Im itt vagyunk, gyanakvón s együtt, az anyag gyermekei. Emeljétek föl szívünket! Azé, aki fölemeli. Ilyen erős csak az lehet, ki velünk van teli. (József Attila: A város peremén)
Vajon mit jelent az anyagi biztonság? Biztonságban érezhetem magam, ha bőven van pénz a bankszámláimon? Bár, ugye, a pénzből sosem elég. De legalábbis elég pénz legyen ahhoz, hogy megszerezzem, ami épp kell az életemhez, a kényelmemhez, vagy épp amire vágyom.
Na de mi van akkor, ha egyszer csak az, amit stabilnak gondoltam, meginog és szétesik? Például minden pénzem eltűnik, mert az elektronikus bankrendszer is eltűnik. Ugyan már! – szinte hallom a méltatlankodást –, hogy tűnne el, ez egy többszörösen biztosított informatikai rendszer, és ráadásul ott az állami, aztán az európai banki garancia!
Tudtad-e azt például, hogy nem csupán a környezetünket, a földet, a tavakat, az óceánokat szemeteltük tele (a nagy Csendes-óceáni szemétsziget mérete 143-szorosa Magyarország területének!), hanem már a világűrt is?
Igen, elképesztő sok szemét kering a fejünk felett. Miért gond ez? Hát azért, mert ha egy aprócska, öklömnyi űrszemét úgy 30-40 ezer km/h sebességgel belerobban egy kommunikációs műholdba, majd a kommunikációs műhold sok ezer darabja a következőbe, és annak darabjai a következőkbe, és így tovább… Akkor mi lesz? Akkor a Földön összeomlik a kommunikáció, méghozzá igen gyorsan, akár 1 óra alatt. És akkor nem fogsz tudni vásárolni a neten, nem fogsz tudni egy jó ideig telefonálni, nem tudod majd használni a bankkártyádat a boltokban, és a bankfiók sem fog tudni majd neked pénzt kiadni. Bizony, a számítások szerint egy ilyen összeomlás 2028-ig várhatóan 100%-os bizonyossággal bekövetkezik. Ha érdekelnek a részletek, a Mindenségit!ezen adását ajánlom a figyelmedbe, igen érdekes dolgokat mesél Dr. Rontó Attila környezetvédelmi és űrjogász.
Mi a fenének rémítgetsz ilyesmivel? – szinte hallom ezt a jogos felvetést.
Azért, mert szeretném megmutatni neked, hogy ez bizony jó hír.
Ugyanis a spirituális ébredés egy fontos fázisa, hogy az anyagi világ korábbi vélt biztonsága meginog. Ahogy Eckart Tolle mondja, valami rozsdállani kezd. Megromlik a korábbi egészség, vagy megrendül a szilárdnak vélt anyagi stabilitásunk.
Ekkor ugyanis elkezdjük keresni azt, mi az, ami stabil az életünkben. Gotama Buddha is ezt kereste. Minden nagy jógi ezzel a kereséssel kezdte. És végül rábukkantak a lényegre. Ami olyan-olyan egyszerű, ami ott van az orrunk előtt. Te vagy Az. Mert tudod, aki belőled néz ki a világra, az a valaki, aki ugyanaz volt gyermekkorodban, kamaszkorodban, és aki most is ugyanaz, a benned élő lélek – változatlan. Nem születik és nem hal meg.
Az út, amit bejárunk segít, hogy letehessünk minden zavarót, súlyosat, a fájdalmas történetünket, a sérüléseinket, megbetegítő téveszméinket.
És akkor most következzen egy rövid hangos novella a világ legértékesebb anyagáról: a semmiről. Remélem a Vákuum kereskedők c. írásom elgondolkoztat, örömet hoz – és végső soron felszabadít majd. Íme:
B. T. Aila: A vákuum kereskedők
A vákuum különös valami, pontosabban a valami hiányának különleges állapota. Megkülönböztetünk kis, közepes, nagy és ultranagy vákuumot, aszerint, hogy köbcentiméterenként hány atom illetve molekula maradt benn a térben. Ha csak pár ezer atom van egy köbcentiméternyi térfogatban, az már ultravákuumnak számít. Ultravákuumot rendkívül nehéz létrehozni. A leszívás mindig többlépcsős módon történik: az elővákuum szivattyút turbó- illetve molekuláris vagy diffúziós szivattyúk követik, s végül a krioszivattyú lép működésbe, ami a néhány Kelvin fokú folyékony hélium vagy hidrogén segítségével kifagyasztja a vákuumtérből a “ritkán” lévő atomok további hányadát. Minél nagyobb vákuumot akarunk elérni, az eljárás költsége annál magasabb, az ár pedig exponenciálisan nő a csökkenő atomszámmal. Az abszolút vákuum — amelynél már egyetlen atom, sőt, az elektromágneses sugárzás egyetlen energiakvantuma sincs jelen a térben (eltekintve a mindig jelenlevő fluktuációktól) — elérése lehetetlen.
