Vigyázat, tigris! – spirituális hangos novella

Vigyázat, tigris! – spirituális hangos novella

A helyi erdészet a Börzsöny erdőit brutális módon fosztogatja, pusztítja. Úgy tűnik, ugyanez a helyzet az országban majd’ mindenhol. Mifelénk az erdészet a következőt csinálja meglehetősen sok helyen és évek óta: előbb kiritkítja az erdőt (bontóvágás), majd miután felnőtt a ritkított erdőben a vegetáció, úgynevezett végvágásra ítéli a területet: megjelennek a munkagépek, és mindent letarolnak, amikor ez megtörténik, ilyen lesz a táj:

Nem tudják, mint cselekszenek! A fák kivágásával egy ökológiai lánc elejébe, és nem a végébe avatkoznak be. Vagyis a fák kivágásával megváltozik a talaj vízháztartása, árnyékoltsága, ami az aszályos, forró nyarakon baktériumok, gombák, rovarok, növények drasztikus és tömeges pusztulásával jár együtt, szignifikánsan csökken a biodiverzitás, valamint invazív fajok jelennek meg. Sajnos egy végvágott, lepusztított terület nem, vagy csak igen nehezen tud regenerálódni, különösen jelen helyzetben, a klímaválság küszöbén.

Mindezt ma a jogszabályok megengedik. Még a madarak költési időszakában is. És akkor is, ha letarolnak vele védett növényeket. A Nemzeti Parkok pedig semmit nem tudnak tenni hivatalosan – ezt körül jártuk.

Ugyanakkor látható, hogy majd’ mindenki torkig van azzal, ami ma legalizált erdőpusztítás kapcsán történik, nemcsak a lakosság, hanem a Nemzeti Parkok munkatársai, a hivatalokban dolgozók, és az erdészek java része egyaránt így vélekedik. Az emberek 99%-a szereti az erdőt!

Van, aki érti, mi a baj azzal, hogy magunk alatt vágjuk a fát, szó szerint, és van, aki csak a rövidtávú anyagi érdekeket látja. Számára egy fa csupán faanyagot és pénzt jelent. Van aki nem látja az élő egészet, aminek mi is részei vagyunk. Hogyan válik a jövőnk ketté? Mert kettéválik. Az egyik ember észreveszi, hogy az erdő a testi-lelki rekreáció színhelye, és ő egyre jobban lesz: gyógyul. A másik ember pedig egyre feszültebb, idegesebb, szorongóbb, egyre betegebb lesz. De hát ez végül is egyetlen Bolygó, nem?! Ki fog győzni? Ki fog életben maradni?

Peter Wholleben erdész Ha a fák lélegzethez jutnának c. mélyen igaz könyvében így fogalmaz:

Az erdő visszatér. Jó lenne, ha még mi is itt lennénk.

Az alábbi gyönyörű novellát Ray Bradbury írta, és egy egészen meghökkentő képet és lehetőséget tár elénk. Lehet, hogy a Földanya mindenkinek azt fogja adni, ami összhangban van önmagával? Lehet, hogy a világunk szó szerint párhuzamos valóságokra hasad?

A novellát Vároczy László fordította, én pedig felolvastam Neked. Íme:

 

Békevágy

Békevágy

 

Szentendre belvárosában történt, egy napsütéses, hétvége délelőttjén. Épp arra sétáltam a feleségemmel, kézen fogva ballagtunk. Megtorpantam. Katonaság?! Épp lezárták Szentendre egyik forgalmas főutcáját. Katonazenekar fellépésére készültek. Az utca oldalába, a sok százéves házak tövébe toborzó sátrakat állítottak. A sátrakba csinos, fiatal terep-egyenruhába öltöztetett katonalányokat parancsoltak.

Az a fiatal, aki itt megállt, nézelődött, úgy sejtem, egyre gyakrabban találkozott ezután a tiktok-on, az instán a katonaéletre buzdító ügyesen álcázott hirdetésekkel, melyeket várhatóan mesterséges intelligencia komponált szuperhatékonyra azért, hogy jó nagyra duzzadhasson – az adófizetők pénzén! – Magyarország zsoldoshadserege. Sokba kerül majd mindannyiunknak ez a haszontalan erőfitogtatás, mert ugye egy katonáknak a plakátokon 7-800 ezer forint havi fizetést ígérnek. Összehasonlításképp, a jövő generációit oktató pedagógus tavaly átlagosan 390 ezer Ft (brutto!) bért kapott havonta.

Mi történik szerte Európában? És mi zajlik Oroszországban? Hát Izraelben, a Közel-Keleten? Érdekes megoldásra készül a sok “intelligens”, általunk választott vezető – tisztelet a kivételnek. Vajon tényleg úgy akarják feloldani az egyre szorítóbb klímaválságot, hogy mielőtt a tudósok által jósolt nagy összeomlás bekövetkezne, kiírtjuk egymást?

Van más megoldás? Természetesen van. Erről beszéltünk és beszélgettünk Dr. Köves Alexandrával és Dr. Dittrich Ernővel a Boldogság program c. előadásunkon. Aki ismeri a Howkins-féle tudatskálát, tudja azt is, hogy az acsarkodás, a félelem, a hibáztatás önbeteljesítő poklából egyetlen módon tudjuk felemelni magunkat: ha megnő a tudatosság és energiaszintünk. Ehhez azonban nem elég a facebook-ot, az instát és a youtube-ot böngészni. A külső változáshoz benső változás szükséges. És a benső változáshoz az kell, hogy elkezdj valamit máshogy csinálni, úgy, hogy az feltöltsön, kisimítson, örömmel és reménnyel töltsön el. Például jógázhatsz, vagy kimehetsz az erdőbe, a testet-lelket emelő-gyógyító fák közé.

