„Talán emlékszel a híres történetre: amikor Jézus Jerikóhoz közeledett, egy vak koldus ült az út szélén, és kéregetett… (majd) elkezdett kiabálni: „Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!” „Mit akarsz, hogy cselekedjek véled?” A döntés a vak kezében volt… Ő azt mondja, hogy LÁTNI akarja végre, mi történik itt, miről szól ez az egész, látni önmagát, látni másokat, látni a világ értelmét, … látni Istent! S amikor kinyílik a szeme, akarata teljesül, s meglátja az Istent. Ott áll előtte. Verejtékes köpenyben, poros, mezítelen lábbal… A többiek elmennek mellettük, meglökik őket, vitáznak, fecsegnek, adnak, vesznek, lopnak, unatkoznak, káromkodnak… S hogy látása még élesebb legyen, s ne csak megrendülve átélje, de meg is értse a csodát, Jézus azt mondja: „A hited meggyógyított téged.” A mesteri tevékenység legdöntőbb pillanata ez, amikor még a lehetőségét is elvágja annak, hogy ez az ember függő helyzetbe kerüljön vele szemben, s a csodatevő mágust imádja benne. Az ilyesmi nemcsak újabb vakságot eredményezne, de nem is lenne igaz: Jézus a legjobb szándékával és legistenibb erejével sem lett volna képes meggyógyítani, ha ez az ember nem lett volna ilyen nagy hitű.” (Müller Péter: Lomb és gyökér)
A minap egy csodában volt részem: átélhettem a dunavirágzást. Minden évben, augusztus derekán néhány napra este átalakul a Duna felszíne: ezen a pár napon, este 9 és 10 között felébrednek a kérészek, ezek a fehérezüst szárnyú, apró tündérek, felébrednek egy évig tartó álmukból. Ott álltunk barátainkkal és gyermekeinkkel térdig a Duna vizében, telefonunk elemlámpájával megvilágítottuk a vizet. Nyüzsögtek, verdestek, lábunkra, karunkra, ruhánkra ültek százszámra, majd tovatáncoltak ezek a puha kicsi lények – megdöbbentő volt ebben a kábult élet pulzálásban állni.
A kérészek ebben a pár napban a felszínre úsznak, kibújnak fehér búvárruhájukból, szárnyra kapnak és párosodnak. A nőnemű kérészek ezután lerakják közel 1 cm hosszú, fonáldarabkához hasonló petecsomóikat, egy-egy ilyen fonalacskában kb. 6000 petével, majd a hímekhez hasonlóan el is pusztulnak. Fehérezüst tündérlétük, szárnyalásuk alig egy óráig tart csupán.
Az alábbi 40 másodperces filmecskében megnézheted, milyen a dunavirág nimfája a vízben, és milyen lesz, amikor élete fénypontján felrepül az égi fények tükröződéseit követve – a filmet Kriska György készítette, aki a vízi rovarok életét kutatja, és csodálatos képvilágot tár elénk:
Ha a kérészek rövid életük alatt össze-vissza repkednének, akkor előbb utóbb a tengerben kötnének ki, ahol nem tudnának szaporodni, hiszen generációról generációra egyre lejjebb sodorná őket a folyó. Mivel nem ez történik, a tudósok feltételezték: a kérészek folyásiránnyal szemben repülnek – ezt hívják kompenzációs repülésnek. A jelenséget számos megfigyeléssel igazolták.
Biológus barátom elmesélte, hogy egyszer egy kutató ismerőse felhívta a figyelmét arra, hogy nézze meg jobban majd, amikor a kérészek repülnek – a tiszavirágok nappal is megfigyelhetők –, és ha jól figyel, meglátja majd: a kérészek minden irányba repülnek. Csak nem így látod, mert megvezeti a tapasztalatodat a kompenzációs repülés elmélete.
És most következzen egy cseppnyi, izgalmas tudomány:
A duna- és tiszavirágoknál a kompenzációs repülését, mint a kérészek jellegzetes viselkedését, a tudományos élet számos képviselője tényként kezeli. Úgy gondolják a tudósok, hogy a vízfelszínről visszaverődő vízszintesen poláros fényt követik ezek a vízirovarok (polarotaxis), ez a fény tartja őket a vízfelület felett.
Fényforrások vannak éjszaka is, pl. amikor mi láttuk a rajzást, világított a telihold. Sajnos a rovarok repülését az ember által okozott fények is befolyásolják, ilyenek a lámpák egy hídon, vagy a folyó menti műutak fényei, ahol pl. az aszfaltról visszaverődő poláros fény szintén becsapja őket, és tévesen víznek azonosítják azt, így ott pusztulnak el és teszik le a petecsomókat a műúton.
fotó: Szendőfi Balázs
A kompenzációs repülés megfigyeléséhez fényre van szükség. Honnan tudjuk vajon azt, hogy maga a megfigyelés, vagy a megfigyeléshez használt fény nem befolyásolja-e alapvetően azt, amit látunk?
