„Az Orion a fent és a lent határán a rejtett ösvényeket is tudatosítani akarja. Cselekedeteink hatásait ismerni kell, rá kell ébrednünk arra, hogy több világban is élünk! […] Hogyan zajlik a beavatás?” (Paksi Zoltán: Égi utak csillagüzenetei)
– Ha hazamegyek, elajándékozom az összes spiri könyvemet. Mert ehhez az úthoz képest…, na, értitek! Ezen az úton valami teljesen új nézőpontba kerültem. Nem jöttek angyalok, sem semmi csodalény. És mégis, valahogy az élet olyan egyszerű lett, mint minden egyes lépés. Magától értetődő! Kötött, mert az út adott, és mégis, végtelenül szabad – mondta az egyik zarándoktársam az Orion-Nimród utunk végén.
Tízen ültük körül a mécsest 2025. június 21-én a zárókörben. Mind a tízen, akik a Pilisbe vetülő Orion-Nimród zarándokutat végig jártuk, másképp és mégis hasonlón éltük meg ezt az öt napot, amit csendben, együtt töltöttünk a Pilis hegyei között, Pálos szerzetesek zarándokokútját járva.
Voltak testi és lelki gyógyulások.
Volt köztünk, aki nehéz, háborús családi karmát tett le; nem csak ő szabadult így fel, hanem a földi létsíkról már távozott nagypapája is – az Orion a visszafelé áramló idő energiáit aktiválja ugyanis, így az ő cselekedete, én így látom, nagyban hozzájárult ahhoz, hogy nagyapja még életében kiszabadulhatott a hadifogolytáborból és fellélegezhetett.
És volt köztünk, aki pedig azt kérte, hogy beszélgethessen az állatokkal, és megadatott neki, hogy megértette és elfogadta egy holló szavát és vezetését; és a holló egy varázslatos helyet mutatott neki: olyan erők ébredtek ott, mint a Stonehenge közepén.
A tisztítótűzön át
Bár az erdőben 10 fokkal hűvösebb volt, mint a városban, az út második napján mégis azt éltük át, hogy iszonyatos a forróság. Szó szerint szakadt rólunk az izzadság, ahogy kapaszkodtunk felfelé a hegyen. A Pilisnyergen akartunk újra átkelni, a földre vetülő Bellatrixtől (azaz Harcostól) indultunk, melynek csillagpontja a pilisszentléleki Pálos rom közelében van, és a Betelgeuze csillagpontja felé tartottunk, mely a klastrompusztai Pálos kolostorrom mögött bújik meg. Ahogy haladtunk felfelé, izzadva, megharcolva saját harcainkat, egyszer csak megszólalt a zsebemben a repülő üzemmódra tett okostelefon; valahogy beindult, bekapcsolódott, méghozzá pont a zenelejétszó app, és valahogy kiválasztott egy mantrát a sokból. Ez szólalt meg:
„Om namó bhagaváté Rudrájá”
Ez a tisztitótűz mantrája. Igen, épp a tisztítótűzön mentünk át mind a tízen.
„Az aratnivaló sok, az arató kevés – sóhajtotta Jesuah. – Most az a dolgunk, hogy összeszedjük a választottakat. Mert ez az idők teljessége. Sokat tudtok, de még nem tudtok mindent. Mert mindennek megvan a maga ideje. Ti már újjászülettetek a vízben s a Ruachban, de újjá kell születnetek a tűzben is, hogy bemehessetek Isten Birodalmába.” (Kodolányi János: Én vagyok)
A Ruach héber szó szelet vagy lélegzetet jelöl. Valamint a bennünk élő Isten szellemét. A Ruach nőnemű szó! „Isten lelke (Ruach Jahve) lebegett a vizek felett”. Szanszkrit megfelelője a Shakti, vagyis az Anyai erő. Ez a felszálló energiamódus, a Földanya, amely bennünk és az életünkben a minket emelő kundaliniként nyilvánul meg.
Az Orion zarándoklatot éppen ezért a Kardinális kereszt zarándoklat részeként jártuk végig. A felemelkedő ággal kezdtük, a nagymarosi Szent Mihály-hegyen, amelynek lényege a Ruach felerősítése, azaz a Shakti felszálló energiájába való belemerülés. Ezt követően keltünk át a Dunán, megérintve a vizet, „újjászületve a vízben”. Majd következett az Orion, aminek első 2 napja a tisztítótűzről szólt. Miért volt erre szükség?
Ebbe az útba befűződik, felerősödik az alvilág jelenléte is. Az Erdőmeditációs képzésen tananyag a minden emberrel együtt élő, és életünkbe hatásaiban bevetülő, sűrű, tálikus létszintek észlelése és menedzselésének gyakorlata – erről kicsit bővebben olvashatsz a Kígyók és Kígyóerő c. írásomban.
Az Orion-Nimród útja azt a fényenergiát, az Atya vagy Síva energiáját képviseli, mely segít neutralizálni az életünkbe bevetülő alvilági, vagy tálikus hatásokat. Emiatt nagyobb köveket is kiemelhet az ember a hátizsákjából.
Az Orion minden csillagpontja egy adott törzsi csakrával rezonál, és ez egyeben beaktiválja a lábban lévő, mintegy tükröződő tálikus központokat is. Így például a szahaszrára, bindú és adzsná fejbe vetülő csakrákkal kapcsolódó csillagpontok, melyek a legfényesebb helyek, egyben a legmélyebb rétegeket fogják érinteni és beaktiválni: a patálát a lábujjaknál, vagy a mahatálát és rászatálát a saroknál és bokáknál – behozva a kegyetlenség, a gyűlölet, a lelkiismeretlen lopás és pusztítás energiáit, és nem csupán ennek személyes vonatkozásait, hanem családi, nemzeti karmában megmutatkozó hatásait.
A fentiek tehát nem csak az adott személy életútját érintik. Épp ez az oka annak, amiért úgy határoztam pár éve, hogy az Orionra ill. Kardinális kereszt zarándoklatra csak olyan társakat viszek magammal, akiket az egy éves Erdőmeditációs oktató képzés során erre felkészítettünk.
Bár nyár volt, az Orion fejcsillagánál meglepő köd ereszkedett a tájra. Aztán Klastrompusztánál, ahogy meditálni akartunk, zúgni kezdett egy munkagép, és csak kotorta, szaggatta a földet, tépte a gyökereket, és egyben marcangolta az idegeinket is. A zárókörben kiderült, nem csak nekem jött az inger, hogy felpattanok, odamegyek és leütöm a fickót a gépről. Aztán mégis valahogy sikerül elfogadnom: ez is bennem van, és akkor megnyílt a fényalagút.
És valahogy nem csak nekem fájdult meg piszkosul a lábujjam, bokám vagy épp a sarkam a nap végére, épp azon helyeken, ahol a tálák a testbe vetülnek. Azonban a csípő, térd, láb és lábfej tünetei, csodák-csodája másnapra nyomtalanul eltűntek mindenkinél. Valami meggyógyult bennünk, és remélhetőleg körülöttünk is.
Fényben fürödtünk, szent forrás vizét ittuk
Harmadnap, amikor az Orion övcsillagait jártuk, azaz a pilisi piramisokat – itt három pilisi hegy pont olyan geometriai elrendezésben van, ahogy az el-gízai nagy piramisok – valahogy kikönnyült az út, és tele lettünk életörömmel.