Az alábbi novellát az ezredfordulón írtam. Aztán a minap Édesanyámnál járva véletlen belepillantottam egy TV-s vetélkedőbe, aminek az volt a lényege, hogy bemutasson bunkó fiatalokat, és így a néző átérezhesse, hogy ő, mint néző mennyivel különb ezeknél. Amolyan tesózó tesó-show; egy betegen okos stratégiája annak, hogyan akasszuk meg az emberek lelki fejlődését. Ekkor jöttem rá, hogy bár 24 éve írtam, a Vallásom: Bunk c. novella sosem volt aktuálisabb. Derűs és fanyar. És remélem elgondolkoztat. Alább találod, meg is hallgathatod.

A biztonságnak benned kell gyökereznie

Mindannyian össze vagyunk zárva ebben a parányi, Föld nevű bárkában, mely elképesztő sebességgel száguld a Kozmoszban. Felejtsük már el, lélegezzük már ki magunkból azt a hülyeséget, hogy ellenségek vagyunk!

Ehhez arra van szükség, hogy átélhesd: a biztonságod belül gyökeredzik: benned, és a téged támogató, benned élő kozmikus erőkben. Ezt nem megérteni kell, ezt átélni kell!

Azért, hogy ezt az átélést segíthessem, ingyenesen elérhetővé tettem a Stresszoldó és Immunerősítő, 1 éves online jógakurzusom egyik fejezetét, melynek fókuszában pont a gyökérközpont megerősítése áll. Hozzon számodra erős stabilitást, és annak élményét, hogy biztonságban vagy. Olyan mérhetetlen biztonságban, amit elképzelni sem tudsz. De nem is elképzelni kell. Ezt át kell élni! Katt ide, és kezdj bele most! 

Az alábbi novellát ellenpontként szánom. Azt remélem, ha elolvasod vagy meghallgatod (13 perc) felragyog majd benned a békevágy.


 

B. T. Aila:

 Vallásom: Bunk

Bunk vagyok. Ja! Ezt most már büszkén vállalom, már nem kell állandóan harcolnom, hogy elismerjék ezen jogomat. A Szocializmus üldözte a vallásokat, azt mondják. De a Szocializmusnak vége: ez egy Új Kor, egy új rezsim. A vallások kora. És kérdem én, van-e más vallás, aminek olyan ősiek lennének a gyökerei, mint a Bunk-ságnak? Mózes még talán meg sem született Egyiptomban, nem is beszélve arról a legnagyobb zsidóról, a Krisztusról — aki elvetette a kereszténység magvait —, amikor már hemzsegtek a földön a Bunk-ok. Csak éppen mindmostanáig senkinek nem jutott eszébe, hogy összefogjon bennünket, együvé tereljen. Megjegyzem, hogy más vallások híveinek többsége is lelke mélyén Bunk, mindig is az volt. Miért lett akkor mégis keresztény, zsidó, mohamedán stb? Mert tartozni akart valami Nagyhoz, ahol együtt lehet a többi Bunkkal, azért. Mert mindmostanáig biza nem volt Bunk vallás, ahová tartozhatna! Hálás vagyok, hogy az Új Kor gyermeke lehetek, mert nem kell soha többé tévelygenem a világban, hiszen Bunk vagyok. Bunk! Az vagyok. Bunk gyűlésekre járok, ahol találkozhatok a többi Bunkkal. Végre jól érzem magam a bőrömben, mert — ahogy azt a numerován Bunk-o-ige is mondja: Te úgy vagy jó, ahogy vagy, hisz Bunk vagy! Az ám!

Kissé elszomorodtam. Mindig szomor ül meg, ha a sötét, Bunk-létem előtti napokra gondolok. Énekeljünk Bunk társaim, egy vigasztaló Bunk-zsoltárt:

Átizzadt napok kellenek?
Iskolapadok, porszagú vállalatok?
De hisz’ én Bunk vagyok!
Bunk-o-Bunk, sej mi Bunk-ok.

Bunknak lenni, fergeteg!
Nem látjuk a felleget, hisz’
Bébujunk mi Bunk-erunkba.
Bunk-o-Bunk, sej mi Bunk-ok.

Ott azt’ együtt lehetünk, Nagyok!
Szeszgőz és csajok: amit akarok.
Bunk vagyok, mindenekfelett:
Bunk-o-Bunk, sej mi Bunk-ok.

Jobb, nem? Ja. Meghiszem azt. Elnézést, hogy néha így elkap a szomor és akkor énekelnem kell. Azért emlékezem, mert megmondta nekem a Bunk-o-mester, a Bunk vallási vezetőnk, hogy írjam meg a Bunk-o-történelmet, mármint azt a részét, amit átlátok. Hogy miért én? Hát ezt kérdeztem én is. Azt mondta nekem, hogy azért, mert az egész egyházmegyében én vagyok az egyetlen, aki tisztességesen le tud írni egy mondatot, azért. Írni a többiek is tudnak, persze úgy ahogy, de én sokat is olvasok, mert azt úgy szeretem, hogy a többiek akkor nemBunk-nak néznek. Azt múltkor is odagyün valamelyik Bunk társam, azt’ kiveri kezemből a könyvet, és röhög. Hogy kikerekedett a szeme, amikor leköcsögöztem a Bunk-o-font gyalázó anyját, azt’  meg szemen is köptem az illetőt. Rögtön látta, hogy én is afféle jóféle Bunk vagyok, és hogy ezt látta, rögtön kebelre is ölelt. Mert együvé tartozunk, mi, a Bunk-ok!

