Párját, és lassan ráeszmél mindarra, amit sok ezer éve már megtanult. Felidézi a II. világháború tragédiáit, fájdalmát, a pincében töltött 5 keserves hetet, és mindeközben létünk legfontosabb kérdéseire ad választ, arra, hogy kik is vagyunk mi, akiket így látszólag sodor és dobál az élet. Hitet és mély reményt lehet könyvéből meríteni. Ezt a novellát, mély tiszteletem jeléül Erzsébetnek ajánlom. Annak a Haich Erzsébetnek, aki Yesudián, a nagy jógi mestere volt.
Most, sok évre rá, hogy ezt a novellát írtam, újraírtam. Meglepetésemre alig kellett rajta változtatnom. Amit írtam, bár erős szavakkal fogalmazok, abból a nézőpontból érdemes tekinteni, melyet Haich Erzsébet elénk tár:
A jelen pedig – életünk, mindaz, ami velünk történik, nem más, mint próbatételek láncolata. A próbatételek során kapunk alkalmat arra, hogy a benső feszültségeinket, melyek a gondolatainkkal, szavainkkal és tetteinkkel világkorszakok óta felhalmoztunk magunkban, és amelyek sorsunk, jövőnk alkotják, feloldjuk, és megszabaduljunk tőlük. Abban a mértékben, ahogy ezeket a feszültségeket tudatosítjuk és levezetjük, az ezen energiák által megkötött és a kötöttség miatt korlátolt emberi tudattól is megszabadulunk, és az igazi, minden személyes „énérzés” mögött álló, kibontakozásra váró isteni Önvalóval – Istennel – azonosulunk. Ez a BEAVATÁS.
Ezt az írást felolvastam Neked, és ide kattintva hallgathatod meg. Alább pedig el is olvashatod.
Az Önvaló – amely minden élőlény, tehát az én Önvalóm is – nem ismer határokat, így az egész világegyetem bennem létezik, és az Önvalóm az egész világegyetemet betölti. Minden, ami létezik – én vagyok! Mindenben, amit szeretek, magamat szeretem, hiszen csak arról hisszük, hogy nem szeretjük, amit még nem ismertünk fel önmagunkban. /Haich Erzsébet: Beavatás/
Vörös csíkok nyújtóztak végig az égen, és ahol érintkeztek a földdel, felgyújtották a láthatárt. Füst szaga terjengett a házban; egyetlen egy ablakot sem hagyott meg a nemrég véget ért rakétatámadás. A füsthöz időnként súlyos szag vegyült. Anna a rozoga panelház balkonján állt, kezei a kormos, félig szétmállott vasbeton virágtartót markolták, ujjai belefehéredtek a kapaszkodásba. Belebámult az alatta elterülő romrengetegbe, a füstbe… Roi! Egy év és 23 nap…, s hogy kiégett a világ! Anna végigsimított a beton virágtartó málló romjain. Egy picit elmosolyodott, amikor eszébe jutott, hogy mennyi muskátlit gyökereztetett, hogy majd nyáron vörös zuhataggá változzon az erkélyük. És ahogy a muskátlik gondolata kissé kiszabadította az elpusztult világ törmeléke alól, megérezte Roi kezének érintését. Roi ujjai az ő ujjai közé simultak, majd lassan elkezdték kivezetni őt a lakásból. Egészen lassan segítették le őt a lépcsőház veszélyessé vált fokain, mígnem Anna – a többiek nagy megkönnyebbülésére – kilépett a földszinti kapun.
Betti odarohant hozzá és átkarolta a vállát.
– Jól vagy? – Összeráncolt homlokkal nézett rá. Anna mosolygott; ez megijesztette. – Igen – felelte Anna révetegen, hosszan nézett Bettire.
– Biztos?
– Ó igen, Bet. Régen voltam… ilyen boldog.
– Boldog?
– Boldog. Ott fenn… – mutatott fel az épület erkélyére, ahol nemrég állt, s ekkor, mintha csak ujjának varázsütésére várt volna a megkínzott épület, lavinaszerű robaj hallatszott, majd pár pillanat múlva a földszinti bejáraton tömör porfelhő robbant elő.
