“Mindenki harcol, csak úgy mellesleg… azt mondja: harcolok a kilóimmal, harcolok a betegséggel. Legyőztem ezt a betegséget! Ha mindannyian harcolunk, hogy akarunk békét?” (Bóna László: A béke te magad légy! c. előadása)
Egy éve történt, és nagyon mellbevágott a hír: 2023. augusztusában felavatták Magyarország első harckocsigyárát Zalaegerszegen. A 24 óra akkor így büszkélkedett a nagy eseménnyel:
„A rendezvényen Orbán Viktor miniszterelnök mellett beszédet mondott a Rheinmetall elnöke is. Armin Papperger a gyár megnyitása kapcsán rögtön két rekordról is beszámolt. Beszédében azt állította, hogy az üzem – a cégcsoporton belül világrekord gyorsasággal épült és – Európa legmodernebb, legkiválóbb harckocsigyára lesz.”
Aztán 2023. decemberben az RTL valóban már ezzel a csodahírrel állt elő:
„Elhagyta a gyártósort az első Lynx KF-41 a Rheinmetall német hadiipari cég zalaegerszegi üzemében… A kormányfő akkor azt is hozzátette, hogy a harci járműveket gyártó üzem mellett tesztpálya és kísérleti csarnok is van, vagyis a gyártás és a kutatás-fejlesztés egy helyen valósul meg, és kijelentette: – Ahogy a nagykönyvben meg van írva: made in Hungary a szó minden értelmében.”
És azóta is rendületlen hévvel készül Magyarország az új világháborúra: már óriásplakátokon, százmilliós hirdetésekkel költik az adófizetők pénzét arra, hogy szép nagyra duzzasszák az ország zsoldoshadseregét, amit az adófizetők pénzelnek.
Apropo: Magyarország állítólag az EU legszegényebb országa. Szóval valóban bele kell húznunk, nem igaz?
A minap az egyik heves nyári zápor lemosta a sallangokat, és feltárta a lényeget. Az alábbi kép mosolygott rám az egyik váci óriásplakátról:
Kérlek, ha nem világos, hogy miért olyan szomorú ez a vidám plakát, ne olvasd tovább ezt az írást!
Ha még mindig azt hiszed, hogy az embertársaink gyilkolása fog megóvni attól, hogy feldúlják otthonod a vérszomjas oroszok, ukránok, arabok, vagy akárkik, hogy a fegyverkezés fog megóvni attól, hogy szeretteid megalázzák és megkínozzák, akkor az élet legalapvetőbb törvényét még nem értetted meg. Ez a törvény a karma törvénye, az ok-okozat törvénye. Erre a sok-sok fájdalmas élettapasztalat érleli meg az embert: ha már elégszer öltél és megöltek, és elégszer nézted végig nővéreid, lányaid, feleséged megerőszakolását és felkoncolását, ha meghaltál már vért hörögve egy tüdőlövéstől, többé nem tud őszintén lelkesíteni a vidáman mosolygó hadfiak plakátja, nem dobogtatja meg hazafias hévvel a szívedet, hogy Magyarországon gyártják Európa legkíválóbb harckocsiját, mely akár egyetlen célzott lövéssel ezrek testét tudja majd felkenni a közeli házromok falára „made in Hungary”.
De hát akkor mi a megoldás? Ray Bradbury Egy darab fa c. elképesztő novellájában rámutat a lényegre. Mit okozna vajon, ha elporladnának a fegyverek? – hallgasd meg, felolvastam Neked:
Szóval elegendő-e a fegyverek ártalmatlanítása, hogy béke legyen körülöttünk?
Rajan Sankaran homeopata orvos kijelenti: minden betegség egy téveszmében gyökeredzik. A békétlenségünk egy közös betegség, egy ragályos elmebaj. És a téveszme jelen esetben az, hogy minden szenvedéseinknek, nyomorúságunknak a másik ember, nemzet az oka. Azaz a bajainkat krónikusan kivetítjük.
Észrevetted-e azt, hogy a fenti eszmefuttatásban a háború generálását a kormányra vetítettem? Na ez a békétlenség oka, helyben is vagyunk.
Amikor túl sok lesz a feszültség bennem, amikor már nagyon sokat pörögtem, vontam az igát, amikor „nagyon sokat dolgoztam azért, hogy most nagyon sokat dolgozhassak”, és itt fáj, ott szúr, tele vagyok betegéggel, meg dühöngenék, de kinek és minek? – mondod, vagy épp letargiádban már mozdulni sem bírsz, vagy úgy látod, évről évre szarabb az élet – nos, amikor ez már kollektív méreteket ölt, előfordulhat, hogy egyszer csak kirobban a háború?
2023 októberében szerveztem egy előadássorozatot a Béke Te magad légy címmel. Eddig csak a rövid összegzése volt elérhető, de most feltettem Neked Bóna László igazán döbbenetes előadását teljes egészében. Tudtad-e például, hogyan függ össze a rákbetegség a béke és háború témakörével? Mert bizony, nagyon is összefügg. Bóna László egy egészen meghökkentő megvilágításban tárja mindezt elénk:
De a lényeg, ahogy Bóna is kijelenti: a közösség gyógyulásának kulcsa az egyén gyógyulásában rejlik. Minden valódi gyógyító tudomány felismeri a test-lélek-szellem egységét, és arra törekszik, hogy túllendítsen életút elakadásaidon, feloldja mélyen gyökerező tévképzeteinket. Így működik többek közt a jóga és jógaterápia, a homeopátia, az antropozófus orvoslás, de az ősi alkímia is ennek a tudománya.
Tehát ha fáj a fejed vagy a hátad, ha stresszes vagy, ha magas a vérnyomásod, ha diabétesszel vagy más krónikus nehézséggel élsz, ha kilátástalannak látod az életed, azaz elakadások mutatkoznak a testedben, vagy lelki szinten, vagy holdudvarodban, a szociális körülményeidben: tehetsz úgy, hogy az egészségtelen körülményeket, a nyomorúságos helyzetedet, despota főnöködet vagy élettársadat okolod mindezért. Lehet, hogy sok igazság lesz benne, igen. Azonban gyógyulást csak azt hoz, ha az okokat önmagadban megkeresed és rendezed.
Békét akarsz Te is? Látod-e magadban a harcost? Én igen. Még mindig ott van. Ha nem így lenne, ez az írás is másmilyen lenne. Na, hát ezzel kell szembenézni – legalábbis nekem éppen ezzel. Remélem sikerül – és most a magam nevében beszélek. Mert én valóban békét akarok. Megéltem már elégszer ugyanis, milyen a háború.
Ezen a ponton kimentem az erdőbe és 4 napig ott éltem a csöndes, szerető fák ölelésében.
Mint a hagyma héjai, úgy váltak le rólam a feszültségek újabb és újabb burkai. Minden erdei meditációban újjászülettem.
Így értem arra a pontra, ahonnan visszatérve most új reménnyel és derűs szívvel tekintek körül.
“A nagy Toynbee, a remek történész mondta egyszer, hogy ha egy egyén, egy csoport, egy világ nem tesz meg mindent, hogy megragadja és alakítsa a jövőt, akkor a múlt sírjában porlad el.” (Ray Bradbury: A Toynbee-átalakító)
Levegőt adó és a klímát stabilizáló, gyönyörű erdőinket, állami utasításra, a magyar erdészetek jelenleg kivéreztetik, aztán elégetik. Elégetik a fák millióit a zöldnek mondott biomassza erőművekben. És mindezt a klímaválság idején, amikor a lehető legnagyobb szükségünk van egészséges erdőkre, melyek stabilizálják az időjárást és a klímát. Erről írtam Az élet védelme – a cselekvő remény útján c. blogomban.
Agócs József (Erdészeti és Faipari Egyetem, Növénytani Tanszék) már az 1990-as évek elején, Erdőéltetés c. könyvében (Ekvilibrium Kiadó) arról írt, hogy a magyar erdészet már nem rablógazdálkodóként pusztítja az erdőket, hanem ez már ellengazdálkodás. Egy olyan tehenészethez hasonlítja a helyzetet, ahol a teheneket éheztetik, majd levágják azelőtt, mielőtt tejet adhatnának.
A helyzet az elmúlt években ehhez képest durván romlott. Ma az erdészetek országszerte mindent megtesznek, hogy hektárszám végvágják gyönyörű erdőinket, amiről pontosan tudják: sosem lesz helyettük erdő a forró, aszályos nyarak miatt.
A napokban kivittem Szendőfi Balázs természetfilmest a Börzsönybe, hogy lefilmezzük azt az erdőpusztítást, amit az Ipoly Erdő Zrt. követett el az elmúlt években. Szendőfi Balázs egy olyan bátor filmes, aki nem csak a táj és élővilág szépségét képes ábrázolni, hanem meg meri mutatni az ember okozta pusztítás kontrasztját is. Ha még nem láttad a Hegyizene c. filmjét, érdemes Balázst meghívnod – szívesen elmegy ide-oda az országban, hogy levetítse pl. közösségi házakban; a döbbenetes film után pedig általában remek beszélgetés kerekedik.
Ahogy a drón felröppent és 400-500 m magasságból körbe néztünk a Börzsöny szívében, Királyházánál, azonnal láthatóvá váltak a sebek az erdőben. Olyan erdőrészek, amit az utóbbi években az erdészet nullára letarolt. Jelenleg ott tartunk, hogy a Börzsöny tetemes részét már kiirtottak – kicsit távolabb a turista utaktól, hogy ne tűnjön fel. És azt tervezik, hogy ezt folytatják.
Mi meg azt tervezzük, hogy ezt nem hagyjuk.
Amikor a börzsönyi pusztításról szóló filmecske dramaturgiáján töprengtem, szembesültem azzal, hogy milyen döbbenetesen nehéz ezt jól megfogalmazni. Van ugyanis egy élettörvény, amit először jóga mesteremtől hallottam, Paramahansza Joganandát idézve:
„Az nő naggyá az életedben, amire a figyelmed fordítod.”
Ha tehát a pusztítás képeit mutatjuk, akkor a pusztítást erősítjük, egy olyan jövőt teremtve, amit nem szeretnénk – ezt teszi évtizedek óta az állami felügyelet alatt tartott média, és meg is van a tragikus eredménye. Ma már az emberek legtöbbje álmodni sem képes mást, mint rémálmokat: pusztítást és háborút.
Én gyönyörű erdőkről álmodom, és erről szeretnék álmodni. Olyan erdőkről, ami közel áll az őserdő egyensúlyához. Olyan erdőkről, amelyet végtelenül tisztelünk, mert felismertük, hogy az élővilág csodás fajgazdagsága nélkül mi sem létezhetünk. És arról álmodom, hogy ezt már nagyon sok ember belül érzi, és nem csak érti. Egy olyan jövőről, hogy átéljük azt, hogy az erdő a társunk, barátunk, segítőnk, és ez a kapcsolat kölcsönös: egymásban tükröződünk, egymásba fonódunk. És ettől végre testileg lelkileg igazán jól vagyunk.
