Próféciák a jövőből – a boldog és a boldogtalan

Szerző: Bükki Tamás | 2023. aug 25. | Kiemelt, Tudomány és filozófia

Minden egyensúlyi állapotot meghaladó környezetszennyezés, illetve környezetpusztítás az emberi lélek problémáiból ered… az emberi boldogság fokozása nélkül nem képzelhető el a Természettel való egyensúly. (Dr. Dittrich Ernő: A jövő neve élet)

A minap megnéztem Leonardo DiCaprio az Özönvíz előtt című filmjét, melyet, mint az ENSZ klímaválságért felelős béke nagykövete, két éven át forgatott. Megrázó erejű, tényfeltáró film. DiCaprio végigjárta az olvadó gleccsereket, a pálmaolajért felégetett esőerdőket, a kátrányhomokért letarolt kanadai erdőségeket; felkeresett politikusokat Miamiban, ahol már most küzdenek az óceán áradásával, elment Kínába, ahol Peking környékén már nem lehet levegőt venni a szmogtól, és elment Indiába is, ahol látta, hogy a veteményre 5 óra alatt lezúdult fél évnyi eső hogyan semmisíti meg az ott élők életkilátását egyetlen nap alatt.

Miután beszélt többek közt a Pápával és az USA akkori elnökével is, így szól az emberekhez:

Közös otthonunkat komoly csapás érte. Remélhetőleg mindenki rájön majd, hogy mindig van kiút. Hogy mindig változtathatunk. Annak jeleit látjuk, hogy hamarosan fordulóponthoz érünk… Önök a Föld utolsó nagy reménye. Kérjük Önöket, hogy védjék meg a Bolygónkat. Különben mi, és a többi élőlény is odaveszünk.

Ezt a filmet kb. 8 éve forgatta. Azóta folyamatosan és rohamosan romlik a helyzet. Az ökológusok szerint az emberi faj a kihalás küszöbére érkezett. Kb. még 17 évünk maradt, hogy mérsékelhessük a katasztrófát. Várhatóan még 30 év, és összeomlik a mezőgazdaság… A fiam most 16, a lányom 13. Nekik már ezek szerint, ha lesznek is gyermekeik, az éhezés, az anarchia marad rájuk? Ó, Istenem!

A fiam épp egy lepusztult, poszt-apokaliptikus világban játszódó számítógépjátékot játszik – szinte minden nap órákig tolja a szünetben. Megtiltsam neki? Ezzel vajon mit érek majd el? Amúgy van ilyen játékból több tucat a neten. Pár ezer forint egy ilyen, és eszméletlenül szép a grafikája, tényleg alig lehet otthagyni. De milyen jövőt vetít ez a fiatalok elé!? Mit teremtenek majd, mit akarnak majd látni azok, akik ebben élnek? Apropó, a fiam korosztályából már jó páran alkoholfüggők. Amikor hazaérnek, akkor végre beléphetnek a virtuális világba, ölhetik halomra a szörnyeket. Az egész napos frusztrációt valahogy le kell vezetni.

Aztán eszembe jutott, hogy nem tehetem meg azt sem, hogy elektromos autóra cseréljem a 20 éves benzines autóm. És azt sem, hogy lecseréltessem a házam tetején a cserepet, mert a 30 éves omladozó cserepekre sajnos nem tehetek rá napelemeket. Szóval sok-sok milliót kellene keresnem még, hogy megtehessem, amit érdemesnek látok megtenni, hogy legyen a fiamnak és a lányomnak valami élhetőbb jövője. El kellene vállalnom valami plusz munkát, igen. De hát már így is alig pihenek! Basszus!

De persze, ha belegondolok abba, hogy milyen környezetszennyező a napelem gyártása, vagy az elektromos autók akkumulátor gyártásához milyen brutális a lítiumbányák környezetszennyezése, és hogy az autók töltéséhez is fát és szenet égetnek úgy 50%-ban ma Magyarországon – nos, még jobban elkedvetlenedtem. Akkor mi marad nekem, mit tehetnék? A szelektív szemétgyűjtés, amiről tudom, hogy utána összeborítják az egészet, majd a 90%-a megy a kommunális hulladékba?

Lerogytam egy vaskos uszadékfára a Duna parton, és csak néztem a kavicsok felett imbolygó vizet. Kisütött a nap. Egy vízisikló úszott el előttem, végig a part mentén, folyásiránnyal szemben. Talán kishalra vadászott. Aztán sűrű füstöt böfögve, nagy hanggal elment egy viharvert, öreg szárnyashajó. A víz hullámai elszelídültek. Én ott maradtam, csendesen. A víz időtlenül, finoman simogatta tovább a már amúgy is fényesre és kerekre simított kavicsokat. Kiemeltem az egyiket, forgattam a kezemben. Aztán megmostam a Duna vizével az arcomat.

És akkor beugrott: de hiszen jól vagyok! Van egy csodálatos párom, két nagyszerű, egészséges gyermekem. Van hajlékom, és van mit ennem is. Sőt, tudok adni az embereknek: tartani egy-egy jógaórát, ahol átélhetik, hogy most jobban vagyok, könnyedebb az életem. Vagy elvihetem őket az erdőbe, és megmutathatom nekik, hogyan segíthetik őket a fák. Hogyan csendesíthetik el épp azt a zaklatottságot, kilátástalanságot, ami engem is most elővett, és hogyan töltődhetnek fel életörömmel.