„Nimród-Orion öve (Alnitak, Alnilan, Mintaka) az égi egyenlítőn helyezkedik el, a „felső és az alsó világok” határán. E csillagkép a kozmikus egyensúly megalkotásának lehetőségét hordozza. A magyarság lelkében az övcsillagoknak (Nimród részeiként!) Szent István, Szent Imre és Szent László felel meg. Tudjuk, hogy az egyiptomi nagy piramisokat az „Orion csillagképére” építették.” (Paksi Zoltán: Égi utak csillagüzenetei)
Útban a Magas-hegy felé, mely valójában csöppet sem magas, viszont magasra repít, megálltunk a Nagyboldogasszony forrásnál. Miután ittam a vizéből, szóltak hozzám a forrás fejénél lévő szentély oldalába ültetett növények. Szomjaztak. Így aztán újratöltöttem a kulacsom és megöntöztem őket.
A magyarság lényege – azt gondolom – ez, és ilyen egyszerű: felelősek vagyunk a velünk élő lényekért, és nem csupán az emberekért, hanem a velünk élő és minket éltető természetért. Ha szomjazik valaki, ha szenved, és megtehetjük, megöntözzük az élet vizével.
Jediként, át a világ romjain
A Rigel csillagpontjához az út a Pilisi Parkerdő fafeldolgozó telepén át vezetett. A hegyi út itt nehéz, és még sok kilométer volt előttünk, ezért bepróbálkoztam a teleppel, bár tudom, ide „idegeneknek belépni tilos”. Az út azonban most tárva-nyitva volt.
150-200 éves kivágott bükkök hevertek két oldalt a telep bejáratánál. Ezek a fák a magyar szabadságharc idején lehettek gyermekek, őseink társai. Most ott hevertek kidöntve, feldarabolva, és várták a sorsuk, hogy forgáccsá darálják őket. A telep közepén olyan magasan állt a ledarált sok ezer fa teste, mint egy 2 emeletes ház. A forgácsot alighanem dömperekbe pakolják, és elszállítják majd a megújulónak hazudott biomassza erőművekbe, felégetve az élet ezen szépségeit, millió élőlény otthonát.
Elsétáltunk a forgácshegy mellett, végig haladtunk a rozsdás, olajszagú, lepusztult, üvegszilánkos haldokló üzemen; áthaladtunk egy összeroskadófélben lévő nyomorult géptelepen, mely utolsó hörgésével magába habzsol még annyi eleven szépséget, amennyit csak bír.
És ahogy áthaladtunk, gyásszal telve, eszembe jutott, hogy épp most szavazta meg az országgyűlés másodszor a „salátatörvényt”, és benne azt a paragrafust, mely eloldotta az utolsó gyenge köteléket, mely valamelyest védte még a Nemzeti Parkjaink őshonos erdőit. Ezek után bárhol és bármikor tarvághatják majd az államinak hívott erdészetek a Nemzeti Parkok védett erdőségeit, letarolva és megölve az életet, felégetve a jövőt. És tették ezt 47 ezer ember és 150 civil szervezet tiltakozása ellenére, a Köztársasági elnök kifejezett utasítására ellenére és a Magyar Tudományos Akadémia tiltakozása ellenére. Bár ebből a pusztításból az országnak csak kára származik, van pár múltbarévült földesúr, akiknek ez évi sok milliárdot hoz. De vajon mit kezd majd a milliárdjaival?
A Rigel fényes csillaga az ember második, örömközpontjával rezonál, melynek tálikus vetülete, lehúzó oldala a világi kéj, minden szép felhabzsolása és szétzúzása. Aki átadja magált ennek a létsík befolyásnak, az életében folytonosan ott lesz a kínzó féltékenység és irigység soha nem múló szomja.
Ahogy a nyögdécselő épületek közt haladtunk, mellénk gurult a dzsipjében a telep egyik vezetője, és már nyitotta a száját, és mondta is:
– Ez itt egy zárt iparterület! Eltévedtek?
– A Suszter-rétre megyünk – mondtam csöndesen.
Ő pedig tátogni kezdett, mint egy partra vetett hal, majd végül csak ennyit mondott:
– Ott, annál az épületnél forduljanak jobbra!
A zárókörben valaki viccesen megjegyezte, hogy azt várta, hogy intek is majd az ujjaimmal, mint Obi-Wan Kenobi. – De hát ment enélkül is! – mosolyodtam el.
Aztán kiértünk a telepről a fényben fürdő Suszter rétre, és elkezdtünk meditálni egy sással benőtt tavacska mögötti, túlvilági hangulatú erdőben.
„E helyen találkozik az ekliptika, az egyenlítő, a Tejút és az Orion lábától (Rigel=láb) induló Eridánus, mely az alvilágon át az újjászületéshez (Phoenix) vezet […] Ebben az égi környezetben történhet meg a helyes út kiválasztása.” (Paksi Zoltán: Égi utak csillagüzenetei)
Az újjáéledt világ
Az út zárócsillaga a gyökérközponttal rezonál; a Saiph csillag Pilisszentlászló mellett ér földet. Itt áramlik át az emberen mindaz a Fény, és a változáshoz szükséges tudás-erő, jövőképből táplálkozó hit, ami a továbblépés impulzusát adja.
Bennem ez érkezett le: a világunk 1-2 évtizeden belül radikálisan átalakul. Mi jön, milyen lesz a világ körülöttünk?
Nemrég részt vettem a Nagy Tavak és Vizes Élőhelyek Szövetsége által megrendezett konferencián, ahol az egyik előadó képeket mutatott spanyol, amerikai és kínai nagyvárosokból, ahol az emberek felszámolták a 4+4 sávos autópályákat, felszámolták a nagy folyók kibetonozott partjait, felszámolták a nyári pusztító forróságban izzó betontengert, mert nem ezt akarták. És a beton helyét átvette az élet: homokospartú folyók hűsítő, tiszta vizei, árnyékot adó fák és erdők születtek a városok közepén, melyek ligetében nyáron 40 fok helyett élhető 20-25 fok van. Megcsinálták, láttam a példákat! A nagyvárosok irodái és autópályái leköltöztek a föld alá, és átadták helyüket a folyóknak, az erdőnek, a madaraknak – és az embereknek.
Egy olyan világ jön, ahol az ember felelősséget vállal a vele együtt élő természetért. És teret enged a természetnek, ami a része, ami élteti.
Azonban, ahogy Paksi Zoltán írja az Orionról: „Cselekedeteink hatásait ismerni kell, rá kell ébrednünk arra, hogy több világban is élünk!”
A közeljövőben tehát bőven lesz olyan vidék is, lesznek olyan magukba roskadó városrészek, melyek éppen olyanok lesznek, mint a rozsda és üvegszilánkos, olajszagú és forró visegrád-lepencei fafeldolgozó telep. Igen, ilyen helyek is lesznek. A tálikus befolyás, a pokol szerepe azonban nem a pusztítás, és nem is a büntetés, hanem kemény tanítás a kevésbé intelligens emberek számára.
És mindeközben egyre többen ébredünk majd arra, hogy házaink, falvaink úgy simulnak bele a madárdallal telt erdőbe, mint Dobogókő házacskái. De ehhez magunk mögött kell hagyni a kietlen, forró autóparkolót, és például le kell ereszkedni a kék jelzés mentén, a többezer éves „római úton” a Zsiványsziklák felé.
Mi itt tartottuk a zárókörünk, óriási bükkök zöld katedrálisában. Tíz ember, aki csöndben, egymást segítve egy cél felé tudott haladni. Az egyik legcsodálatosabb felfedezés azt volt számomra, hogy a kötöttségek ellenére mindenki megőrizte saját egyéniséget és szabadságát. És akik eltértek a napi ritmustól, programtól, azt azért tették, hogy a többieknek végül könnyebb legyen az út.