Szendőfi Balázs természetfilmes a dunavirágzás jelenséget teljes sötétben, infrakamerával is filmezte – az infrakamera infravörös spektrumú fényt bocsát ki és a visszaverődött fényt rögzíti. Balázs azt állítja, hogy amint minden látható fényt lekapcsoltak, a rovarok beálltak folyásirányba. A rovarok tehát érzékelik a fény frekvenciáját és polarizációját is. Azonban az infravörös fény is fény, ami éppúgy megzavarhatja őket. Okozhatja-e vajon a megfigyelés önmagában a kompenzációs repülésnek nevezett jelenséget? És vajon az emberi agy és idegrendszer, melyet az elvárásai is befolyásolnak, kiválogat-e, felerősít-e a hömpölygő rovaráradatból bizonyos várt viselkedési tendenciákat?
Azt mondod, hogy Téged a szemed biztos nem csal meg? Nézd meg az alábbi képet. Ez egy statikus kép, egyetlen pixele sem mozdul. Te is azt észleled, amit én, hogy forog? Biztos, hogy forog?
Ha tudsz arról, hogy van olyan, hogy kompenzációs repülés, ha azt hiszed, hogy a kérészek, hogy megóvják fajukat a kipusztulástól, folyásiránnyal szembe kell, hogy repüljenek, akkor valóban ezt fogod tapasztalni? Na és ha sikerül kirázni a fejedből, hogyan is kellene viselkedniük? Akkor lehet, hogy azt tapasztalod majd, hogy a kérészek minden irányba repülnek, lefelé, folyásirányba is?
Így jön létre a vakság, és így tud a hibás koncepció elengedése, melyhez egy másik valóságban való hit ereje kell, meggyógyítani, látóvá tenni – hasonlóan a jerikói vak történetéhez?
Itt valami fontos tudás hiányzik még. Mit szólsz ehhez a nézőponthoz? Állítólag párzásig a kérészek össze-vissza repdesnek, a kompenzációs repülés pedig a megtermékenyített nőstények viselkedése; ezek a megtermékenyített kérészek elindulnak, egész egyszerűen azért, mert oda szeretnének visszajutni, ahol a bölcsőjük volt.
A materializmus kompenzációs repülése
Földi életünk kérészéletű: akárhány éves is vagy, ha visszatekintesz, láthatod, egyetlen szárnyrebbenés volt eddigi életed. Ez így lesz halálod óráján is. Mire fordítottad rövidke Földi élet-ajándék órácskádat? – lesz egy pillanat az életedben, amikor elképesztően fontos lesz számodra a kérdés, és szembesülnöd kell, őszintén a fájdalmas valósággal. Azonban nyüzsgünk tovább, mindennapi problémák töltik ki a napjaink, rohanunk, teszünk-veszünk, egyre feszültebben és feszültebben.
Amíg a materializmus koncepciója itatja át a lényedet, a koncepció valósága fogva tart: nem tudsz mást tenni, mint fontosnak vélt dolgok körül pörögni. Ha azt mondom neked, hogy az élet nem áll meg a halál után, lehet, csak vállat vonsz – mit számít az most? Most kell kifizetni a villanyszámlát, most kell gondoskodnom a gyerekeim jövőjéről, vásárolni és eladni, most adódott ez az új üzlet, ez a munka, ez a kihagyhatatlan lehetőség!
Müller Péter Lomb és gyökér c. zseniális művében felhívja a figyelmet a következő fontos dologra:
„A lényeg, hogy az ember, a „manusz” mint gondolkodó lény, távlatok nélkül nem tud létezni. Az úton csak eltévedni lehet, ha nem tudjuk, honnan jöttünk, s hová tartunk. A materializmus igyekszik becsülettel megfelelni erre a kérdésre. Azt mondja, hogy mirigyek váladékából keletkeztél, és rohadt hullává változol. Ez a válasz a lelke mélyén senkit sem elégit ki, de jogot ad arra, hogy azt tégy, amit akarsz: éld ki, szerezd meg a pillanat örömeit, fojtsd el félelmeidet, s feledkezz meg róla, hogy benned az öröklét igénye él. Megragadni, megfogni, kiélvezni, azt, ami az enyém! … Amíg ez az akarat irányít, kívülről fújhatom a világ valamennyi szent könyvét, törzshelyem lehet a templom, s naponta többször is imádkozhatom, az egész csak önáltatás, szerepjátszás, amelyben végső soron megbukom. A vallás jelmezében tetszelgő énakarat annyival rosszabb a szókimondó materializmusnál, hogy az utóbbi csak téved, de az előbbi hazudik is.”
Aki olvasta Az élet védelmében – a cselekvő remény útján c. írásomat, tudja, hogy mostanában elég sok időt szentelek annak, hogy megakadályozhassuk az eszement erdőpusztítást Magyarországon. Óriási mértékeket öltött az utóbbi években az a tendencia, hogy az erdészetek több hektáros erdőrészleteket földig tarolnak. Többen összefogtunk, és azt szeretnénk elérni, hogy az erdészetek országszerte a véghasználatnak hívott ökológiagyilkos „erdőmegújítási” hagyományukkal felhagyjanak végre, és térjenek át az erdők megerősítésére, és a természet és ember együttélését segítő erdőkezelésre, tiszteletben tartva a természet sokszínű gazdagságát. Ennek a gazdagságnak a része az ember is, és léte ettől a gazdagságtól függ – legalábbis itt, a Földön.