– Hát ezt megúsztad Anna! – kiáltott neki oda egy fiatal fiú a csapatból.
– Meg, Péter – mondta Anna, és komolyan bólintott.
– Indulhatunk? – kérdezte a csapat vezetője.
Az emberek feltápászkodtak.
Gyorsan haladt a kis csapat előre. Egy közeli városrész felé tartottak. Mindig sietve mentek. Anna rugalmasan, nagy léptekkel haladt együtt a többiekkel. Betti némán szedte mellette a lábait.
– Roi volt – súgta oda neki Anna –, kivezetett!
Betti dühödten rúgott félre az útjából egy oszlófélben lévő macskatetemet.
*
Mr. Henry 1,678,900$ nagyot kiáltott, amikor belépett a nappaliba:
– Hé, már megint a te kis nyamvadt Annádat babusgatod?! – mondta, rácsapta tenyerét a fali irányítóra, amely rögvest detektálta gazdája bőrének redőit, majd aprót kattanva csatornát váltott a falat betöltő SuperVízión. Eltűnt a kiégett városkép és a romok közt menetelő szedett-vedett kis csapat, majd a képet egy zsúfolt iroda töltötte be, és egy magas rangú katonatiszt töprengő arcára közelített a kamera.
– Joe! – kiáltotta Mr. Henry 1,678,900$, és letottyant felesége mellé a párnázott bőrkanapéra. – Látod, ő egy epic, igazi hőse a Háborúnak! Kitűnő stratéga! Még sokra viszi majd, annyi szent.
– Hányszor fitymáltam én a te Joe-dat, mi? – kérdezte dühösen az asszony, majd nehézkesen talpra vergődött.
– Az én Fiamon nincs is mit! – vágta ki erre Mr. Henry 1,678,900$ – Talpig férfi. Kitűnő stratéga. Büszkék lehetünk rá! Megnyeri nekünk majd ezt a Háborút, meglátod! Ja, és nézd már! Nőt az értékem, drágaságom, észrevetted? Máris Mr. Henry 1,678,987$ vagyok.
– Mit vagy oda azzal a pár dollárocskával?
– Hogyhogy? – csattant fel a férfi. Ennyit emelkedett az elmúlt öt percben a Henry&Henry részvény. Öt perc alatt 77 dollár az neked semmi? Elvégre most már te is Mrs. Henry 1,678,987$ vagy!
– Jó, és? Mi hasznom van nekem mindebből? Unatkozom.
– Unatkozol? Már megint ezzel gyötörsz!
– Ha egyszer unatkozom.
– Hát kapcsolod be akkor a Gyermekszerkesztőt! Már vagy ezerszer mondtam neked. Minden értelmes ember manapság azon töri magát, hogy egy jó gyermeket installáljon. Te pedig mi csinálsz? Csak a szappanoperába illő Annácskádat pátyolgatod, meg sírdogálsz itt fölötte. Menj azt’ szerkessz magadnak egy tökös fiút! – és ne idegesíts tovább, az istenfáját neki! Megvan rá a dollárunk! Az majd tucatjával irthatja a disznókat, ha úgy akarod! Izgulhatsz érte a legkeményebb frontokon, csak rajtad múlik. Még hogy unatkozol!?
– Nem tudok jól gyereket szerkeszteni, tudod jól!
– Mert hebehurgya vagy, csak úgy összedobálod neki a legkülönbözőbb érzelmeket és tulajdonságokat. Mondtam, hogy beíratlak egy gyermekszerkesztő tanfolyamra, ha akarod…
– Nekem az nem kell, ezt meg én mondtam már neked, nem? Ott csak manipulálják az embert.
– Akkor hagyj békén, oké! Szeretném végre megtudni, hogy mit sikerült összehoznia Joe-nak tegnap este. Biztos jól befűtött azoknak a szemeteknek. Biztos rendkívül zseniális tervet eszelt ki már megint. Na, ülj le! Elvégre Joe a te fiad is!
– Őt te szerkesztetted. Nem emlékszel, hogy mennyire lehordtál, amikor bele akartam szólni, hogy finomabb legyen?
– Mert el akartál cseszni egy remekművet, édesem, azért. Joe így jó, ahogy van.
– Hidegvérű.
