Részegség – spirituális hangos novella
“Ott kezdődik a betegség, ahol az egyénnek valamilyennek lennie kell, ahol látszani kell valamilyennek… Az egészség pedig ott kezdődik, ahol képesek leszünk azt is látni, amit saját szemünkkel eddig nem tudtunk. A valóság nem egy közmegegyezésen alapuló illúzió.” (Bóna László: Párhuzamos valóságok – a hermetikus homeopátia alapjai)
Megrendítő. Felkavaró! Lelkesítő. Bátor és őszinte – ezek a szavak jutnak eszembe Amir Ahmed Nasszar: Én és az Iszlám c. önéletrajzi könyvéről. Amir egy szudáni afro-arab muszlim családban nő fel, és ahogy növekszik, egyre kétségbeejtőbb számára a kontraszt: egyrészt ott az ő szeretett Iszlámja, a Korán felemelő tanításai, a napi öt csodálatos ima, és ezzel kontrasztban, erre hivatkozva mégis muzulmán öli a muzulmánt, diktátorok élvezik sok évtizedes rémuralmukat Irakban, Iránban, Egyiptomban, Tunéziában, Szudánban, tele vannak a börtönök megkínzott emberekkel. És ott az újra és újra fellángoló, ősi és kegyetlen Izrael-Palesztin gyűlölködés. Miért, miért, miért?! – kérdi egyre kétségbeesettebben Amir. Majd álnéven blogolni kezd, és súlyosan bírál minden agressziót, szélsőséget, vallási fanatizmust. Amir hamarosan az ezredfordulót követő időszak legismertebb arab bloggerévé válik.
Az Arab Tavaszt, a muzulmán világ diktatúrát és elnyomást megelégelő népforradalmát 2011-ben Amir és egyiptomi, tunéziai, libanoni, iraki, iráni blogger társai indították be, milliókat mozdítva meg. 100 ezrek özönlöttek pl Egyiptom utcáira, követelve a rezsim leváltását. Sorra buktak meg Tunézia, majd Egyiptom diktátorai. Azután 2012-ben elkezdődtek a megmozdulások sorban Líbiában, Jordániában, Szaud-Arábiában, Szudánban, Szíriában. A forradalom a facebookon, twitteren indult, a bloggerek táplálták, ráébresztve az arabok millióit, hogy ez így nem mehet tovább. Elegük lett, hogy más mondja meg nekik, néhány vallással és vagyonnal összegabalyodott politikai vezető, egy külső autoritás, mi a jó és mi a rossz, és hogyan kell viselkedni.
A jószándékú embereknek elegük van világszerte a gyűlölködésből, és belülről, saját elhatározásukból szeretnék tenni a jót. Függetlenül attól, hogy az Egyesült Államokban, Magyarországon, Ukrajnában, Oroszországban, vagy épp Izraelben, Irakban vagy Pakisztánban él-e az ember.
Távol áll tőlünk? Végül is csak itt történik mindez, ezen a pontnyi bolygón, épp most is, pl. a Földközi tenger partvidékén. És ha ez sem elég, gondolj csak a Covid-őrületre. Ott nem a hatalom mondta meg neked, egyik napról a másikra, hogyan kell tisztességesen viselkedned? Hogy mi a jó és mi a rossz?
Amir végül elfordul az Iszlámtól, egy fájdalmas válásban, hogy végül belülről, újra rácsodálkozhasson, és szívébe ölelhesse a teljességet, melynek egyaránt része egy palesztin és egy zsidó is.
„Az egészség pedig ott kezdődik, ahol képesek leszünk azt is látni, amit saját szemünkkel eddig nem tudtunk. A valóság nem egy közmegegyezésen alapuló illúzió.” – mondja Bóna László.
Alább két, úgymond spirituális írásomat találod, a Részegséget és a Másnaposságot. A közös bennük az, hogy egy olyan világot képzeltem el, ahol egy külső hatalom mondja meg, mikor és hogyan szabad örülnünk, szeretnünk vagy épp gyűlölködnünk. Két olyan világot, ahol kívülről jön, mi a jó, a helyes.
A Részegségben azt az illúziót járom körül, hogy a technológiai fejlődéssel egy jobb élet teremthető, azt a szándékot, hogy a technikával majd elkerülhető lesz a világban található sok-sok szenvedés, agresszió és erőszak.
Az első novella, a Részegség, ezzel az életélménnyel rokon. Az Arab Tavasz az interneten indult útjára. Ugyanakkor már készen áll az új facebook, a Multiverzum, sőt, ki van dolgozva az a technológia is, hogyan kapcsolják a számítógépeket össze az agy neuronjaival. Hová vezethet ez? És hogyan ragyoghat fel belülről, minden elnyomás ellenére, gyönyörű emberségünk?