Na de ha csak a szépséget mutatjuk meg, az erdő békéjét, egészségét, gyógyító erejét, hol marad az ébresztés? Hol marad a sokk, hogy állj! Ez így nem mehet tovább! Igen is egy helyzetre lehet jogosan dühösnek lenni. Krisztus sem csak a szakállát vakargatta, mikor meglátta a templom előtt a pénzváltókat, hanem odalépett, és felborította az asztalukat, és közben azt üvöltötte, hogy takarodjatok Isten házából!
Szóval ideje összefognunk, és felébresztenünk magunkban az úgynevezett helyreállító haragot. A helyreállító harag a Lálana csakrához kapcsolódik, mely a torokközpont és a 3. szem közt található:
Felső csakrák az energiatestben.
A Lálana csakrát a kecsári mudrával lehet aktiválni: a nyelvet visszahajtjuk, és a nyelv hegye a kemény és lágy szájpadlást elválasztó részhez ér. Amikor a Lálana csakra aktív, az egész lényünket átjárja az életöröm és az élet szeretet. Ezért a helyreállító harag sosem személyre irányul, hanem egy tarthatatlan helyzetre.
Szóval ezt a kettősséget kell Szendőfi Balázs rövidfilmjének majd bemutatni. Az egészséges jövőt előrevetíteni, és egyben a helyreállító haragot felébresztenie erőteljes képeivel. És ez bizony nagy feladat. Majd megmutatom, hogy sikerült, ha készen leszünk.
Amikor mindezen töprengtem, újra beugrott Ray Bradburry csodálatos novellája, a Toynbee-átalakító. Arról szól, hogyan teremtett meg egy elkeseredett, világvége-orientált társadalom egy csodálatos, egészséges jövőt. A novellát ide kattintva olvashatod el. Vagy hallgasd meg alább – felolvastam Neked.
Az élet védelmében c. blogomban arról írtam, hogy a bolygót hűtő, a klímát stabilizáló fák millióit égetjük el biomassza erőműveinkben. Ezen erőművek jelenleg, legfőképp a tar- és végvágott erdőinkből állítják elő a villamos energiát. Ezek a letarolt erdők a súlyosan hibás erdészeti beavatkozás miatt, illetve a jellemzően forró, aszályos nyári időjárás miatt ma már nem tudnak megújulni. A biomassza tehát nem megújuló energiahordozó!
A biomassza erőművek egyesületének honlapján büszkén leírják, miért is olyan jó megoldás, amit csinálnak. A fák érdemeit sorolják fel, például, hogy oxigént termelnek, sőt, még a port is megkötik, kiszűrik.
Biomassza erőmű Pécsen. Forrás: Index.hu
Képzelj most el egy bírósági tárgyalást, ahol egy sorozatgyilkos így érvel:
– De bírónő, mindegyik olyan szép ember volt, csodás, fényes hajjal! Olyan kedves volt a kacagásuk, egytől-egyig jó humorú és intelligens személyek voltak.
– De hát akkor miért ölte meg és darabolta fel őket?
– Persze, hogy megöltem őket, hisz nekem is vannak igényeim! Kivettem a veséjüket és a májukat, és eladtam. Így jó volt nekem is, mert elég sok pénzt kaptam érte, hogy magas életszínvonalon tudjak élni. Mi itt a probléma?
A döbbenet az, hogy ma, Magyarországon (és szerte a világban) fák milliói kerülnek „vágóhídra”, és hasonló pszichopata érvekkel élnek a biomassza erőművek tulajdonosai és üzemeltetői, az energiaszektor politikai és gazdasági vezetői, valamint azok az erdészek (tisztelet a kivételnek), akik a mészárlást végzik és jóváhagyják. És ezek az emberek egyelőre nem idézhetők bűncselekmény vádjával bíróság elé, pedig éppúgy csodálatos, egyedi és gyönyörű, intelligens élőlényeket gyilkolnak halomszám.
Sőt, a fák tömeges legyilkolása része egy globális öngyilkossági kísérletnek. Mi ennek a mélyen fekvő oka? A materialista világ embere elzárta magát a transzcendenstől, így kétségbeejtően nem tudja, ki is ő valójában. Mert ha tudná, nem így viselkedne élő, lélegző, gyönyörű környezetével.
Amikor az alábbi, vidám, játékos hangulatú novellát olvasod vagy hallgatod, emlékezz arra, hogy ez nem a távoli jövő fantazmagóriája, hanem itt és most zajlik. Ezt éljük. És ebből az eszementségből kell kiemelnünk magunkat, méghozzá sürgősen.
Ehhez az egyik fontos lépés, hogy önmagunk részeként ismerjük fel az élő természetet. Azaz valódi önismeretre kell szert tennünk.
B.T. Aila: Halálkodni jöttünk
A halálkodás azt jelenti, hogy többen összeverődünk és végignézzük saját halálunkat.
A halálkodás csak pár évszázada jött divatba. Kitűnő dolog ez azoknak is, akik szórakozni akarnak és azoknak is, akik keresik a választ a Nagy Kérdésre. Én ez utóbbiak közé tartozom. Nagyon is foglalkoztat, hogy mi lehet a Halál.
Eljutottunk oda, hogy minden kérdést megválaszoltunk. Nincsenek fehér foltok többé, az emberi megismerés tökéletes lett. Így tudunk gyógyítani mindenféle betegséget, sőt, meg tudunk előzni mindenféle ragályt. Tudunk utazgatni a Kozmoszban ide-oda, a fizikai korlátok leküzdve. Az Időben is tudunk utazgatni. Nincsenek pszichés problémáink (sem az utazgatástól, sem egymástól). Optimálisan toleránsak vagyunk mind egymással, mind mindenféle lénnyel szemben. Csak egyet nem síkerült sehogyan sem kiokkumulálnunk: vajon mi lehet a Halál?
Vannak, akik azt mondják, hogy jól elvannak így is, hogy nem tudják mi is a Halál. Ezek többnyire azzal érvelnek, hogy a végén úgyis kiderül. Szerintük a Kérdés feltevése egész egyszerűen csupán fölösleges türelmetlenkedés. Ezek élete csakis szórakozásból áll az Univerzumban, hiszen minden kérdés megválaszolva, mi mást is lehetne itt csinálni! De engem — és a Világ jó része így van ezzel — határozottan érdekel a válasz. Kíváncsi fajta vagyok. Szerintem csöppet sem mindegy például az, hogy van-e létezés a Halál után, vagy csak egyszerűen szétmorzsolódunk, atomjainkra esünk majd, ha meghalunk. Bár az igaz, hogy akár így van, akár úgy, itt csak egy marad nekünk: a szórakozás. Jó dolog, hogy nincsenek problémák többé és csak szórakozhatunk egész életünkön keresztül.
Régen az egész kérdést szőnyeg alá söpörték. A vallások túlvilágról, mennyországról és pokolról, avagy folytonos újjászületésről beszéltek. A vallásos emberek ettől megnyugodtak. A nagy Tertulitttic azonban precízen bebizonyította híres munkájában, hogy mindegyik vallás alapvetően önellentmondásos, bármi legyen is a dogmarendszerének az alapja (lásd: Tertulitttic 1. főtételét). Sőt, bebizonyította, hogy bármely két vallás, tetszőleges dogmarendszerekkel, egymásnak is ellentmondanak legalább egy ponton (lásd: Tertulitttic 2. főtételét.) Következtetésképp: elvethetünk bárminemű vallásos fogalmat, ami a Halálról és az Utánavalóról adhatna valamilyen képet nekünk. Ekkor pedig úgy állunk, ahogy állunk: gőzünk sincs róla, hogy mi is lehet a Halál.
Egyetlen lehetőség van, hogy kiderítsük: eljárunk halálkodni.
Már régen felfedeztük, hogy minden döntésünkkel más jövőt választunk mind magunknak, mind pedig az egész Univerzumunknak. Ekképp az Univerzumunk megszámlálhatatlanul végtelen sok jövőre hasad. Ebben a végtelen sok jövőben minden döntéshozó lény (ember) végtelen sok alteregóban van jelen. Ha például úgy döntök, hogy itt és most kiugrom ebből az űrhajóból, amiben pillanatnyilag tartózkodom, akkor nagy valószínűséggel meghalok egy percen belül. Ha nem ugrom ki, tovább élek. Most!
Nem ugrottam ki, mert az marhaság lett volna. De az a lényem, aki kiugrott, most lassan fuldoklik. Ő is én vagyok, én is ő vagyok. Csak abban különbözünk, hogy egy picikét más jövőt választottunk.
A modern technika lehetővé tette, hogy ne csak a Kozmoszban és az Időben, hanem a Lehetőségek-terében is tudjunk utazgatni. Ha most elmennék a legközelebbi lakott bolygóra, beülhetnék egy Lehetőség-röptetőbe, megnézhetném, hogy miként fuldokol az az önmagam, aki kiugrott pár perce a hajóból, és aki e pillanatban már halott.
Az ember önmagát ismeri leginkább. A Lehetőség-röptetőt az ember arra használja leginkább, hogy időről időre megnézze saját haldoklását. Az önkutatás ezen módszere lehet az egyetlen, ami elvihet bennünket a Halál megértéséig (lásd: Tertulitttic 27. főtételét).
*
Becsaptam az iroda ajtaját. Az iroda ajtaján szándékomhoz híven megjelent a halálkodni mentem felirat, tájékoztatásul azoknak, akik éppen esetleg a következő félórában akarnának csip-csup ügyekkel megkeresni személyesen. Az ilyen kiruccanás a Cégnél mindenkinek engedélyezett, persze a saját anyagi kockázatára. Ha a következő félórában ugyanis valaki sürgős ügyben keresne, és elég fontos ember lenne az illető, akkor a saját költségemre visszamehetnék egy félórácskát az időben, nem nagy ügy, és fogadnám az illetőt, mintha el sem távoztam volna a szobából. Csak a rutinos megfigyelő venné észre azt az aprócska időörvényt, ami ilyenkor keletkezik, de még ha észre is venné, akkor is úgy tenne, mintha semmit nem vett volna észre, ahogy azt az illem megköveteli. Kérdezősködni pedig végképp nem illik, még ha fölöttem áll is rangban az illető. És különben is: halálkodni menni munkaidőben a legtermészetesebb dolgok egyike.
A folyosón egyenest a legközelebbi ablakhoz mentem és szélesre tártam. Majd kiugrottam az ablakon.