Minden természetpusztítás mögött a valódi ok az emberi boldogtalanságban keresendő. És a boldogtalanságunk oka számtalan tévedésünkben van, ilyen például a materializmus tévedése, útkeresése. Ezen az úton, az én, az egó megerősödésének útján végig kell menni, és ebből lehet majd továbblépni. De ezen az úton az ember egyre szomjasabb. Végig ott a benső vágy, hogy visszatalálhassunk valódi bölcsőnkhöz, ahonnan származunk, és ez semmit nem csillapodik akkor, ha pl. kizsigereljük a környezetet, ahol élünk. Csak valahogy a sok-sok mesterséges fény egyre inkább, megvakít, összezavar minket.
Kinek kiáltsunk az útszéléről, hogy könyörüljön rajunk, mert LÁTNI szeretnénk?
Zarándokúton: a vak ember hite által feltárt erdei csoda
Engem a vak ember hite vezetett el jó pár éve a magas Börzsöny hegyei közé, ahol látni engedtek valami fontosat, ami a szemnek láthatatlan. Így bukkantam rá a Szűz és Halak csillagképek földre vetülő rendszerére. A Szűz a felemelkedő, Anyai energia, a természetben ott lüktető élet energiája, mely a szíved dobogtatja, és a kérészeket násztáncba hívja. A Halak egy másféle erő, egy Földről felemelő erő, az Atya ereje.
Ahogy járja a Szűz-Halak zarándoklatot az ember, így tapasztaltam, a kettő összefonódik a szív terében. A csillagképek rendszere 34 összetartozó energia csomópontot foglal magában, és magjában ott a Grál-völgy, egy különös hely, mely nem is egy adott hely, mégis egyik kapuját a Börzsöny hegyei ölelik magukba. Ez a hely benned nyílik, ahol ez a két energia, a felemelkedő Anya, és a felemelő Atya ereje összefonódik, és megszületik a Fiú idebent.
A Grál-völgy erőtere egy időalagút azokhoz a Mesterekhez, akik az ősi tudást képviselték – ők helyezték el ezt a tájba írt kódot a Börzsöny hegyei között 12400 évvel ezelőtt. Erről bővebben beszélek Az öt fa c. könyvemben, pl. a könyv Grál-völgy c. nyitó fejezetében, amit felolvastam Neked:
A Szűz-Halak zarándoklat energiatere egy új korszak emberének, vagy ahogy Müller Péter nevezi: a Pirkadat emberének inkubátora. Azonban messze nem ez az egyedüli út, ami által ez a fontos léttapasztalat kibontakozhat benned.
A Szűz-Halak zarándoklatot végig járni nem kis erőfeszítést igényel. Nem csupán jelentős fizikai kihívás, hiszen kb. 70 km-t és több mint 3000 méteres szintkülönbséget járunk végig az öt nap alatt. Ez a zarándokalt lelkileg is nagyon intenzív élmény, az öt nap alatt ugyanis végig csöndben vagyunk. Ez alatt a csöndes erdei elvonulás alatt az ember szembekerül eltemetett félelmeivel, késztetéseivel, téveszméivel: azaz önmaga mélyére ás, hogy kitisztulhasson. A zavaros vízzel teli edénybe nem lehet az élet vizét beletölteni. Épp ezért a szeptemberi Szűz-Halak zarándokutakra olyan embereket viszek magammal, akik ehhez megkapták a kellő felkészítést.
A Szűz-Halak által megmozdított energiák nem csak a zarándokutat végig járó emberek életére lesz nagy hatással. Egyrészt a zarándoktársaim talán hivatásuknak érzik majd azt, hogy az erdő ölelő szeretetébe másokat is beavassanak. Másrészt, ez a találkozás a Fiúval, a benned is élő, többnyire elhalkult ÉN-nel, azaz a Pirkadat emberével, immáron sokaknak megadatik, neked is, bárhol is élsz. Minden gyönyörűséges fa ehhez a létélményhez nyit átjárót, egy kvantumalagutat. A Lélekalagutak c. írásomban találod, hogyan nyithatók fel ezek a misztikus alagutak.
Ez a létélmény, a teljességgel való egység élménye, a Mesterek ölelése, bíztatása, jelenléte az, ami átformálhatja a sorsunkat, mert látóvá tesz.
Eltöprengtem: vajon Krisztus második eljövetelének ez a tapasztalata is egyfajta „kompenzációs repülés”? Hogyan lehetne ezt szerinted eldönteni?
„A külvilággal foglalkozó reál tudományokban a döntő szó az információ. A humán világban, a lélek dolgaiban: nem! Az emberiség kétezer éve informálva van a kereszténység legegyszerűbb és legmélyebb igazságairól is, mégsem valósított meg belőlük semmit! Hiába „tudja” mindenki, hogy a szeretet törvénye éppoly univerzális, mint a gravitáció, mégis gyűlöletben élünk, amelyből még akkor sem vagyunk képesek föleszmélni, amikor már végveszélyben vagyunk, s egymás torkát szorítva zuhanunk a szakadékba. … A benső világ – azaz: a lélek – megértése csakis önismeret útján történhet meg. A befelé néző ember megismerése csakis akkor lesz valódi, ha saját tudattalan tartalmaival szembesül, ha megismeri lelkének működését, szintjeit, emlékeit, valódi szándékait, rejtett jövőképét, sorsteremtő hatalmát; ha egyre beljebb és beljebb kutatva végső soron megpillantja s átéli lénye legbensőbb centrumaiban élő halhatatlan, isteni ÉN-jének jelenlétét. Ha ez megtörténik: máris tud szeretni.”