– Az kell ide. Bár én inkább hidegfejűnek mondanám. Tud gondolkozni.
– Tömeggyilkos.
– Azt a stratégiai atombombát ott kellett bevetni és akkor. Jó húzás volt.
– 2 millió ember halt meg.
– És? Ellenség volt.
– Akkor is.
– Te hülye vagy, édes? Ellenséges virtuális embereket sajnálsz?
– Akkor is!
– Na, akkor most vagy leülsz szépen és csöndben maradsz, hogy megnézhessem végre nyugodtan, hogy mit csinált Joe, vagy bevonulsz a szobádba és bekapcsolod a kis SuperViziódat. Értettük?
– Megyek – mondta az asszony, és csomóra gyűrte, majd tiszta erejéből belevágta a bőrfotelba a selyemsálját. A selyemsál egészen hangtalanul puffant a férfi mellett a kanapén. A nappali ajtaja félresurrant, ahogy a nő közeledett felé. Mrs. Henry 1,678,987$ még éppen hallotta a jó hírt, amit férje kiáltott utána a nappaliból:
– Már megint nőtt az értékem drágám! Mostantól te is Mrs. Henry 1,679,063$ vagy, picikém!
*
Anna füle mögé simította az izzadságtól és portól összetapadt, szőke hajtincseit és a pince lejáratára lépett. Lehajtotta a fejét, és minden idegszálával a kormos, sűrűszagú lejárat felé figyelt, szokatlan neszek után kutatott, amelyek figyelmeztethetik a veszélyre.
Úgy aludt és úgy járt-kelt már egy ideje, ahogy az állatok: minden váratlan zajra összerezdült és a menekülés útjait kutatta. Figyelte a szirénák vad vijjogását, és menekült a bombák és rakéták süvöltése elől; ha nagyon eltávolodott valamelyik biztonságos bunkertől, a koromtól mocskos romok közé vetette magát – azt mondják, hogy ezek gyakran megóvják az embert a repeszektől. Amikor fejét behúzva így várta a halált, sosem gondolt semmire, csak feküdt ott, éppúgy, mint egy újszülött. És amikor felkelt és leporolta magát, sosem érzett örömet, hogy megúszta. Kitágította gyorsan érzékeit, és belevette magát újra a romos városba, hogy hullák oszladozó tetemei mögül valami élelmet kaparhasson elő magának és a csapatnak. És az egészben már régóta nem ez a rendszeres és értelmetlen bombázás volt a legrosszabb. Mert ha jöttek a bombák vagy a rakéták, az ember szépen lefeküdt valahová, és várt; hogy túléli vagy sem, nem rajta múlott. Összerándult viszont a milicista bandák gondolatától is, melyek szórványosan járták a várost, és mindenért pusztítottak: egy falat kenyérért, egy vékony karikagyűrűért, bármiért. Egy nőért pedig rendszerint vérfürdőt rendeztek – és sokszor még egy felszakadt nadrág sem kellett hozzá, hogy vért tódítson legnagyobb büszkeségükbe. Nemrég hallott egy olyan csapatról, akiken rejtekhelyükön ütött rajta a milicisták valamelyik rablóbandája. Azt mondják, hogy az a fiatal srác járt közöttük a legjobban, aki elvonszolta valahogy magát a szomszédos bunkerig, hogy figyelmeztesse az ott lévőket; kezeivel tartotta vissza a beleit, úgy szaladt kétrét görnyedve, majd lebukdácsolt a lépcsőn. Azt mondják, először a banda vezére kezdi meg mindig az ilyen “szertartásokat”. Volt idő, amikor Anna azt szerette volna hinni, hogy már ettől sem fél. De legbelül tudta, hogy ez nem igaz. Érzékeit megfeszítve és állat módjára járta a romokat, együtt lélegezve a zajokkal, a felszálló füsttel, össze-összerándulva, s állandóan a menekülés útjait keresve. Ösztönlénnyé változott, állat volt, akinek túl kell élnie valamit.