Eszeveszett gyorsasággal zuhant felém a föld. Néhány másodperc és a szél csak úgy fütyült a fülem mögött. A retinámba integrált stopper — ami automatikusan számlálni kezdett, amikor kiugrottam — pörgő számjegyei vörösre változtak, jelezve, hogy még három másodperc és becsapódom, aztán pedig szétlapulok az alattam elterülő betonon. Nagyot ásítottam.
A sikló ebben a pillanatban kapott el, és azonnal lefékezte a zuhanásomat. Amint egyenesbe jött velem a gép, odapillantottam a kockázati mutatóra. A francba — gondoltam félig mérgesen, de egy csöppet sem meglepődve a számon: 12 kilencesig biztos volt, hogy az ugrást túlélem és a sikló elkap. Semmi esélyem nem volt, hogy kinyiffanjak és szétlapuljak az aszfalton. A Rendszer most is tökéletesen működött és megmentett. Persze a mentés költségét már le is vonták a bankszámlámról. A Rendszer így akarja visszaszorítani a népszerű öngyilkossági kísérleteket és ezzel csökkenteni a saját terheltségét. A dolog csak azért működik, mert a legtöbb ember havi tíz tizenöt öngyilkossági kísérletnél nem engedhet meg többet, mert attól kezdve “éhezhetne”. Nekem azonban az anyagi lehetőségeim jóformán kimeríthetetlenek — úgy nevezett kozmogazdagnak számítok. Annyiszor kísérelhetek meg tehát öngyilkosságot, ahányszor csak akarok. Mostanában például akárhová megyek, úgy kezdem, hogy kiugrom az ablakon. Persze jóformán nulla az esélyem, hogy kinyiffantsam magam — ami kissé már unalmas. Hát igen, az embernek jóformán csakis a természetes halál marad. Szumma szummárum: döbbenetesen nehéz manapság kinyiffanni. De ennyivel mégiscsak tartozom a többi énemnek, nem igaz?
Csoda, hogy nagyon megörültem, amikor a számítógépem tudatta velem, hogy talált számomra egy sikeres öngyilkossági kísérletet? Ez a halálom a közeljövőben fog bekövetkezni, amitől még érdekesebb az egész. Sőt, egy olyan énem halálát nézhetem végig, aki nem is olyan régi döntési ponton vált el tőlem. Az eseménytől, mint mindig, most is teljesen izgalomba jöttem. Az öngyilkossági kísérlet koordinátáit átküldtem a közeli Lehetőség-reptér termináljába, és egyben foglaltattam egy röptetőt magamnak. És már indultam is: ki az ablakon.
A siklóban elég volt a Lehetőség-reptér képét magamban felidéznem, a kis masina máris irányba állt és vitt a célom felé. Gyorsan átszálltam a lehetőség röptetőbe. Az ajtó hangtalanul becsukódott mögöttem. Egy színes kavalkád, mintha egy gondolat-vízesés függönyén lépnék keresztül… és meg is érkeztünk. Kiszálltam a kis gépből.
Már két énem álldogált ott és halkan beszélgetett. Odaléptem hozzájuk. Kezet fogtam velük. Fő az önudvariasság. Fő az önbecsülés.
— Remélem, tanulságos halálunk lesz — kezdte az egyikünk a szokásos 1. számú udvariassági formulával.
— Remélem, kevesebbet szenvedünk s többet kapunk majd — mondta a másikunk a szokásos 2. számú udvariassági formulát.
— A Halál a nagy titok, talán most megérthetünk majd valamit belőle — mormoltam el a 3. számú udvariassági formulát.
— Odanézz, ott! — kiáltott közbe egyikünk, mire mindhárman felkaptuk a fejünket.
Eddig észre sem vettem, de az irodaházunk alatt a járdán voltunk. A fejünk fölött az a pici pont egyre sebessebben növekedett. Az utolsó, amit láttam, hogy egy nagyot ásítok… Majd becsapódtam a járda betonjába.
Szőrnyű látvány volt. Az agyvelőm szertespriccelt, és alaposan beterített mindhármunkat. A testem egy merő húscsomó és csontszilánk volt. Álltam ott és megfeszítve bámultam saját hullámat néhány sokat ígérő percig. Most valami gondolatnak kellene jönnie… — szuggeráltam magamnak. De nem jött semmi. Az agyam teljesen üres volt. Ezúttal sem kerültem a megoldáshoz közelebb — konstatáltam szomorúan.
Már búcsút intettem és elkezdtem a megadásteljes visszavonulást, amikor hirtelen az egyikünk előreugrott, és rávetette magát a hullánkra. Vadul rugdalni kezdte, és közben olyanokat üvöltözött, hogy ”legalább megmukkanhattál volna előtte, te szemét”, meg hogy “ma is cserbenhagytál bennünket, te dög”, meg efféléket. Megborzongtam. Ennyit az önbecsülésről — gondoltam. Majd hátat fordítottam őrjöngő énemnek — aki változatlan dühvel rugdalta a szétroncsolódott testet —, beszálltam a várakozó Lehetőség- röptetőbe, és visszaszállíttattam magamat saját lehetőség-alterembe.
Lehetőség-reptér várójában odamentem az egyik ablakhoz és egyetlen mozdulattal szélesre tártam, majd kiugrottam.
Az utolsó másodperc előtt megint elkapott az ásítás.
Majd alám csúszott a sikló és elkapott. A bankszámlámról persze nyomban levonták a megmentésem árát. Nem rokkanok bele.
*
A kopogtatásra nehézkesen kinyitottam a szemem. Azt akartam mondani, hogy szabad, de mielőtt megszólalhattam volna, a betegápoló válaszolt helyettem. A korterem ajtaja óvatosan résnyire nyitódott, majd a saját, kipirosodott arcom tűnt fel a fénysáv közepén. Istenem, hát még itt is megtaláltak?!
Amikor pár éve nagy levegőt vettem és rászántam magam, hogy véglegesen a Rendszerhatáron túli múltba költözöm, azt reméltem, hogy önön kíváncsiságom nem lesz olyan nagy, hogy ide is kövessenek. A kockázat miatt. A Rendszerhatáron túli múltban ugyanis a Rendszer nem tudja biztosítani az egyén biztonságát illetve a megmentését. Itt, a régmúltban, az embert például agyonütheti egy elszabadult tetőcserép, elütheti egy autó, vagy akár még az is előfordulhat, hogy tüdőrákot kap a szennyezett levegőtől; semmi sincs biztosítva. Nem a kockázatot kerestem. Sem nem a Halált vágytam, amikor az időgép többszöri figyelmeztetését törölve végül rávettem a masinát, hogy landoljon velem itt, a 21. században. Pusztán a válasz izgatott a nagy Kérdésre. Évtizedek több tucatnyi halálkodása semmiféle eredményt nem hozott. Úgy gondoltam — nem tudom, hogy miért —, hogy itt, ebben az időben meg fogom találni a választ. Itt nincs lehetőségem halálkodni járni ugyanis. Ezzel szemben az életem minden perce életveszélyben forog. Pont ellentéte tehát az én koromnak, ahol az életbe belepusztulni szinte lehetetlen. Talán, ha most majd azért kell küzdenem, hogy életben maradjak…, akkor talán a válaszhoz is közelebb kerülhetek.
Amikor az első balesetem után lábadoztam a korházban — egy autó ütött el, úgy egy félórával azután, hogy megérkeztem ebbe az időbe — majd megevett a dögunalom. Elküldtem az egyik ápolót a könyvtárba és olvasni kezdtem — ilyet még soha nem csináltam azelőtt, mert ott volt a holo-tv és az ezernyi interaktív show, úgyhogy senki sem olvasott vagy csinált valami olyasmit, amit egy kis jóindulattal annak nevezhetnénk. Mivel az itteni tv-műsort primitívnek és nézhetetlennek ítéltem, mit volt mit tenni, beleástam magam a legkülönbözőbb könyvekbe. Az olvasás élménye teljesen új volt és megrészegített. Annyira, hogy amikor a zárójelentéssel kiballagtam a korház kapuján, járás közben egy izgalmas regényt bújva, piff, hát nem megint elütött egy autó! Újabb hat hét, újabb tíz-tizenöt könyv. Azért legközelebb óvatosabb voltam. Eltelt vagy három hét anélkül, hogy a legkisebb bajom lett volna. Már-már büszke voltam magamra. Amikor is hirtelen rosszul lettem. Vakbélgyulladással operáltak meg két nap múlva. De sebaj, nyeltem a könyveket, mint epebajos a tiltott sósmogyorót: minden nap könyvvel aludtam el és könyvvel ébredtem. A könyv az életemmé vált. És mit kerestem a könyvekben? Természetesen a Választ kerestem a nagy Kérdésre! Hiszen minden más kérdés meg volt már válaszolva.
Megszállott módjára kutattam. Azt mondják, hogy ezt a saját időmben is megtehettem volna? Azt mondják, hogy a könyvek semmi újat nem mondhattak nekem, hiszen ha bennük van a válasz, akkor azt Mi, akik számára minden válasz ismert, már tudnánk? Részben igazuk is van! Csakhogy én a fejembe vettem, hogy létezik a Válasz, és itt megtalálom. És éreztem, hogy meg is fogom találni. Éreztem, ahogy közeledem hozzá. Fokról-fokra, balesetről-balesetre, könyvről-könyvre…
És egyszer csak nyilvánvaló lett az egész. Röhejesen nyilvánvaló. Tisztán láttam és értettem, hogy mi a Halál. Nagyot kacagtam…
Ekkor ütött el az a Kamion. Azt, hogy kamion volt, csak később mondták el nekem. A korházban napokkal később szivárgott vissza némi öntudat forró, sónehéz, magatehetetlen testembe. És nemsokára jött újból a szuroksűrű öntudatlanság…
A korterem ajtaja hirtelen szélesre vágódott, és hosszú libasorban bemasírozott több mint egy tucat alteregóm. Gyorsan az ágyam köré gyűltek. Hát megtaláltak. De hisz nem is haldoklom…? Vagy igen? Miért vannak itt? Biztos, hogy haldokolnom kell, ha még azt is vállalták, hogy utánam jönnek ide, a Rendszerhatáron túli múltba. Szóval haldoklom — konstatáltam szomorúan. A következő pillanatban viszont már dühöt éreztem: és ezt miért nem mondták nekem az orvosok? Végignéztem az arcaikon, az arcaimon. Mindegyik fényes volt az izgalomtól; a szokatlan sápatag neonfény, mint valami különös izzadság, úgy folydogált le a fejükről, a homlokukba, a füleik mögött. Undorító! Idejöttek, hogy kilessék az én halálomat, hogy megzavarjanak saját halálom szent intimitásában, ami egyedül csak rám tartozik. Aztán eszembe jutott, hogy ők is én vagyok, tehát nem zavarhatnak meg az intimitásomban. Vállat vontam — ettől iszonyú fájdalom hasított végig a gerincem mentén — hiszen csak halálkodni jöttek. Végül is ennyivel tartozom magamnak.
