Szerző: Bükki Tamás | 2025. aug 01. | Kiemelt, Spirituális hangos novella, Tudomány és filozófia
„Nem akarom, hogy azon az úton kövess engem, amelyen én haladok a célom felé. Járd a saját utad, kövesd az általad meghatározott irányt, amely benső késztetéseidnek a leginkább megfelel. Ne fogadj el semmilyen állítást csak azért, mert tőlem származik. Ha százszorosan igaz is, mégsem a te igazságod, és így nem fogsz vele azonosulni. Az igazat valósítsd meg, és akkor magadévá fogod tenni az igazságot. Az igazat megvalósítók életpályáját tekintsd csupán bizonyítéknak arra, hogy a cél elérhető.” (S. R. Yesudián, Haich Erzsébet Beavatás c. könyvének előszavában)
Haich Erzsébet, aki a nagy jógi, Yesudián mestere volt, ezekkel a szavakkal kezdi a Beavatás c. könyvét:
„Választ keresek. Tudni szeretném, mi az élet értelme a földön.”
Jóga mesteremtől, Szép Ferenctől azt tanultam, hogy az ember nem egy test, amiben valahogy összerendeződik a tudat és a lélek, hanem egy szellemi lény, aki egy időre kapott egy érző testet.
Emlékszem, épp jóga órára öltöztem át, Feri is ott volt az öltözőben. Meséltem neki, hogy volt egy álmom, pedig ritkán álmodom. Egy öregember jött el hozzám, és csak beszélt, beszélt; magyarul beszélt, de ennek ellenére egy szót sem értettem. Azt azonban tudtam, hogy ez az öregember, a kriya jóga mestervonal egyik nagymestere, Sri Juktésvár.
Feri rám nézett, biccentett, majd kacarászva ennyit mondott:
– Na igen, Juktésvár szokott ilyen huncutságokat csinálni.
Ezért mentem el a kriya beavatásra. Tántoríthatatlan voltam.
Az Ahol a párhuzamosok egybeérnek könyvemben így írok erről:
„Beavatás nélkül minden spirituális gyakorlás csupán előkészítés. Ez az előkészítés, az energia rendszer és elme tisztítása azonban igen fontos. E nélkül a beavatás eredménye nem tud megfelelően kibontakozni.
A beavatás során a beavató mester, aki belemeríti magát a Krisztus-tudatba, feléd irányítja ennek energiáit, és ezáltal lehetővé teszi számodra, hogy ennek a kapcsolatnak, bármilyen halvány is, tudatába kerülhess. Lehetővé teszi, hogy többet észlelhess a világból, mint amit szemeddel látsz és füleddel hallhatsz.”
Amikor első gyermekünkkel volt a feleségem várandós, hosszan készülődtünk. Például felkerestem egy asztalost, és az ő segítségével, saját kézzel készítettem el a gyermekeim bölcsőjét (később a kislányom is ebben ringott). Egy gyermek megérkezésére lehet készülni, de apává akkor lettem, amikor a pár napos kisfiamat a mellkasomra fektettem, és így aludtunk, szundikáltunk együtt.
Egy beavatás után már nem vagy ugyanaz, aki korábban voltál – bár az életed látszólag változatlanul folytatódik. Életem beavatásai, melyekben részesülhettem, mindig megráztak, új távlatokat nyitottak, és erőt adtak ahhoz, hogy az úton járjak, sőt életörömet és a béke egy új szintjét hozták el nekem.
És egyszer csak megérkeztek hozzám Szép Feri mesterem ezen szavai: „csodálatos halhatatlan lelkek vagyunk”.
Feri tavaly hagyta itt a földi testét. Utolsó hónapjait egy elfekvő korházban töltötte, ahol a két kezét az ágyrács két oldalához kötötték. Azóta megtudtam, hogy jelenleg Magyarországon több korházban az a bevett szokás, hogy a demenseket, vagy hasonló betegeket, illetve végstádiumban lévő embereket, haldoklókat így kikötik, méghozzá akár hetekre, hónapokra, azért, hogy ne rángassák ki a karjukból az infúziót, vagy ne szedjék le magukról a pelenkát. Túl kevés az ápoló – ezzel érvelnek. Ezért aztán így haldokolnak, most is, több ezren, megfeszítve, megkínozva.