Hiába, Univerzumunkat mindenhol zsúfolásig megtölti az anyag és az energia, nem hagy szinte egy kanyi helyet sem. A világűr, a bolygók, a naprendszerek és a galaxisok közti tér temérdek anyagot tartalmaz; még ott is, amire azt mondjuk, hogy a semmi, még az is tele van csillagközi porral, és mindenekelőtt hidrogénnel, ami a napok fúziós tüzelőanyaga, és nem utolsósorban fénnyel — a “tiszta” energiával — amely ezen napokból és más irdatlanul öreg forrásokból származik. Abszolút vákuum tehát sehol sincs; legfeljebb vannak sűrűbb és ritkább helyek. Abszolút vákuumot, az anyagtalanságot létrehozni éppúgy nem lehet, ahogy nem lehet megfogni és megállítani az időt.
És most figyeljenek! Amit fent írtam, nem igaz. Egyszerűen megcáfolta az idő!
Ez a történet pedig valójában itt kezdődik:
Abszolút vákuum valóban nem volt mindaddig, amíg meg nem jelentek az első vákuum kereskedők. A vákuum kereskedők szó szerint vákuumot árultak szerte a Földön. Senki nem tudta, hogy honnan jöttek, ahogy azt sem, hogy honnan szerezték a lehetetlent, a tökéletes vákuumot. A vákuumot kis hatszög alapú, fekete hasábokban árulták. A hasábokban pedig a tökéletes semmi volt. A hasábok különleges anyaga semmi mást nem szolgált, mint hogy távol tartsa az anyagot, a fényt illetve minden más energiát attól az egy köbdeciméternyi tértől. A kemény, fekete, különös hasábok elképesztették valamennyi ország tudósait. Bonyolult berendezéseket terveztek, hogy megcáfolják a lehetetlen létezését, de minden kísérlet, amiről a tudományos sajtó beszámolt, a vákuum kereskedőket igazolta: a kis hasábok tényleg vákuumot tartalmaztak. Alig telt el néhány hónap és a vákuumkereskedők a világ legszkeptikusabb, legkonzervatívabb embereinek, a természettudósoknak a hadát már meg is győzték. A többi pedig? Majdhogy nem csak jó propaganda kérdése volt.
Amíg a fizikusok főleg azt kérdezték, hogy hogyan csinálták, addig a világ gyakorlatiasabb fele azt kérdezte, hogy: de mire jó ez az egész? Mire jó nekünk egy kis doboz, amiben tökéletes semmi van? Ám ez utóbbi kérdésre hamarosan meg is kaptuk a feleletet.
*
Az történt, hogy a vákuum kereskedők egyszer csak ott voltak mindenhol. Reklámoztatták magukat a médiában: újságok hasábjai közt és a címlapjain, utcai plakátokon, és tőlük harsogott minden tévé az öt kontinens minden civilizált szegletén (azaz ahová már befúrta magát a televízió). A vákuum kereskedők vákuum-shopokat nyitottak minden ország minden városában. Ezekben az üzletekben semmi mást nem lehetett kapni, mint tiszta vákuumot. Hogy az mire jó? Azon kívül, hogy önmagában, tudományos szempontból rendkívül érdekes dolog, tulajdonképpen semmire. DE! Az emberek irdatlan pénzeket megadtak a vákuumért — a kis fekete hasábot ugyanis igencsak drágán adták a kereskedők. A kereslet pedig rohamosan növekedett. Egy hónap sem telt bele, és senki nem kérdezte többet, hogy mindez mire jó. Értékcikk lett, pontosan ugyan úgy, ahogy érték az arany. Hányan kérdezik, hogy az arany mire jó? Leszámítva nemesfém jellegét és jó vezetőképességét, amiért az elektronika iparban használják, valljuk be, az arany semmire se jó. Ha jól belegondolunk, a sokkal keményebb, fizikailag ellenállóbb vashoz képest az arany gyakorlati szempontból értéktelen. Értékké az teszi, hogy az emberek rajonganak érte. Hogy szép ékszerek készíthetők belőle, csak ál magyarázat, hiszen más, kevésbé „értékes” fémekből is hasonlóan szép dolgok készíthetők. Hogy kevés van belőle? És ugyan mihez kevés? Nem, az arany azért értékes, mert kineveztük értékesnek. A vákuum ugyan így vált értékké.