Néztem őket, ahogy körbe, meredten figyelnek, hátha elmondom nekik, hogy mi a Halál. Azt, hogy itt vannak, azt bizonyítja, hogy az életemből csak néhány percecske maradt. Tehát haldoklom. Haldokolnom kell… Szorosan becsuktam a szemem, és végigvizsgáltam gondolatban magamat — de nem, nem éreztem semmi különöset. Persze időnként iszonyú fájdalom hasított végig rajtam, de… nem haldokoltam. Rájuk néztem ismét, majd akadozva megszólaltam:
— Srácok, húzzatok haza! Nem haldoklom.
Néma csend fogadta a bejelentésemet. Majd egyikünk, aki a lázlapom előtt állt — furcsa, számomra ismeretlen divatú ruhát viselt egyébként — megszólalt.
— Még három perc, és halott leszel.
— Biztos? — kérdeztem izgatottan.
Némán bólintott. Némán bólintottak.
— Nagy esemény ez nekünk. Jó, hogy vagy olyan állapotban, hogy tudsz beszélni. —mondta ugyanaz az alteregóm. Úgy látszik, hogy hallgatólagosan mindegyikünk elfogadta őt szószólónak.
— De én nem haldoklom.
— Tudod, hogy nem lennénk itt, ha három perc múlva nem köszöntene be a nagy Esemény.
Tudtam. Persze. Szóval három perc. De ha jól vagyok…? Mit nekem egy kis kamion. Idejöttem a veszélyek közé, és hát állom a gyűrődést, ez van.
— Rájöttél, hogy mi a Válasz? — szólt a szószólónk.
— Rájöttem — mondtam tűnődve, az igazságnak megfelelően.
Izgalomba jöttek. Mocorogni kezdtek. Közelebb nyomultak. Készenlétbe álltak. Mintha az utolsó szavakat suttogva akarnám elmondani, és a fülüket a számhoz kellene majd tapasztaniuk. A marhák!
— És? Mi a Halál? — nyögték többen is, és még közelebb furakodtak.
Rájuk mosolyogtam:
— A Halál az Élet — mondtam. Végignéztem rajtuk. Az arcukon nem látszott a megvilágosodás. Nagy levegőt vettem, és folytattam:
— Van Mennyország és van Pokol. Tudjátok, hogy az mi? A keresztények szerint ez a két végállomás, ahová a Halál után megérkezünk.
— De Tertulitttic 1., 2. és 3. főtétele szerint — kezdte a jobb oldalon, a fejem mellett álló — a vallásoknak nem hihetünk. Vallásos lettél ebben a primitív korban?
— Nem. Nem vagyok vallásos. Tertulitttic főtételeit pedig én is ismerem — mondtam nekik béketűrő hangon. — De a keresztényeknek abban igazuk van, hogy van Mennyország és van Pokol. Továbbmegyek. Sok keleti vallás pedig az Újjászületést és a Nirvánát emlegeti, mint a Halálra rákövetkezőt.
— Na látod! Tertulitttic 2. főtétele. Máris megtaláltad az egyik ellentmondást.
— Most vitatkozni jöttetek, vagy Halálkodni? — kérdeztem mérgesen.
— Halálkodni — mondták többen, kórusban.
— Akkor meg pofa be, és hagyjatok beszélni! Elvégre én haldoklom és nem ti, vagy nem igaz? — mondtam, és szúrósan végignéztem rajtuk. Mindegyikükön időztem jó pár másodpercet. Nem siettem. Érezzék csak, hogy ketyeg az az óra, a szentségit neki! Majd megköszörültem a torkom, és újra belekezdtem:
— Szóval, a Nirvánánál és az Újjászületésnél tartottam. És arra a felismerésre jutottam, hogy mindkettő valóságos dolog. Mindkettő Igazság.
— De előbb nem azt mondtad, hogy a Mennyország és a Pokol létezik? — kérdezte a szószólónk.
— De. Mindkét igazság Igazság. A Mennyország és Pokol az Igazság egyik arca, a Nirvána és Újjászületés pedig a másik arca, ami a Halált illeti. Az Igazságank mindig több arca van. — Elgondolkoztam egy pillanatig, majd hozzátettem: — Aminek nincs több arca, arról el sem lehet dönteni, hogy Igazság-e egyáltalán.
— Csakhogy Tertulitttic 34. főtétele kimondja, hogy az Igazság mint fogalom, nem definiálható, nem megfogható és így nem is létezik. — szólalt meg ismét a fejemnél, jobb oldalon álló alteregóm.
— Csakhogy én leszarom Tertulitttic-ot, az összes főtételével egyetemben.
— Tertulitttic korunk legnagyobb filozófusa volt! — mondta szikrázó szemekkel, vörös arccal az alteregóm.
— Hagyd már beszélni! — intette le a szószólójuk.
Vártam néhány másodpercet, amíg a moraj elült. Majd nagy levegőt vettem, és folytattam a felvilágosításukat.
— Fogadjuk el, hogy van Isten, és Isten jóságos. Szerintetek miért ítél egy jóságos Isten valakit Pokolra, ha valóban jóságos? Tovább megyek: hogyan ítélhet valakit Mennyországra, ha valóban jóságos? Elmondom nektek: sehogyan. Isten Újjászületésre “ítél”. Új lehetőségre, hogy szembe nézz azokkal a problémákkal, amikkel Halálod előtt nem sikerült szembenézned. Vagy szembe néztél, de alulmaradtál. Az Élet Isten teremtette csiszolóműhely. Innen nem kerülhetünk ki mindaddig, amíg tökéletesek nem lettünk — mondtam.
Döbbenve láttam, hogy többen mosolyognak. Döbbenve láttam, hogy többen az órájukra pillantgatnak közben. Tehát már csak másodperceim lehetnek hátra? Megborzongtam.
— Csakhogy nincs olyan, hogy Isten — üvöltött fel szörcsögve a Tertulitttic hívő kolléga — ugyanis Tertulitttic 61. főtétele kimondja, hogy…
— Csönd! — kiáltott rá izgatottan az egyikük. — Még tíz másodperc…
Nagyot nyeltem. A francba! De hát jól vagyok! — akartam közéjük üvölteni…
— Beszélj! — parancsolt rám a szószólójuk.
És én beszélni kezdtem a parancsra. Gyorsan, hadarva kezdtem beszélni:
— Mit is mondjak még? Mit csinálunk mi, mindahányan? Halálkodni járunk. A nagy problémánk pont az, hogy nem merünk igazán önmagunkba nézni, nem merünk azzal szembe nézni, hogy milyen gyerekesen ostobák is vagyunk. Hitegetjük magunkat azzal, hogy már mindent ismerünk, és minden kérdésre tudjuk a választ, pedig semmit sem tudunk. Mert ebben az egy kérdésben, a Kérdésben, akár csak valami fraktál képében, benne van egész Életünk, és minden tudásunk önmagunkról és a Világról. Csak az tudhatja meg, hogy mi is a Halál, aki elég bátor hozzá, hogy beismerje: tudja a Választ. És csak annak nem kell majd újra és újra, életek és halálok százain át, vagy ha úgy tetszik, Poklok százain át ezen a kérdésen csámcsogni újra és újra, aki be meri ismerni, és aki előre is mer lépni.
*
Lövés dörrent. A szerencsétlen, félnótás alteregóm némán hanyatlott vissza korházi ágya párnái közé. Mindahányan voltunk, a gyilkosra meredtünk. Ostobán állt ott a halott jobb oldalánál. A pisztolyt lassan leeresztette. A súlyos pisztoly a földön koppant. Mennyivel halkabb volt ez, mit az előző lövés — csak erre tudtam gondolni. Csak ez töltötte ki a gondolataimat. A lövés minden mást kiradírozott.
— Nem… értsétek meg, nem tehettem mást. Tertulitttic 81. főtétele szerint… — elcsuklott a hangja — tudjátok…, Tertulitttic 111. főtétele, kimondja, hogy, hogy…
Elhallgatott. Hirtelen megfordult és kiviharzott a korteremből.
Nem szóltunk egy szót sem. Elkezdtünk szétszéledni. Mindenki ment a maga útján, vissza a saját lehetőség-alterébe.
Miközben magamra zártam az apró Lehetőség-röptető ajtaját, szomorúan arra gondoltam, hogy már megint nem jutottam a Válaszhoz közelebb. Nagy kár. Pedig olyan ígéretesnek tűnt ez a Halálkodás.
Ha még nem olvastad el a Részegséget és annak előszavát, érdemes ezzel kezdened, ide kattintva.
A Másnaposság c. novellám, amit alább olvashatsz, bár sokkal lágyabb hangvitelű, mégsem ellenpontja a Részegségnek, hanem következménye annak. Arról szól, hogy a jól létet és a biztonságot egyetlen kormány vagy vallási hatalom sem képes biztosítani az ember számára. Az agresszió és fájdalom meghaladásának a kulcsa bennünk van. Ehhez pedig őszintén szembe kell néznünk minden kötöttségünkkel, megszokásunkkal. Le kell fejteni magadról a húsba vágó köteleket, berögződéseidet. Ehhez belülről kell akarni és cselekedni a jót, méghozzá úgy, hogy felragyoghasson gyönyörű emberségünk.
A Másnaposság c. novellámat alább olvashatod, vagy meg is hallgathatod:
B.T. Aila: Másnaposság
Senki nincs körülöttem, aki ne szeretne. Ez is egyetlen napon derült ki, egy olyan napon, amikor a dolgok kiderülni szoktak manapság: egy hivatalosan beiktatott másnapon.
Ilyen másnap minden hónapban van. Minden hónapban más dolognak van másnapja, valami olyan dolognak, ami egyébként hosszú távon beszorulna az emberbe, szétfeszítene minket belülről, ha nem adnánk neki időnként lehetőséget, hogy kiforrjon, ahogy az eltett savanyú forr ki a befőttesüvegből. Ilyenek vagyunk. A Regulák pedig kellenek, sablonjaik nélkül fortyogó káosszá válna ez a Földünket egyre vastagabban beborító embermassza. Regulák nélkül — mondják és hisszük — jönne a hanyatlás, a nyomor, jönnének az elkerült századok, ami ellen pedig annyit dolgoztunk az elmúlt ötven évben, hogy mégiscsak elkerüljük őket, összefogva, fog szorítva, magunkat is fájdalmasan átalakítva, egyéniségünket pedig sablonokba szorítva és “optimalizálva az életvitelünket”, hogy ez — bizonyos vagyok benne — az emberiség legnagyobb tettei közt jegyezhető.