De mit? – kérdezte magától, ahogy elhelyezkedett a kormos pince egyik szegletében, ahol a vacka volt már egy ideje. – Mit kell túlélnie? A háborút? Ugyan minek? De akkor hirtelen és élesen eszébe villant Roi érintése a kezén ott a kiégett, volt lakásuk erkélyén, ami arról adott hírt számára, hogy Roi él. Belekapaszkodott ebbe az emlékbe, és mintha teste meleg fürdőbe merülne – a fürdő gondolata végigbizsergette a testét, lehunyt szemmel élvezte egy pillanatig, még a habfürdő citrusillatát is az orrában érezte – elringatódzott ezen az emléken; és Roira gondolt, felidézte arca vonásait, de még inkább a kezét – mostanában sokkal élesebben látta a kezét –, s rajta a halványkék ereket, amelyek finoman áthálózzák. Érezte, ahogy Roi keze hozzáér, a tarkója alá szalad és felborzolja a haját…
Úgy képzelte annak idején, hogy ők elválaszthatatlanok. Amikor egymásra találtak, hamarosan kialakult bennük egyfajta bizonyosság, hogy már régóta keresték egymást, és most, annyi egyedül leélt évszázad után, végre megtalálták a másikat. Nagyokat sétáltak esténként a környéken, belélegezték a város esti fényeit és vibráló nyugalmát, az évszakok tájformáló erejének az illatát. Azon gondolkodtak, hogy mi lehet itt az ő feladatuk, ebben az egyre őrültebbé váló világban, amelyben mindig többet számított az anyagi hatalom, mint az emberi lélek, melyben mindig többet értek a vakbuzgók, mint a kétkedők. De mindenekelőtt boldogok voltak, hogy akármi is lesz itt az ő küldetésük, együtt nőhetnek fel hozzá. Aztán kitört a háború.
“Ez a háború más lesz, mint a történelem többi háborúja!” – harsogták a politikusok. “A polgári lakosságot nem fogja érinteni, ezt Mi szavatoljuk!” – zizegték a TV készülékek. Azt is megmagyarázták, hogy miért olyan fontos ez a háború. Az emberek elhitték. Mindig elhiszik. Százezrek vonultak be önként. De hogyan is tehetett volna másképp a nép – az emberekből szántszándékkal jó előre kiirtották minden kritikai képességüket. Embereket ő még nem látott így lelkesedni, mint ahogy ennek a “győztes” háborúnak éljeneztek. Roi azt mondta – olvasta valahol –, hogy minden háború előestéjén így éljeneznek az emberek. Most pedig szerencsésnek tartják magukat, ha egy bomba marcangolja szét a testüket és nem a milicisták. Roi, mielőtt elvitték, csak ennyit mondott: – Ne feledd, kedves, mindez csak látszat! Nem szakíthatnak el egymástól. Aztán Roi eltűnt a forgatagban.
Anna kifújta a visszatartott levegőt. Amikor óvatosan újra lélegzett egyet, hírtelen tömény szag csapta meg az orrát. Tisztába kell tenni az öregasszonyt – gondolta nagyon lassan, szaggatottan; az elszakadás emlékével vívódott még, forgatta magában, nehezen szakította fel és fúrta magát csak közéjük a valóság tudata. Nagyot sóhajtott, majd felkászálódott a mocskos zugból és az öregasszony felé indult.
*
A kis SuperVízió képernyője magától megelevenedett, amikor Mrs. Henry 1,679,143$ letelepedett elé. A képernyőn éppen Mrs. Henry 1,679,143$ kedvenc vetélkedője ment, ami elégedett sóhajt csalt elő az asszonyból.
A vetélkedőben mindenki katonaruhában feszített, ami persze csupán jelmez volt. A vetélkedőben katonai rendfokozatokat lehetett nyerni. Mrs. Henry 1,679,143$ sokszor álmodott már arról, hogy elmegy ő is a vetélkedőbe és nyer egy ezredesi… nem is, egy altábornagyi rangot. És utána, ha installál majd magának egy gyereket, neki adományozhatja. Nekik egy fillérükbe sem kerül majd. De aztán eszébe jutott, hogy neki ez biztos nem sikerülhet, meg különben sem tud ő jól gyereket szerkeszteni. Henry pedig úgyis rögtön kivenné a kezéből a dolgot, mondván, hogy egy ilyen lehetőséget nem hagyhat elbarmolni. Mrs. Henry 1,679,143$ elmaszatolt arcbőrén egy könnycseppet majd lassan belefeledkezett a vetélkedőbe.