Olvasd el vagy hallgasd meg a Részegséget alább!
Majd katt ide, és hallgasd meg a Másnaposságot is.
B.T. Aila: Részegség
„Ahogy telnek az évtizedek, a sok milliónyi ember vágya, hogy elmeneküljön egy képzeletbeli világba, csak egyre fokozódik. A számítógépes játékok kifinomultsága a realitás olyan szintjeit fogja elérni, amelyről ma még nem is álmodunk.… Egy szuper számítógép valós időben fogja programozni és folyamatosan adaptálni a játék jeleneteit és cselekményeit az egyedi játékos gondolati és emocionális visszajelzése szerint. Minden játékos a saját személyes világában fog élni. Ez a számítógépfüggő emberiség végső leválásához fog vezetni.” /Paul Emberson: Ember vagy számítógép/
Felnyílt az éjszaka koporsója. Testemet átjárta az ébredéssel mindig együtt járó elektromos borzongás, ami hamar felébresztette szunnyadó idegeimet, átmasszírozta izomrostjaimat, serkentette mirigyeim működését és beindította az emésztőrendszeremet is. Kikászálódtam a szarkofágból.
A szoba olyan mértékben világosodott, hogy ne erőltesse meg a retinámat. A falak mályvaszínűek voltak ma reggel. Ezek szerint ehhez volt ma reggel kedvem. A gép tudja, hiszen látja a vágyaim. Úgy alakítja életemet, hogy az nekem a legkellemesebb és legjobb legyen. A mályvaszínű falak valóban érdekesek voltak. Érdekes, hogy szeretem a mályvaszínt!
Az ebédlőbe menet be akartam pillantani feleségem szobájába, hogy megnézzem, felkelt-e már. Az agyamban azonnal megcsendült a hangja. Azaz épp olyan volt, mint az ő hangja:
– Az irodába mentem, drágám. Sok munkám van mára. Nagyon későn jövök, szia.
Beléptem az ebédlőbe és leültem az étkezőasztalhoz. Elém csúszott egy szűrkészöld kocsonya kocka, amely tartalmazta a szervezetem számára fontos fehérjéket, szénhidrátokat, zsírokat, vitaminokat és ásványi anyagokat. A szürkészöld kocsonya kockát csak egy pillanatig láttam, majd a tányéron egy gőzölgő tükörtojás jelent meg egy nagy szelet friss kenyér társaságában. Az akaratomnak megfelelően feltehetőleg. Ezek szerint ma reggel tojásra vágytam. De mi volt ez a fáziskésés? A fülemben máris megcsendült az életnarrátorom hangja:
– Elnézésedet kérem, de az akaratvizuális szinkron generátora megsérült. Ki kellett cserélni pár alkatrészt, de a széncsövecske szintetizátor is megsérült. A mikroalkatrész utánpótló-centrumban pedig torlódási fennakadások voltak. Mindez 1.23 másodperces szinkroncsúszást eredményezett. Jó étvágyat!
Belapátoltam a tojást. Az íze semmivel nem volt rosszabb, mint szokott. Most kissé füstölt íze is volt. Hm, ezek szerint ezt kívántam. Tudja a gép!
Kiléptem a lakásból és belefészkeltem magam a búra foteljébe. Normális esetben ahhoz, hogy munkába menjek, nem kell kilépnem otthonról. A feleségemnek is otthon van az irodája meg nekem is. Hála a tökéletes Virtuális hálózatnak, szinte senkinek nem kell elhagynia az otthonát ahhoz, hogy napi munkáját elvégezhesse. Az utazás általában csak idő- és energiapocsékolás. Ma azonban kivezényeltek észak-Afrikába, ahol a Cég átadja majd a Világkormánynak az első agytemetőt. Mivel én terveztem a tudáskinyerő magját, a Cég ragaszkodott, hogy ez alkalommal személyesen is jelen legyek.
Amint rám zárult az üveggömb és elhelyezkedtem a fotelban, megremegett és szétmosódott körülöttem a táj. A fülembe pedig lágyan megcsendült életnarrátorom hangja és rögtön megválaszolta kimondatlan kérdésemet: 20 perc és 33 másodpercig fog tartani az utazás. Majd kivilágosodott előttem az üvegbúra és kedvenc videoklippem izzott fel a látszólag hatalmassá tágult térben. Ezek szerint már megint erre a klippre vágytam. Jó ez a klipp! Valóban jó! Érdekes, hogy ennyire szeretem.