Az emberek megőrültek azért, hogy saját vákuumuk legyen. Hamarosan a gazdagabbak legtöbbje minden pénzét vákuumba fektette. Na, nem csak azért, mert drága divatcikk lett, hanem mert a növekvő kereslettel együtt természetesen egyre többe is került a semmi. A semmiből pedig még több pénzt, abból pedig még több semmit reméltek. A vákuum megjelent a tőzsdén, és tarolt: árfolyama rohamosan emelkedett és csak emelkedett. Ezt látva sokan — főként azok, akik vagyonukat efféle üzletek sorozatával keresték — mindent eladtak, és helyette vákuumot vettek maguknak. A vákuum ára, a bevezetést követő árhoz képest hamarosan ezerszeresére szökött. A kis- és középemberek többé nem tehették meg, hogy vákuumot vegyenek, hogy a vágyott fekete dobozkával lepjék meg a családot karácsonyra. Sőt, ezek az emberek egyre inkább megszabadulni akartak fekete dobozkáiktól, hiszen azok már nagyon sokat értek — elcserélték a semmit pénzre, a pénzt pedig elcserélték olyan dolgokra, amire nagy szükségük volt. A vákuum pedig azok kezében kezdett gyűlni, akiknek mindenük megvolt, de nem volt semmijük.
Egy fél év és az országok közti elszámolás eszköze is a vákuum lett. Az arany szerepe perifériára szorult; egy nemzet gazdagságát abban mérték, hogy mennyi vákuum van az országban. Mivel a vákuum kereskedők nem részesítettek egyetlen országot sem előnyben, így az átállás egyéb javakról a vákuumra nem okozott feszültségeket a nemzetek között — pedig mit könyörögtek nekik a legnagyobbak, mekkora összegeket ígérgettek nekik a semmi egyedüli jogáért. A jelentős változás az emberek életében jelentkezett. A kisemberek, a középosztály hamarosan jelentős javakra tett szert. A kezdetben olcsón vett vákuumaikért házakat, telkeket, bútorokat, ruhákat és egyéb ingó és ingatlan dolgokat vásárolhattak. És ezért csak a semmit kellett adniuk! A gazdagabbak pedig semmit nem csökkenő mohósággal kaptak továbbra is a semmi után.
És most figyeljenek!
A vákuum egyszer csak elkezdett szivárogni. Az történt, hogy egy napon a világ valamennyi országának valamennyi szegletén felhalmozott fekete vákuum-tartályocskákon szemmel is jól kivehető hajszálrepedések szaladtak végig. A dolog nyilvánvaló volt: eltűnt a drága vákuum: a semmi megsemmisült! És mindezzel megsemmisült emberek és országok semmivagyona is. A csapás irtózatosan súlyos volt. Ezrek mentek egyik pillanatról a másikra tönkre. Mindeddig volt semmijük, ettől kezdve pedig semmijük sem maradt.
És mi lett a vákuumkereskedőkkel? Semmivé váltak. Azazhogy… semmivé váltak az emberek fejében. A vákuumkereskedők, még mielőtt a botrány kirobbant volna, felhasználva a befolyásuk alatt működő tévétársaságokat, hipnotizálták az embereket a Föld minden civilizáltnak nevezett szegletén. És az emberek fejéből minden kitörlődött a vákuumról, és hogy nemrég mindezt még milyen értékesnek tartották.
És aztán? A vákuumkereskedők természetesen profilt váltottak, hogyan is lehetett volna másképp? Önöknek elárulom. A bankszakmában telepedtek meg. És hogy mit ki nem találtak? A dolgot úgy nevezték el, hogy számítógépes folyószámla. Képzeljék! Az emberek vagyona néhány elektromos bit egy-egy számítógépben. És az emberek megőrülnek ezért.