– A bevezető kérdés igen egyszerű lesz – mondta a játékmester és kimosolygott a képernyőből. – Mióta van totális szaporodj-stop kicsiny világunkon?
A kitüntetések nélkül feszítő játékos magabiztosan, szinte gondolkozás nélkül lökte oda az első választ a játékmesternek:
– Természetesen 1 óta. Az új időszámítást ettől az eseménytől mérjük.
– Kitűnő! Egy tizedesi vállapot mindjárt felragaszt önnek a mi szigorú Zsuzsunk. Áh, már meg is történt. Hanem lássuk csak, hogy mit kezd a második kérdéssel. Mi a gyalult tök?
– A tök egy növényfajta volt, amelyet szálakká vágtak, azaz gyalultak régen, és így készítettek belőle ételeket.
– Kitűnő! Maga igazán felkészült. A mi szigorú Zsuzsunk már teszi is fel magának az új vállapot. Harmadik kérdésem, ha úgy tetszik, megint történelmi lesz. Miért neveznek minket a Világbéke rabjainak, és kitől származik ez a kifejezés?
– A kifejezés Dr. Lucy Banana-tól ered és azt fejezi ki, hogy itt ülünk a Földön bezárva. Dr. Banana jól rátapintott a mai kor emberének alapvető életérzésére: már régóta nem háborúzunk egymással, Világbéke van. Csak a kiváltságosok hozhatnak létre utódokat, ha erre engedélyt kapnak, így a létszámunk állandó maradhat. És ehhez jön még az, hogy ugye képtelenek vagyunk elhagyni ezt a bolygót, mert elszigetelnek bennünket a Világegyetem rettentő távolságai, amelyek egyelőre áthidalhatatlanok. A Föld olyanná vált, mint egy hatalmas befőttes üveg.
– Jó hasonlat. Maga találta ki?
– Ő… igen.
– Nézzük csak meg, mit is mond a Komputer? Ah, ah. “A Föld egyre inkább egy hatalmas befőttesüvegre hasonlít” – mondta Dr. Bummadumm 10,456,678$, ú.i szerint 3-ban. Sajnálom uram! Most az egyszer rossz választ adott. A mi szomorúarcú Zsuzsunk leveszi magáról a vállapokat. Igen. Tényleg sajnálom. De hát ilyen ez a játék… Kérem, hogy adja át a helyét a következő versenyzőnek, akit… igen, akit mindjárt ki is sorsol nekünk a mi szomorú Zsuzsunk! De előbb lássunk egy kis reklámot is…
Mrs. Henry 1,679,153$ feltápászkodott a fotelból, egyenest a nappaliba ment és egyszerűen odaállt Henry és a nagy SuperVizió közé.
– Mi csinálsz? Állj má’ arrébb! Nem látom a képet.
– És mi van a képen?
– Joe, ki más! Megbolondultál, vagy mi?
– Joe nem létezik, Henry! Csak egy virtuális ember. Henry, én igazi gyereket akarok!
Mr. Henry 1,679,157$ összeszűkült szemekkel pillantott a feleségére.
– Tudod, hogy arra nem kaptunk engedélyt.
– Mert nem is kérvényeztük soha.
– De édesem, egy engedély annyiba kerül, amennyiért 20 virtuális gyereket installálhatunk, és ráadásul végigkövethetjük egész életüket. Izgalmakkal teli életüket. Csak a leggazdagabbaknak lehet ma már valódi gyermekük…
– Elég gazdagok vagyunk hozzá, vagy nem?
– Hát egy gyerek éppen hogy kitelne… De minek? Őszintén, minek?
Mrs. Henry 1,679,162$ letelepedett a férje mellé a kanapéra és ellágyult, hipnotizált arccal meredt néhány pillanatig a SuperVízió lágyan vibráló képernyőjére.
– Talán majd ő… feltalálja, hogyan… hogy hogyan menjünk el innen.
– Honnan?
– A Földről.
– Minek mennénk el a Földről? — kérdezte Mr. Henry 1,679,162$ élesen? Hát nincs meg mindenünk?
