Másokat (el)viselni
„Mindenki adó és vevő is egyszerre. Ennek az egész láthatatlanul működő, energiákból, gondolatokból és érzésekből szőtt óriási információs világhálónak a neve: kollektív sors. Ashrama karma. Erről tudunk a legkevesebbet: hol végződünk mi, hol kezdődnek mások? És főleg: miért kell nekem szenvednem mások hülyesége miatt?” (Müller Péter: Titkos tanítások)
Ahogy mentünk fel csendben a hegyre, megszólaltak a láncfűrészek. – Ne már! Vasárnap is! Ezek sosem pihennek? – bosszankodtam. Aztán megállítottam a csoportot egy rövid technikai szünetre. S míg a többiek meleg teát iszogattak, ruhákat vettek fel és le, én lehajoltam, és megérintettem a földet és a nedves avart, közel egy bükkfa gyökeréhez. Éreztem magamban az erdőt, és az erdő tágasságában a favágókat is. Nehéz volt őket elérni, mert ők alig voltak benne az erdőben. De szerencsére ködös volt az idő – és a köd összekötötte valamelyest őket a tájjal. Egy sugallat szállt végig a gombák és fagyökerek kommunikációs hálózatán: – Mára elég volt a munka! Megérdemlem a pihenést! Pár perc múlva a fűrészek elhallgattak.
Fent a hegyen azt kérdeztem az erdőmeditáció oktató képzés résztvevőitől: – sikerült-e a fákat érintve átéreznetek, hogy az erdő részei vagytok? – Többen bólogattak. – És a favágókkal mi a helyzet? – Nem – mondta ki az egyikük többek gondolatát. – Őket semmiképp.
Müller Péter Titkos tanítások c. könyvében a következő metafórával él:
„Ma, a rádiózás korában tudjuk, hány millió „műsor” rezeg a nagyvilágban, s hogy elér-e hozzánk, csakis hangoltság kérdése.”
Azaz az életemben ott van az összes sztori, amit már így-úgy megéltem. És én választom ki, többnyire öntudatlanul, mire rezonálok. És amire rezonálok, többnyire irritál. Sőt, felbosszant, kiakaszt. Engem is baromira kiakasztott az esztelen erdőpusztítás, és az is, hogy azzal a pofátlan hazugsággal, hogy „megújuló energiahordozó” sok ezer hektárszám vágják le évente az élő erdőinket és viszik elégetni.
A tavalyi erdőmeditációs kurzusban az egyik résztvevő rá is kérdezett erre, amikor a Börzsöny egyik érintetlen hegygerincén beszélgettünk: és ez téged miért irritál? Azonnal rávágtam a választ: mert már eleget öltem. Mert már elég fát kivágtam! Épp eleget pusztítottam magam körül ahhoz, hogy tudjam: ez baromira fáj! Elég volt!
Az az igazság, hogy az életemben minden nagy fordulat előtt el kellett érkezzek oda, hogy felsikoltsak: elég volt! Ez így nem mehet tovább! Amikor krónikus magányosságomban, huszonévesen végül felüvöltöttem magamban, hogy elég volt! – na, utána ismerkedtem meg azzal a lánnyal, azzal a csodálatos emberrel, aki immáron 23 éve a feleségem.
Oké, a változás indítókulcsa idebent van, de hát épp a külvilág miatt fordítja el az ember ezt a kulcsot, nem? Mert amiben van, az csöppet sem jó, az nem viselhető. De bárhová is megyünk, épp ugyanolyan külvilág vesz majd körül, nem? Hová szökhetnénk?