Jesuah, azaz Jézus Kodolányi János szerint így szólt az egybegyűltekhez:
„Nem volt abban semmi különös, amit mondott, bár szokatlanul hangzott, hogy embert, állatot, növényt, követ, csillagokat, vizet és földet egybemarkol… – Megtérnie tehát csak az embernek kell, barátaim – folytatta lelkesen. – De még sincs elveszett ember! Nincs elveszett élet! Nincs kétségbeejtő pillanat, amikor el kellene vesznünk. Mert az élet végtelen és örök, amint végtelen és örök az élet Atyja.” (Kodolányi János: Én vagyok.)
Jó pár éve egy biogazda barátomnál találkoztam egy különös férfival. Emlékszem, megkínáltam ezt a férfit a magunk sütötte pogácsával, de csak a fejét rázta. Nem csak ezt, minden ételt visszautasított. Amikor megkérdeztem miért, elmesélte, hogy volt egy nagy balesete, és utána jött egy betegség, és most, a legkisebb nyomokban lévő méreg is úgy kibillenti, hogy mehet tőle a korház intenzív osztályára. És nyomokban méreg a mai világban bizony lényegében minden ételben van. Tehát ennek a férfinek az élete pengeélen táncolt. Hogy lehet, hogy a többieknél nem jelentkezik hasonló, és ők látszólag szabadon ehetnek szinte bármit? – töprengtem.
Minden rendszert, így az élő szervezetet is a visszacsatolások nagy száma stabilizálja. Például a szervezet bizonyos receptorai érzékelik a vércukorszintet, a sejtek tápanyag ellátását, és ennek segítségével a szervezet szabályozza az inzulin termelést. Ha a visszacsatolás, azaz az érzékelés alapú korrigálás valahol sérül, a jel késik, vagy nem megfelelő erősségű, akkor megjelenik a cukorbetegség. Az emberi szervezetet sok-sok milliárd visszacsatolás teszi stabillá, ezért viseli el az olyan terheléseket, mérgeket, mint pl. az alkohol, a dohányzás, az autó kipufogófüstje, vagy a növényvédőszerek maradékai az élelmiszerekben.
Egy bizonyos terhelési szinten túl azonban elkezdenek a visszacsatolások rosszul működni, szétesni. Amikor pedig a visszacsatolások egy jelentős része felbomlik, akkor előáll egy krónikus állapot, vagy szélsőséges esetben egy olyan helyzet, mint a fent említett férfinál: ha a legkisebb olyat teszi, ami nem kompatibilis az élettel, mondjuk megeszik egy friss pogácsát, lehet, hogy belehal, hiába készült az a lehető legtisztább módon bio búzalisztből.
És most nézzünk szét tágasabban! Miért olyan fontos a sokat emlegetett biodiverzitás? Vannak, akik így vélik: a természetfilmesek úgyis rögzítik a sok csodálatos dolgot, ha akarjuk, majd megnézzük az ezerszínű élővilágot a neten, látványos filmeken. Valójában mit számít, hogy eggyel vagy akár 100-al kevesebb rovar van, vagy eltűnik egy-egy kisemlős vagy jelentéktelen virág?
A fajok gazdagsága nem amiatt fontos, hogy szép, színes és gazdag legyen ez a bolygó! A fajok gazdagsága nem dekoráció!A fajok egymásra utalt sokfélesége, gazdagsága teremti meg az élő közösségeket stabilizáló visszacsatolásokat. Az ember életfeltételeinek stabilitását is a biodiverzitás biztosítja.
A szélsőséges időjárások, a nagy szárazságok, az évről évre ismétlődő nagy erdőtüzek, az évente többször előforduló özönvízszerű esők, mely városokat mosnak el, úgy tűnik, mind-mind annak a jelei, hogy a Föld bioszférája – melynek része az ember is – instabillá vált. Már nem tehetünk meg bármit. De mi az, amit tennünk érdemes? Mi az, ami hatékony gyógyulást hozhat nekünk?
Az életet fenntartó kommunikációs hálózat
Olasz kutatók az elmúlt 2 évtizedben egy alapvető felfedezést tettek: kiderült, hogy a víz nem rendezetlen H2O molekulák halmaza, hanem a víz egy része, szobahőmérsékleten 27%-a, egymással együtt rezgő parányi gömbökbe szerveződik. Ezek a gömbök szeretnek láncokba, struktúrába rendeződni, és körbeveszik az élet molekuláit. Úgy tűnik, hogy csak olyan molekulák képesek részt venni az élet táncában, amelyeket ezek a parányi vízgyöngyök be tudnak burkolni és összekötni más molekulákkal – erről a fontos felfedezésről bővebben olvashatsz a Vízgyöngyök és az élet ritmusa című írásomban.
Tudtad-e azt, hogy a szervezetedben minden egyes nap közel 1 millió génhiba keletkezik? Azonban minden egyes sejted sejtmagjában enzimek folyamatosan szkennelik a kromoszómáidat, és ha találnak egy hibát, szólnak egy másik enzimnek, az felnyitja a kettős szálat és kivágja a sérült részt, majd szól egy másik enzimnek, amely beilleszti a megfelelő bázis molekulát, majd egy másik visszazárja kettős szálat. Mindezt precízen, egymás után teszik. Itt láthatsz erről egy meghökkentő videót. Ez a szuperintelligens javító rendszer 100% hatékonysággal működik. Ha csak 99.99% hatékonysággal működne, alig lenne ember, aki megélné az 5 éves korát. Erre az elképesztő hatékonyságra semmilyen ember teremtette mechanizmus nem képes. És úgy tűnik, hogy ez a vízgyöngyöcskék koherenciát teremtő kvantumhálózata nélkül nem is lenne lehetséges. A víz tehát nem csupán oldószer, sokkal több annál!
És ez csak egy a számtalan létfenntartó visszacsatolásból, melynek sok-sok varázslatos szintje van. Minden napod tehát maga a csoda!
Tágítsuk ismét a képet! Ma már tudjuk, hogy a fák a gyökereken keresztül egybekapcsolódnak. A gombák fonják őket össze. Ha az erdőben megállsz, minden talpalatnyi föld alatt kb. 100 km gombafonal hálózat van. Gombák, amik összefűzik a fákat egymással és a lágyszárú növényekkel. Ha mikroszkóp alatt megnézzük, nem lehet megmondani, hol végződik a fa gyökere és hol kezdődik a gomba. És ha még jobban belenagyítanánk, azt látnánk, hogy a vízgyöngyök kvantumhálózata is összeköti őket. És ebbe az élethálóba nem csak a fák és gombák, hanem a baktériumok, atkák, rovarok, madarak és emlősök is beletartoznak. És az ember is. Számtalan módja van az összefonódásnak, egymásrautaltságnak. Az erdő egyetlen hatalmas, gyönyörű élőlény.
Amikor megérintesz egy élőlényt vagy egy fát, a testedet alkotó, és azt körül lengő vízgyöngyökből álló kvantum hálózat rácsatlakozik a fákra. A fák érzékelnek Téged – erre jöttek rá Olasz tudósok Damanhurban. Sőt, az is kiderült, hogy a növények képesek ránk hangolódni és kommunikálni velünk.
De a fák ennél is többet tudnak: gyógyítanak. Japán kutatók például kimutatták, hogy ha az ember megérint egy fát, a fa elkezd ún. fitoncidokat termelni. A vizsgálatok szerint két-három erdőben töltött nap alatt a nagy falósejtek száma 50%-al nő a szervezetben. Ezek azok a sejtek, melyek segítenek többek közt a rákos sejteket felismerni és eltüntetni. A kutatók kimutatták, hogy az immunrendszer ébersége és erőssége az erdei tartózkodás után 30 nap múlva is magas szinten maradt.