Annyi mindent nem tudunk értékelni, ami az életünk része, csak akkor, amikor elvesztettük, vagy annak a határára kerülünk, hogy elveszik. Gyakran nem értékeljük, hogy milyen örömteli sétálni, járni, állni, csak amikor fáj a lábunk vagy tolókocsiba kerülünk, ahogy azt sem, milyen csodálatos lélegezni, csak amikor az utolsókat lélegezzük. Nem értékeljük a bennünk és a körülöttünk élő-lüktető csodát – csak amikor az igazán veszélybe került.
A fák mélyzöld, megerősödött leveleiket emelik a fénybe, és minden egyes levélben milliószám ott van az élet egyik legcsodálatosabb találmánya, a klorofill. Egy olyan szervezetecske, mely az anyagtalan fényt lehozza az anyagi világba. Anyagtalanból, azaz szellemből, információból és energiából anyagot sűrít. És ezen az Ég és Föld közötti csatornán alapul minden élő léte ezen a Bolygón. Nélküle nem lenne légkör, talaj és táplálék állatnak és embernek. Ez a csoda ott van minden fűszálban, minden ág millió levelében. Az ember elképesztően vak a csodákra. A klorofillt sem értékeli a ragyogó levelekben, és a világában olyan nyilvánvalóan jelen lévő minden zöldben. És éppígy nem képes értékelni saját lélegzetvételét sem. Pedig, ha figyelne ezekre, szerelmes lenne. Szerelmes minden fába, levélbe, és szerelmes minden lélegzetvételébe. – B. T. Aila: Az öt fa.
Ray Bradbury gyönyörű novellákat írt. Az egyik kedvencem a Vakáció, mely épp erről szól. Megindító történet. Bradbury igazi varázsló: eléri, hogy értékelni tudjuk az embert, aki gyakran ostoba és önző, és aki úgy tűnik, fékevesztett önzésében a kipusztulás határára sodorta önmagát. Bradbury megmutatja, hogy ez az ember, így ahogy van, minden mocskával és önzésével együtt szerethető. Egyszerűen ilyenek vagyunk: tele hibával, tele meggondolatlan vágyakkal. A változás talán tényleg ott kezdődik, hogy átöleljük önmagunkat, és elfogadjuk azt, hogy ilyenek vagyunk.
Ha alább meghallgatod ezt a gyönyörű írást – felolvastam neked – nagyobb örömmel fogadod talán majd azt a világot is, ami még messze nem tökéletes; az ember gyarlóságát, és mindent egybevetve: önmagad. Számomra felszabadító volt olvasni. Talán mert megmutatja azt az embert, aki ott él mindannyiunk szívében.
A jövő legnagyobb emberi felfedezése az emberi intimitás felfedezése lesz mindazokkal a más létmódokkal, amelyek velünk élnek ezen a bolygón. (Thomas Berry: The Great Work: Our Way into Future)
Elnéztem ma az embereket a munkahelyemre jövet-menet. A legtöbben az utazásuk alatt a mobiltelefonjukat simogatják. Vagy kékfog füldugóval zenét hallgatnak és így néznek ki a fejükből. Közben fel-felvetődik bennük az, ami előttük áll: napi problémák, elintéznivalók, családi logisztika, aggodalmak, megbeszélnivalók, és persze fel-felbukkanó vágyak, amire rögtön rá is gugliznak. Ha nem tömegközlekedéssel utaznak elszigetelt-némán, akkor autójukba zárva araszolnak a napi dugóban elszigetelt-némán.
Egy ember hónapokat, vagy akár éveket leélhet úgy, hogy fákkal vagy a természet más csodáival nem találkozik. A fák legfeljebb az életének nem túl jelentős díszletei, pont mint egy tűzoltócsap vagy egy lámpaoszlop. Tehát elszigetelődik mindattól, ami él: a madaraktól, a fáktól, az esőtől és széltől, a fák levelein átszűrt fénytől, az élet lüktetésétől: és ennélfogva másoktól és önmagától.
Önmagától és egymástól? Ugyan már!