„Nyilvánvaló, hogy aki harmonikus közösségben él, annak az élete felragyog. Úgy él, mintha álandóan segítenék és fölemelnék: képességei felfokozódnak, kedve lesz élni, könnyebben gyógyul, hamarabb vigasztalódik és sokkal boldogabb, mint mi. De mitévők legyünk, ha egy beteg közösségben élünk?” (Müller Péter: Titkos tanítások)
A jóga egy bizonyos szintjén az ember rádöbben, hogy a külvilágtól nem elhatárolódik, hanem összefonódik vele. És ezt már nem csak fejben tudja, át is éli. Ebben az a lelkesítő, hogy már tapasztalatból tudom: ha befelé figyelek és változtatok, a külvilágom is változni fog. Ha pedig tovább folytatom-mélyítem a jógát, vagy épp az erdőt járom, csöndben, a kép megremeg és újra formálódik: rádöbbenek, hogy a külvilággal nem összefonódom, hanem a külvilág bennem van. Azaz bennem van a csönd, a fák méltósága és ereje, a madár rebbenése és dala, egy emberi arc szépsége, de bennem van az is, aki pusztítja az erdőt. Sőt, bennem van Putyin és Trump, bennem van a háború, és annak minden méltatlansága és brutális szenvedése. Na, azért ez durva, nem?
Ezen a ponton, azért, hogy nyugodtan élni tudjak, gyorsan visszahúzódom magamba: vagyok én, és van körülöttem a külvilág. Csakhogy a jóga, és sok más mélyre ható önismereti út egy komoly kihívást rejt magában. Müller Péter ezt így fogalmazza meg:
„Minél szellemibb az ember, annál nyitottabb. Minél lelkibb, annál érzékenyebb. Minél jobban szeret, annál fogékonyabb – annál jobban átérzi, átveszi, magába öleli a másikat. […] Ugyanakkor kitárni magunkat egy beteg világnak rendkívül veszélyes! Levetni a páncélt, amikor lőnek, belehelni mások mérges leheletét, átvenni a negatív, nyugtalan, szorongó rezgéseket: veszélyes.”
Igen, az. Én például egy alapvetően békés ember vagyok, de időnként történik valami, és akkor robbanok, olyan leszek, mint egy villámlás-égzengés. Ha a családom ilyet lát, visszahúzódik; tudják, jobb visszahúzódni ilyenkor, míg elül a zivatar.
Egyik mesteremet, Szép Ferit, elképesztően irritálta a zaj; pl. a szomszédok zaja, jóformán nem volt emiatt sehol sem otthona. Hogy lehet ez? Hát nem tudott uralkodni magán egy olyan tanító, akit a kriya jóga nagymesterek felhatalmaztak arra, hogy kriya-meditációkat vezessen? Hozzáteszem, ő volt az egyedüli ilyen felhatalmazott az egész országban. De a zajongó emberek kibillentették, feldúlták a békéjét. Hogy lehet ez? Müller Péter érti, és így írja le:
„A finomlelkű ember például zajérzékeny. Tudja, hogy a nagy dolgok csendben születnek, és ott is érlelődnek. Csendben, nyugalomban, ahol nincs lárma és zűrzavar. Tengerpart, sivatag, magányos hegycsúcs: itt születnek a csodák. Istenközelben csend van.”
Csakhogy a világ a beteg zajosságával, őrjítő pörgésével eltávolítja az embert a csodák világától. Jön a Karácsony, és nem a csendet keressük, hanem böngészgetünk a neten. Kinek nincs még meg az ajándéka? Litkai Gergő (humorista) a minap valahogy így fogalmazott: ha így folytatjuk, előbb utóbb mehetünk a Szíriuszra. Ami azért lesz csodálatos, mert ott, a Szíriuszon majd lesz egy minden eddiginél nagyobb Temu.
Azaz van a külvilág, amivel lelkesen együtt pörgünk, rohanunk, ami elfáraszt, kikészít, de amit azért sokat lájkolunk, és ami miatt sokat dühöngünk, és közben halálosan bele is betegszünk. De hát az a másik infarktusa, másik ember diabétesze, a másik rákja! Vagy olykor a miénk is?