Japánban az 1980-as évek óta receptre írják fel az erdőt, a Shinrin Yokut. És vannak erdők, amelyek már azért védettek, mert a kutatók és a döntéshozók is felismerték, hogy annál jobbat nem tehetünk, minthogy békén hagyjuk az erdőinket, és kapcsolódunk a fákhoz, amikor csak lehet. A természet egészsége és jól léte a közös jól létünk alapja.
Az embereket kell gyógyítani
Mi történik jelenleg Magyarországon? És mi történik körülöttünk a világban? Mik a tünetek, melyek akkor látszanak, ha megvizsgáljuk az erdők állapotát?
Az erdőink gyors ütemben pusztulnak. Tarvágás tarvágást követ. A tarvágott (pontosabban véghasznált) területeken pedig az ökoszisztéma erősen sérül, a klímaválság miatti aszályos nyári hónapokban a levágott, árnyék nélkül maradt területeken az ökológiai rendszer akár teljesen összeroppanhat. Az ország erdőinek 90% kipusztításra van ítélve, és ezt a jelenlegi törvényeink támogatják – erről bővebben írtam az Erdőszeretet, életigen – állítsuk le együtt az erdőpusztítást Magyarországon c. blogomban.
Az ezzel kapcsolatos Erdőszeretet, Életigen petíciónkat több, mint 12 ezer ember írta alá 3 hónap alatt! A petíciót elküldtük Nagy István agrárminiszternek és Zambó Péter erdőkért felelős államtitkárnak, akik a felvetéseinkre, megoldási javaslatunkra nem válaszoltak. A címzettek helyett dr. Molnár Orsolya és Szentpéteri Sándor főosztályvezető válaszoltak, akik a 2016-2030-as Nemzeti Erdőstratégiára hivatkoztak. Válaszuk sajnos több ponton nem állja meg a helyét, mert az Erdőstratégiában megfogalmazott célok egyszerűen nem teljesülnek.
A Kárpátokban óránként pusztul el 5 focipálya méretű erdő – hogy ezt együtt megállíthassuk, a Green Peace szervez épp aláírásgyűjtést az ügyben, jelenleg több, mint 108 ezer aláírásnál tartanak. Szeretnék jelezni a környező országok politikai vezetésnek, hogy sokan vagyunk, akiket ez a helyzet felháborít.
Nemrég jött ki a WWF Élő Bolygó jelentése, ami azt mutatja, hogy elmúlt 50 évben kiirtottuk a Föld ökoszisztémájának 70% százalékát – mondja Dedák Dalma, a WWF környezetpolitikai szakértője a kávéház a világ végén sorozat egyik podcastjában.
Látva a szomorú helyzetet, azon töprengtünk együtt, 2024. év végén, hogyan léphetnénk tovább az erdők és önmagunk védelmében.
A megoldáshoz egyrészt Bóna László vezetett el. László összeírta az elmúlt évek társadalmi tüneteit. Klímaválság: hőhullámok, hősokkok, „elszáradunk, kitikkadunk”. Összeírta a Covid krízis jellegzetes tüneteit. Az Ukrán-Orosz háború kollektív tüneteit. És arra jutott, hogy a társadalmunk épp olyan tüneteket mutat, mint egy daganatos beteg – A béke te magad légy című döbbenetes előadást itt nézheted meg.
Bóna László a fenti előadásában elmondja, hogy a társadalmat az emberen keresztül lehet meggyógyítani. „Nem ültethetem le ide a Földet! Hogy kedves Terra, vagy Terrike, ülj ide!”
Tudjuk azt is, hogy a Földet kizsákmányoló, egyre csak növekvő gazdaságpolitika nem tartható tovább. Dr. Gelencsér András akadémikus egyenesen olyan gazdaságpolitikát javasol ebben a fontos előadásában, ahol nem felmegyünk a hegyre, nem a Trump-féle gazdasági vakrepülést majmoljuk, hanem hozzászoktatjuk az embereket ahhoz, hogy bizony lefelé kell mennünk a hegyről, ha túl akarjuk élni a krízist.
A törvényeink jelenleg úgy vannak megalkotva, hogy az ökoszisztémát kizsigerelő gazdaságot támogatják. Ezeket a törvényeket mi magunk hoztuk, mi magunknak kell tehát olyan törvényeket alkotni, melyek az életet szolgálják.
Csakhogy Bóna László fenti előadása még egy fontos dologra rámutat: egészséges társadalmat csak egészséges emberek képesek alkotni.
„Egészséges ételeket egészséges emberek akarnak enni. A beteg emberek őket megbetegítő ételeket esznek.” – mondja Bóna László.
Tehát tudjuk azt, hogy az embereket kellene gyógyítani. Egy rákos betegséget kell gyógyítani.
Megfelel-e Neked az, ahogy ma a rákot gyógyítja az orvostudomány? Műtéttel, a daganatot kivágva – vesd össze az Orosz-Ukrán háborúval vagy a Líbia-Izrael háborúval. Vagy kemoterápiával, sugárterápiával kellene hozzáállni? Pusztuljon minden beteg sejt? Na, persze így pár milliárd kipusztul majd a kevésbé beteg sejtecskék közül is.
Los Angeles, és benne Hollywood épp lángokban áll. Ezt a 7 perces közvetítést erről a tragédiáról nem amiatt idézem ide, hogy a média negatív hírvonalát erősítsem. A kommenteket érdemes megnézni. „A világ megrontóit is elérte a végzetük, amit vetettek azt aratnak.” vagy „A modern Sodoma és Gomora”. Nulla önreflexió. És nulla empátia az érintett emberek nehéz sorsa, és a sok milliárd megégett élőlény, fák, rovarok, madarak, emlősök iránt.
A reményt számomra az adja, hogy tudom, sokan vannak, akikben ott van ez az empátia, csak épp úgy döntöttek, nem terhelik magukat ilyen lehúzó, élettelen hírekkel.
Bóna László kifejti, hogy a rákos betegség lelki sajátossága a következő: az ember úgy látja a világot, hogy neki van igaza, a másik pedig a hülye, a gonosz, a kiirtandó. Csak vagy-vagy álláspontokban tud gondolkodni és élni. Azaz képtelen kiszakadni abból a narratívából, amit Hollywood közvetít, a szuperhősök szánalmas világából, ahol a „jók” kiirtják a rosszakat. A baj csak azzal van, hogy mindenki jónak képzeli magát.
Tudunk-e másképp hozzáállni az ökológiai válsághoz? Tudunk-e például a fakitermelést végző erdészekre úgy tekinteni, hogy ők nem gonoszak, nem ellenségek?
Ha nem tudunk, akkor alighanem nem fogunk tudni mi magunk meggyógyulni, kiszakadni a rákot okozó gondolati narratívából, és akkor lehet, hogy csak nagyon súlyos áron tudunk majd meggyógyulni.
Ez a kérdés foglalkoztat: tudunk-e olyan civil társadalmi összefogást teremteni, ami a közös gyógyulásunkat – és benne az egyén gyógyulását – együtt támogatja?
A közösségek organikus szemlélete
Bernard Lievegoed holland orvos dolgozta ki 1978-ban a közösségek organikus szemléletét. Azt mondta: egy emberi közösségre is tekintsük úgy, mint magára az emberre. Azt állította, hogy egy emberi közösség is egy élőlény!