Oké, értem én. Az ego nagyon is azonosítja önmagát. Ez a test vagyok, ami kövér vagy sovány, izmos vagy épp nem az; én az vagyok, aki ilyen és ilyen ruhában szeret járni, sminkkel vagy anélkül; van párom vagy épp nincs, és ezek és ezek a barátaim. Ja, és van 938 ismerősöm a facebookon, és 2345 követőm az instán, és majdnem ennyi a tiktok-on, naponta tucatszor telefonálok, megválaszolok több tucat emailt, és több száz messenger, watsup és más cset-üzenetet. Én lennék elizolálódva magamtól és másoktól, meg az élettől? Estefelé olykor még sörözünk is, nyáron strandra járunk, havi egyszer legalább bulizunk, táncolunk, és gyakran vagy ritkábban, de ott van a szex is. Méghogy elizolálódunk, mi a fenéről beszélsz?
Huh, ez most valóban megfogott. A gond tudod az, hogy amint belépek egy másik ember nézőpontjába, valahogy felveszem azt a rezgésállapotot. Az életenergia vagy tudatossági szinten emelni pedig nem lehet úgy, hogy elmagyarázok egy másik nézőpontot. Ezért nem lehet elmagyarázni például egy favágónak, hogy mi a baj azzal, hogy a fákat vágja. Van belőlük elég, nem? – néz szét az erdőben. És ha azzal érvelek, hogy minden nap akkora erdőség tűnik el, ameddig a szeme ellát, azt mondaná talán, hogy igen, de jó nagy a Föld. És ha azzal érvelnék, hogy tudja-e, mennyi haszna van az erdőgazdaságnak azon az öles, nyolcvanéves bükkfán, amit épp kidöntött, és vállrándítására megmondanám neki, hogy kb. 780 forint, akkor talán elcsodálkozna, de rávágná, hogy amíg fizetést adnak neki, ez nem az ő dolga. Hát nem igaza van!
Na de most jól eltértél a tárgytól! – szinte hallom a jogos dorgálást. Ott tartottunk, hogy ugyan már, dehogy is izolálódunk el egymástól, dehogy is izolál el a város pezsgő élete, sőt!
A dolog úgy áll, hogy minden, ami körbevesz, a valós és virtuális kapcsolataid, a munkád, a ruhád és hajviseleted, minden a vágyott stabil énről szól. És talán még azt is elmondhatod, hogy törődsz a lelki fejlődéseddel is, ugyanis eljársz kineziológushoz, olykor elkészítteted a horoszkópod, vagy ha konzervatívabb vagy, eljársz pszichológushoz; vagy épp jógázol vagy meditálsz, vagy templomba jársz, vagy akár elmész spiri fesztiválokra is. De ez is csak az önazonosítás része, a vágy ugyanaz: ha spirituális útonjárónak azonosítod magad, az csak maradjon továbbra is így, nem igaz?
Ha beteg vagyok, persze gyógyulni vágyom – de azt is csak addig, amíg fáj, amíg kényelmetlen. Gondolj bele, hány ember önti magába marékszámra azokat a gyógyszereket, melyek majd még jobban megbetegítik? Hogy továbbra is fájdalmasak a kapcsolataim, hogy majdnem mindig rosszul érzem magam a bőrömben, tele vagyok békétlenséggel, feszültséggel, hogy tele van az életem addikciókkal? – az kevésbé érdekes. Ha haragot táplálok másokkal szemben, sérüléseim vannak, ha elakadtam az úton, akkor talán épp a sérüléseimet konzerválom azokkal az eszközökkel, amiket azért választottam, hogy túlvigyenek a sérüléseimen és elakadásaimon. Mert így vagyok stabil és változatlan, minden problémámmal, nyugtalanságommal, konfliktusommal, látható és láthatatlan félelmemmel és szorongásommal.
Csakhogy az élet nem statikus. Az élet dinamikusan és folyamatosan alakul. Az ember világában ez akkor válik láthatóvá, amikor az élet kikényszeríti azt, hogy tudatosítsuk a kérlelhetetlen változást. Amikor az ego szilárdnak vélt rendszere meginog és elkezd szétesni. És ez szükségszerűen megtörténik. És itt egy tabutémához értünk. Azért megyünk bele, mert egy hatalmas felhajtóerőt képvisel.
Szóval, akármit csinálok, jógázhatok, meditálhatok, imádkozhatok, előbb-utóbb meg fogok betegedni. Mert a betegség az élet része, ez elkerülhetetlen. Vagy megbetegszik egy közeli hozzátartozóm. Meginog és széthullik egy párkapcsolat. Meghal valaki, aki közel állt hozzám.