Ez a dualitás, a jó és a rossz, az enyém és a tiéd kettőssége, amiben őrlődünk, a rákra tesz fogékonnyá minket – tanítja Bóna László. A rák egyik fontos gyógyszere a kesudió keserű és az édes részének határán lévő hártyájából készül.
Tehát a dilemma a következő: ha kitágulok, kinyílok, ha szeretek, egyrészt sérülékeny leszek, és magamba kell ölelnem-fogadnom minden zajt és megbetegítő nyugtalanságot; ha viszont visszahúzódom, elhatárolódom, akkor a külvilág taszigál, ingerel, magával ragad, és lehet, hogy előbb-utóbb rákos leszek. Akkor most mit tegyek?
Müller Péter szerint:
„Egy betegség akkor nem fertőz, ha erős az immunrendszerünk. Ez nem azt jelenti, hogy nem lehelem be a baktériumokat, csak azt, hogy nem leszünk tőlük betegek. Nem kerülünk a hatásuk alá. Minden adáshoz kell egy vevő is. Minden sugárzáshoz egy rezonancia. Minden „kívülről” jövőhöz egy „benső” hangoltság. És <csak ami belülről jön – mondja Jézus – az fertőz.>”
A kulcs tehát ott van, hogy ki tudjam tágítani magam – pl. megérintve egy fát – és ha kell, vissza tudjak zárni, rugalmasan.
Másrészről, ha valami irritál, felbosszant, vegyem azt végre észre! És ha észrevettem, akkor kell egy technika, aminek a segítségével ettől a gúzstól felszabadíthatom magam.
Egyik reggel levittem a váci vasútállomásra a lányomat. Hazafelé beugrottam venni valamit, ami kellett a háztartáshoz. Otthoni, kissé elnyűtt ruhában voltam, imádom az ilyesmit. Az autóm is ősrégi, 22 éves, de mindig megjavíttatom; szépen gurul, de kissé ütött-kopott. Szóval a parkolóőr végignézett a kocsin, aztán rajtam, majd lenézően elmosolyodott: – Mit dolgozunk, mit dolgozunk, ha szabad kérdeznem, ahol így be lehet járni? – Kissé meglepett, fogtam a gúnyt, de csak elmosolyodtam, és ennyit mondtam: – Otthonról, kényelmesen.
Szóval erről van szó: tudok-e rámosolyogni arra, aki valami felingerlő dolgot mond vagy tesz? Ha igen, akkor a benső-külső világom egy kis szegletében sikerült rendet tennem. Azaz az immunitásom fokozódott. És ez egyben annyit is jelent, hogy egy kicsivel többet lehetek kitágult-szabad.
Másik jóga mesteremet, Timcsák Gézát, az egyik előadása után megkínáltam a magammal hozott, édes, fehér kesudióbéllel. Emlékszem, rám nézett, elmosolyodott, és csak ennyit mondott: – Köszönöm, de ez most túl jó lenne nekem.
Évekig nem értettem, hogyhogy „túl jó?” De most már értem: épp tanított. És tanítani csak úgy lehet, ha belemerül az ember abba a kusza zavarosságba, amit mi ott, hallgatók, a jelenlétünkkel képviseltünk. Csak úgy tudott nekünk valami lényegeset mondani, ha velünk van ebben a fájdalmas, sokszínű, sokkötetes regényben, ha ott van kicsit minden megélt történetben, minden traumánkban, amit már ő is megélt. A kesudió édes bele szatvikus, a kitágulás fényébe visz, azt idézi fel. De Géza feladata éppen akkor nem az volt, hogy ebben a fényben időzzőn, hanem az, hogy minket ebből a zavaros állapotból, amennyire csak lehet, kivezessen.
Valahol mindannyian tanítók és tanítványok vagyunk egyszerre. Ezért viseljük egymást, önmagunkban. És csak rajtunk áll, hogy viseljük el.