Lievegoed az antropozófia (emberbölcselet) szemléletét alkalmazza, miszerint minden ember alapvetően három részből áll, azaz van egy fizikai teste, van egy érzelmi és szociális lénye, és vannak gondolatai, tehát van a lényének egy mentális szférája. Hasonlóképp az emberek által létrehozott közösségeknek is, legyen az egy család, vagy egy cég, vagy akár egy nagyobb szerveződés, éppígy három jól elkülöníthető szférája van:
1.) A gazdasági szféra (ami az ember testével rokon): ide tartoznak a pénzügyek és a gazdálkodás, az igények és elvárások, melyet a „cégnek” kell kielégíteni, valamint a környezettel való viszony, és a szociális felelősségvállalás.
2.) A szociális szférához (ami az ember lelkével rokon) tartoznak az emberi találkozások, az emberek közti kommunikáció és annak minősége, a szimpátiák és antipátiák, az empátia, a konfliktusok és ezek kezelése, a jog és szabályozások, és a munkamegosztás.
3.) A szellemi szférához (ami az ember szellemi vagy gondolati részével rokon) tartoznak a közösséget alkotó emberek képességei, tapasztalatai, kreativitásuk, fejlődésük, az, hogy mennyire tudnak az egyes emberek a hibáikból tanulni; és ide tartozik a lojalitás is, ami azt jelenti, mennyire tud valaki emlékezni a megállapodásokra és megtartani azokat; valamint ide tartoznak a motivációk és az elvek is, melyeknek egy irányba kell mutatniuk ahhoz, hogy a közösség tartósan jól legyen.
Egy közösség egészségét az jelzi, hogy a szabadság, egyenlőség, testvériség jelmondatának régóta lelkesítő szavai a megfelelő szférákban teljesülnek-e.
Egy egészséges rendszerben a szellemi szférában kell teljesülnie a szabadságnak: azaz egy egészséges közösségben mindenki szabadon kifejtheti a gondolatait és véleményét. Azaz önmaga lehet, önmagát adhatja.
vö: Ma Magyarországon, mint kiderült, egy Nemzeti Parkos dolgozó nem állhat ki szabadon a természet védelméért, mert kirúgjak az állásából. És hasonló okok miatt nagyon nehéz volt olyan szakértőt találni, aki ki mer állni például az erdővédelmi petíciónk mellett, mert az intézetek forrásai hirtelen elapadnak, létük ellehetetlenül, ha nyíltan beleállnak ebbe vagy hasonló ügyekbe.
Egy egészséges rendszerben a szociális szférában kell megjelennie az egyenlőségnek, ami azt jelenti, hogy mindenkire egyelő jogok és kötelezettségek vonatkoznak.
vö: Hazánkban rendszeresen történnek például erdőirtások Natura 2000 területeken is. Az erdők jogi helyzetét megbeszéltük az EMLA környezetjogi egyesület vezető ügyvédjével. És arra jutottunk, hogy jogilag nem lehet semmit tenni az erdők védelmében. Tegyük fel, hogy mindezt a Natura 2000 bizottság elé tárjuk, és elindul egy EU-s per, ami Magyarországot elmarasztalja. Ahogy láttuk más hasonló esetekben, a kormányra várhatóan ez nem lesz hatással. Magyarország jelenlegi kormánya úgy véli, rá a jogszabályok nem úgy vonatkoznak, mint egy állampolgárra.
Egy egészséges rendszerben a gazdasági szférában kell megjelennie a testvériségnek. A testvériség elve pedig azt jelenti, hogy nem származhat hasznom olyanból, amiből másnak kára származik.
vö: Az erdők gyors iramú, végvágásos letermeléséből egy marék ember gazdagodik csupán, mindenki kárára, és ezt az állapotot a mai törvények, és a politikai vezetőknek visszaszivárogtatott pénzek konzerválják.
A szocializmus az a beteg rendszer volt, ahol az egyenlőséget, melynek a szociális szférában kellene megjelennie, a gazdasági szférára erőltettek. Most ez már nincs így, mindegyik szféra a betegség súlyos tüneteit mutatja.
Hogyan lehet egy halmozottan beteg társadalomban pozitív változást elérni, annak akár egyetlen fontos vonatkozásában, mint az erdők védelme?
Az Erdőszeretet-koalíció: civil összefonódás az élet védelmében
A továbblépés lehetőségére a Civil Kollégium Alapítvány (CKA) munkatársaival folytatott élő beszélgetés mutatott rá: össze kell fonni egyetlen, egymást éltető hálózatba azon embereket, akik formális vagy informális civil szervezeteket képviselnek, olyan embereket, akiknek a motivációja egyezik: szeretnék megóvni az erdőket és az ökoszisztémát.
Csak az aHang oldalán az Erdőszeretet, Életigen petícióval párhuzamosan 12 másik erdővédelmi petíció fut. Vagyis van nagyon sok olyan ember, aki tenni akar. De lehet, nehéz láthatóvá válnia, vagy nincs meg hozzá a szakértői bázisa, vagy épp nem tud hatékonyan fellépni más okokból, pl. források hiányában.
Ezen a ponton kimentem az erdőbe, és leültem egy tölgyfa alá. És a tölgyfa tovább segített. Mindebből a következő tovább lépési lehetőség formálódott ki:
1.) Megkeressük ezeket az önállóan küzdő embereket és a kisebb-nagyobb civil szervezeteket, olyanokat, akik szeretnének tenni az erdők és az élet védelmében, és egy olyan hálózatba fonódunk, melyben hatékonyan tudjuk egymás ügyét segíteni, támogatni, egymást éltetni.
2.) Mindezt úgy tesszük, hogy igyekszünk magunkban felszámolni a Hollywood-narratívát. Felhagyunk az ellenségképpel.
3.) Ahhoz, hogy ezt megtehessük, behívjuk az erdő gyógyító jelenlétét.
A következő kép lebeg előttem: a találkozásaink jó része erdőben sétálva, fák között lesz. Amikor csak lehet, az erdőhöz kapcsolódunk majd annak érdekében, hogy mi magunk, akik majd az Erdőszeretet-koalíciót megalkotjuk, mint egyének, és mint szervezet, egyre egészségesebbek lehessünk: testileg, lelkileg, szellemileg. Ehhez, amikor csak tehetjük, befonjuk magunkat a vízgyöngyök és a fák hálózatába. És amit az erdőtől kapunk, azt az összhangot és békét, és testi-lelki-szellemi kiegyensúlyozottságot, belevisszük majd az általunk formált koalícióba, és a társadalmi folyamatokba.
A működésünk indikátorai az organikus szemlélet indikátorai lesznek. Figyelünk majd a fent bemutatott szellemi, szociális és gazdasági szférák egyensúlyára. És ha ezekben eltérést tapasztalunk, visszacsatolunk, korrigálunk. Célunk, hogy minél többféle homeosztázist, élő visszacsatolást teremtsünk, hogy a Erdőszeretet-koalíció stabil lehessen.
Hitem szerint ez az Erdőszeretet-koalíció olyan akciókat fog majd létrehozni, melynek a jövőformáló hatása erőteljes lesz, mert összhangban tudunk majd cselekedni a Természettel, melynek mi magunk is részei vagyunk. Olyan akciók formálódnak majd ebből az állapotból, melyek békések lesznek. Úgy vélem, sokkal erőteljesebbek leszünk így, sokkal jobban szolgálja majd ez az egyéni és kollektív gyógyulásunk, mintha egyénileg, vagy az erdőkapcsolat nélkül akarnánk a kaotikus, egymásnak ellentmondó szakpolitikai közegekben manőverezni.
Ha ezt sikerül megteremtenünk, a jövőformáló erőt nem mi hozzuk létre majd, ez az élet ereje lesz, ami megnyilvánul rajtunk keresztül. Ha így lesz, a pozitív változás szükségszerűen létrejön, tudom. Nem fokozatosan, nem. Kvantumugrás-szerűen. Mert minden gyógyulásnak ez a természete.