Amikor Ferit utolsó napjai előtt meglátogattam, a hús már felszívódott róla, élő csontvázként feküdt ott megfeszítve. Majdnem elsírtam magam. Aztán meghallottam őt, pedig már nem tudott beszélni. Felemeltem a fejem. Nem ott volt az ágyban, az agyongyötört testben, hanem fölötte, fényben, és azt mondta nekem szavak nélkül: Ugyan! Nézz rám! Engem nézz! És láttam őt. Jól volt, soha jobban!
„A halhatatlanság felfedezése éppen abban áll, hogy magamnak kell felfedezni a következő igazságot: „halál” egyáltalán nem létezik, az ember – tehát én is – az egész örökkévalóság során halhatatlan volt, és az is lesz. A halhatatlanságot ugyanis mindenkinek magában és a maga számára kell felfedeznie, senki más nem adhatja át nekünk ezt az igazságot.” (Haich Erzsébet: Beavatás)
A beavatás az ősi időkben egy több napos, nagyon kemény folyamat volt; mindjárt bemutatom, hogyan avatta be az egyiptomi papság Mózest – Kodolányi János gyönyörű és igaz módon leírta. De előtte azt kell tudnod, hogy az idők változnak. Az egyik legjelentősebb változást maga Jézus hozta el. Ma már nem kellene azon az úton végig menni, amin Mózes és Jézus is végig ment.
„Ezt a régi beavatást Krisztus-Jézus újjal helyettesítette, azoknak az erőknek a segítségével, amelyekről még szólnom kell. A beavatás régi formájának meg kellett szűnnie, de átmenetet kellett teremteni a régi korszakból az újba. Még utoljára valakinek, átmenetként, a régi módon kellett a beavatásban részesülnie, de már a keresztény ezotériában. Ezt pedig csak maga Krisztus vihette végbe, és beavatandónak az volt kiszemelve, akit Lázárnak nevezünk.” (Rudolf Steiner: A János-evangélium)
A beavatás folyamata Jézus óta is jelentősen átalakult, valamikor a 19. század küszöbén. A beavatásra való felkészülés egyik legismertebb eszköze jelenleg a hatha jóga, a beavatás pedig az egyes jóga tradíciók mesterei adják át annak a tanítványnak, aki ezt kéri.
A másik legjelentősebb lehetőség a beavatásra való felkészülésre a Természettel való elmélyült kapcsolat. A Természetet nem lehet megismerni csupán a botanika, zoológia vagy az ökológia módszertanával. A Természetbe merülve az ember átélheti, hogy ő egy sokkal-sokkal tágasabb lény, mint korábban gondolta. És vannak a Természetben ősi Mesterek által berajzolt kapuk, és ezen átlépve átélheti az ember a beavatást. Ezt az új beavatást mutatom meg Az öt fa c. könyvemben.
A beavatásnak több szintje van:
„A beavatások a fejlődés fázisai, állomásai […] Minden egyes fokon a tanítvány szemlélete, felfogása, önismerete és természet-ismerete teljes egészében megváltozik. Minden, amit addig biztos alapnak hitt, újra meg újra összeomlik alatta, rommá lesz, és minden egyes beavatási fok az előző fokozat romjain épül fel.” (Kaczvinszky József: A hét beavatás)
Aki író, az tudja, hogy amikor az ember kézzel ír, van annak egyfajta varázslata. Van egy pont, amikor a kézzel író csatornává válik. Attól a ponttól nem fogalmaz, hanem átadja magát, és a toll magától mozdul a kezében. Egy író, aki ezt megtapasztalta már, felismeri, amikor egy másik író műve ilyen ihletett mű. Meggyőződésem, hogy amit Kodolányi Mózesről leír Az égő csipkebokorban, így született, Kodolányi lecsatornázta közén az ákasában ott lévő ősi történetet. Alább ebből a könyvből olvasok fel neked, felolvasom belőle Mózes, azaz Mósze egyiptomi herceg legmagasabb szintű beavatásának gyönyörű történetét. Azért olvasom fel, hogy átérezhesd, hová visz az az út, amelyet együtt járunk. Íme:
Ahogy fentebb írtam, az út, és a beavatás időről-időre változik. A jelen kori beavatás kihívása, hogy az ember fel tudja ébreszteni magában azt az erőt, ami a kitartó és rendszeres, napi szintű gyakorláshoz kell, legyen ez jóga, meditáció, vagy a természettel való, egyre mélyülő kapcsolat.