(Müller Péter: Lomb és gyökér)
Több, mint 25 éve voltam utoljára az Alpokban, most nyáron újra eljuthattam ide. Felemelő, egyben megdöbbentő élmény volt.
Egyszerre észleltem a természet csodáját, és az ember brutális tájpusztítását. Gyakran e kettő egyetlen hegy két oldalán: egyik oldalt temérdek erdőirtás, melynek oka a gyorsan szaporodó nyaralók, újabb és újabb síliftek és sípályák, valamint a „szépre” nyírt legelők, hogy kiszolgálják az emberek semmit sem csökkenő húséhségét – a helyi éttermekben az étlap 99%-a húsétel!
A hegy túloldalán, a kicsit nehezebben elérhető helyeken pedig olykor jó 100 éves fenyvesek, 20-30 cm-es puha mohatakaró, mindenfelé csordogáló patakocskák, millió virág, pirosan és sárgán virító gombák, és hangyák, méhek és rovarok finom jelenléte – az élet gyönyörűséges, testet-lelket feltöltő, kisimító gazdagsága.
Az ember biztonságra törekszik és kényelemre. Eltöprengtem azon, hogy a hegyi utak, melyet a síelők hada miatt még háromméteres hóban is járhatóvá kotornak a gépek errefelé, a nyaralók, melyet a legnagyobb hidegben is kifűtenek a fa és földgáz, vagy villanyenergia égetésével (az áramtermelés 60-80 %-át is fosszilis tüzelők égetésével nyerik jelenleg), megteremti a biztonság és a jólét látszatát.
Miért csak a látszatát? Mert mindezt azon az áron teszi az ember, hogy kiírtja a Föld klímájának stabilitásában óriási szerepet játszó erdőket, feldúlja az ökoszisztémát, aminek ára egy szakadék szélén táncoló civilizáció. Az ökológusok és klímakutató, valamint a jövőkutató szakemberek szerint, mint pl. Stumpf-Biró Balázs, az egész nyugati civilizációnk látszat biztonsága bármikor összeomolhat. Balázs jó ideje vészforgatókönyveket készít, stratégiákat népszerűsít, hogy minél többen túlélhessük a zuhanást, ami szerinte az előttünk álló 25-30 éveben fog bekövetkezni.
Én a remény oldalával szeretnék foglalkozni itt – nem a zuhanással, hanem a felemelkedéssel. A remény éppannyira reális, ott van a hegy túloldalán.
A hegy túloldalára – így tapasztaltam – nem megy el a turisták hada. Ezeken a „rejtett” helyeken tobzódik az élet. Itt kisimul a vándor. Mélyet lélegezhet a fenyőillatú, tiszta levegőből.
A hegy valóban gyógyító túloldalára azért nem jut el az emberek sáskahada, mert kényelmetlen, mert meg kell érte izzadni, erőfeszítést kell tenni érte. A hegyi utak meredekek. Pár kilométer alatt sok száz, akár 1000 méter szintkülönbséget ívelnek át.
Eltöprengtem, hogy élhetné át ezt az elevenséget, gazdagságot, szépséget és felemelő-gyógyító energiákat az az ember is, aki – pillanatnyi helyzeténél fogva – nem tud megmászni egy hegyet. És akkor beugrott!
Hát persze, az alagút! Hiszen az autópályán is az Alpokba jövet-menet, hány és hány alagúton vitt át az utunk! De hát ez éppolyan pusztítás, nem? – alagutakkal megerőszakolni a tájat, és elárasztani és letaroltatni a turista sáskahaddal az élő-eleven vidéket. Lehetetlen egy ilyen alagút.
És ekkor eszembe villant a kvantumelmélet alagúteffektusa, mely a józan ész számára lehetetlen és érthetetlen, ám létezik és működik: egy részecske képes arra, hogy átugorjon egy energiagáton. Akkor is meg tudja tenni, hogy átjusson a „hegy túloldalára”, ha ehhez határozottan nem rendelkezik elegendő energiával. Toporog a hegy egyik oldalán, aztán egyszer csak zsupsz, ott van a túloldalon.
Mi lenne, ha ilyen „alagúteffektussal” pezsdítenénk át azt a szeretetet az emberiségbe, amiről Müller Péter is beszélt? Azt a szeretetet, ami egy léttapasztalat, és hatására megszűnik önmagunk, azaz a másik ember és a természet eszement gyilkolása? Mert igaza van Péternek, az információ nem elég. Aki nem élte át, hogy Egy a másik emberrel, egy fával vagy a Földre vetülő csillaggal, ha nem élte át ezt az élményt nem csak az eszével, hanem szívével, lénye teljességével, az hívhatja magát Jézus, Buddha, Krisna vagy Mohamed követőjének, nem tudja mit beszél, és hogy mit tesz önmagával és gyönyörű, Istent tükröző virág-világával.