Apropó: észrevetted már, hogy az élet olyan, mint egy villanás? Akárhány éves vagy is, ha visszatekintesz, olyan az egész, mint egy villanás. Így múlik el az életed. És ott fekszel a halálos ágyadon. Talán még van 30, vagy pár száz lélegzeted. Már tudod, hogy sem az orvos, sem egy csodatevő spiritiszta gyógyító, sem egy barát nem segíthet rajtad. Mi marad a gazdag kapcsolati tőkédből, a tulajdonaidból, a jól ápolt testedből, ami most készül épp abbahagyni eddigi működését? Ez a pillanat egy őszinte pillanat.
Az utolsó napokban visszahúzódnak az ún. doppelgengerek, azok a lényünket uraló erők, akik az ego szűk csapdájában tartottak, akik megpróbálták elhitetni, hogy az élet abból áll, hogy megfelelj otthon és a munkahelyen, a sok-sok üzenetváltásból és a pörgésből – most mindez eltűnik. A halál előtt 2-3 nappal a doppelgengerek felszívódnak, ez egy nagyon őszinte pillanat. Ekkor derül ki, amit mindig is sejtettél, ott mocorgott a tudatod peremén. Mit tapasztalsz ekkor?
Magányos vagyok és kétségbeesett! Vagy valami egész mást! Ó igen, ez épp az a tágasság, amit a fák annyiszor megmutattak nekem, amikor újra és újra magába ölelt az erdő! Ó, igen, ez épp az a könnyedség, szárnyalás és öröm, amibe újra és újra beléptem a napi meditációim során. Az egyik esetben magányosság, reménytelenség, csalódottság, düh és pánik, ezt éli át a lélek. A másik esetben béke, öröm, könnyedség, felszabadultság, az Élettel való egység élménye ébred benned. És az egész azon múlik, hogy villanásnyi életed, vagy élet villanásaid alatt mit gyakoroltál, minek adtál figyelmet újra és újra.
Semmilyen műszaki felfedezés, életet könnyítő újdonság nem tud ezen változtatni. A fákkal, az erdővel, az élővilággal átélt intimitás, az élet egészének átélése azonban igen. Ez az intimitás egy új életélményhez, a tágasság élményhez visz el. Az öröm hullámaira hangol, ami átsegít az életed nehézségein. És majd, amikor itt az ideje, átsegít a halál kapuján is.
Az emberiség eddig az élő természetet a tulajdonának tekintette. Az ember azt gondolta eddig, korlátlanul elveheti, amit talál. Felégetheti az amazóniai erdőt, ha a marháknak legelőt akar, vagy kiírthatja a kanadai fenyveseket, ha rájön, mennyi olajat tárol ott a homok. Ez elvitt minket oda, hogy egész emberi civilizációnk az összeomlás határára került – és ezt tudományos megfigyelések támasztják alá. Még 30 év, ha minden így halad. A Föld bolygón 30 vetés és 30 aratás – a bolygó 30 lassú lélegzete. És most távoznak a „Föld-doppelgengerek”. Valami nagy és fontos határához érkeztünk: újjászületünk.
Az élővilág, a fák és az erdő, folyamatosan keresik, hogyan segítsék ki az embert a bajból. Mi magunk, úgy tűnik, erre nem vagyunk képesek. Azonban ezek a millió és millió gyökérkapcsolattal élő, idegsejtszerűen kapcsolódó fantasztikus élőlények valami nagyon-nagyon fontosat akarnak átadni nekünk. Segítenek elhozni nekünk egy benső transzformációt. És épp ez az, ami átírja majd ezt a nehéz jövőképet, amit az ökológia és klímakutatás tudománya rajzol elénk.
A Természet gyógyítani kezdte az embert.
A kérdés csak az: van-e kedved ezt az intimitást, ezt a tágasságot megtapasztalni, amit egy fán keresztül az erdő megmutathat neked? Van-e kedved megélni ezt az életedet, halálodat, és közös jövőnket formáló csodát? Lerázod-e ezért magadról természetes lustaságodat, az ego racionálisnak tűnő ellenérveit, mert hidd el, mindig talál majd elég indokot arra, hogy miért maradj otthon, miért maradjon úgy minden az életedben, ahogy épp van. Sorolja majd, ne félj, a fontos, halaszthatatlan feladataid. Az a kérdés, hogy van-e kedved, sőt, örömtől átitatott vágyad, hogy a jövő legnagyobb, és legcsodálatosabb emberi felfedezésének részese legyél?
