Minden Lények Tanácsa
Ez a történet számomra az Időutatzók érintése c. 8 perces rövidfilmemmel kezdődött, melyet akkor írtam és rendeztem, amikor többedmagammal belefogtam a civil erdővédelembe.
A Világeleje Ünnepre készültem nemrég – de előtte McMenemy Márk a Kávézó a világ végén c. rádióműsorában – életem első élő adása volt! – alaposan körüljárta velem ezt az izgalmas témát a fordított idő kapcsán; meglepő összhangban voltunk, én nagyon élveztem, és Márk lelkesedése meggyőzött: van értelme erről beszélni.
A Világeleje Ünnep most a természetkapcsolat fontosságáról szólt, és Michaleczky Luca ökopszichológus, valamint Takács-Sánta András humánökológus szervezte. Arra kértek minket, előadókat, hogy beszéljünk 2076-ból. Arra kértek, mutassuk meg azt, hogy ott, 50 év múlva milyen a világ. Komolyan vettem ezt a küldetést.

Ahhoz, hogy erre a fontos, jövőformáló eseményre felkészülhessek, elvonultam 5 napra a fák közé, a Börzsöny mélyére – erről a teljes csendben töltött zarándokútról, melyre 6 társammal mentem, itt olvashatsz bővebben; azt is megtudhatod belőle, mért volt ott a zsebemben egy összetört és megragasztott, a törésvonalakon arannyal kihúzott szappantartó.
Visszatérve a Világeleje Ünnephez: nekem fontos volt, hogy úgy beszéljek a jövőről, hogy jártam ott. És ehhez szükségem volt arra, hogy megfürödhessek a visszafelé áramló idő folyójában. A visszafelé áramló idő az, amikor a következmény megelőzi az okot; vagyis annak oka, hogy miért teszünk valamit, a jelen pillanatban még nem érthető, nem látható, csak amikor ott vagyunk a jövőben, és visszafelé nézünk, akkor válik nyilvánvalóvá.
Ez a fordított időfolyam hozza életünkbe a cselekvő reményt; azt az impulzust, ami arra késztet, hogy lelkesen tegyem a dolgom, még akkor is, ha nem tudom neked elmagyarázni, mit fog ez létrehívni.
A cselekvő remény nagyon más, mint az optimizmus
Mi az optimizmus? Az optimizmus az, amikor meghallgatjuk a tudományos érveket, pl. a klímakutatók eredményeit, akik elmondják nekünk, hogy 9 fontos jellemző van, az úgy nevezet bolygóhatárok (planetary boundaries) melynek átlépése esetén a világunk meginog, majd összeroppan; elmondják, hogy mindezt alaposan végig számolták, és elmondják azt is, hogy ebből a 9-ből már 7-et túlléptünk, és a maradék kettőnél is rezeg a léc. Az optimizmus pedig az, hogy ilyenkor kiválasztja az ember a lehető legjobb kimenetelt, és erre fordítja teremtő figyelmét. Racionálisan a lehető legjobbra számít.

A cselekvő remény más – egy olyan hatásra épül, amit a kvantumfizikusok régóta ismernek, számolnak ugyanis a visszafelé folyó idővel. A cselekvő remény a tudatos ember, és minden tudatos létező sajátossága; az a hatás, amivel a klímatudósok nem számolnak a modelljeikben, és ami valódi változást tud hozni saját életünkben és a világunk sorsának alakulásában. Ennek voltunk tanúi a Világeleje Ünnepen.
Több mint 400 ember volt ott, akik – bár semmi okuk nincs rá – mélyen bíznak abban, hogy a dolgokat együtt valahogy helyrehozzuk. És még mennyien vagyunk, igaz! Sok százezren keressük, és tudjuk-sejtjük belülről, mit kell tennünk. De nem tudjuk megindokolni, miért ez és ez vezet majd el minket a megoldáshoz. Csak tesszük, amit tennünk kell, lelkesen.
A Minden Lények Tanácsa
Ha időpontot kellene megjelölnöm, mivel kezdődött a fordulat, én a 2026. okt. 3-ai Minden Lények Tanácsát mondanám, melyen több, mint 100 ember vett részt – szerintem ez volt a történelem eddigi legnagyobb ilyen tanácskozása – hála érte Berecz Áginak és facilitátor társainak.
A Minden Lények Tanácsa egy rövid természetkapcsolati sétával kezdődött az ELTE egyetemi parkjában. Az én utam egy hársfához vezetett – odahívott magához. Amikor már ott álltam egy ideje, jobb kezemet a hárs törzsén tartva, akkor eszméltem rá, hogy most nem is ő hívott oda, hanem a hársfa törzsén lévő aranysárga zúzmók. Velük töltöttem úgy 10 percet, és ahogy álltam ott, valami változott, mintha általuk láttam, észleltem volna a világot.