Most, hogy már így belegyüttem az írásba, akár belekezdhetnék abba a dokumentálásba is. Az úgy volt, hogy az alapítónk, a numeróván Bunk-o-mester, egyszer csak kifogyott minden vagyonából, azt dolgozni nem akart, amit ugye meg lehet érteni, mert miért is dolgozzon egy ilyen zseni. Épp május volt, amikor az előző évi jövedelmét be kellett volna vallania, hogy jól megadóztassák. Persze szart bele, hogy bevallja, mert ugye aki Bunk, az egy csöppet sem hülye általában. Ezt csak azok kedvéért írtam le, akik nemBunk-ok, mert mi Bunk-ok történetesen tökéletesen tisztába vagyunk ezzel a ténnyel. De hogy folytassam a történetet, a mi nagyrabecsült numeróván Bunk-o-mesterünk az adópapír prospektusát jól áttanulmányozta, átrágta, hátha talál valahol egy hézagocskát, ahol megcsapolhatja az Államot. A történelmi hűség kedvéért teszem csak hozzá, hogy az állam ekkor még csak burkoltan támogatta a Bunk-okat, hiszen még a Bunk vallás nem is volt megalapítva. Azt a mi Nagy Bunk-o-mesterünk tette, a Majsztro, ahogy sok Bunk-o-egyházkösségben nevezik Őt.

Szóval, Bunk-o-mester, a Nagy, észrevette akkor, hogy belefulladna a pénzbe, ha a fél ország neki utalná át adója 1%-át, amire az adótörvény lehetőséget adott. Mivel Bunk-o-mester nem akart vesződni azzal, hogy egy alapítványt alapítson, meg ilyesmi, egy döbbenetes felfedezést tett. A felfedezést egyébként úgy tette, hogy ült a Margit híd pesti hídfőjénél, és bámulta, hogy hogyan úszik el egy rakat mocsok a Dunában, többek között egy dinnyehéj is. A dinnyehéjról a következők jutottak az eszébe: alapítok egy vallást. Aztán sokáig semmi nem jutott eszébe. Bunk-o-mester nem volt az a vallásos fajta ugyanis, hogy meg tudja mondani, hogy ez pontosan mit is jelent. Csak azt tudta, hogy ha sok pénzt akar látni, akkor sok hívet is kell begyűjtenie. De honnan? — kérdezte magától. Úgy beszélik, hogy hazafelé zötykölődött a villamoson külkerületi panellakása felé, amikor a következő duma ütötte meg a fülét:

 — Csá. Mi a szart piszmogsz már? Mondtam, hogy ne azt a szart vegyed. A Samsungot kellett volna megvenned. Ja. Meg nem egy olyan hodály. Mert seggfej vagy, azé’, oké?  Egy seggfej. Add el! Én tudok egy vevőt rá, ha kell. Azt’szerzek neked egy Samsungot, ha kell. Hehe… Akadj fel, jó?! Buzi.

És megszületett Bunk-o-mesterben a gondolat: összetereli ezeket az embereket, akik egyre többen vannak az országban. Megalapítja a Bunk vallást. Együvé gyűjti ezt a nyájat, együvé gyűjti azokat, akikben ott a nagy közös: a Bunk-o-szellem.

És hozzá is kezdett azonmód. Bejegyeztette a Bunk-vallást, és minden vagyonát beleölte egy óriásplakát kampányba. Azt remélte, hogy a pénz a jövőévi adóbevallásnál már talán meg is térül. És igaza lett, hiszen már az első évben több mint ezren csatlakoztak, és énekelték fennhangon az első Bunk-erben a Bunk-ok himnuszát, amit szintén Nagymesterünk, a numeróván Bunk-o-mester írt:

Ne gondold, nem vagy egyedül,
Bunk-ok vesznek itt körül, ó körül.
Nem kell neked iskola, kit lakat az jól, koma.
Ne tagadd meg véredet, hisz Bunk-nak lenni:
Élvezet.

 A Nagyok közé tartozol, hatalmas a Bunk-akol.
Te nem vagy rút, se jó, se szép, Bunk vagy, s ez épp elég.
Lehetsz szegény figura, vagy igazgató, gyár ura;
Ugyan, ne tagadd meg véredet, hisz Bunk-nak lenni:
Élvezet.

Tégy ma azt, mi jólesik, ha Bunk vagy, a mindenit!
Érezd át az életed, kóstolj meg mindent, míg lehet!
Mi nem mondhatunk mást, csupán, hogy Bunk vagy, egykomám,
S, hogy ne tagadd meg véredet, hisz Bunk-nak lenni:
Élvezet.

És ha rosszul érzed majd magad, kapd elő Bunk-o-fonodat.
Hívd Bunk-társad íziben, s érezd, Nagy vagy, ó, igen.
Hisz nem vagy már többet egyedül: Bunk-ok vesznek itt körül.
Ne tagadd meg véredet, hisz Bunk-nak lenni:
Élvezet, ó, élvezet.

 A szívem együtt dobban ezekkel a sorokkal. Tűzbe is mennék akár, ha ezeket énekelhetem. Na de most térjünk vissza gyorsan a Bunk vallás dokumentálásához, ami a feladatom. Az első év elég suskát hozott Nagy Bunk-o-mesterünknek, hogy még nagyobb reklámkampányba fogjon, így már a televízió is rendszeresen elkezdte sugározni az első Bunk-o-műsorait. Feledhetetlen! Az első ilyen a Bunk-ok-közt volt, és hatalmas sikert aratott. Ezrével csatlakoztak, fiatalok és idősebbek egyaránt. Én is ekkor csatlakoztam egyébként a Bunk-ok hoz.