Nem iszunk alkoholt, de van alkohol-másnapunk, amikor minden állampolgár annyit ihat, és iszik is, hogy jóformán egyetlen józan embert nem találni ilyenkor sehol; és nem eszünk káros, az emberi szervezethez nem illő dolgokat, mint a hús és az édességek, viszont a nagyevés-másnapunkon bizony teleesszük magunkat mindenféle “jóval” akár a rosszúllevésig, hiszen utána megint egy évig kell majd minderre “böjtölnünk”. Van közszennyezés-másnapunk, amikor mindenki annyi szemetet hajít el mindenfelé, hogy az utcák ahhoz hasonlíthatók a másnap végére, mint ahogy régen néztek ki egy-egy lombtalanítás alkalmával; ilyenkor szabadon és önfeledten cigarettacsikkeket pöckölhet el az ember a villamosmegállóban, és vadul pufogtathatja egy álló esztendeje a garázsban porosodó, benzinzabáló autóját. Van semmittevés-másnapunk, amikor csak “döglődünk” egész nap otthon, hogy még a pizsamát sem húzzuk le, és élvezzük, hogy tökéletesen passzívak lehetünk egy nap erejéig. És többek között van csillagos ég másnapunk, amikor is mindenki felemelheti a fejét, és egész este a csillagokat bámulhatja, és ábrándozhat mindenféléről. És mindezek felett van szeretet-gyűlölet másnapunk is — szerintem ez a legfontosabb mind között — amikor is mindenki szabadon kimutathatja az érzelmeit — amelyeket egész évben visszatartott magában, mert vissza kellett tartania a Regulák szerint —, szabadon szerethet és gyűlölhet ilyenkor bárkit, otthon és az utcán, vagy akár a munkahelyén.
A szeretet-gyűlölet másnapunk a kedvencem. Persze csak azután lett így, hogy átalakították, és bejött ez a pecsételős rendszer. Azelőtt ugyanis ezen a napon a szeretet és gyűlölet kifejezésére nem voltak szabályok, mindenki úgy fejezhette ki a benne rekedt érzelmeket, ahogy akarta. Ilyenkor százával látott az ember az utcán egymást simogató, egymással csókolódzó párokat, de előfordult az is, hogy itt-ott nyilvánosan szeretkező emberekre bukkant. Valami rejtélyes oknál fogva azonban ezek száma évről évre gyarapodott; a pecsételésre váltást megelőző években, emlékszem, tömegesen szeretkeztek nyilvánosan még a tömegközlekedési eszközökön is, ismerősök és ismeretlenek egyaránt. Nyilvánvaló volt, hogy mindez már-már csak egy fékevesztett, országnagy orgia, s bár úgy látszik, hogy sokaknak ez kell, hogy a bennük szorult érzelmeket ilyenkor kellően kitombolhassák, de mégis szükség lenne valamilyen kontúrra.
A végső döntést a szeretet-gyűlölet másnap alkalmával felszabadult gyűlölet-rész miatt kellett mégis meghozni. Kezdetben az emberek csak üvöltöztek, csak mocskolták mindazokat, akiket némán, merev arccal utáltak egész éven át, időnként szemen köpték és felpofozták a másikat, legfeljebb megrugdalták egy kicsit. De aztán divatba jöttek a késelések, a csonkítások — lévén ezen a napon mindez legális volt, legalábbis a Regulák szerint —, és felvonultak más, “élénk” kifejezőeszközei a bennük szorult gyűlöletnek, és hamarosan mindezt olyan találékonysággal és rendszerességgel csinálták egyesek (persze csakis ezen másnapok alkalmával), hogy arra még Sade márki is büszke lett volna. Muszáj volt megváltoztatni a Regulát. Ezt azért mégsem lehetett megengedni, még ha egyetlen napról volt is szó. A gyűlölet-szeretet másnap szabályait persze úgy módosították, hogy azért az is ki tudja élni a benne szorult vágyakat, akinek ilyen szélsőségekre igénye volt, de ezután mindezt csakis felügyelet mellett tehette. Így például nem ölhetett meg bárkit, csak aki nagyon szerette volna, hogy megöljék (ehhez persze az kellett, hogy arra a személyre előtte át tudja vetíteni minden gyűlöletét; kis kompromisszum az egyénnek, nagy előny a társadalomnak).
Az effajta extrémitásokat nem kedvelők szeretetének és gyűlöletének kifejezésére pedig kitalálták a pecsételést. Ezen a másnapon mindegyikünk elővette a saját monogramos, pirostintás Szeretlek és feketetintás Gyűlöllek feliratú pecsétjét. Ha a másnap folyamán összetalálkozott valakivel, akit szeretett vagy épp csak szimpatikus volt neki, máris rányomta a bőre egy szabad részére a szeretet-pecsétjét, ha pedig valaki olyannal futott össze, akit utált vagy történetesen csak nagyon nem volt neki szimpatikus, a feketetintás pecsétjével jelölte meg az illetőt. A nap végére tele volt mindenki fekete és piros pecsétfoltokkal, a legtöbb általában a homlokunkon, arcunkon, vállainkon és a karjainkon volt, mintha kétszínű pikkelyekkel tetováltattuk volna végig a testünket.
Szép dolog ez. Borzongató dolog, hogy az ember magán hordja azoknak a jelét, akik utálják és azoknak, akik szeretik. Jó dolog, mert legalább így, összeszámolva este a pecséteket, az ember megtudhatja, hogyan is áll az emberekkel. A festék persze lejött rólunk az esti fürdés alkalmával. És amikor lemostuk őket, úgy érezhettük, hogy tiszta lapról indulunk. Most megint tennünk kell majd azért, hogy szeressünk és hogy szeressenek, ahogy azért is, hogy gyűlöljünk és hogy gyűlölhessenek.
*
A szeretetet-gyűlölet másnap mindannyiunk kedvence volt. Mint oly sok dolog, már maga ez is egy ilyen szeretet-gyűlölet másnap alkalmával derült ki jó pár évvel ezelőtt. Jól emlékszem arra a másnapra. Amint a feleségem és a gyerekeim arcáról lehullt az érzelemmerevség-póz — az a kifejezéstelen közöny, amit a Regula kényszerít ránk, hogy sem arcunk, sem szavaink, sem pedig gesztusaink ne árulkodjanak a bennünk lapuló érzelmekről —, lényük felragyogott, szemük csillogni kezdett, s miközben mindegyikük össze-vissza nyomkodta piros pecsétjével a többieket, nevetve kiabálták a világnak, hogy ez a másnap a világon a legszenzációsabb találmány. Boldogan helyeseltem nekik a reggeli közben, hogy én is így gondolom — aznap szabad volt —, és sokat nevettünk, és sírtunk, és kitárgyaltuk, hogy ki-kit szeret vagy éppen utál még, és hogy kit szeretne ma megjelölni a pecsétjeivel. És megbeszéltük, akkor először, hogy ezt a csodálatos másnapot tartjuk a legnagyobbra, és megbeszéltük, hogy ezt egy hatalmas, fényes vacsorával is meg fogjuk ünnepelni a nap végén, amikor már mindenki kellően kitombolta az érzelmeit. A vacsora pedig, emlékszem, rendkívül jól sikerült; mindenki elmesélte, hogy kit pecsételt meg aznap, megmutogattuk egymásnak a saját pecsétgyűjteményünket — a feleségemnek, emlékszem, még a fenekén is volt szeretlek pecsét, amitől egy kicsit féltékeny is lettem, amit nyomban ki is mutattam, hiszen szabad volt, de aztán emlékeztetett rá, hogy azt még én nyomtam rá reggel, miután felkeltünk. Nagyokat nevettünk aznap, és azon nyomban elhatároztuk, hogy minden évben ilyen vacsorával fogjuk zárni ezt a fantasztikus másnapot. Mindenki nagyon boldog volt, és ezt mindenki ki is fejezte — aznap mindez szabad volt a Regula szerint.
Nem is tudom, hogy azelőtt miért nem voltak ilyen jók ezek a másnapjaink. Ezt azonban nem tudtam kideríteni, hiába is próbálkoztam másnap. A feleségem már ismét hidegen és tárgyilagosan válaszolgatott, éppúgy, ahogy a gyerekeim, és így ugyancsak nehéz volt visszaidézni az elmúlt másnap élményeit, már csak azért is, mert engem is kötött a Regula: hamar beláttam, hogy minderről nem lehet az érzelemmerev-pózban beszélgetni, és hagytam ezt a kérdést is, ahogy már számtalant. Hiába, vagy kérdések, vagy a Regula — belénk verték ezt alaposan, már kisiskolás korunktól kezdve. Örültem — persze csak magamban — annak, ami van, és nem kérdeztem semmit. E nélkül a bölcsesség nélkül ma létezni majdnem lehetetlen. Ez áldozat persze, de inkább ez, mint azok a rettenetes, elkerült századok.
Az idei Másnap azonban számomra mindegyik szeretet-gyűlölet másnapnál emlékezetesebb volt. Kiderült ugyanis, hogy mindenki szeret. Én nem tudom, hogy történhetett, hogy mindenkiben így meggyűlt a szeretet irántam. Volt már, amikor sok piros pecsétet kaptam, elismerem, de hogy más se borítsa a testemet a nap végére, ilyen soha nem fordult még elő velem! Mert ha otthon ülök egész nap, és így csakis azokkal találkozom, akik szeretnek, a családommal, akkor azt mondom, hogy érthető a dolog. (Bár tavaly és tavaly előtt, szomorú, de így van, a fiam gyűlöllek pecsétet nyomott a homlokomra. De most még ő is piros pecsétet adott.)
Ez a másnap reggel pont úgy indult, mint a többi szeretet-gyűlölet másnapom: boldogan üdvözöltük egymást, szertartásosan megpecsételtük egymást, majd felettébb lármásan reggelihez ültünk. Az arcaink, akár csak egy fazékfedő a zubogó víz felett, csak úgy remegtek, ahogy a belőlünk előforró érzelmek próbálgatták felszabadított határaikat. Boldogok voltunk és ezt egymás tudomására is hoztuk, és élveztük, hogy kimondhatjuk, kifejezhetjük boldogságunkat. Aztán szétszéledtünk, ahogy szoktunk. A gyerekek iskolába, a feleségem és én munkába. Ahol persze ez egyszer nem a tanulás, a munka volt a fontos, hanem az érzelmek és a pecsételés. (Megjegyzem, hogy ennek így kellett lennie; különben nem tudnánk kellően hatékonyak lenni a többi napokon, s nem tudnánk kellően koncentrálni a feladatunkra sem. Ezáltal fejlődik eléggé gyorsan a társadalmunk, ma már abszolút hatékonyak vagyunk. A hatékonysághoz pedig kellenek a másnapok, hiszen emberek vagyunk.)