Lehetséges az, hogy mi emberek átjussunk a tű fokán? Hogy kirepüljünk szépen megépített darázsfészkeinkből, biztonságosnak tetsző otthonainkból – megtalálhassuk azt a helyet, ahová Jézus és sok más Mester is meghívott minket?
Nos, íme a lélek alagúteffektusa:
Válassz ki egy fát – bárhol is élsz, akár egy közeli parkban, a kertedben, vagy egy általad elérhető erdőben. Engedd, hogy a fa szólítson meg, belülről cselekedj, ne a tetszésed és nemtetszésed irányítsa lépteidet. Menj oda a fához, aki az alagút őre. Lehet, hogy megöleled, de az is lehet, hogy tiszteletet adó távolságban megállsz előtte. Lehet, hogy arra hív, tedd rá a kezed, vagy érintsd hozzá a homlokod.
Ezt követően mondd ki a neved!
Ezután fogalmazz meg egy kérést: mi az, amint szeretnél változtatni az életedben? Őszintén, mire van szükséged? Mit kérnél azért, hogy az életed boldogabb lehessen?
Majd tegyél egy felajánlást: az a szeretet, gondviselés, szépség, ami már most is körbevesz, általad, minden lélegzeted által, minden lépésed által segítse és támogassa embertársaid és a természet egészségét, eszmélését önmaga szépségére és rendeltetésére. Engedd, hogy a béke eszközévé válj a felajánlásod által, lélegzeted és létezésed által.
Fontos, hogy a felajánlásod őszinte legyen: ha nem tudod őszintén átölelni az „ellenségeidet” (akik egyébként sosem kívül, mindig belül vannak), akkor ne akard magad megtéveszteni! Az, aki vagy, mindig túllát ezen a csaláson. Vedd észre, hogy ez egy hosszú út, és ha nem megy az, hogy átöleld a szomszédod vagy munkatársad szurkálásait, gonoszágait, vagy magadhoz öleld egyik vagy másik ország ügyeskedő-bujtogató vagy gyilkosságra buzdító politikusait, akkor ezt ne tedd! Egy őszinte kis lépés messze többet ér a nagy szavaknál.
Szóval engedd, hogy egy fa kiválasszon, lépj hozzá, vagy érintsd meg, utána mondd ki a neved, a kérésed és egy felajánlást – így nyílik a kvantumalagút. Majd ülj le legalább 10-15 percre a fa terebélyébe, ölelő lombkoronája alá! És engedd meg, hogy tényleg körülöleljen, és átsegítsen az alagúton a hegy túloldalára, önmagadba.
Tedd ezt szokássá! És vezess róla naplót minden nap! Van, hogy az alagútban kezdetben eltűnik majd, elalszik az éberséged. A dolog azonban ilyenkor is működik. Az életed pozitív eseményei fogják majd visszatükrözni, hogy igen, bizony, jártál ott, a hegy Egészség-oldalán. A fák jelenléte, barátsága felgyorsítja majd saját gyógyulásod folyamatát. És amikor majd találkozunk, és megkérdezem hogy vagy, azt mondod majd, őszintén – köszönöm, jól vagyok!
Közös gyógyulásunk az egyén gyógyulásán át történik meg. A gyógyulás nem akkor jön létre, amikor megszűnnek a zavaró, fájdalmas tünetek, hanem amikor átkelsz az alagúton, azaz megmártózol Isten pezsdítő szeretetében. Mindezzel hatalmas tetterő és remény is ébred majd benned. Kiválasztott leszel. Óriási szükség van ma a kiválasztottakra!
„A „kiválasztottság” nem azt jelenti, hogy több vagyok másoknál, hogy én már szerencsésen megúsztam az árvizet, s a partról dirigálhatom a fuldokoló szerencsétleneket, hanem azt, hogy magam is nyakig benne vagyok az áradatban; tízszer annyit vállalok, mint mások, tízszer olyan veszélyesen élek, tízszer annyi valódi áldozatot hozok, és merülök és bukok föl abban az örvényben, amely mindenkiben kívül-belül kavarog.” (Müller Péter: Lomb és Gyökér)
„Jézus érzi, hogy sikerült teljesítenie az Atya akaratát: a leggonoszabb kígyóörvénylés közepette megszülte a szeretetet. Ez a teremtés célja: az eredendő Gyűlöletet átminősíteni Szeretetté. Ez az az út, amelyen mindannyian járunk. Csakhogy ez egy nagyon hosszú út. Mert a kígyónak sok ezer feje van.” (Müller Péter: Kígyó és kereszt)
A jó vagy a rossz, vagy mindkettő?
Honnan származik az emberi élet sokféle félelme, fájdalma? Honnan származik az agresszió, a csalás és az árulás? Hát az örökös háború? Miért súlyt minket megannyi fájdalmas betegség?