 Azelőtt rossz volt. Nem találtam a helyem. Azt hittem, hogy az életemnek nincs értelme. Így aztán nem is kerestem. Ez annyira zavart, hogy szégyelltem magam, biz’ isten, amiért minden hétvégén, péntekenként, végighánytam az utcát, mert annyira bekocsmáztam a srácokkal. Meg rossz volt, miután a vasárnap esti kokogőztől úgy ahogy kitisztult a fejem, és arra eszméltem, hogy már megint hétfő és rohadhatok benn a suliban már megint. Ez rossz volt. Mert éreztem, hogy az nem tesz boldoggá, hogy suliba járok, mert ugyan mi gyün majd abból ki, ha az életemnek úgysincs semmi értelme. A piálás is csak azért volt jó, meg a koko, meg miegymás — most már tudom — mert tartozni akartam a többi hasonszőrűhöz, a többi Bunk-hoz. Akkor azt hittem, hogy csak én vagyok ilyen, meg egy páran a bandából, és ezért rosszul éreztem magam. Minden öröm, ami volt nekem, csak pillanatokig tartott: a csajt csak addig élveztem, amíg széttette a lábát, a füvet csak addig, amíg szíttam, meg utána egy picit, a piát meg csak addig, míg zsibbasztott. És utána? Mindig undorodtam magamtól, hogy legszívesebben leköptem volna magam. Mert azt hittem, hogy csak én vagyok egyedül — legfeljebb még egy páran — ilyen szerencsétlen. Fogalmam sem volt, hogy valójában, vérem szerint Bunk vagyok. És mint Bunk, a Nagyokhoz tartozom, és ez csöppet sem szégyenletes, sőt. Szőrnyű identitászavarom volt — ahogy ezt nemrég hallottam — akár csak a homoszexuálisoknak, amíg el nem fogadják azt a tényt, hogy ők homokosok.

Az életemnek tényleg nincs semmi értelme, igaz. De tartozom valahová. Bunk vagyok! És millió számra vagyunk mi, Bunk-ok a világon, akiknek az életüknek nincs semmi értelme, ahogy ezt a második Bunk-o-ige oly’ szépen kifejezi: Értelme életednek, hogy rájöttél: Bunk vagy, s ennyi elég neked. 

 A Bunk-o-vallás lassan világvallássá növi ki magát. A Kormány már a harmadik év után belátta, hogy a Bunk-oké a jövő. Numeróván Bunk-o-mester ma a Köztársasági elnökünk és Egyházi vezetőnk egy személyben. És mióta fővallás lett a Bunk az országban, egy csomó minden is megváltozott. Ma már nem kötelező tanulni, ha valaki nem akar. (Ez egyébként semmit sem jelent, mert éppannyi magasan iskolázott bejegyzett tagunk van, mint analfabéta.) Aki Bunk, híven a himnuszunkhoz, azt teheti, amit akar. A lényeg, hogy élvezzük az életet, és hogy erősítsük identitástudatunkat, hogy mindannyian Bunk-ok vagyunk, mert ezen kívül csakis szomor van az életben:

Kint jégeső záporoz, kopog vadul Bunk-erünk tetején,
S didereg az, ki kint maradt, távol Bunk-melegünktől,
Mert szilajul keresi ő, mit rejt élete, ér-e valamit,
a boldogtalan.

De itt benn, a Bunk nem keres értelmet ennek a szónak,
Mert értelme, ha van is, mit ér ha tudja a Bunk?
A jó Bunk-meleg miénk; ezen a Földön a Bunk
a boldogabb.    

Mit is mondhatnék még el a Nagy Bunk-o-mester tetteiről? Temérdek oldalt megtölthetnék vele, temérdek példát hozhatnék, hogy hogyan lettek boldogabbak az emberek, amikor ráébredtek önön Bunk-ságukra, és merték vállalni azt. Mennyi boldogságkönny folyt végig az arcokon, amikor befogadta és keblére ölelte őket egy egész Bunk-er. De engem arra kért fel az egyházkösségem Bunk-o-mestere, hogy dokumentáljam a Bunk-ok történelmét, és azt gondolom, hogy ebbe nem illenek ilyen érzelgős történetek.

A Bunk-ságnak jövője van, pontosabban csak a Bunk-ságnak van jövője. Ezt sajnos a nemBunkok egyre szilárdabban tagadják. Sajnos azzal, hogy a Bunk így elterjedt, szintén elterjedt a nemBunk. NemBunk mindenki egyébként, aki nem Bunk, és ki meri jelenteni, hogy Bunk a világ minden pénzéért sem lenne. Sokan vannak ilyenek. Mi Bunk-ok egyre jobban utáljuk a nemBunk-okat, mert a nemBunk-ok is egyre jobban utálnak minket. Gőgösek arra, hogy ők nemBunk-ok, és általában le is nézik a Bunk-okat.

Még szerencse, hogy a kormányban is sok Bunk van, így aztán tudunk ez ellen tenni valamit. A kormány tavaly bejelentette, hogy minden nemBunk-nak meg kell jelölni magát egy papírkörbe írt nagy kérdőjellel. Aki ezt nem teszi meg, és kiderül róla, hogy nemBunk, azt ki fogjuk csinálni. Ha a nemBunkok megmaradnának a helyükön és nem áskálódnának folyton a Bunk-ok ellen, nekünk sem kellene ilyen megtorlásokhoz folyamodnunk. De a nemBunk-ok elveszik az életterünket, ahogy azt a Bunk-o-ige is jól kifejezi:  Bunk-nak lég kell, Bunk-nak tér kell, mert mi Nagyok vagyunk!

Boldog vagyok. A vallásom Bunk. Ez egy Új Kor, egy új rezsim. És ha az kell, tűzbe mennék Bunk-társaim oldalán a mi jó Majsztrónkért, alapító Bunk-o-mesterünkkért. Mert ahogy azt egyik Bunk-o-zsoltárunk csodálatos dala is mondja:

Ki Bunk-ot fenyeget, minket mind fenyeget.
S csúful végzi majd mind a nemBunk, ha minket fenyeget.
Mert megteremtjük mi, a Nagyok, az életteret,
A nagy Bunk-o-birodalmat, hol a Bunk
szabadon ihat és ehet, s élheti az igazat,
a Bunk-o-életet.