„A tanítvány hite – irányított várakozása – olyan szimbólumokat vont be a fénysugár fénykörébe, mely szimbólumok eleve megvoltak ugyan az ösztönvilágban, amelyeket a fénysugár azonban nem ért el, nem világított meg máskor. Az összevont szimbólumok együttállása lehetővé teszi új alakzatok kivetítését. A kivetített jelenségeket pedig ebben az esetben sem a hit hozza létre, hanem a fénysugárban lakozó teremtőerő.” (Kaczvinszky József: A hét beavatás)
Tele vagyunk kívánságokkal. Eltöprengtél-e azon, ha egyik-másik teljesül, miért teljesül? És más kívánságod meg miért nem?
Ebben az írásban ősi, védikus, és a tantrák által felfedett tudásra támaszkodom – melyet Kaczvinszky József közérthető módon tár elénk A hét beavatásban. Továbbá a kvantumelmélet eredményeire támaszkodom, mely egyike a valaha látott legsikeresebb természettudományos eredményeknek. Valamint saját tapasztalataimra támaszkodom, mert belém ivódott egyfajta tudományos alaposság és egészséges kétely azalatt a 8 év alatt, amit anno az egyetemen töltöttem; szóval szeretem nem csak érteni, hanem kipróbálni és működni látni a dolgokat. Ezért ez egy gyakorlati írás, vagyis az a célom vele, hogy egy használható gyakorlati útmutatót adjak neked azért, hogy örömtelibbé varázsolhasd saját életed, és egyben a veled élő emberek és más élőlények életét is.
Ahhoz, hogy megérthesd, hogyan működik a teremtőerőnk, hadd mutassak neked egy képet: minden, amit a világban tapasztalsz, beleértve saját tested, a körülötted lévő tárgyakat, élőlényeket, embereket – csupán kivetítés. A gondolataid, melyek megjelennek elméd benső vetítővásznán, szintúgy csupán kivetítések, a valóság árnyjátékai.
Mi akkor a valóság és mi vetíti ki?
Minden tapasztalatod, észlelésed, gondolatod kapcsolódik más gondolatokhoz, észlelésekhez, és ezek emlékéhez, ám létre is hoz lenyomatokat. Ezek a lenyomatok, a tapasztalt dolgok lényege, archetipikus szimbólumokként raktározódnak a kollektív elménkben; a jóga ezekre a szimbólumokra a szamszkára szót használja.
Ezeknek a szamszkáráknak vagy szimbólumoknak bizonyos aspektusai megjelennek és eltűnnek az életedben. A jóga avidjának, azaz hibás tudásnak hívja azt a tendenciát, hogy az életünkben tapasztalt eseményeket és dolgokat véljük valóságosnak, és ez a súlyos tévedésünk okozza a szenvedések hosszú-hosszú láncolatát. Ezért gyászoljuk azt, aki meghalt, ezért kötődünk a házunkhoz, tárgyakhoz, rögeszméinkhez.
Ugyanez a fókusza az asztrológiának, vagy asztrozófiának, vagy épp a kínai Ji-kingnek. Ilyen szimbólumok a bolygók jelei: a Nap, a Jupiter, a Szaturnusz, és a csillagképek jelei: a Szűz, a Halak vagy az Orion – erről bővebben olvashatsz az Értelmesen élni, avagy a függőleges és vízszintes tudomány c. írásomban.
Werner Heisenberg a kvantumelméletbe ugyanezt az ősi tudást kódolta bele: ott a szamszkárát a kvantumállapotok jelenítik meg. Minden részecskének, részecskecsoportnak van egy sajátos kvantumállapota, azaz minden, ami van, annak lényege egy végtelen dimenziós térben van elrejtve – mozgásban vagy mozdulatlanul, nézőponttól függően. A kvantumelmélet szerint minden, amit a világban tapasztalunk, egy-egy operátorral reprezentálható. És amit megfigyelhetünk, az nem a kvantumállapot, hanem az operátor által a kvantumállapotból levetített rész, az operátor valamelyik sajátértéke, azaz mérhető vetülete. A kvantumelmélet helyességét az elmúlt bő 100 évben kísérletek ezrei igazolták; ha nem lenne olyan sikeres, nem lenne ma pl. félvezetőipar, és nem lenne a zsebedben okostelefon sem.
Az operátor egyféle szűrő, ami meghatározza, pontosan mit tapasztalhatunk. Ez maga az ahamkára, az én csináló, ez az egó sajátos minősége. De vajon mi az a Fény, ami a vetítést létrehozza, mi működteti az operátort, mi vetiti le a szamszkárát megteremtve ezzel a köznyelven valóságnak hívott káprázatot?
Ez a Fény az egyéni Lélek, a Dzsívatma, a kvantumelméletben pedig a tudatos megfigyelő, aki a valóságot választásaival alapvetően befolyásolja. Annyira ismerős a Dzsívatma, hogy nem kell és nem is lehet elmagyarázni, épp, ahogy a rózsa illatát sem lehet elmagyarázni. Erre rá kell ismerned. Ez az a rész benned, aki kifelé tekint, aki mindig is voltál és leszel, aki nem öregedett, csak a sok történet nőtt és tapadt ideiglenesen köréd.
A szamszkárák úgy hömpölyögnek át a Lélek által létrehozott fénykúpon, mint az ablakon besütő napsugárban szikrázó porszemek. Vannak ebben a létcsíra hömpölygésben, táncban olyanok, melyek megnyilvánulnak az életedben, és vannak olyanok is, amelyek nem, mert pl. sötétben maradnak. Ez lényed tudattalan régiója.
A jógik arra jöttek rá, hogy ahhoz, hogy egy szamszkára megnyilvánulhasson, legalább négy kötéssel kell rendelkeznie más szamszkárák felé. Ezért van például az emberi evolúciót reprezentáló Sri Jantrának, vagy az ősi tűzoltároknak, templomoknak, beavató piramisoknak négyzet talapzata.
Nem a négy égtáj miatt, mert ezek univerzális szimbólumok, hanem amiatt, mert minden szamszkárának legalább négy kötéssel kell bírnia, hogy itt a földi síkon, a Bhu-lókában megnyilvánulhasson – a létsíkokról bővebben olvashatsz Az ember 12 otthona c. írásomban. A Sri Jantra létpiramisa úszik a megnyilvánulatlan szamszkárák tengerén.
A teremtés folyamatához az szükséges, hogy az ember kapcsolatokat építsen szamszkárák között. Vagy átépítsen. Mondok egy példát:
Az utóbbi hónapokban jelentős időt szentelek annak, hogy sok lelkes társammal együtt leállíthassuk végre azt az eszement erdő és önpusztítást, ami a 2020-as évek óta igencsak felfokozódott Magyarországon. Szeretném, ha az erdők a jelenlegi életpusztító helyzetből egy életigenlő állapotba kerülnének. A sorsunk egybefonódik, ez látható és érezhető. Szeretném, ha együtt – az erdők és mi emberek, fellélegezhetnénk.
Mi itt a valódi feladat? Az, hogy sok-sok aláírást gyűjtsünk össze az Erdőszeretet, Életigen petíciónknál? Mennyi az a sok? 10 ezer? 100 ezer az sok? Arra számítunk majd, hogy a politikusok, akiknek a kezét multimilliárdosok kötik, majd ettől megrémülnek? Vagy egy rendszerváltásban reménykedünk, hogy majd ez is hozzájárul valahogy, hogy lecserélődjön a jelenlegi politikai elit? Ugyan! Attól a pénz még ugyanazon emberek kezében marad, lássunk tisztán végre! Ezeknek az embereknek pedig masszív érdeke fűződik jelenleg az erdőink gyors kirablásához. Akkor mitől változik majd meg az erdők sorsa?