Az első komoly meglepetés tulajdonképpen akkor ért, amikor kiléptem a lakásunk ajtaján, és épp belerohantam a házmesterbe. Boldogan üdvözölt, és a vállamra nyomta vörös pecsétjét. Érdekes — gondoltam, hiszen azelőtt egyetlen ilyen másnapon sem mutatta ki, hogy különösebb érzelmeket táplálna irányomban. Most meg egyértelműen tudtomra adta, hogy kedvel. De vajon mi lehet az oka? Aztán a buszmegállóban, miközben a buszra vártam, két ember is vörös pecsétet adott nekem. Mindkettőt csakis látásból ismertem, évek óta együtt utaztunk a buszon reggelente. Az egyiknek még a nevét sem tudtam. Vajon akkor miért szeretnek? A buszon aztán újabb két pecsét csattant, vörös és vörös. Az egyik egy ismerősöm volt. Múlt évben feketét kaptam tőle, és én is feketét adtam neki. Azóta alig beszéltünk. Miért adta? — morfondíroztam erősen magamban. Ő láthatólag nagyon boldog volt, hogy lát, és hogy pecsétjével nyomatékosíthatja, hogy mennyire szeret. A másik szeretlek-pecsétet a buszon egy vadidegentől kaptam. Azt mondta, hogy csak mert olyan végtelenül boldog, és mert én olyan végtelenül szimpatikus vagyok neki, azért adja. Megköszöntem, de én nem éreztem kedvet, hogy viszonozzam szeretetét. Mire a munkahelyemre értem, már volt egy kis fejfájásom a sok gondolkozástól, hogy vajon mi változott. Vajon miért szeretnek engem ezek ennyire? Zavart voltam, s bár örültem a sikeremnek, bevallom, egy picit vágytam már rá, hogy valakitől egy fekete pecsétet is kapjak. Úgy éreztem, hogy az helyrebillentené ingataggá vált lelkinyugalmamat.
De nem! A munkahelyemen mindez folytatódott. Már a portánál három piros pecsétet kaptam, kettőt a karomra, egyet a homlokomra, és még négyet, mire a szobámba értem. Őrület! Az egyiket észre sem vettem, valaki a tömött liftben nyomta a nyakam hátuljára. És így ment ez tovább. Minden kollégám, akivel összefutottam, már húzta is elő a piros pecsétet, sőt, volt, aki a nyakamba is borult utána. Mi történhetett? Aztán hivatott a főnök, akit magamban mindig is utáltam, és meg voltam róla győződve, hogy ő is így van ezzel, s csakis azért tart a vállalatnál, mert kell a munkám, és egyenlőre nem talált mást, aki helyettesítene. Reménykedve mentem elébe. Fekete pecsét reményében. De már a titkárnője kiakasztott. Amint beléptem, közölte velem, hogy szeret, s megkért, hogy vegyem le a cipőmet — mindezt pirulva mondta — mert a talpamra akarja nyomni szeretet-pecsétjét. Hiába ellenkeztem, ő nem tágított. Elővettem a fekete pecsétem, és a homloka közepére nyomtam. Ő azt mondta, nem baj, ő akkor is szeret. És nem tágított. Egyre idegesebb lettem. Persze nem vettem le neki a cipőmet. Végül a karomon pecsételt meg nagy, vörös pecsétjével. Jéghideg volt a fém érintése, ahogy a bőrömbe nyomta a szeretlek feliratot. És akkor jött a csúcs: a főnök szeretet-pecsétje. A jobb halántékomra nyomta. — Szeretlek, barátom — tette hozzá, és rám kacsintott. — De miért? — kérdeztem. — Én utállak! — mondtam meg nyíltan, és megpecsételtem én is a homlokán. A fekete pecsétemmel! — Nem baj, én szeretlek. Ne is kérdezd, mért, csak úgy — mondta. — Valami van benned, valami… amitől a piros pecsét után nyúl az ember. Hm. Számomra is meglepő — vallotta be. Félelmetes volt, ahogy utána rám nevetett.
Ezután határoztam el, félig dühömben, félig kétségbeesésemben, hogy mostantól fogva szórni fogom a fekete pecséteket. Csakazért is! De mindez nem számított. Csak úgy zuhogtak rám a szeretlek-pecsétek, változatlanul. A bőröm vöröslött már, szinte egybefolyt rajta a sok szeretlek-tinta, mindenhol ott voltak, már a hátamon és a lábszáramon is. Mire hazaértem, úgy undorodtam magamtól, mint még soha. Csak az esti fürdésre vágytam — ez egyszer nem a nagy és fényes vacsorára —, hogy lemoshassam magamról a fél világ ragacsos szeretetét.
Félve nyitottam ki a lakásunk ajtaját. Féltem, hogy mit szól majd vöröslő bőrömhöz a feleségem, féltem, hogy mit szólnak majd hozzá a gyerekeim. És amint belépek, az ajtó mögül a lányom rám veti magát, és fülemre tapasztja nagy, undorító, cuppogó és nedves szeretlek-pecsétjét. Felüvöltöttem. És elborult előttem a világ.
— Utállak benneteket mind, értitek! Utállak mind! — kiáltottam. — Hogy tudott így meggyűlni bennetek ez a sok szeretet!? — sziszegtem, és közben vöröslő fülemről teljes erőmből próbáltam ledörzsölni lányom legutóbbi tettét.
Agyonpecsételt arcom harcimaszkként izzott fel az esti lámpafényben. Ez az indián harcifesték, ez a tűzbe hívó, fraktál bonyolultságú vörös hálója a szeretetnek, ez a könnyeimtől megolvadt maszat lángra gyúlt. Előkaptam fekete pecsétem, és lányom homlokára nyomtam. A lányom döbbenten állt ott egy pillanatig, majd hirtelen felzokogott. De mit számított mindez. Csak boldogabb voltam ettől. Felsikoltottam, és a fiamra vetettem magam. Letepertem, ott az előszobában. Két fekete pecsétet is nyomtam rá, igen. Lihegtem. Felnéztem. A feleségem állt felettem. Arcán mérhetetlen bánat, szomorúság és fájdalom. De akkor mindez mindegy volt. Lassan felálltam, rávigyorogtam (ami talán vicsor volt, nem tudom), majd hozzá léptem. Kimérten és lassan elé álltam és egészen lassan megpecsételtem a gyűlölet-pecsétjével őt is. Feleségem arca pedig abban a pillanatban merev lett. Mint amilyen lenni szokott az évben, olyan érzelemmerev. Csak a szeme sírt, az könnyezett nagyon.
— Mi az — mordultam rá.
— Semmi — suttogta.
— Jó. Elmentem fürödni. Ti meg ott, ne bámuljatok!
A vacsora pedig elmaradt. Legalábbis, ami a fényes, ünnepi vacsorát illeti. Mindannyian tudtuk, ez a másnap már véget ért, ez egyszer néhány órával hamarabb. A vacsoránál már mind az érzelemmerev-pózt viseltük arcainkon. Beszédünk is tárgyilagos volt és hideg. Nem volt nehéz dolgunk, hála a Regulának. Sőt, most mindez olyan nyugtató is volt, határozottan megnyugtató. A biztos pont, a falak köröttünk. A Regulák így voltak nekünk hálásak: biztonságot és védettséget adtak. Elfogadtuk a Regulákat. Csak így lehetünk biztonságban. Magunktól és egymástól. Mi több, elkerültük, amit régen elkerülhetetlennek hittünk: a dekadenciát. Isten veletek elkerült századok.
Másnap egy szokásos nap volt. Egyszerű munkanap. Viszont korán keltem, végtelenül korán. A nap épp akkor kelt fel, láttam a hálószoba ablakából. Bámultam egy ideig vöröslő korongját. Az ablaknál álltam. Megvártam, amíg éles lesz a fénye, aztán becsuktam a szemem, és tovább láttam a vöröslő izzást a szemhéjaim mögött. Megfordultam, és alvó feleségemre néztem. Még álmában is fagyott volt az arca. A Regulák, mindhiába…
Döbbenten álltam ott egy percig és csak néztem őt. Pedig olyan szép, olyan nagyszerű teremtés. Összeszorítottam a fogaimat. A fiokos szekrényhez léptem, kinyitottam és elővettem a pecsétesdobozt. Abba tettük el előző este monogramos pecsétjeinket, hogy abban várják ki a következő szeretet-gyűlölet napot. Kikerestem közülük az én pecsétjeimet. Méregettem egy kicsit a súlyukat a kezemben, aztán… Megborzongtam a gondolatra.
Nem tudom, miért tettem mindezt, igazán nem tudom. Felálltam, kezemben a pecsétemmel, és a feleségemhez léptem. És egészen finoman, nehogy felébredjen, megpecsételtem a derekánál. Ott, ahol a bőr kilátszott a felcsúszott pizsamafelső alól. Elégedetten néztem egy darabig a piros Szeretlek feliratot. Aztán eszembe jutott, hogy…
Erre aztán tényleg nincs magyarázat. Vagyis hogy… nem tudom. Tény, ami tény. Átmentem a gyerekeimhez, és megpecsételtem őket is. A piros pecséttel! A tiszta bőrükre nyomtam óvatosan a pecsétem. A lányomnak az arcára, a fiamnak a lábára, ami most is kilógott a takaró alól. Aztán visszalopództam a hálószobánkba, és a bűnjelet, a pecsétet, visszacsempésztem a helyére, és a fiókot is gondosan visszazártam. Még egyszer mondom, nem tudom mi lelt. Ez az egész csak úgy jött. Így kellett tennem.
Visszabújtam az ágyba a feleségem mellé, és egy hatalmasat és hangosat sóhajtottam. Bár fogalmam sem volt, mi történhetett velem, és szégyelltem is magam nagyon, a szégyent most elnyomta mégis valami melegség. Oldalra néztem. A szemünk találkozott. Ébren van? Döbbenten láttam, hogy mosolyog…
“Ott kezdődik a betegség, ahol az egyénnek valamilyennek lennie kell, ahol látszani kell valamilyennek… Az egészség pedig ott kezdődik, ahol képesek leszünk azt is látni, amit saját szemünkkel eddig nem tudtunk. A valóság nem egy közmegegyezésen alapuló illúzió.” (Bóna László: Párhuzamos valóságok – a hermetikus homeopátia alapjai)
Megrendítő. Felkavaró! Lelkesítő. Bátor és őszinte – ezek a szavak jutnak eszembe Amir Ahmed Nasszar: Én és az Iszlám c. önéletrajzi könyvéről. Amir egy szudáni afro-arab muszlim családban nő fel, és ahogy növekszik, egyre kétségbeejtőbb számára a kontraszt: egyrészt ott az ő szeretett Iszlámja, a Korán felemelő tanításai, a napi öt csodálatos ima, és ezzel kontrasztban, erre hivatkozva mégis muzulmán öli a muzulmánt, diktátorok élvezik sok évtizedes rémuralmukat Irakban, Iránban, Egyiptomban, Tunéziában, Szudánban, tele vannak a börtönök megkínzott emberekkel. És ott az újra és újra fellángoló, ősi és kegyetlen Izrael-Palesztin gyűlölködés. Miért, miért, miért?! – kérdi egyre kétségbeesettebben Amir. Majd álnéven blogolni kezd, és súlyosan bírál minden agressziót, szélsőséget, vallási fanatizmust. Amir hamarosan az ezredfordulót követő időszak legismertebb arab bloggerévé válik.