A Természet sokkal több, mint aminek látszik. Például azt tudtad-e, hogy minden egyes fa kapcsolatban van az élővilág egészével? Minden fa megnyit számodra egy kvantumalagutat a teljességhez. Ott, ahol élsz, biztos, hogy vannak például Lélekalagutak. Felismered-e ezeket?
Irodalom:
- Rudolf Steiner: A János-evangélium (Hamburg), GA 103, Géniusz Kiadó, 2018,
- Kodolányi János: Az égő csipkebokor, 1. kötet, Magvető Kiadó, Budapest, 1978, 4. kiadás
- Bükki Tamás Aila: Ahol a párhuzamosok egybeérnek, Gájatri Könyvkiadó, 2021.
- Kaczvinszky József: A hét beavatás, Hermit Kiadó, 1946.
- Elisabeth Haich: Beavatás – Óegyiptomi misztériumok, Édesvíz Kiadó, Budapest, 2022.
Szerző: Bükki Tamás | 2025. jún 26. | Kiemelt, Spirituális túra és zarándoklat
„Az Orion a fent és a lent határán a rejtett ösvényeket is tudatosítani akarja. Cselekedeteink hatásait ismerni kell, rá kell ébrednünk arra, hogy több világban is élünk! […] Hogyan zajlik a beavatás?” (Paksi Zoltán: Égi utak csillagüzenetei)
– Ha hazamegyek, elajándékozom az összes spiri könyvemet. Mert ehhez az úthoz képest…, na, értitek! Ezen az úton valami teljesen új nézőpontba kerültem. Nem jöttek angyalok, sem semmi csodalény. És mégis, valahogy az élet olyan egyszerű lett, mint minden egyes lépés. Magától értetődő! Kötött, mert az út adott, és mégis, végtelenül szabad – mondta az egyik zarándoktársam az Orion-Nimród utunk végén.
Tízen ültük körül a mécsest 2025. június 21-én a zárókörben. Mind a tízen, akik a Pilisbe vetülő Orion-Nimród zarándokutat végig jártuk, másképp és mégis hasonlón éltük meg ezt az öt napot, amit csendben, együtt töltöttünk a Pilis hegyei között, Pálos szerzetesek zarándokokútját járva.
Voltak testi és lelki gyógyulások.
Volt köztünk, aki nehéz, háborús családi karmát tett le; nem csak ő szabadult így fel, hanem a földi létsíkról már távozott nagypapája is – az Orion a visszafelé áramló idő energiáit aktiválja ugyanis, így az ő cselekedete, én így látom, nagyban hozzájárult ahhoz, hogy nagyapja még életében kiszabadulhatott a hadifogolytáborból és fellélegezhetett.
És volt köztünk, aki pedig azt kérte, hogy beszélgethessen az állatokkal, és megadatott neki, hogy megértette és elfogadta egy holló szavát és vezetését; és a holló egy varázslatos helyet mutatott neki: olyan erők ébredtek ott, mint a Stonehenge közepén.
A tisztítótűzön át
Bár az erdőben 10 fokkal hűvösebb volt, mint a városban, az út második napján mégis azt éltük át, hogy iszonyatos a forróság. Szó szerint szakadt rólunk az izzadság, ahogy kapaszkodtunk felfelé a hegyen. A Pilisnyergen akartunk újra átkelni, a földre vetülő Bellatrixtől (azaz Harcostól) indultunk, melynek csillagpontja a pilisszentléleki Pálos rom közelében van, és a Betelgeuze csillagpontja felé tartottunk, mely a klastrompusztai Pálos kolostorrom mögött bújik meg. Ahogy haladtunk felfelé, izzadva, megharcolva saját harcainkat, egyszer csak megszólalt a zsebemben a repülő üzemmódra tett okostelefon; valahogy beindult, bekapcsolódott, méghozzá pont a zenelejétszó app, és valahogy kiválasztott egy mantrát a sokból. Ez szólalt meg:
„Om namó bhagaváté Rudrájá”
Ez a tisztitótűz mantrája. Igen, épp a tisztítótűzön mentünk át mind a tízen.