Az Isten-gén

Az Isten-gén

 

B. T. Aila: Az Isten-gén

Volt még egy olyan dolog, amihez ragaszkodott: minden reggel látni akarta a Napfelkeltét. Ehhez kiült a Parkba, távol az Aluljárótól, ahol az éjszakáit töltötte. A Parkban sohasem futott össze senki ismerőssel, ezért kezdett el ide járni. De aztán elég volt pár év, és majd’ minden ismerőse lekopott róla, gyorsabban, mint a töredezett Adidas felirat foszlófélben lévő dzsekijéről. Már nem volt fiatal. Pontosan meg tudta volna mondani évtizedeinek számát, de nem beszélt úgy igazából már évek óta senkivel. Mióta kiköltözött az Aluljáróba, miután elhagyta a szállót — kitúrták —, miután… A gondolatok fonalát egyre gyakrabban veszítette el. Talán azért… — vélte. De már nem is igen izgatta. A gondolatok. A gondolatok nem töltik meg a gyomrot, nem turkálnak neki valami „új” trappót a régi helyett, aminek az orránál már levált a talpa, s minden lépésénél nagyot szusszantott, mintha helyette szusszantana.

Tavasztól őszig minden reggel korán kelt, még jó sötét volt mindenhol, majd kitámolygott a lépcsőig, meghúzta a borosflaskát — azon aludt, a feje alá rejtve a műanyag palackot, nehogy éjszaka a Bunkók meglovasítsák —, majd mihelyst kissé átmele­gedettebbnek érezte magát, nekiindult az éjszakának, hogy még idejében eljuthasson a Parkba. Nem busszal ment, még ha jártak is már a buszok. Nem szerette az emberek pillantását. Komótosan ballagott végig a kivilágított, néptelen utcákon. Be-bekukkantott a szemetesekbe. Nem volt ilyenkor alapos, csak úgy kutyafuttában túrt bele-bele, felszínesen, hátha kiugrik valami hasznavehető. Soha nem állt le néhány percecskénél tovább, mert a Nap kíméletlenül kúszott felfelé a horizont mögött, azt’ mire kibukkan, ott szeretett volna már ücsörögni a Padon, a Parkban, hogy lássa, ahogy kivörösödött szemét a világra mereszti.

Ezen a reggelen is korán kelt. Tudta, hogy ki hol alszik. Így, bár vaksötét volt mindenhol, ő mégis ügyesen kitalált, többi érzékszerveit egybefogva használva, akár csak a farkas, aki orrával lát úgy, ahogy az ember a szemével. Ivott. A bor vizes volt, savanyú, de az alkohol melegítő érzése feledtette vele szája ízét; egy jó nagyot kiköpött utána. Felszegte a fejét, majd a flaskát a hóna alá csapva fölkéredzkedett a lépcsőn, s kidugta fejét a csillagtalan éjszakába. Az esthajnalcsillag volt az egyetlen égi objektum, ami rendszeresen bevárta őt. A holdat nem szerette, mert nyugtalanul változott. Az esthajnalcsillagot szerette. Meglengette a csillag felé a borosflaskáját, majd nekiindult. Nagy út állt előtte.

Az utca néptelen volt. Az utcai lámpák álmossárgán világították be a járdaszegély eldobott cigarettacsikkeit. A cigarettacsikkek látványától rekedtesen felköhögött. Köhögésére megrebbentek a narancssárga-szűrős csonkocskák, és aminek fehér teste nem égett még porrá, magasba vetette magát. Mutatványukkal mosolyt csaltak az öreg hajléktalan szemébe. Az öreg újra felköhögött. Elkapott két csikket, amelyek különösen magasra ugrottak, majd a zsebébe mélyesztette őket. Az öreg nem dohányzott; már vagy fél éve leszokott róla — nagyon köhögött akkor, és azt mondták, „ziher, hogy tüdőrákban fog kifingani”. A csikkeket azért tette el mégis, hogy majd eladja vagy elcserélje őket. Kiegyenesítette a hátát, köhécselt még egyet, amúgy búcsúzásképpen, majd folytatta az útját a Park felé.

Ezen a reggelen nem voltak kukák az utcákon. Bánta vagy sem, így volt. A házak fala mellé húzódott. Ahogy ment, végig a lába alá figyelt, mintha attól félne, hogy lépten-nyomon elbotolhat valamiben. Lehajtott fejét nem emelte fel akkor sem, amikor időnként elhúzott mellette egy-egy autó, vagy valahonnan zaj ütötte meg a fülét; minden zajt úgy fogadott el, ahogy a kukák hiányát is fogadta: a fal mellé húzódott és nézte, ahogy élnek a lábai. Ahogy így ment előre, lábait szemmel tartva, egyszer csak megtorpant.

Az utcasarkon, a fal tövében egy zöld színű valami csillant. A közeledő hajnallal egyre halványuló lámpafényben olybá tetszett először, mintha csak egy törött sörösüveg nyaka lenne, de ahogy közelebb lépett, boldogan konstatálta tévedésétEgy csodaszép, zöld színű, műanyag öngyújtó volt az. Ilyen szép, műanyag öngyújtót még életében nem látott, ismerte be elégedetten, ahogy a kezében forgatta. Megrázogatta. Az áttetsző, zöld falon jól látszott a töltőfolyadék szintje: az öngyújtó bizony majdnem tele volt. Óvatosan körülnézett, és mégoly óvatosan a zsebébe csusszantotta. Elégedetten elmosolyodott. Majd nagy lelkesültségében kicsavarta a kétliteres műanyag flakon műanyag tetejét és nagyot húzott a habzószélű fehérborból. A savanyú ital marta a torkát. Ez jól esett — gondolta. megtörölte száját a kezével, gondosan visszacsavarta a flakont, majd lába alá kapta ismét a kerületet; ment a Padja felé. Erősen világosodott már. A napfelkelte, tudta, csak pár perc kérdése.