Amikor visszatértem a saját emberi tanácskörömbe – kb. 12 fős csoportokra volt osztva a több 100 résztvevő – a víz oltár körül Ági hívására átváltoztunk: volt, akik a varjak népét képviselte, volt, aki a tölgyfákat, volt, aki a pókok népét, volt, aki a talajlakó élőlényeket – és így megszólaltattuk együtt a több-mint-emberi világot. Azután váltottunk, és a velünk élők panaszait emberként is meghallgattuk. Majd befogadtuk az élőlény társaink háláját és ajándékait.
Én, a zúzmók képviseletében elpanaszoltam a zajt, ami rendkívül zavar minket. És amit ajándékba adtam az emberi világnak, amire ráirányítottam a fülüket, az a figyelem tágas csendje volt. Mert erre épp úgy szomjaznak az emberek, mint az élővilág a vízre ebben a szokatlanul aszályos évben.
A Minden Lények Tanácsa a Világeleje Ünnepen tartott előadásom után következett; és talán épp a visszafelé áramló időnek köszönhetően, sokkal magabiztosabban tudtam megmutatni azt a képet, amire a börzsönyi Grál-völgyben rálátást engedtek nekem.
Az ember szerepe, és 2076
Az ember szerepe ugyanis az, hogy oltalmazója, segítője, békéltetője legyen a Világegyetem lényeinek. Ezt tanuljuk most, ezen a parányi, Föld nevű Noé bárkáján, mely roppant sebességgel száguld a Kozmoszban.
Amikor arra gondolok, hogy az ember segítője, oltalmazója lesz Minden Lénynek, büszke vagyok arra, hogy embernek születtem.
2076-ban ezt már sokan élik-értik.

Ha rátalálnál egy emberre 2076-ban, ha őt megkérdeznéd, milyen itt a világ, rád mosolyogna. Azután csendesen elindulna, de előbb egy pillanatra megérintené a kezed, és intene a fejével, hogy kövesd. Elindulna veled az erdőbe, egy keskeny ösvényen – hatalmas erdők vannak 2076-ban, le tudsz bennük menni egészen a tengerig.
Ha követed őt, egyszer csak meghallod, hogy énekel. Könnyű a járása, és egészen halkan énekel, ahogy megy előtted az úton. És ahogy követed őt, átragad rád is a lelkesedése – érthetetlen, de így van. És akkor észreveszed, hogy a madarak felelnek neki, pedig eddig hallgattak.
Így mentek, meg megérintve a jó 100 éves ezüsttörzsű bükkfákat. Egy olyan erdőben mentek – erre csak később jössz rá – mely épp 50 évvel ezelőtt került közösségi oltalom alá, abban az időben, amikor az a szó, hogy védett, még nem jelentett semmiféle védelmet az erdők élőközöségének. Az emberek azonban kiálltak az élet védelméért, fogták magukat, és 2026. október 17.-én, és attól kezdve rendszeresen, elkezdték családjukba fogadni a fákat, az erdőt.
Akkor még senki nem értette, miért számít az, ha pár ember lerajzolja, lefesti, fényképezi, átöleli a fákat, majd családjába fogadja őket. Ez csak így, 2076-ból visszanézve lett érthető-látható.