„Az aratnivaló sok, az arató kevés – sóhajtotta Jesuah. – Most az a dolgunk, hogy összeszedjük a választottakat. Mert ez az idők teljessége. Sokat tudtok, de még nem tudtok mindent. Mert mindennek megvan a maga ideje. Ti már újjászülettetek a vízben s a Ruachban, de újjá kell születnetek a tűzben is, hogy bemehessetek Isten Birodalmába.” (Kodolányi János: Én vagyok)
A Ruach héber szó szelet vagy lélegzetet jelöl. Valamint a bennünk élő Isten szellemét. A Ruach nőnemű szó! „Isten lelke (Ruach Jahve) lebegett a vizek felett”. Szanszkrit megfelelője a Shakti, vagyis az Anyai erő. Ez a felszálló energiamódus, a Földanya, amely bennünk és az életünkben a minket emelő kundaliniként nyilvánul meg.
Az Orion zarándoklatot éppen ezért a Kardinális kereszt zarándoklat részeként jártuk végig. A felemelkedő ággal kezdtük, a nagymarosi Szent Mihály-hegyen, amelynek lényege a Ruach felerősítése, azaz a Shakti felszálló energiájába való belemerülés. Ezt követően keltünk át a Dunán, megérintve a vizet, „újjászületve a vízben”. Majd következett az Orion, aminek első 2 napja a tisztítótűzről szólt. Miért volt erre szükség?
Ebbe az útba befűződik, felerősödik az alvilág jelenléte is. Az Erdőmeditációs képzésen tananyag a minden emberrel együtt élő, és életünkbe hatásaiban bevetülő, sűrű, tálikus létszintek észlelése és menedzselésének gyakorlata – erről kicsit bővebben olvashatsz a Kígyók és Kígyóerő c. írásomban.
Az Orion-Nimród útja azt a fényenergiát, az Atya vagy Síva energiáját képviseli, mely segít neutralizálni az életünkbe bevetülő alvilági, vagy tálikus hatásokat. Emiatt nagyobb köveket is kiemelhet az ember a hátizsákjából.
Az Orion minden csillagpontja egy adott törzsi csakrával rezonál, és ez egyeben beaktiválja a lábban lévő, mintegy tükröződő tálikus központokat is. Így például a szahaszrára, bindú és adzsná fejbe vetülő csakrákkal kapcsolódó csillagpontok, melyek a legfényesebb helyek, egyben a legmélyebb rétegeket fogják érinteni és beaktiválni: a patálát a lábujjaknál, vagy a mahatálát és rászatálát a saroknál és bokáknál – behozva a kegyetlenség, a gyűlölet, a lelkiismeretlen lopás és pusztítás energiáit, és nem csupán ennek személyes vonatkozásait, hanem családi, nemzeti karmában megmutatkozó hatásait.
A fentiek tehát nem csak az adott személy életútját érintik. Épp ez az oka annak, amiért úgy határoztam pár éve, hogy az Orionra ill. Kardinális kereszt zarándoklatra csak olyan társakat viszek magammal, akiket az egy éves Erdőmeditációs oktató képzés során erre felkészítettünk.
Bár nyár volt, az Orion fejcsillagánál meglepő köd ereszkedett a tájra. Aztán Klastrompusztánál, ahogy meditálni akartunk, zúgni kezdett egy munkagép, és csak kotorta, szaggatta a földet, tépte a gyökereket, és egyben marcangolta az idegeinket is. A zárókörben kiderült, nem csak nekem jött az inger, hogy felpattanok, odamegyek és leütöm a fickót a gépről. Aztán mégis valahogy sikerül elfogadnom: ez is bennem van, és akkor megnyílt a fényalagút.
És valahogy nem csak nekem fájdult meg piszkosul a lábujjam, bokám vagy épp a sarkam a nap végére, épp azon helyeken, ahol a tálák a testbe vetülnek. Azonban a csípő, térd, láb és lábfej tünetei, csodák-csodája másnapra nyomtalanul eltűntek mindenkinél. Valami meggyógyult bennünk, és remélhetőleg körülöttünk is.
Fényben fürödtünk, szent forrás vizét ittuk
Harmadnap, amikor az Orion övcsillagait jártuk, azaz a pilisi piramisokat – itt három pilisi hegy pont olyan geometriai elrendezésben van, ahogy az el-gízai nagy piramisok – valahogy kikönnyült az út, és tele lettünk életörömmel.