Az Arab Tavaszt, a muzulmán világ diktatúrát és elnyomást megelégelő népforradalmát 2011-ben Amir és egyiptomi, tunéziai, libanoni, iraki, iráni blogger társai indították be, milliókat mozdítva meg. 100 ezrek özönlöttek pl Egyiptom utcáira, követelve a rezsim leváltását. Sorra buktak meg Tunézia, majd Egyiptom diktátorai. Azután 2012-ben elkezdődtek a megmozdulások sorban Líbiában, Jordániában, Szaud-Arábiában, Szudánban, Szíriában. A forradalom a facebookon, twitteren indult, a bloggerek táplálták, ráébresztve az arabok millióit, hogy ez így nem mehet tovább. Elegük lett, hogy más mondja meg nekik, néhány vallással és vagyonnal összegabalyodott politikai vezető, egy külső autoritás, mi a jó és mi a rossz, és hogyan kell viselkedni.
A jószándékú embereknek elegük van világszerte a gyűlölködésből, és belülről, saját elhatározásukból szeretnék tenni a jót. Függetlenül attól, hogy az Egyesült Államokban, Magyarországon, Ukrajnában, Oroszországban, vagy épp Izraelben, Irakban vagy Pakisztánban él-e az ember.
Távol áll tőlünk? Végül is csak itt történik mindez, ezen a pontnyi bolygón, épp most is, pl. a Földközi tenger partvidékén. És ha ez sem elég, gondolj csak a Covid-őrületre. Ott nem a hatalom mondta meg neked, egyik napról a másikra, hogyan kell tisztességesen viselkedned? Hogy mi a jó és mi a rossz?
Amir végül elfordul az Iszlámtól, egy fájdalmas válásban, hogy végül belülről, újra rácsodálkozhasson, és szívébe ölelhesse a teljességet, melynek egyaránt része egy palesztin és egy zsidó is.
„Az egészség pedig ott kezdődik, ahol képesek leszünk azt is látni, amit saját szemünkkel eddig nem tudtunk. A valóság nem egy közmegegyezésen alapuló illúzió.” – mondja Bóna László.
Alább két, úgymond spirituális írásomat találod, a Részegséget és a Másnaposságot. A közös bennük az, hogy egy olyan világot képzeltem el, ahol egy külső hatalom mondja meg, mikor és hogyan szabad örülnünk, szeretnünk vagy épp gyűlölködnünk. Két olyan világot, ahol kívülről jön, mi a jó, a helyes.
A Részegségben azt az illúziót járom körül, hogy a technológiai fejlődéssel egy jobb élet teremthető, azt a szándékot, hogy a technikával majd elkerülhető lesz a világban található sok-sok szenvedés, agresszió és erőszak.
Az első novella, a Részegség, ezzel az életélménnyel rokon. Az Arab Tavasz az interneten indult útjára. Ugyanakkor már készen áll az új facebook, a Multiverzum, sőt, ki van dolgozva az a technológia is, hogyan kapcsolják a számítógépeket össze az agy neuronjaival. Hová vezethet ez? És hogyan ragyoghat fel belülről, minden elnyomás ellenére, gyönyörű emberségünk?
„Ahogy telnek az évtizedek, a sok milliónyi ember vágya, hogy elmeneküljön egy képzeletbeli világba, csak egyre fokozódik. A számítógépes játékok kifinomultsága a realitás olyan szintjeit fogja elérni, amelyről ma még nem is álmodunk.… Egy szuper számítógép valós időben fogja programozni és folyamatosan adaptálni a játék jeleneteit és cselekményeit az egyedi játékos gondolati és emocionális visszajelzése szerint. Minden játékos a saját személyes világában fog élni. Ez a számítógépfüggő emberiség végső leválásához fog vezetni.” /Paul Emberson: Ember vagy számítógép/
Felnyílt az éjszaka koporsója. Testemet átjárta az ébredéssel mindig együtt járó elektromos borzongás, ami hamar felébresztette szunnyadó idegeimet, átmasszírozta izomrostjaimat, serkentette mirigyeim működését és beindította az emésztőrendszeremet is. Kikászálódtam a szarkofágból.
A szoba olyan mértékben világosodott, hogy ne erőltesse meg a retinámat. A falak mályvaszínűek voltak ma reggel. Ezek szerint ehhez volt ma reggel kedvem. A gép tudja, hiszen látja a vágyaim. Úgy alakítja életemet, hogy az nekem a legkellemesebb és legjobb legyen. A mályvaszínű falak valóban érdekesek voltak. Érdekes, hogy szeretem a mályvaszínt!
Az ebédlőbe menet be akartam pillantani feleségem szobájába, hogy megnézzem, felkelt-e már. Az agyamban azonnal megcsendült a hangja. Azaz épp olyan volt, mint az ő hangja:
– Az irodába mentem, drágám. Sok munkám van mára. Nagyon későn jövök, szia.
Beléptem az ebédlőbe és leültem az étkezőasztalhoz. Elém csúszott egy szűrkészöld kocsonya kocka, amely tartalmazta a szervezetem számára fontos fehérjéket, szénhidrátokat, zsírokat, vitaminokat és ásványi anyagokat. A szürkészöld kocsonya kockát csak egy pillanatig láttam, majd a tányéron egy gőzölgő tükörtojás jelent meg egy nagy szelet friss kenyér társaságában. Az akaratomnak megfelelően feltehetőleg. Ezek szerint ma reggel tojásra vágytam. De mi volt ez a fáziskésés? A fülemben máris megcsendült az életnarrátorom hangja:
– Elnézésedet kérem, de az akaratvizuális szinkron generátora megsérült. Ki kellett cserélni pár alkatrészt, de a széncsövecske szintetizátor is megsérült. A mikroalkatrész utánpótló-centrumban pedig torlódási fennakadások voltak. Mindez 1.23 másodperces szinkroncsúszást eredményezett. Jó étvágyat!
Belapátoltam a tojást. Az íze semmivel nem volt rosszabb, mint szokott. Most kissé füstölt íze is volt. Hm, ezek szerint ezt kívántam. Tudja a gép!
Kiléptem a lakásból és belefészkeltem magam a búra foteljébe. Normális esetben ahhoz, hogy munkába menjek, nem kell kilépnem otthonról. A feleségemnek is otthon van az irodája meg nekem is. Hála a tökéletes Virtuális hálózatnak, szinte senkinek nem kell elhagynia az otthonát ahhoz, hogy napi munkáját elvégezhesse. Az utazás általában csak idő- és energiapocsékolás. Ma azonban kivezényeltek észak-Afrikába, ahol a Cég átadja majd a Világkormánynak az első agytemetőt. Mivel én terveztem a tudáskinyerő magját, a Cég ragaszkodott, hogy ez alkalommal személyesen is jelen legyek.
Amint rám zárult az üveggömb és elhelyezkedtem a fotelban, megremegett és szétmosódott körülöttem a táj. A fülembe pedig lágyan megcsendült életnarrátorom hangja és rögtön megválaszolta kimondatlan kérdésemet: 20 perc és 33 másodpercig fog tartani az utazás. Majd kivilágosodott előttem az üvegbúra és kedvenc videoklippem izzott fel a látszólag hatalmassá tágult térben. Ezek szerint már megint erre a klippre vágytam. Jó ez a klipp! Valóban jó! Érdekes, hogy ennyire szeretem.
Az agytemetőt a Szaharába építettük; harminc négyzetkilométer nagyságú, kibetonozott teknőről van szó, amelyet teljesen feltöltöttünk egy speciális, sűrű és átlátszó, kocsonyás állagú közeggel. A kocsonyás közeg fölé daruszerű, mozgatható hidak nyúlnak. Ezekről dobják majd le a mára már fölöslegessé vált emberi agyakat. Az agyakat, melyeket ma még Önök is otthon tárolnak az üvegtartályokban. Az agytemetőbe a tervek szerint minden világpolgár (így Ön is) meghívót fog kapni majd, hogy elvihesse oda a mára már fölöslegessé vált agyát, majd szertartásosan belehajíthassa, természetesen egy Ön által szimpatikusnak tartott helyen. Az agyát, miközben zuhan a kocsonyával töltött betonteknő felé, az általam tervezett tudáskinyerő még egyszer elemzi majd és kiszippantja belőle a még kinyerhető (a társadalom számára fontos) információt. Aztán az agy megmaradt, halott szövete az átlátszó kocsonyába fúródik és ott marad örökre. Újjászületés napján természetesen majd kijöhetnek ide újra és újra, és megnézhetik eltemetett agyukat. A gépek szerint erre erősen fogunk majd vágyni. Ezért, pszichológiai okokból vetettük el az agyak elhamvasztásának gondolatát, és helyette létrehoztuk az agytemetőt. Méltó dolog ez a Homo Sapienshez – nem gondolod? – próbált felvidítani az életnarrátorom. Mivel hormonokat is adagolt hozzá, tökéletesen sikerült.
Az átadáson kezet szorítottam néhány emberrel, akiket életnarrátorom sorban bemutatott. Mindegyiknek merev volt az arca és egyformán nagy, kövér tokájuk volt. Mindegyikük egyforma, grafitszürke öltönyt viselt. Amikor megkérdeztem az életnarrátoromat, hogy mindig ilyen szürkék-e ezek az emberek, válasz helyett csak kacagott, és ettől fogva minden magas rangú képviselő tarkabarka ruhában jelenített meg előttem. A világelnök beszéde nem kötött le túlságosan. Ennek megfelelően beszéde felgyorsult, majd lassan beleveszett az érhetetlenség zúgásába és csak akkor lassult le megint normális ütemre, amikor az én nevemhez ért a felsorolásban. Felálltam és meghajoltam a többi ember felé. Aztán újra felpörgött a szöveg, hiszen az egész nem érdekelt. Gondolatban máris elkezdtem foglalkozni a következő projekttel, amit rám bíztak a Cégnél – büszke vagyok arra, hogy a lehető legnagyobb hatásfokkal dolgozom.