*

[részlet egy újságcikkből]

A genetika, méltán mondhatjuk, a tudományok királya. Az emberi kromoszómák örökítő anyagának, a gének­nek feltérké­pezése közben különös dologra bukkantak amerikai kutatók a Washington állambeli GGT National Laboratories-ban. A leg­frissebb értesülések szerint megtalál­ták az emberi örökítő anyagnak egy olyan részét, amely nem kevesebb, mint Istenért felelős! Az Isten-gén — ahogy azt a kutatók elnevezték — tehető ugyanis felelőssé az ember Istenhitéért, ponto­sabban, ahogy azt a genetikusok állítják, ez a gén tehető felelőssé az Istennel való kapcsolattartás képességéért.

A kísérletek tanúsága szerint — fejti ki C. F. Clauss professzor a GGT genetikus csapatának vezető kutatója — akinek a sejtjeiben ez a gén megtalálható, az kivétel nélkül képes az Istenhitre, mi több, azon személyek általában hisznek is Isten létezésében. A professzor nagy felbolydu­lást kiváltó interjújában nem tért ki arra, hogy melyik Istenről van szó, illetve, hogy jelenthet-e Isten ez esetben többistent is, és hogy melyik vallási irányzatok jogosultsá­gát támasztja illetve cáfolja meg jelentős felfedezésük. Úgy tűnik egyébként, hogy a fenti, igen komoly, és óvatosan kezelendő kérdés tekintetében maguk a kutatók sem tudnak még dűlőre jutni — egy részük úgy gondolja, hogy a felfedezés több ezer év után végre kétségtelen bizonyítékkal szolgál a zsidó-keresztény Isten létezésére és alátámasztja azt a régi keletű nézetet, miszerint minden más vallás hamis és csupán az emberek megtévesztésére szolgál, míg mások megegyezni látszanak abban, hogy a felfedezés pont hogy a többi vallási irányzatot legitimizálja, hiszen úgy tűnik, hogy az Isten-gén előfordulása bolygónk minden szegletén azonosan gyakori. Amiben a kutatók megegyeznek, az az, hogy mindazok, akiknek az örökítő ­anyagából az Isten-gén hiányzik, láthatólag nem képesek Istenhitre, nem képesek közel kerülni Istenhez, vele kommunikálni, és “az Ő intelmei szerint és Neki kedves módon” cselekedni.

Az Isten-gén felfedezése minden eddiginél mélyreszántóbban oszthatja meg a társadalmunkat, hisz ezek szerint léteznek közöttünk olyanok, akik bármit tesznek is, Istent megtalálni képtelenek, sorsuk pedig e földi lét, és így haláluk sem lehet más, mint csupán az elmúlás, testük szétesése és megsemmisülése. Mások pedig, akik az Isten-gént birtokolják, meghallhatják az Úr hangját, hitük szerint élhetik életüket, és haláluk után — amennyiben a Szent Biblia szövegét fogadjuk el — mérlegre tétetik egész földi életük, s jutalmuk a menny, büntetésük pedig a pokol lesz.

De honnan tudhatjuk, hogy birtokoljuk-e az Isten-gént? Honnan tudhatjuk, hogy a bennünk lévő Istenhit valódi-e, hogy kapcsolatunk az Úrral nem pusztán önámítás-e, puszta képzelgés — tették fel a kérdést az Isten-gén projekten éjt nappallá téve dolgozó tudós csapatnak. A kutatók szerint az Isten-gén kimutatása nagyon-nagyon költséges eljárás. A tudósok türelemre intenek mindenkit. Jelenleg ugyanis azon dolgoznak, hogy az Isten-gént kimutató tesztet egyszerűsítsék, és ezzel a jövőben mindenki által hozzáférhetővé tegyék. Egyelőre azonban csak néhány világvallás magas rangú személyének, köztük a római Pápának ajánlotta fel a laboratórium, hogy elvégzi náluk a tesztet. A legtöbben azonnal visszautasí­tották az ajánlatot azt sértőnek bélyegezve, a Vatikán pedig bejelentette, hogy bár fontolóra veszi a javaslatot, de abba semmiképp nem mehet bele, hogy egy ilyen vizsgálat eredményét nyilvánosságra is hozzák, lévén a teszt a tudósok szerint sem százszázalékos bizton­ságú.

Csak remélni tudjuk, hogy az Isten-gén felfedezés rövid távon nem okoz majd súlyos politikai, gazdasági, társadalmi válságot. A felfedezés hosszú távú hatásai egyelőre felmérhetetlenek.

*

A Pad csodaszép volt. Körülsandított, majd nehézkesen lezökkent rá. Kezdetben kicsit féloldalasan ült, kezét a felső lécen pihentetve, bal lábát kissé felhúzva. Miután így birtokolta a padot egy percig, elégedetten kiegyenesedett, lábát a másik mellé csúsztatta és felemelt fejjel a fényesedő horizont felé fordult. A kilátást nem takarta el sem épület, sem pedig fa. A levegő friss volt, de mozdulatlan; most a szél nem zavarta tágra nyitott szemeit a nézésben, mint olykor szokta. A borosflaskáját leállította a talajra és két lába közé fogta, amúgy szelíden szorítva, nehogy megroppanjon a palack oldala.

Várt. A madarak is elhallgattak.

Várt. Ahogy várt a sötétség, és a sötétség hátán homályos kelésként megtapadt felhők.