Nemrég tartottam egy előadást Veres Mónikával és Bóna Lászlóval, melynek címe A Béke Te magad légy! volt. Bóna László számomra új és elég megdöbbentő dolgokat tárt fel. Arról beszélt, hogy megvizsgálta az elmúlt évek nagy kríziseinek közös jellemzőit. A covid-19-nek, az ukrán-orosz háborúnak, a klímaválságnak, melyet az egyik legerősebb, reális szorongásforrás jelenleg; a kutatók szerint nagyjából 17 évünk maradt, hogy mérsékelhessük a teljes összeomlást. Szóval Bóna László megvizsgálta, hogy reagáltak és reagálnak ezekben a szorongató, félelemkeltő helyzetekben az emberek, összeírta a kollektív tüneteket. Majd megkereste, hogy melyik szer okoz hasonló tüneteket. És az anacardium jött ki, a kesudió. Ezt a szert a homeopaták leggyakrabban akkor adják, amikor valakinél rákos megbetegedést diagnosztizálnak. Az anacardiumot a kesudió vékony barna hártyájából készítik (mi már enélkül kapjuk a boltokban, de van egy épp olyan vékony barna héja, mint a mogyorónak). Abból a részéből készítik ezt a rákot gyógyító szert, ami elválasztja a keserűt az édestől.
Miről szólt pl. a covid-19 válság? Azt mondtuk például: ez az ember őrült, sőt közveszélyes, hogy megtagadja azt, hogy beadják neki a minket megmentő oltást. Vagy épp azt mondtuk: ez az ember őrült, hogy beadatja magának, sőt még a gyerekének ezt a kiteszteletlen vackot, hisz épp ez fogja megbetegíteni, talán meg is öli vele magát vagy a gyerekét. Két szemben álló nézőpont van. Két vélt ellenség. Van tehát az egyik fél, aki a jó, és ott van a másik, aki helytelenül jár el, sőt, ostobán. Melyik oldalra állsz?
Amikor körbe nézünk és keressük jószándékkal, hogy akkor most mit csináljunk, azokat a híreket fogjuk kiszűrni, amelyek minket igazolnak, a mi álláspontunkat erősítik. A közösségi média épp erre van kihegyezve: azt a véleményt, hírt kapod, amit a mesterséges intelligencia úgy ítél, hogy szeretni fogsz. A meggyőződésed egyre erősödik. A mérleghinta elbillen. És egyszer csak ott találod magad a „jó” oldalon. A gond csak az, hogy a másik oldalon lévő is ugyanazt képzeli, hogy ő a „jó” oldalon áll. Ez a hollywoodi narratíva. A szuperhősök világa, akik a „jó” oldalon állnak, és folyamatos véres harcban állnak a gonosszal.
És mindeközben mélyen belül tudjuk, hogy a másik oldalnak is valahol igaza van. A jin-jang egymást kiegészítő fekete és fehér részében mindig ott egy pont a másik oldalból. De ezt a hangot el kell nyomnunk magunkban. Ezt nem lehet megemészteni! Nem is mutathatjuk ki. Mert félünk, hogy ez még jobban eltávolítana minket egymástól. Ezért bezárjuk egy koporsó daganatba az életünk minden ellentmondását és elnyomott félelmünket.
És akkor mi az, ami a gyógyulás felé visz? Mit tud az édes-keserű határán lévő hártyából készített szer? Mindenekelőtt azt tudja, hogy képessé tesz arra, hogy felülemelkedhessünk a jó és rossz izolációs képzetén. Segít rálátni, hogy az életutak és a hozzá kapcsolódó döntések nagyon különbözőek lehetnek, és annak ellenére, hogy nagyon különbözőek, lehet, hogy mindegyik rendben van. Egyik embert igen is megmentette az oltás. A másik embert pedig megölte.
Másrészt megértheted azt is, hogy ha bezárod egy daganat-koporsóba a benned lévő negatív erőket, félelmeket, fájdalmakat, azok előbb-utóbb megmutatják magukat. Ezeket az erőket meg kell tanulni kezelni, mert végső soron a felemelkedésed szolgálják. Végső soron a békét és közös jól létünket szolgálják. De hogyan?
A Béke Te magad légy előadásunkat 2024. jan. 21-ig itt megnézheted.
Az élet gyógyító drámája
Létezik egy Neked kijelölt életút. Ez a te dharmád, a sorsod. Ha nem azt az utat járod, ami a sorsod, ami a te dharmád, akkor az életnek nincs katarzisa. Mi a katarzis? Az aláhullás és a felemelkedés, és közben a megtisztulás: megküzdeni egy nehézséggel, hogy a maga idejében és rendjében feloldódhasson majd az, ami fájdalmas volt, nyomasztó, zavaró, félelmetes. Meg kell küzdeni az kígyó valamelyik fejével.
Ha az életem tompa és langyos, ha nincs benne fejlődés, felemelkedés, akkor a végigélt élet lényegében haszontalan. Olyan, mint egy Csehov dráma – mondja Müller Péter: „Hősei mind vágyódnak valamire, terveznek, reménykednek, töprengenek – de mivel a katarzisig nem jutnak el: nem történik velük semmi. Csak hervadoznak, és isznak, és panaszkodnak, és tűnődnek, és elmúlnak.” Ilyen az elvesztegetett életidő. Pedig az életidő a legnagyobb ajándék, amit kaptunk.