– Mennünk kell. Ledobják az első agyat az temetőbe. Igaz szertartás lesz.
– Igaz?
– Igaz és jó. Hát persze! Látni akartad.
Igen? Hát… jó – és elindultam.
A hídon már sokan gyülekeztek. Amikor mindenki megérkezett, előlebegett egy hófehér ruhába öltözött pap. Lehajtott fejjel lebegett a hídtól néhány méterre a semmi felett függve. Keresztény szertartás lesz? – kérdeztem.
– Csak neked. Mindenki másnak olyan, amit megszokott.
De én nem is vagyok keresztény… – akartam mondani. Aztán eszembe jutott, hogy biztos mégis az lehetek, ha egy keresztény pap van itt és keresztény szertartás készül. Az életnarrátorom segítségével tökéletes az önismeretem! – gondoltam.
Két robot hozta a sikító nőt. Lassú, egyenletes ütemben lépkedtek vele előre. A nő lábai meg-megroggyantak. A robotok a hóna alatt erősen tartották, úgy vonszolták előre.
– Hát ez? – kérdeztem meglepődve.
– Az utolsó ember, akinek még élő agya van. Szerencsés flótás! Megszabadul állandó és gyötrő kételyeitől! Az ő agya lesz az utolsó, és egyben az ő agya lesz az első.
A nőt lefogták, fejét satuba vonták, majd egy fűrésszel egyetlen pillanat alatt körbefűrészelték a koponyáját. Agyát gondos gépkezek ragadták meg. Agytörzsénél elválasztották az idegeket, majd elektromos végződéseket ültettek helyükre, amelyek a tenyérnyi elektromos agyhoz kapcsolódtak. A nő sikolya elhalt. Felemelte a kezét és letörölte a nyálhabot szája széléről. A robotok elengedték. A fehér ruhás pap odalebegett hozzá és mindkét felől arcon csókolta, majd kezébe adta emberi agyát. A nő arcán mosoly suhant végig, némán bólintott. Odalépett a híd korlátjához és elengedte a terhét. Agya gyönyörűen zuhant lefelé. Belefúródott az átlátszó kocsonyába, majd oldalra fordulva megrekedt benne.
A nő hangosan kacagni kezdett. A kacagás, mint valami járvány, átragadt mindannyiunkra. Én sem tudtam neki ellenállni. Szívből kacagtam. És velem kacagott a világ.
*
A szarkofág halkan kattant felettem. Elektromos agyam lágy zenét játszott. Elálmosodtam. Az utolsó gondolatom az agytemető körül járt. Az ünnepség végén kitüntetésképpen két meghívót kaptam: az elsők között dobhatjuk le üvegtartályokban tartogatott agyunkat majd az agytemetőben. Holnap… el is megyünk majd a feleségemmel. Csodajó lesz… Egy jóérzéshullám cikázott végig a gerincemen a gondolattól. Boldogan zuhantam bele az öntudatlanságba.
*
Néhány vakond szorgos munkájának köszönhetően alig találtunk olyan helyet a réten, ahová leteríthettük volna a plédünket. Végre mégiscsak ráleltünk egy megfelelő helyre, bár közvetlenül az út mellett volt. Páromra néztem és elmosolyodtam.
– Ritkán jöhet erre kocsi. Mit szólsz?
– Jó lesz.
Segített kiteríteni a zöld-ezüst takarót, majd rögtön rá is telepedett és végigfeküdt rajta. Mellé kuporodtam. Felhúzott lábakkal néztem az arcát egy darabig. Behunyta a szemét és élvezte a napot, amelynek sugarait megszűrték az út melletti nyárfák csillogó lombjai. Nem szóltam semmit, én is melléfeküdtem. Vállamra csúsztatta a fejét. Így feküdtünk némán jó sokáig. Nem gondoltam semmire, csak néztem a felhőket, ahogy komótosan ballagnak a vakítóan kék nyári égen. Beszívtam a rét fűszagát, amelyhez hozzávegyült valami különösen finom fűszeres illat is. Elbóbiskoltam… aztán hirtelen egész testemben összerándultam.
– Az ébredés aggaszt? – kérdezte, és arcomra emelte a tekintetét.
– Igen – sóhajtottam. – Tudod, jó ez így, csak… jó, hogy így álmunkban találkozunk, hogy egy olyan tájat teremtünk itt magunk köré, amilyen belőlünk fakad, és hogy ide bármikor visszatérhetünk.
– De ettől nem vagy túl boldog, igaz? – kérdezte mosolyogva.
– Nem, és mégis. Boldog vagyok persze. Jó így Veled. És azt is tudom már, hogy nem semmisíthetnek meg minket a gépek; semmilyen hatalom nem képes erre, sem gépekkel sem mással. És ez hatalmas öröm, és felszabadító. És mégis…
– Mégis?
– Sokszor ez az egész… Olyan, mint egy erős, maró szomjúság. Hogy mindaz, amit együtt álmodunk, nem jelenhet meg ott, amit valóságnak neveznek, csak itt, ebben a mi külön valóságunkban.
– De Kedves, ezt már annyiszor megbeszéltük! Az a világ azért olyan, amilyen, mert az emberek akarták így.
– Igen, tudom. Valahogy más lett a fontos. Először magukkal vesztettük el a kapcsolatot, és lépten-nyomon megbetegedtünk. Mennyi betegség, mennyi ragály!
– Aztán egymást is elveszítettük. Emlékszel, amikor mi is csak esténként találkoztunk, akkor is csak egy-egy pillanatra, amikor lefeküdtünk és jó éjszakát kívántunk egymásnak? Vagy ültünk egymás mellett és egy filmet néztünk, majd szótlanul bolyongtunk a lakásban, és a film erőszakos jelenetei peregtek bennünk tovább?
– Igen. Mérges is voltam.
– Mennyi-mennyi ember volt ugyanígy. Már csak egymás mellett éltek, de a fejük mindig máshol járt. Már csak arról szólt az életük, hogy újabb és újabb problémákat oldjanak meg. Problémákat a munkahelyen. Aztán meg otthon. És közben egyre idegenebbek lettek egymás számára. És aztán jöttek a gépek, és levették a gondokat a nyakunkból. Biztonságos és teljesen ésszerű lett a világ.
– Nem, nem a gépek voltak. A lelkeink, valahogy… kioltják egymás szépségét. Ha nincs csend, nincs összhang, és így nincs lehetőég sem arra, hogy észleljem, ami szép, ami él. Arra, hogy észrevehessem egy vízcsepp ragyogását egy fűszál élén. A hajnal színeit. Hogy örülhessek egy érintésednek. Vagy ahogy a napfény játszik a leveleken. Hogy eltűnődjek… Mert ehhez idő kell, és elcsendesedés. S így az Élet visszahúzódik körülöttünk.
– Úgy érzem, hogy olyan kis változás kellene csak! Hogy összhangba rendeződjön bennünk újra mindaz, ami él.
– A világ így is ragyog körülöttünk. A gépek csak elfeledtetik velünk a látás művészetét. Változni fog ez, légy türelemmel!
– Türelemmel?
– Igen. Nehéz elhinni, hogy sikerülhet?
– Nehéz.
– Ez benne a legnehezebb. De ha itt körülnézel… már nem is olyan nehéz, igaz?
– De, sajnos az.
– Ne kerüljünk csapdába itt is, vigyázz!
Mélyet sóhajtottam. Orromon beszívtam a fűszeres levegőt. Becsukott szemmel feküdtem néhány pillanatig, éreztem, hogy fejemben lassan elcsitulnak a gondolatok. Majd halkan megszólaltam ismét.
– Tudom, hogy segíthetünk. Csak… csak meg kell találnunk a többieket is.
– Többieket?
– Igen. Azokat, akik hozzánk hasonlatosan nem a szarkofágba zárva töltik éjszakáikat, hanem vándorolnak a világegyetemben, gyönyörködnek egymás fényében, a fákban, erdőkben, rétekben, a csillagokban.
– Gondolod, hogy sokan vagyunk… így?
– Tudom, hogy sokan vagyunk. Csakhogy egyelőre jóval többen vannak azok, akik kioltják az életet a világban. Valahogy össze kell fonódnunk mindazokkal, akik eljutottak ide, ahol mi vagyunk. Meg kell őket keresnünk!
– Összefonódni? – ráncolta a szemöldökét, majd hirtelen felült.
– Igen, összefonódni. Olyan ez, mint amikor megölelsz egy fát, és érzed az egész erdőt. Látni és érzékelni minden embert és élőlényt, mintha átölelnénk együtt ezt a bolygót, és még többet, egyszerre ott lenni együtt, a csillagokban. Milyen messze kerültünk ettől, milyen messze!
– Talán mégsem – mondta tűnődve.
Megsimogattam az arcát.
– Nagyon szeretnéd, ugye? – kérdezte.
– Igen.
– Jó – mondta, és fejét a hasamra hajtotta. Jó – suttogta a hasamnak.
Így feküdtünk ott egy darabig. A felhők most összetömörültek az égen, hatalmas hajókká álltak össze és komótosan szántották végig az ég kékjét útjukon a Horizont felé.
A távolból halk zörgés hallatszott, ami fokozatosan erősödött. Felültünk mindketten. Az úton egy lovas kocsi közeledett. A szekeret egyetlen gyönyörű fehér ló húzta előre lassan, nyugodt tempóban. A hajtó nem sietett.
– Értünk jönnek – mondta a párom halkan, majd rám emelte okos szemeit. Rám mosolygott egész lényével.
Nem szóltam egyetlen szót sem. Képtelen voltam megszólalni. Felálltam és segítettem neki összehajtogatni a plédet. Éppen készen lettünk, amikor a kocsi mellénk ért.
A bakon egy férfi ült, a pórázt lazán tartotta a kezében. A mellette ülő nő a férfi derekán tartotta a kezét. Egyetlen apró fejbólintással köszöntöttek minket. Tudtuk kik ők, és ők is tudtak mindent rólunk, bár még sosem találkoztunk egymással.
Felsegítettem a páromat a szekérre és lekuporodtunk egymás mellé a deszkán. A férfi és az asszony nem néztek hátra.
– Hóó! – mondta a férfi és megindult a szekér.
A táj pedig jóval gyorsabban változott, mint ahogy azt a mi képzeletünk megengedte volna.
Megfogtam párom kezét és összefonódtak az ujjaink.
*
Másnap ledobtuk agyunkat az agytemetőben. Szertartásosan. Amikor hazafelé utaztunk a burában, egyszer csak összeért a kezünk. Összefonódtak az ujjaink és úgy is maradtak sokáig. Biztos ehhez volt kedvünk.