Úgy várt, mint a kopott óra várt, aminek már csak a stopperóra része üzemelt, egyenként leszámolva a századmásodpercek végetnemérő halmát.

Várt. Ahogy új életre várnak a nyomorultak. Akik rettegnek a haláltól, de még jobban csak az élettől rettegnek; várnak és várnak, várják az Utánavalót.

Várt. Nagyot ásítottak erre a jobb és bal oldalt magasodó bérházak ablakai: felszaladt rajtuk egy-egy zajos redőny.

A Napfelkelte kikapaszkodott a horizont mögül.

A Nap egyik kivörösödött sugárujját a másik után szúrta bele a világba. Az öreg hajléktalan szája szétnyílt örömében, és megnyalta kicserepesedett száj szélét. A világ vérben izzott előtte. A fákról, a magas bérházakról, a mozdulatlan felhőkről mind-mind vékony fonalakban folydogált le a hajnal.

Az öreg boldog volt. Egy pillanatra behunyta a szemét, majd újra kinyitotta.

A hajnal boldog volt. Egyre inkább életre kelt, fehér izzásba remegett, könnyfakasztó izzásba, amit az öreg már nem tudott szemmel követni.

Leejtette tekintetét és végigsimogatta vele a lábánál szikrázó flaskát. Felemelte, méregette egy kicsit, szakértő módon lötykölte egy kicsit a benne lévő aranyfolyadékot, majd lecsavarta a kupakját. Mielőtt ivott volna, megemelte a Nap felé, biccentett fejével a Napnak. Ivott. Becsukott szemmel. Az ital gyorsan átjárta. Napvérben fürdette szervezetét. Amikor szemeit újra felpattintotta, már reggel volt.

De micsoda reggel! Minden sejtjében bizsergést érzett, minden sejtjében volt valami, valami különös. És ez a Különös most felébredt, ez a gyönyörű Nap ébresztette fel fény játékával. Felállt a Padról. A zsebébe túrt. Előhalászta a szikrafényű zöld öngyújtót, a tűzszerszámot, a kincset. Csodálta, ahogy az új Nap fénye áttör zöld, műanyag testén — talán ezreket is megadnak majd érte. Ízlelgette a szót: ezreket. Kimondta hangosan: — Ezreket! Elmosolyodott. Forgatta még egy picit a friss világfényben, csillogtatta krómozott fejrészét, meg-megvillantotta… majd hirtelen markába zárta és izgatottan nézett körül. Sehol senki, jól van — nyugtázta magában és gyorsan vissza süllyesztette a zsebébe az Öngyújtót.

Ez a nap az ő napja, ez az ő óriási szerencséje — gondolta a megzajosodó utcákon lépkedve visszafelé. A sejtjeiben a különös bizsergés emlékeztette erre, és a zsebében szorosan markolt zöld Öngyújtó apró keménysége emlékeztette erre.

Az öregnek tervei voltak a mai nappal! Évek óta először tervei voltak a nappal. Kicsit homályos tervek, kicsit bizonytalanok még, de feltétlenül tervek voltak. Mindenekelőtt el kell adnia az Öngyújtót. Bár gyönyörű, gyönyörűen zöld, de meg kell hoznia ezt az áldozatot. Feltétlenül. A világon semmi sem megy áldozatok nélkül — mondogatta magának, hogy rábeszélje magát. Végül megígérte magának és az Öngyújtónak, hogy mihelyst megteheti, vissza fogja vásárolni Őt, hogy együtt csodálhassák majd a sok-sok csodaszép Napfelkeltét.

*

[részlet egy újságcikkből]

A társadalmi elégedetlenség toronymagas hullámai, amit az Isten-gén nemrég kikiáltott felfedezése korbácsolt, lassan csillapodni látszanak. A nagy felfedezést követő pár héten belül majdnem minden országban, és így nálunk is, igazolták az Isten-gén létét. Bár hatalmas embertömegek verődtek össze a különféle genetikai laboratóriumok közelében, de ahogy az lenni szokott, az emberek hamar belefáradtak a végeláthatatlan és bizonytalan kimenetelű tömeg demonstrációkba, és néhány fanatikus csoport kivételével, hallgatva az ügyben kijelölt kormányzati szóvivőre, hazatértek, bízva az ígéretben: amint elhárultak a technikai nehézségek és sikerül az Isten-gén indikátor anyagot nagyobb mennyiségben gyártani, a kormányzat akár a költségvetés jelentős átcsoportosításával is, de megoldja, hogy mindenki, aki akarja, leteszteltethesse magát. A kormány a kormányzati ciklus legfontosabb programjává szándékozik emelni az Isten-gén programot, követve a fejlett társadalmak példáját — fejtette ki a Miniszterelnök rendkívüli sajtótájékoztatóján. „Az emberek lelki nyugalma érdekében mindent el kell követnünk, és most az emberek nyugalmát leginkább az veszélyezteti, hogy nem tudják, hogyan is állnak Istennel.”

Az Isten-gén teszt, bár a felfedezése óta kidolgozott számos technikai újítás következtében lényegesen leegyszerű­södött, ugyanakkor még mindig igen költséges, és a legfrissebb értesüléseink szerint még távol van attól, hogy kiterjeszthető legyen a teljes népességre a költségvetés azonnali és katasztrofális csődje nélkül. Talán még évekbe is beletelik — nyilatkozta a minap egyik vezető genetikai laboratóriumunk főmunkatársa. Ezzel persze nem akarunk senkit elkeseríteni. A legfontosabb, hogy mindenki legyen türelemmel, hiszen minden további tömegmegmozdulás nemhogy fölösleges, hanem csakis azzal járhat, hogy hátráltatja a tudósok munkáját — akik teljesítményük robbanás határán dolgoznak a probléma megoldásán —, és így elodázza a percet, amikor mindannyian megtudhatjuk: vajon érdemes-e hinnünk Istenben? Nem tanácsolhatunk tehát mást, mint amit Miniszterelnökünk is tanácsolt: Addig is higgyenek!