Milyen szamszkára kötésben van jelenleg a (kerek)erdő, mint szimbólum? Ebben: pénz, tűzifa, faanyag, kártevők.
A cél pedig az, hogy az erdő átkerüljön ebbe a kontexuskörbe: szépség, az élet gazdagsága, sokfélesége, egészség, életöröm.
A többi, a petíció, a levelezgetések, mind-mind ennek a vetülete csupán.
Hogyan lehet „áthuzalozni” egy kontexuskört? Mi ebben a nehéz?
Hát az, hogy minden gondolatunk is csupán kivetítés. És ott, ahol huzaloznod kellene, nincs sem gondolat, sem öt érzékszervi érzékelés. Az áthuzalozás a meditáció állapotában történik. A meditáció pedig nem fantáziálás, álmodozás, merengés. A meditációban ezek egyike sincs jelen. Talán most már érted, miért van szükség még valamire. Ez a valami a teremtőerő őtágú csillaga.
Mi ez az ötágú csillag?
Íme az első ág: Az ember teremtőereje, azaz a szankalp-shakti. Ez azt jelenti, hogy képes vagy arra, hogy meglásd, mire van szükséged, min szeretnél változtatni. Képes vagy megfogalmazni ezt pozitív módon, jelen időben. Itt találsz egy 7 perces videót, ami segít pontosan megfogalmaznod saját valóságteremtő kívánságodat úgy, hogy az valóban hatékony lehessen. Ez nem olyan egyszerű. Michael Ende így magyarázza el ezt a Varázslóiskolában:
„Csak azt kívánhatod igazán,
amit lehetségesnek tartasz.
Csak azt tarthatod lehetségesnek,
ami a történetedhez tartozik.
Csak az tartozik a történetedhez,
amit valóban kívánsz.”
Második ág: A továbblépéshez szükséged van egy kulcsra, amellyel „átléphetsz a tükör túloldalára”. Ez a kulcs a mantra, azaz egy speciális rezgéskód. A mantra szerepe többrétű: egyrészt elme tisztító eszközként működik, azaz eloszlatja a ködöt, a zajt. Másrészt eltávolít az öt érzékszerv által lényedet megvakító információözöntől. A mantra befelé visz, és ahhoz a térhet nyit kaput, ahol a lényeg van, a szamszkárák, az ősszimbólumok és a Fény. Ha azonban csak a mantrát használod, akkor tovább nem fogsz jutni, csupán egy zsongó, puha, félálomszerű révületbe merülsz majd bele.
Harmadik ág: Kell egy szállító jármű a szamszkárák kvantumterében, ez pedig a jantra. A jantra egy speciális, energiával feltöltött kép. Minden szamszkárának megvan a sajátos rezgéskódja, és ennek a rezgésnek van egy képi megfelelője, ezek a mandalák. Azonban nem minden mandalának van meg az energiája ahhoz, hogy szállítóeszközként működjön. A jantrák olyan speciális mandalák, melyeknek megvan ez a képessége.
A jóga órák elején és végén zengetett OM mantrát ha rávezetjük egy homokkal szórt lapra, akkor azon a Sri Jantra képe bontakozik ki előttünk, mely nem más, mint a korábban már emlegetett evolúciós létpiramis alulnézetben.
A Gájatri mantrához, mint utazó eszköz, használhatjuk ezt a nagyon egyszerű jantrát, azaz járművet, a hatszögű csillagot:
Ez nem zsidó csillag, hanem a felfelé áramló, Anyai, azaz shakti energiát ébresztő csúcsán álló háromszögből, és az Atyai, azaz Siva típusú energiák áramlását beindító, talpán álló háromszögből összetett jantra, mely a szívközpont, az Anaháta csakra szimbóluma. Minderről bővebben olvashatsz a Sólyom hátán c. írásomban.
Amikor felszállsz rá, a jantrára könnyedén kell koncentrálni. Ehhez gyakorlat kell, mert belénk égették, hogy a koncentráció munka és a munka egyet jelent a stresszel, feszültségekkel. A jóga rendszeres gyakorlása többek közt abban tud téged támogatni, hogy úgy figyelhess, hogy az könnyed lehessen. Különben a jantra, a sólyom ledob magáról.
Negyedik ág: Van egy pont, ahol a jantráról leszállunk. Hogy hol kell ezt megtenni, azt nem lehet megmondani, tudni fogod, amikor odaérsz. Gondolkodás nélkül. De csak akkor, ha a szankalpádat megalkottad az elején, és át is érezted, mielőtt nekiindultál. Akkor megtörténik. Egyszerűen leszállsz a jantráról, és ott vagy a számodra érdekes szamszkárák körében. Ott vagy, és elvégezheted a szükséges kötéseket. Ehhez nem kell azonban semmit csinálnod. A kötések létrehozása megtörténik – a hit ereje által történik. Te csak vagy, jelen vagy. És közben egy olyan öröm ölel át, hogy azt nehéz leírni. Ha a sok gazdag „hatalmas” sejtené, hogy micsoda örömforrás rejlik abban, hogy önmagát és a világot gyógyítja, többé egy pillanatig sem akarna abban a mocsárban vergődni, amiben vergődik szegény. De te csak legyél ebben a mindent átölelő, fényben fürdő életörömben. Időzz benne időtlenül!
Ötödik ág: visszatérünk. És átöleljük gondolatban azokat az élőlényeket és embereket, akik a részünk. Azokra külön figyelve, átölelve, akik azt a kalamajkát okozták, amin épp változtatni szeretnénk.
És ezzel egyidejűleg emlékezünk arra is, hogy a valódi teremtő erő az a Fény, mely átvilágítja és kivetíti a szimbólumokat. Lehet, hogy mi megtettük a magunk részét, és létrehoztuk az új kötéseket, de ezzel nem teremtettünk semmit. Az a Fény, ami áthatja és létrehozza a világot, egyedül az bír teremtőerővel. És akkor rábízzuk erre a teremtőerőre a dolgot:
Uram, legyen meg a Te akaratod! Miképpen az Égben, úgy a Földön is!
Hát, ennyi az egész. Jó gyakorlást kívánok, a technika adott!
Az élet egy rendkívül izgalmas, és sokszínű kaland. Tényleg az! Azonban vigyázz arra, amire Szilber úr is emlékezteti a diákjait:
„—Jegyezzétek meg: minden teremtmény megváltoztatja az alkotóját — ismételte újra és újra.”
(Michael Ende: Varázslóiskola)
„A tudás: maga az a tény, hogy a világosság megérint valamely szimbólumot, tekintet nélkül arra a körülményre, vajon a fénysugár tovább halad-e és kivetítést, külvilágot alkot-e valahol a szimbólumon túl, vagy sem… (a tanítvány) tudja, a nélkül, hogy érzékelne, és a nélkül, hogy gondolkoznék. Mert már nincs szüksége érzékelésre és gondolkodásra a tudás létrejöttéhez.” (Kaczvinszky József: A hét beavatás)
Évek óta járom az erdőt, rejtett utakon, olyan ösvényeken, melyek a fizikai szemnek láthatatlanok. Zarándokútjaimon ugyanakkor nyitva tartom a fizikai szemem is, nem csak amiatt, hogy ne ütközzek lépten-nyomon fáknak, hanem azért is, mert lenyűgöz a táj szépsége, az élet elevensége és változatossága.
fotó: Tyna Janoch, Pixabay
Ezeken az erdei utakon egyre nagyobb szomorúsággal vettem észre azt a brutális tájpusztítást, melyet az állami erdészetek követtek el az erdőségeinkben, nem csak a Börzsönyben, ahol élek, hanem a Bükkben, a Mátrában, a Mecsekben, országosan szinte mindenütt. Aztán volt egy pont, amikor nem bírtam tovább: levelezni kezdtem az Ipoly Erdővel – eredménytelenül. Aztán sok hónapos levelezés kezdődött az erdészeti hatósággal – ami szintén teljesen meddőnek bizonyult.