Az agytemetőt a Szaharába építettük; harminc négyzetkilométer nagyságú, kibetonozott teknőről van szó, amelyet teljesen feltöltöttünk egy speciális, sűrű és átlátszó, kocsonyás állagú közeggel. A kocsonyás közeg fölé daruszerű, mozgatható hidak nyúlnak. Ezekről dobják majd le a mára már fölöslegessé vált emberi agyakat. Az agyakat, melyeket ma még Önök is otthon tárolnak az üvegtartályokban. Az agytemetőbe a tervek szerint minden világpolgár (így Ön is) meghívót fog kapni majd, hogy elvihesse oda a mára már fölöslegessé vált agyát, majd szertartásosan belehajíthassa, természetesen egy Ön által szimpatikusnak tartott helyen. Az agyát, miközben zuhan a kocsonyával töltött betonteknő felé, az általam tervezett tudáskinyerő még egyszer elemzi majd és kiszippantja belőle a még kinyerhető (a társadalom számára fontos) információt. Aztán az agy megmaradt, halott szövete az átlátszó kocsonyába fúródik és ott marad örökre. Újjászületés napján természetesen majd kijöhetnek ide újra és újra, és megnézhetik eltemetett agyukat. A gépek szerint erre erősen fogunk majd vágyni. Ezért, pszichológiai okokból vetettük el az agyak elhamvasztásának gondolatát, és helyette létrehoztuk az agytemetőt. Méltó dolog ez a Homo Sapienshez – nem gondolod? – próbált felvidítani az életnarrátorom. Mivel hormonokat is adagolt hozzá, tökéletesen sikerült.
Az átadáson kezet szorítottam néhány emberrel, akiket életnarrátorom sorban bemutatott. Mindegyiknek merev volt az arca és egyformán nagy, kövér tokájuk volt. Mindegyikük egyforma, grafitszürke öltönyt viselt. Amikor megkérdeztem az életnarrátoromat, hogy mindig ilyen szürkék-e ezek az emberek, válasz helyett csak kacagott, és ettől fogva minden magas rangú képviselő tarkabarka ruhában jelenített meg előttem. A világelnök beszéde nem kötött le túlságosan. Ennek megfelelően beszéde felgyorsult, majd lassan beleveszett az érhetetlenség zúgásába és csak akkor lassult le megint normális ütemre, amikor az én nevemhez ért a felsorolásban. Felálltam és meghajoltam a többi ember felé. Aztán újra felpörgött a szöveg, hiszen az egész nem érdekelt. Gondolatban máris elkezdtem foglalkozni a következő projekttel, amit rám bíztak a Cégnél – büszke vagyok arra, hogy a lehető legnagyobb hatásfokkal dolgozom.
Gondolataimból életnarrátorom hangja ébresztett fel:
– Mennünk kell. Ledobják az első agyat az temetőbe. Igaz szertartás lesz.
– Igaz?
– Igaz és jó. Hát persze! Látni akartad.
Igen? Hát… jó – és elindultam.
A hídon már sokan gyülekeztek. Amikor mindenki megérkezett, előlebegett egy hófehér ruhába öltözött pap. Lehajtott fejjel lebegett a hídtól néhány méterre a semmi felett függve. Keresztény szertartás lesz? – kérdeztem.
– Csak neked. Mindenki másnak olyan, amit megszokott.
De én nem is vagyok keresztény… – akartam mondani. Aztán eszembe jutott, hogy biztos mégis az lehetek, ha egy keresztény pap van itt és keresztény szertartás készül. Az életnarrátorom segítségével tökéletes az önismeretem! – gondoltam.
Két robot hozta a sikító nőt. Lassú, egyenletes ütemben lépkedtek vele előre. A nő lábai meg-megroggyantak. A robotok a hóna alatt erősen tartották, úgy vonszolták előre.
– Hát ez? – kérdeztem meglepődve.
– Az utolsó ember, akinek még élő agya van. Szerencsés flótás! Megszabadul állandó és gyötrő kételyeitől! Az ő agya lesz az utolsó, és egyben az ő agya lesz az első.