És akkor ráláttam a csapdára is, melybe belesétáltam az imént, és amelybe újra és újra belesétálunk, és ami ezt az egész katyvaszt okozta, amiben épp ülünk. Ez a csapda kicsavarja az emberből szegény hitének utolsó cseppjeit. Ez a csapda az, ami azt üvölti az ember fülébe: keress még többet, dolgozz még többet! Sose legyél elégedett! Nincs rá pénzed? Majd a bank ad. Lehet már most elektromos autód. És onnantól a banknak robotolsz. Még többet, és még többet! Hiszen épp válság van, szaladnak el az árak is! Ó Istenem! Ez az, pont ez az, ami boldogtalanná tesz. És ez a boldogtalanság vesz rá, hogy többet hajtsak, többet fogyasszak, sokkal, sokkal többet – mert ha már ennyit gürcölök, legalább ez a sör, ez a kis szórakozás, ez a nyári repülőút jár nekem, hát nem igaz! Jár nekem, de keserű, boldogtalan maradok tőle. Boldogtalan a sörtől, a vásárlásoktól, a nyári nyaralás után is, reménytelenül boldogtalan.

Teljesen igaza van Dittrich Ernőnek, amikor A jövő neve élet c. könyvében azt írja, hogy az emberi elégedetlenségből és boldogtalanságból származik a klímaválság egésze. Ez a forrása, igen. Tehát, ha változatni akarunk a jelen helyzeten, nem új tetőért, új autóért kell gürcölnünk! Persze, ha megtehetem, és úgy gondolom, ezzel csökkenthetem a rám eső CO₂ emissziót, érdemes változtatni. De ha mindez a benső feszültéségeimet, a boldogtalanságomat fokozza, akkor mindezzel épp a klímaszakadék felé lökdösöm magam, és minden embert.

Bhután egy olyan ország, ahol nem az egyre nagyobb GDP elérése a cél, hanem az egyre nagyobb össznépi boldogság elérése. És Bhután az egyetlen olyan ország, amely nem CO₂ kibocsátó, hanem elnyelő.

És ekkor eszembe villant az is, mit mondott egyik kurzusán Dr. Szvámi Mudrarúpa jógi:

A végső orvosság a magas vérnyomásra: a boldogság.

És nem csak a vérnyomás betegségére, hanem a kollektív betegségünkre, a klímaválságra éppúgy.

Hányszor éltem már meg hasonló gödröket. És hányszor éltem már meg azt is, hogy a rendszeres jógázás épp azt hozza, hogy szinte pár óra alatt kiemelkedem a gödörből. Ezt nem én cselekszem már. Egyszerűen megtörténik velem. Nem a jógaszőnyegen történik a lényeg, hanem azon kívül. És amikor megtörténik, visszatér a remény, akkor felállok, felegyenesedem. És folytatom az utam. És akkor világosan láttam már azt is, miről beszélt Szvámi Satyananda, amikor azt mondta, hogy a jóga célja a boldogság.

Ezen a ponton eszembe jutott: de hisz épp fordítva van! Az ember beleragad ebbe az anyagi világba, és már-már elhiszi, hogy egy halandó, esendő, reménytelen, magányos lény. Pedig épp fordítva van! Halhatatlan lélek, aki kapott egy testet. És aki csöppet sem magányos! És aki szituációk sorát kapja itt, hogy fejlődhessen. Szituációk sorát, mint most ez a klímaválság. Hogy egyenként és egymást erősítve megjelenhessen bennünk a remény, és megérthessük: a boldogság az, ami kiemel a gödörből, és nem az újabb technológia.

Az egyik Upanisadban a bölcs mester az embert egy lámpáshoz hasonlítja, amire rászáradt a sár. Amikor a sárra fókuszálsz: boldogtalan vagy. Amikor a fényre, belül: megtörténik a csoda. Így győzzük le egyenként, és együtt a démonainkat. Így ébredünk tudatára a boldogságunknak, ami teljesen független autótól, napelemtől, jövőtől. És pont az így előhívott boldogság, mely lényünk alaptermészete, alaprezgése, ébreszti bennünk azt az erőt, azt a közös, összehangolt erőt, miből kinyílik egy egyensúlyba hozott, megtisztult, sokkal boldogabb világ.

Elmosolyodtam, felálltam az uszadékfáról, végignéztem a Dunán. Láttam a Börzsöny számomra oly kedves hegyeit. És tudtam biztosan, hogy jó úton vagyunk. És hogy csöppet sem vagyunk egyedül.

De hiszen épp erről írtam Az öt fa című könyvemben is! Hogyan felejthettem el, hiszen pár hónapja még aktívan benne éltem! És ekkor eszembe villantak Bóna László szavai is, aki, miután kiolvasta, ezt írta nekem:

Most értem a végére a könyvének – nagy utazás volt térben és időben, a külső tudásban és a belső saját világban – valóban beavatásként működik a szöveg, a könyv szándéka szerint beteljesíti a hivatását. Szeretnék gratulálni hozzá. Nagy munka volt. Egy bárkaépítés.

Na, és most hogyan tovább? Komolyan mondom, ki fogok menni a Szűz-Halak egyik tájtemplomába, és leülök egy olyan fához, amely képes hordozni magában a visszafelé áramló időt. Vannak ilyen fák. Az ilyen fák segítenek abban, hogy kapcsolatba kerüljünk azzal a jövővel, ahol a világunk már meggyógyult. És ami hozzám érkezik, ha több annál, mint amit Az öt fában leírtam, ígérem, megmutatom.