„Nimród-Orion öve (Alnitak, Alnilan, Mintaka) az égi egyenlítőn helyezkedik el, a „felső és az alsó világok” határán. E csillagkép a kozmikus egyensúly megalkotásának lehetőségét hordozza. A magyarság lelkében az övcsillagoknak (Nimród részeiként!) Szent István, Szent Imre és Szent László felel meg. Tudjuk, hogy az egyiptomi nagy piramisokat az „Orion csillagképére” építették.” (Paksi Zoltán: Égi utak csillagüzenetei)
Útban a Magas-hegy felé, mely valójában csöppet sem magas, viszont magasra repít, megálltunk a Nagyboldogasszony forrásnál. Miután ittam a vizéből, szóltak hozzám a forrás fejénél lévő szentély oldalába ültetett növények. Szomjaztak. Így aztán újratöltöttem a kulacsom és megöntöztem őket.
A magyarság lényege – azt gondolom – ez, és ilyen egyszerű: felelősek vagyunk a velünk élő lényekért, és nem csupán az emberekért, hanem a velünk élő és minket éltető természetért. Ha szomjazik valaki, ha szenved, és megtehetjük, megöntözzük az élet vizével.
Jediként, át a világ romjain
A Rigel csillagpontjához az út a Pilisi Parkerdő fafeldolgozó telepén át vezetett. A hegyi út itt nehéz, és még sok kilométer volt előttünk, ezért bepróbálkoztam a teleppel, bár tudom, ide „idegeneknek belépni tilos”. Az út azonban most tárva-nyitva volt.
150-200 éves kivágott bükkök hevertek két oldalt a telep bejáratánál. Ezek a fák a magyar szabadságharc idején lehettek gyermekek, őseink társai. Most ott hevertek kidöntve, feldarabolva, és várták a sorsuk, hogy forgáccsá darálják őket. A telep közepén olyan magasan állt a ledarált sok ezer fa teste, mint egy 2 emeletes ház. A forgácsot alighanem dömperekbe pakolják, és elszállítják majd a megújulónak hazudott biomassza erőművekbe, felégetve az élet ezen szépségeit, millió élőlény otthonát.
Elsétáltunk a forgácshegy mellett, végig haladtunk a rozsdás, olajszagú, lepusztult, üvegszilánkos haldokló üzemen; áthaladtunk egy összeroskadófélben lévő nyomorult géptelepen, mely utolsó hörgésével magába habzsol még annyi eleven szépséget, amennyit csak bír.
És ahogy áthaladtunk, gyásszal telve, eszembe jutott, hogy épp most szavazta meg az országgyűlés másodszor a „salátatörvényt”, és benne azt a paragrafust, mely eloldotta az utolsó gyenge köteléket, mely valamelyest védte még a Nemzeti Parkjaink őshonos erdőit. Ezek után bárhol és bármikor tarvághatják majd az államinak hívott erdészetek a Nemzeti Parkok védett erdőségeit, letarolva és megölve az életet, felégetve a jövőt. És tették ezt 47 ezer ember és 150 civil szervezet tiltakozása ellenére, a Köztársasági elnök kifejezett utasítására ellenére és a Magyar Tudományos Akadémia tiltakozása ellenére. Bár ebből a pusztításból az országnak csak kára származik, van pár múltbarévült földesúr, akiknek ez évi sok milliárdot hoz. De vajon mit kezd majd a milliárdjaival?
A Rigel fényes csillaga az ember második, örömközpontjával rezonál, melynek tálikus vetülete, lehúzó oldala a világi kéj, minden szép felhabzsolása és szétzúzása. Aki átadja magált ennek a létsík befolyásnak, az életében folytonosan ott lesz a kínzó féltékenység és irigység soha nem múló szomja.
Ahogy a nyögdécselő épületek közt haladtunk, mellénk gurult a dzsipjében a telep egyik vezetője, és már nyitotta a száját, és mondta is:
– Ez itt egy zárt iparterület! Eltévedtek?
– A Suszter-rétre megyünk – mondtam csöndesen.
Ő pedig tátogni kezdett, mint egy partra vetett hal, majd végül csak ennyit mondott:
– Ott, annál az épületnél forduljanak jobbra!