– Mert itt, tudod… itt Béke van.
– Örülj neki, hogy Béke van!
– De én itt unatkozom, Henry!
Mr. Henry 1,679,165$ nagyot horkantott, majd szóban utasította a SuperViziót, hogy emelje a hangerőt. A szobát betöltötte Joe férfias hangja:
– Kitisztítjuk onnan a disznókat, erre mérget vehetsz!
*
Zajos volt az éjszaka. Anna vagy hússzor felriadt, és azon nyomban vissza is zuhant az álmába. Álmai a körülmények ellenére nem voltak zavarosak. Már csak az álmai nem voltak zavarosak körülötte. Megtanulta továbbálmodni őket: felriadt, majd folytatta, ahol félbeszakadtak, mintha egy üdítő regényt olvasna, amit csak egy időre tett le.
A pincét emberszag itatta át. A félelem suttogott és hortyogott a sötétben. Sóhajok siklottak közöttük, akárcsak a patkányok. Megrágták a lelküket.
Anna egy erdei út mellett leterítette a plédet és Roi mellé telepedett. Lefeküdtek. Fogták egymás kezét és figyelték a madarak hangjait, és ahogy a nap át-átcsillan a lombokon…
A halál motoz odakinn. A kövér halál. Félrerúgja a köveket. A fekete kövek koccanva nevetnek, az aprók szertespriccelnek mint a vér. Betemetik a lelkeket, mint a leveleket a sár. Sár és szenny. És nincsenek csillagok.
– Szép itt, kedvesem! Gyönyörűek ezek a fák! Gyönyörű kék az ég is! Régen láttam ilyen gyönyörű eget. Nem fázol?…
Fázom. A takaróm ellopták. Nincs többet fény itt. Zörögnek a csontok kint, rájuk fagytak a húscafatok. El kell égetni őket mind, mind! Holnap majd…
– Szeretlek! Szeretném kicsim, ha velem jönnél.
– Hová?
– Oda! – intett Roi a kezével a kék felé. Jössz?
A hajnal hirtelen tépte szét odakinn a sötétséget. Új nap kezdődött. Mozgolódás támadt odakinn. Mozgolódás támadt a kormos pince néhány szegletében is. A katonai bakancsok alatt felreccsentek kinn az üvegszilánkok. Jönnek?
– Fel, drága. Nekem mennem kell. Tudod, haldoklom. Ne rémülj meg, látom az arcodon, hogy megrémültél.
– Nem. Nem rémültem meg, Roi. Veled megyek. De merre?
– Mindenhová. Az egész Világegyetembe. Vannak máshol is kék egek, vannak máshol is zöldellő rétek és suhogó lombú fák. És akárhová is megyünk, a kezünk mindig összeér.
– Akkor jó. Akkor nem félek.
– Gyere! – mondta Roi, és teste aranyfénybe olvadt.
– Anna rámosolygott és könnyedén követte őt.
Amikor a milicisták egyike meglátta a fekvő nőt, felvihogott. Odahajolt hozzá és megbökte a mellét a géppisztolya rövid csövével. Aztán belerúgott a sípcsontjába, amely megreccsent a vasalt bakancs alatt. Amikor rájött, hogy a nő már nem él, káromkodott meg köpött.
*
– Szegény! – sípolta Mrs. Henry 1,679,200$, majd nagyot sóhajtva kikapcsolta a SuperVíziót.
*
„Álmaimban újra járom lépcsőidet.
Toporgok alant, gyermekként
újra megállok.
Végtelenséged pillanatomban.
Sebeiden felnövekszem.
Fáj a Léted – boldogságom.
Közvetlen vagy mindenütt.
Szíved előkészített Országom,
Uralkodom kincseiddel
Szavakat Neked építek,
Neked rakok mire jössz, csendet.
Némán mindent elbeszélek,
Csöndjeidben értelek.
Perceim neked vetem el:
Nekem egyre több marad,
Könnyeim neked görgetem,
Magtárba: magadba gyűjtesz.
Téged vetlek tenyeremből.
Megmaradsz, ha eleresztlek:
Tiszta Szónak, Magnak,
Éltető Halálnak.”
/Iványi Bernadett: Lépegető, csendet rakó/