A nőt lefogták, fejét satuba vonták, majd egy fűrésszel egyetlen pillanat alatt körbefűrészelték a koponyáját. Agyát gondos gépkezek ragadták meg. Agytörzsénél elválasztották az idegeket, majd elektromos végződéseket ültettek helyükre, amelyek a tenyérnyi elektromos agyhoz kapcsolódtak. A nő sikolya elhalt. Felemelte a kezét és letörölte a nyálhabot szája széléről. A robotok elengedték. A fehér ruhás pap odalebegett hozzá és mindkét felől arcon csókolta, majd kezébe adta emberi agyát. A nő arcán mosoly suhant végig, némán bólintott. Odalépett a híd korlátjához és elengedte a terhét. Agya gyönyörűen zuhant lefelé. Belefúródott az átlátszó kocsonyába, majd oldalra fordulva megrekedt benne.
A nő hangosan kacagni kezdett. A kacagás, mint valami járvány, átragadt mindannyiunkra. Én sem tudtam neki ellenállni. Szívből kacagtam. És velem kacagott a világ.
*
A szarkofág halkan kattant felettem. Elektromos agyam lágy zenét játszott. Elálmosodtam. Az utolsó gondolatom az agytemető körül járt. Az ünnepség végén kitüntetésképpen két meghívót kaptam: az elsők között dobhatjuk le üvegtartályokban tartogatott agyunkat majd az agytemetőben. Holnap… el is megyünk majd a feleségemmel. Csodajó lesz… Egy jóérzéshullám cikázott végig a gerincemen a gondolattól. Boldogan zuhantam bele az öntudatlanságba.
*
Néhány vakond szorgos munkájának köszönhetően alig találtunk olyan helyet a réten, ahová leteríthettük volna a plédünket. Végre mégiscsak ráleltünk egy megfelelő helyre, bár közvetlenül az út mellett volt. Páromra néztem és elmosolyodtam.
– Ritkán jöhet erre kocsi. Mit szólsz?
– Jó lesz.
Segített kiteríteni a zöld-ezüst takarót, majd rögtön rá is telepedett és végigfeküdt rajta. Mellé kuporodtam. Felhúzott lábakkal néztem az arcát egy darabig. Behunyta a szemét és élvezte a napot, amelynek sugarait megszűrték az út melletti nyárfák csillogó lombjai. Nem szóltam semmit, én is melléfeküdtem. Vállamra csúsztatta a fejét. Így feküdtünk némán jó sokáig. Nem gondoltam semmire, csak néztem a felhőket, ahogy komótosan ballagnak a vakítóan kék nyári égen. Beszívtam a rét fűszagát, amelyhez hozzávegyült valami különösen finom fűszeres illat is. Elbóbiskoltam… aztán hirtelen egész testemben összerándultam.
– Az ébredés aggaszt? – kérdezte, és arcomra emelte a tekintetét.
– Igen – sóhajtottam. – Tudod, jó ez így, csak… jó, hogy így álmunkban találkozunk, hogy egy olyan tájat teremtünk itt magunk köré, amilyen belőlünk fakad, és hogy ide bármikor visszatérhetünk.
– De ettől nem vagy túl boldog, igaz? – kérdezte mosolyogva.
– Nem, és mégis. Boldog vagyok persze. Jó így Veled. És azt is tudom már, hogy nem semmisíthetnek meg minket a gépek; semmilyen hatalom nem képes erre, sem gépekkel sem mással. És ez hatalmas öröm, és felszabadító. És mégis…
– Mégis?
– Sokszor ez az egész… Olyan, mint egy erős, maró szomjúság. Hogy mindaz, amit együtt álmodunk, nem jelenhet meg ott, amit valóságnak neveznek, csak itt, ebben a mi külön valóságunkban.
– De Kedves, ezt már annyiszor megbeszéltük! Az a világ azért olyan, amilyen, mert az emberek akarták így.
– Igen, tudom. Valahogy más lett a fontos. Először magukkal vesztettük el a kapcsolatot, és lépten-nyomon megbetegedtünk. Mennyi betegség, mennyi ragály!
– Aztán egymást is elveszítettük. Emlékszel, amikor mi is csak esténként találkoztunk, akkor is csak egy-egy pillanatra, amikor lefeküdtünk és jó éjszakát kívántunk egymásnak? Vagy ültünk egymás mellett és egy filmet néztünk, majd szótlanul bolyongtunk a lakásban, és a film erőszakos jelenetei peregtek bennünk tovább?
– Igen. Mérges is voltam.
– Mennyi-mennyi ember volt ugyanígy. Már csak egymás mellett éltek, de a fejük mindig máshol járt. Már csak arról szólt az életük, hogy újabb és újabb problémákat oldjanak meg. Problémákat a munkahelyen. Aztán meg otthon. És közben egyre idegenebbek lettek egymás számára. És aztán jöttek a gépek, és levették a gondokat a nyakunkból. Biztonságos és teljesen ésszerű lett a világ.