A zárókörben valaki viccesen megjegyezte, hogy azt várta, hogy intek is majd az ujjaimmal, mint Obi-Wan Kenobi. – De hát ment enélkül is! – mosolyodtam el.
Aztán kiértünk a telepről a fényben fürdő Suszter rétre, és elkezdtünk meditálni egy sással benőtt tavacska mögötti, túlvilági hangulatú erdőben.
„E helyen találkozik az ekliptika, az egyenlítő, a Tejút és az Orion lábától (Rigel=láb) induló Eridánus, mely az alvilágon át az újjászületéshez (Phoenix) vezet […] Ebben az égi környezetben történhet meg a helyes út kiválasztása.” (Paksi Zoltán: Égi utak csillagüzenetei)
Az újjáéledt világ
Az út zárócsillaga a gyökérközponttal rezonál; a Saiph csillag Pilisszentlászló mellett ér földet. Itt áramlik át az emberen mindaz a Fény, és a változáshoz szükséges tudás-erő, jövőképből táplálkozó hit, ami a továbblépés impulzusát adja.
Bennem ez érkezett le: a világunk 1-2 évtizeden belül radikálisan átalakul. Mi jön, milyen lesz a világ körülöttünk?
Nemrég részt vettem a Nagy Tavak és Vizes Élőhelyek Szövetsége által megrendezett konferencián, ahol az egyik előadó képeket mutatott spanyol, amerikai és kínai nagyvárosokból, ahol az emberek felszámolták a 4+4 sávos autópályákat, felszámolták a nagy folyók kibetonozott partjait, felszámolták a nyári pusztító forróságban izzó betontengert, mert nem ezt akarták. És a beton helyét átvette az élet: homokospartú folyók hűsítő, tiszta vizei, árnyékot adó fák és erdők születtek a városok közepén, melyek ligetében nyáron 40 fok helyett élhető 20-25 fok van. Megcsinálták, láttam a példákat! A nagyvárosok irodái és autópályái leköltöztek a föld alá, és átadták helyüket a folyóknak, az erdőnek, a madaraknak – és az embereknek.
Egy olyan világ jön, ahol az ember felelősséget vállal a vele együtt élő természetért. És teret enged a természetnek, ami a része, ami élteti.
Azonban, ahogy Paksi Zoltán írja az Orionról: „Cselekedeteink hatásait ismerni kell, rá kell ébrednünk arra, hogy több világban is élünk!”
A közeljövőben tehát bőven lesz olyan vidék is, lesznek olyan magukba roskadó városrészek, melyek éppen olyanok lesznek, mint a rozsda és üvegszilánkos, olajszagú és forró visegrád-lepencei fafeldolgozó telep. Igen, ilyen helyek is lesznek. A tálikus befolyás, a pokol szerepe azonban nem a pusztítás, és nem is a büntetés, hanem kemény tanítás a kevésbé intelligens emberek számára.
És mindeközben egyre többen ébredünk majd arra, hogy házaink, falvaink úgy simulnak bele a madárdallal telt erdőbe, mint Dobogókő házacskái. De ehhez magunk mögött kell hagyni a kietlen, forró autóparkolót, és például le kell ereszkedni a kék jelzés mentén, a többezer éves „római úton” a Zsiványsziklák felé.
Mi itt tartottuk a zárókörünk, óriási bükkök zöld katedrálisában. Tíz ember, aki csöndben, egymást segítve egy cél felé tudott haladni. Az egyik legcsodálatosabb felfedezés azt volt számomra, hogy a kötöttségek ellenére mindenki megőrizte saját egyéniséget és szabadságát. És akik eltértek a napi ritmustól, programtól, azt azért tették, hogy a többieknek végül könnyebb legyen az út.
Jesuah, azaz Jézus Kodolányi János szerint így szólt az egybegyűltekhez:
„Nem volt abban semmi különös, amit mondott, bár szokatlanul hangzott, hogy embert, állatot, növényt, követ, csillagokat, vizet és földet egybemarkol… – Megtérnie tehát csak az embernek kell, barátaim – folytatta lelkesen. – De még sincs elveszett ember! Nincs elveszett élet! Nincs kétségbeejtő pillanat, amikor el kellene vesznünk. Mert az élet végtelen és örök, amint végtelen és örök az élet Atyja.” (Kodolányi János: Én vagyok.)