A mozifilmekben bemutatott szuperhősök épp ezért olyan vonzók, mert egy rövid ideig, velük azonosulva, kiléphetünk a mindennapok tompa, csehovi egyhangúságából. Ám megoldást nem adnak, nem fedik fel a neked kirendelt életutat, nem segítenek az életed nehézségeire megoldást találni. És visszazökkentve a mindennapokba, talán még fájóbb az összkép.
Tehát mi a kulcs ahhoz, hogy megélhesd, az életednek minden tompasága, monotonitása, vagy épp nehézsége, fájdalma ellenére igen is van értelme? Hogyan tudod elérni, hogy egészségbe és örömbe oldódhasson az életed? A saját utadat járd!
Amikor Ardzsúna kilovagol a Kurushétra csatamezőre a harcra felsorakozott két sereg közé, és körbe néz, ott látja mindkét seregben barátait, tanítót, rokonait. És azt mondja a kocsihajtó Krisnának: na ezt én nem csinálom! Nem, én nem harcolok! És akkor Krisna megmutatja neki, hogy az ő életútja nem az, hogy elvonuljon egy barlangba és szent remete legyen. Hanem az, hogy vegye fel a kardját, még akkor is, ha fájdalmas. A saját életútját kell élnie, neki most a harcos útját kell járnia. És ha majd ezt az utat bejárta, ha ezzel a kígyóval megküzdött, akkor majd tovább léphet. Ha elvonulna egy barlangba, és a szent remeteséget hirdetne, egy álszent lenne csupán, és tele lenne az élete keserűséggel, majd előbb-utóbb fájdalmas betegséggel.
Alászálló és felemelkedő energiák: nágák és a kundalíni
Az ember a földi létsíkon él, amit Bhu-lókának is hívnak a jógik. Nem csak a fizikai testből állsz: te vagy az érzelmeid, gondolataid, benne vagy a szociális kapcsolataidban. Egy összetett energia rendszerrel rendelkezel. Nádik, azaz energia és információs pályák ezrein fűződsz önmagadhoz és a világhoz, melyben élsz. És ebben a fizikai testnél tágasabb energia rendszerben vannak csakráid: energiát és információt fogadó, adó és elosztó központok. Ezek a csakrák egyben hozzáfűznek más létsíkokhoz is.
A muladhára vagy gyökérközpont alatt van még 7 fontos csakránk, ezek a tálák. Legmélyebben fekvő csakránk a patála, mely a lábfejünkben helyezkedik el, pontosabban oda vetül. Az ehhez kapcsolódó létsík a nágák, a kígyók otthona. Ebből a világból vetül az életünkbe például a kegyetlenség és az agresszió. Hasonlóan, a többi hat alsóbb létsíkból, azaz tála-lókából vetül életünkbe például a féltékenység, az irigység, a félelem és önzés – vagyis sok negatív, lehúzó minőség, amit lépten-nyomon megtapasztalunk. Ezek azok a minőségek, azok a kígyók, amelyekkel meg kell küzdenünk.
A tálák létszintjén élő lényeknek egyetlen lehetősége van: a szegény gazdag lesz, a gazdag pedig elszegényedik. A gyengét kifosztják, megölik, aztán fordul a kocka, és az erősre is rátámadnak, megkínozzák és megölik. Nincs kiút a kígyók ékkövének és az aranynak, az elnyomó hatalom játszmáinak a bűvköréből, legalábbis önerőből nincs. A tála-lókák létszintjén nincs önzetlenség, adakozás, elvárások nélküli segítség. Mi azonban nem ezen a létszinten élünk!
A földi létsíkon, ahol élünk, lehetőséget kaptunk a felemelkedésre. A muladhára és gyökérközpontban ott van feltekeredve egy hatalmas lehetőség, egy hatalmas energia. Ez a kundalíni, mely szintén kígyó formájában van jelen. Amikor ez az erő elindul felfelé, megnő a stabilitásunk, felerősödik bennünk az életöröm, megjelenik az életünkben a kreativitás. Majd ahogy ez az energia tovább emelkedik, megjelenik bennünk az együttérzés, a megbocsátás és a feltétel nélküli szeretet. Ez az emberi élet potenciálja, amit együtt kibontakoztathatunk.
Fontos értened, hogy nem szükséges hinned abban, hogy léteznek a földi létsíkon kívüli más létsíkok, sem abban, hogy léteznek nádik vagy csakrák. Amikor pl. a tála-lókák befolyásáról írok, azt azért írom, hogy tudd, a jóga módszereket kínál arra, hogy az életedben megjelenő negatív hatásokat gyengíthesd. Azaz, ha gyakorlod a megfelelő eljárásokat, akkor megtapasztalhatod, hogy elkezd csökkenni az életedben pl. a félelem, az indulatosság, a csalás vagy az agresszió. Ha pedig olyan gyakorlatokat végzel, ami megerősíti a gyökérközpont és az a feletti energiaközpontok működését, azt tapasztalod majd, hogy megnő az életedben a biztonság, felerősödik a tetterőd, vagy végre megéled, hogy hallható vagy, vagy hogy szeretnek, hogy könnyedén adsz, vagy például felerősödik az életedben az életöröm. A jógához tehát nem szükséges hinni. Azonban, ha gyakorlod, sokrétű pozitív változást hoz majd az életedbe.