– Nem, nem a gépek voltak. A lelkeink, valahogy… kioltják egymás szépségét. Ha nincs csend, nincs összhang, és így nincs lehetőég sem arra, hogy észleljem, ami szép, ami él. Arra, hogy észrevehessem egy vízcsepp ragyogását egy fűszál élén. A hajnal színeit. Hogy örülhessek egy érintésednek. Vagy ahogy a napfény játszik a leveleken. Hogy eltűnődjek… Mert ehhez idő kell, és elcsendesedés. S így az Élet visszahúzódik körülöttünk.
– Úgy érzem, hogy olyan kis változás kellene csak! Hogy összhangba rendeződjön bennünk újra mindaz, ami él.
– A világ így is ragyog körülöttünk. A gépek csak elfeledtetik velünk a látás művészetét. Változni fog ez, légy türelemmel!
– Türelemmel?
– Igen. Nehéz elhinni, hogy sikerülhet?
– Nehéz.
– Ez benne a legnehezebb. De ha itt körülnézel… már nem is olyan nehéz, igaz?
– De, sajnos az.
– Ne kerüljünk csapdába itt is, vigyázz!
Mélyet sóhajtottam. Orromon beszívtam a fűszeres levegőt. Becsukott szemmel feküdtem néhány pillanatig, éreztem, hogy fejemben lassan elcsitulnak a gondolatok. Majd halkan megszólaltam ismét.
– Tudom, hogy segíthetünk. Csak… csak meg kell találnunk a többieket is.
– Többieket?
– Igen. Azokat, akik hozzánk hasonlatosan nem a szarkofágba zárva töltik éjszakáikat, hanem vándorolnak a világegyetemben, gyönyörködnek egymás fényében, a fákban, erdőkben, rétekben, a csillagokban.
– Gondolod, hogy sokan vagyunk… így?
– Tudom, hogy sokan vagyunk. Csakhogy egyelőre jóval többen vannak azok, akik kioltják az életet a világban. Valahogy össze kell fonódnunk mindazokkal, akik eljutottak ide, ahol mi vagyunk. Meg kell őket keresnünk!
– Összefonódni? – ráncolta a szemöldökét, majd hirtelen felült.
– Igen, összefonódni. Olyan ez, mint amikor megölelsz egy fát, és érzed az egész erdőt. Látni és érzékelni minden embert és élőlényt, mintha átölelnénk együtt ezt a bolygót, és még többet, egyszerre ott lenni együtt, a csillagokban. Milyen messze kerültünk ettől, milyen messze!
– Talán mégsem – mondta tűnődve.
Megsimogattam az arcát.
– Nagyon szeretnéd, ugye? – kérdezte.
– Igen.
– Jó – mondta, és fejét a hasamra hajtotta. Jó – suttogta a hasamnak.
Így feküdtünk ott egy darabig. A felhők most összetömörültek az égen, hatalmas hajókká álltak össze és komótosan szántották végig az ég kékjét útjukon a Horizont felé.
A távolból halk zörgés hallatszott, ami fokozatosan erősödött. Felültünk mindketten. Az úton egy lovas kocsi közeledett. A szekeret egyetlen gyönyörű fehér ló húzta előre lassan, nyugodt tempóban. A hajtó nem sietett.
– Értünk jönnek – mondta a párom halkan, majd rám emelte okos szemeit. Rám mosolygott egész lényével.
Nem szóltam egyetlen szót sem. Képtelen voltam megszólalni. Felálltam és segítettem neki összehajtogatni a plédet. Éppen készen lettünk, amikor a kocsi mellénk ért.
A bakon egy férfi ült, a pórázt lazán tartotta a kezében. A mellette ülő nő a férfi derekán tartotta a kezét. Egyetlen apró fejbólintással köszöntöttek minket. Tudtuk kik ők, és ők is tudtak mindent rólunk, bár még sosem találkoztunk egymással.
Felsegítettem a páromat a szekérre és lekuporodtunk egymás mellé a deszkán. A férfi és az asszony nem néztek hátra.
– Hóó! – mondta a férfi és megindult a szekér.
A táj pedig jóval gyorsabban változott, mint ahogy azt a mi képzeletünk megengedte volna.
Megfogtam párom kezét és összefonódtak az ujjaink.
*
Másnap ledobtuk agyunkat az agytemetőben. Szertartásosan. Amikor hazafelé utaztunk a burában, egyszer csak összeért a kezünk. Összefonódtak az ujjaink és úgy is maradtak sokáig. Biztos ehhez volt kedvünk.
Talán a gép tudja, hogy miért!