Jó hír, hogy az Isten-gén teszt jelenlegi ára már lehetővé teszi, hogy néhány ezer adagnyit bevethessenek. A kibocsátott teszteket, az erre kijelölt kormánybizottság határozata értelmében, hazánk két legnagyobb statisztikai és véleménykutató cégének adták át, azzal a megbízással, hogy átvizsgálják, átvilágítsák társadalmunk keresztmetszetét — a hajléktalanoktól kezdve egészen a kormányzatig —, hogy milyen gyakorisággal találhatók Istenképes emberek. A tesztek eredményei természetesen szigorúan bizalmasak; az egyes célszemélyeket — tekintve a teszt magas árát — igen gondosan, egy többlépcsős szelekció után fogják kiválasztani, az eredményeket pedig mihamarabb közzé teszik. Vajon egyenlő eséllyel találhatja meg egy lecsúszott, idejét vizes kiskocsmákban múlató embertársunk és egy nagyvállalat gazdag és ezrekért felelős elnök-vezérigazgatója Istent? — tettük fel a kérdést vezető statisztikai hivatalunk egyik, a teszt megtervezéséért felelős szakemberének, akinek itt, az ő kérésére, nem áruljuk el a nevét. „A külföldi tapasztalatok szerint igen, bár a helyi sajátosságok miatt az eredmény némileg eltérhet. A választ mi is kíváncsian várjuk.” — kaptuk meg az óvatos feleletet.

De mi lesz, ha már tudjuk a választ? Talán átszervezzük emiatt gazdasági és politikai életünket? És azok fognak-e vezetni, akik Istenképesek, vagy esetleg a másik oldal? Kérdés számtalan van. A válaszról pedig folyamatosan beszámolunk Önöknek.

*

Mélyen meghajolt. Újra. Már nem tudta hányadszor, nem számolta. Háta végig egyenes maradt, úgy hajolt előre, kezét, amiben a csodaszép zöld Öngyújtót tartotta, könyökben kissé behajlította és ebben a pózban megmerevítette — olyan volt, mint egy szobor, amit derékban megbillentenek.

Az Öngyújtója nem kellett senkinek.

Már sötétedett. A remény a fénnyel halványult benne. Érdekes — gondolta — amíg a Nap sütött, a remény is változatlanul ragyogott benne, hogy majd a következő erre járó szeme megakad az ő csodaszép, zöld Öngyújtóján, és így szól hozzá: Á, micsoda csodaszép, zöld Öngyújtó! Adok érte ezret, nem is, háromezret. Ugye eladó?

Minden erre járó előtt megpróbált kimérten, nem túl megalázkodón meghajolni (aki megalázkodik, azt mind csak leköpik és meglopják, mondogatta magában), egyenes háttal hajolt meg hát, szemét nem lesütve, hanem ráemelve, ahogy a felkelő Nap emelte őrá a szemét máma reggel. De az emberek egymás után mentek el előtte, mögötte, oldalvást, látszólag rá sem pillantottak az ő zöld Öngyújtójára, pedig az olyan csodaszép volt, olyan csodaszépen csillogott. Csodaszépen.

Aztán a fények elkezdtek szétzilálódni körülötte. Az Öngyújtó fénye megmattult, és már nem tudott olyan szépen csillogni, nem tudta a varázsával üdvözölni az arrajáró embereket — legalábbis ő egyre inkább hajlott így gondolkozni —, hogy megragadja, és arra kényszerítse őket, hogy a pénztárcájukba nyúljanak. Pedig mi nekik az a párezer! Ezért az Öngyújtóért!

A városra nehezedő sötéttel egyre jobban szorította ő is markába az Öngyújtót. Egyszer csak arra eszmélt, hogy már teljesen a markába zárta, hogy már akkor sem tudná senki észrevenni, ha történetesen pont egy ilyen zöld öngyújtót keres és az orra előtt áll. Nagyot sóhajtott. Kiegyenesedett. És zsebre rakta a kis tűzszerszámot. Na, nem baj — mondta magának és az Öngyújtónak — holnap is lesz egy nap. És hazaindult az Aluljáróba.

Vigyáznia kell majd rá éjszaka, mert a többiek pont az ilyesmire várnak, és nagyon könnyen ráfaraghat — gondolta lassan, elmélyülten; olyan lassan gondolta, mint ahogy az ember a szotyolát szokta majszolgatni. Vigyázni kell rá! Holnap biztosan…

— Büdös hajléktalan. — szólt oda neki így hirtelen valaki, aki mellett elhaladt. Oda se figyelt rá. Azt is csak amúgy félfüllel hallotta, amit az illető a társának mond.

— Kimutatták, hogy ezek mind Istenképtelenek. Hiányzik belőlük az Isten-gén, tudtad? Akár föl is köthetnék magukat, úgyis csak szétmállnak majd, mint egy darab szar.

Holnap máshol kell próbálkoznia… — majszolta tovább a pirított gondolatmagvakat. Köpött egyet. Holnap… Hogy mit is? Ja, persze! Kijönnek ők ketten, ő, meg az a csodaszép Öngyújtó, és megnézik a Napfelkeltét.

Ehhez az egyhez ragaszkodott; minden reggel látni akarta a napfelkeltét.

— Ehhez az egyhez ragaszkodom! — mondta hátra hangosan. Senki nem szólt vissza neki.

*

Másnap reggel, hiába is jött ki az öreg, a Napfelkelte elmaradt. És azután is, és azután is.

Az öreg egy napon különös dolgot művelt: kotorászni kezdett egy kukában, és a végén otthagyott valamit.