Vajon ezt a felemelkedő erőt miért szimbolizáljak ismét kígyóval? Azért, mert a gyakorlásban elsődleges fontosságú a fokozatosság és a kitartó, szelíd, erőszakmentes bánásmód önmagunkkal. Ha nem így teszel, és a változást túl gyorsan akarod elérni, a kígyó beléd mar. A jóga gyakorlásának alapja az ahimsza, azaz az erőszakmentesség.
Három kígyóval az öröklét kapujáig
A felemelkedő kígyó azonban nem is egy kígyó. Hermész botjára, a Caduceusra két kígyó csavarodik. A két kígyó a két fő energiapályát, az ida – azaz lényünk női, befogadó minőséget, és a pingalát, a férfias, kiáradó minőséget szimbolizálja. A Hold és a Nap. A bot maga a szusumna nádi, a fő energiapálya, melyben a spirituális energia, a kundalini kígyója felemelkedik a gerincünk mentén. Ehhez az emelkedéshez pedig az kell, hogy lényünk női és férfi oldala kiegyenlített legyen. Ennek a művészetét nevezik hatha jógának.
Természetesen ez a kiegyenlítettség nem hozható létre azzal, ha saját nemünket megváltoztatjuk. Az egyensúly azáltal születik, hogy férfiként megélem és elismerem a női, befogadó oldalam erejét, és nőként felismerem és megélem saját férfi, teremtő és kiáradó részem erejét. Egy párkapcsolat akkor működik jól, ha a két fél segíti egymást, hogy mindketten ezt a benső harmóniát megteremthessék önmagukban. Ha segítik egymást saját életútjuk kibontakoztatásában.
A három kígyó, az ida és a pingala, valamint a szusumna végül az ádzsna központba nyújtja fel a fejét. Az ádzsná csakra vagy 3. szemünk szerepe az, hogy az univerzális információs folyamból képesek legyünk kiszűrni azt az információt mely a személyes dharmánkhoz, az életutunkhoz szükséges. Ez a szűrő bennünk a Buddhi. Ez az intuíció székhelye. Ez a központ segít, hogy felismerjük mások elejtett szavaiban az útmutatást. Amikor ez kellően aktívvá válik, akár egy lehulló falevél, egy csöndes tó látványa, vagy akár a vonat ablakából figyelt elsuhanó házak képe is rádöbbentsen arra, merre kell, hogy haladj az úton.
Aha, tehát akkor az ádzsnát kell ébreszteni, hogy a saját életutamat járhassam?
Az a helyzet, hogy az energiaközpontokat csak együtt, összehangolt módon szabadna csak erősíteni. Mondok egy példát: ha valaki elkezd az ádzsná központra, azaz a 3. szemére „gyúrni”, akkor előbb-utóbb látni, hallani, érezni fogja mások gondolatait. És akkor megérzi majd azt is, hogy ez meg ez az ember bizony nagyon nem szeret engem. Ahhoz, hogy ennek ellenére vele tudjak maradni – ha ez a közös dharmánk része –, kellően erős anaháta, azaz szívközpont kell, és megfelelően erős múladhára, hogy mindeközben elég stabilnak is érezzem magam. Hogy a stabilitásom és biztonságom önmagamban nyugodjon, és ne a másik embertől függjön. Tehát, ha a 3. szemet nyitom a többi erősítése nélkül, sok fájdalmas helyzetet hozhatok az életembe. Csak akkor tudom az életeseményeket helyesen menedzselni, ha az energiarendszerem kiegyenlített. A kundalini kígyója csak ebben a benső kiegyensúlyozottságban tud fájdalom nélkül felemelkedni.
A három kígyó, az ida és a pingala, valamint a szusumna tehát az ádzsna központba nyújtja fel a fejét. Itt találkoznak ismét, ám tovább nem haladhatnak. Magasabbra nem érhetünk el a bennünk rejtőző kígyók erejével.
Azonban emberi lényként magasabbra is emelkedhetünk – akkor, amikor ez megadatik. Akkor adatik meg, amikor felkészültek vagyunk rá. A belső egyensúly megadja az oltalom erejét, és a rezzenéstelen stabilitást. Az éber, koncentrált figyelem és ellazult jelenlét meghozza a meditáló lélek számára a nagy átalakulást: a világ kitágul és a kicsi, magányos egyén rádöbben, hogy sokkal tágasabb, lényegében egy az Egésszel. Az ádzsná fölött megszűnik az idő. Megszűnik a feszültség az elmúlástól, mert aki ide elért, megtapasztalja: semmi lényeges nem múlik el benne soha.
Állítólag ez az a pont, ahol az ember teljesen szabadon dönthet az élete felől. És ez az a pont, ahol megszűnik annak képzete, hogy nekem van egy önálló sorsom és életem.
„Ebben a pillanatban Isten sorsa beteljesedett. A legvadabb gyűlölet és eltaszítás pillanatában megszületett a mindenkit átölelő szeretet.” (Müller Péter: Kígyó és kereszt)