Végül elkezdtem szervezkedni, elkezdtem beszélgetni természetvédőkkel, ökológiában, erdészetben, jogban és klímakommunikációban jártas szakemberekkel. Egy 33 főből álló mag csapat jött össze, akikkel megfogalmaztuk az Erdőszeretet, Életigen petíciót, egy törvénymódosítási javaslatot, melyet egyetlen hónap alatt több, mint 8000 ember írt alá! Ennek a kiáltványnak a célja, hogy együtt leállíthassuk a végvágásos erdőpusztítást, és elkezdődhessen végre a táj- és erdőrehabilitáció, ha már az ENSZ a 2020 és 2030 közti évtizedet a természet helyreállításának évtizedéül jelölte ki. Magyarországon sajnos állami megbízásra 2020 és 2024 közt elképesztő mértékű erdőpusztítás történt. Szóval itt az ideje ezen fordítani!
fotó: Bükki Tamás Aila, Börzsöny, 2024. nov. 1.
Aki komolyan foglalkozik az erdők és emberek sorsával, pontosan látja, hogy sorsunk egybefonódik. És pontosan látja azt is, hogy bár világszerte sohanemlátott ütemben pusztítjuk a klímát szabályozó erdőket, mégsem a fák vannak veszélyben. A 70-es években készült Medows-féle világ- és jövőmodelleket az elmúlt évek tendenciái segítettek pontosítani – mondta el Dr. Horváth Gergely (egyetemi docens, SZE-DFK) a Debreceni Egyetemen 2024. szeptember 26-án megtartott Jog, környezet, spiritualitás konferencián. Ezek szerint 2050 körül egy becsapódásszerű változás várható. A legoptimistább szkenárió szerint a Föld lakossága több milliárddal csökken majd a természeti és társadalmi összeomlás következtében, a legpesszimistább tudományos alapokon álló becslés szerint kb. 2100-ra kihal az emberi faj. Akárhogy is, úgy tűnik radikális változások előtt állunk, melynek első rezgései – aszályos nyarak, az alföld elsivatagosodása, a mezőgazdasági termőterületek rohamos kimerülése, özönvízszerű esők – már a mindennapjaink részét képezik, bőrünkön érezzük a klímakrízis hatásait.
Valencia, Spanyolország, 2024. okt. 31-ei özönvíz eső után. fotó: Jose Jordan/AFP
Itt és most teljes nézőpontváltás következik
Fontos azt látni, ha valami vagy valaki veszélyben van, az nem a fák, vagy a természeti környezetünk, hanem az ember. Ahogy Peter Wohlleben fogalmaz:
„Teljes nézőpontváltásra van szükség: az erdő visszatér. Jó lenne, ha még mi is itt lennénk!” (Peter Wohlleben: Ha a fák lélegzethez jutnának)
És akkor itt hadd váltsak át egy tágasabb perspektívára, ugyanis a világ, amit szépítünk, vagy épp lepusztítunk, feláldozunk kényelmünk és látszólagos, tünékeny gazdagságunk oltárán, csupán egyetlen otthona az embernek a 12 otthona közül.
A jóga gyakorlata és a meditáció folyamata – és éppígy a fák és a tájba írt jelek hálózata – hozzáférést nyit a kereső számára egy sokkal tágasabb információ folyamhoz. A hozzáférésnek sokféle lehetősége létezik.
A 17. századot követően robbanás szerűén fejlődésnek indult a tudomány, melynek törvényei – és most figyelj, mert ez nem köztudott! – nem vezethetők le a megfigyelt jelenségekből (fenomenológiai alapon). Minden természeti törvény, melyet a tudósok valaha is leírtak, intuitíven született. Intuitíven, azaz egy benső képalkotás által; egy olyan folyamatban, amikor a kereső ember elengedve a megértésre tett erőfeszítéseit, végül egy olyan régióhoz ér el, amiből lecsatornázhat információt, és az így lehozott kép, és az ezt kottázó törvény egységes, érthető képbe rendezi végül a megfigyeléseit. A modern technika minden egyes vívmánya, a televízió, a számítógép, az okostelefon, sőt, a személyautó, a repülőgép mind-mind nem evilági régiók beszűrődése, bevetülése erre a Földi létsíkra.
fotó: TheDigitalArtist, Pixabay
A rejtett információt kifejező, a megnyilvánulást létrehozó, azaz lecsatornázó eszköz az ember szemlélő tudata. Az ember sokfajta párhuzamos valóságot képes levetíteni, realizálni. Az ember Földi, azaz a Bhu-lókában megnyilvánuló lénye és elméje a jóga terminológiájában öt testből vagy kósából áll. Az energia testünk, mely az élettani folyamatokat és a gondolatainkat működteti, egy információs hálózat; energia és információt hordozó „vezetékekből”, azaz nádikból, valamint elosztó központokból, ún. csakrákból áll.
Sok tucat csakránk van, de van köztük 12, mely nem csupán élettani és elmebeli működésünkhöz kapcsolódik, hanem beköt mindet 12 létsíkra, más néven 12 lókára, olyan párhuzamos valóságokba, ahol emberek léteznek. Ebből a 12 létsíkból az öt érzékszervünkkel csupán egyet, a Földit tudjuk megtapasztalni, az összes többiről a fenti módon szerezhetünk tudást, és csakis amiatt, mert be vagyunk ezekhez kötve.
forrás: Dr. Timcsák Géza
A Földi létsík alatt van 7 létsík; a tálikus létszintek az atálától az ún. patáláig egyre sűrűbb, nehezebb, sötétebb, fájdalmasabb és kilátástalanabb birodalmak. Ezekből a régiókból szűrődik át Földi világunkba, többek közt a düh, a féltékenység, a mérhetetlen önzés, az aranyéhség, valamint a kegyetlenség. Ez a tendencia sosem csökkent le a történelem során, nem véletlenül. Ezzel a sötét, 7 szintű birodalommal ugyanis minden Földi ember kapcsolatban van, az átjárókat magunkkal hordozzuk. S bár a tála csakrák vagy kapuk mindegyike a lábainkba vetül, ezektől az sem mentes, aki mindkét fizikai lábát elvesztette.
Bármennyit is jógázól, bármennyit jársz szent helyekre és imádkozol, bármilyen tiszta és szent életet élsz is, akármennyire előrejutottál a spirituális utadon, ezek a kapuk veled vannak, és a tálikus befolyás téged is érint, azaz magadban hordozod az önzés, a kegyetlenség és brutalitás kapuit.
Az ember valójában egyet tehet: éber próbál maradni, és ha észreveszi saját testén, lelkén, betegségein, körülményein, hogy valamely tálikus létszint befolyása erősödik, önmagára és lélegzésére figyelve, megfelelő gyakorlatokkal menedzseli a helyzetet. A „kígyót”, a nágák királyát nem lehet legyőzni, csak a fejére lehet lépni – tanítja a jóga hagyomány.
forrás: Dr. Timcsák Géza
Az életünkben megnyilvánuló, fájdalmakat és zaklatottságot hozó tendenciákra így vagy úgy, de reagálunk. Minden hat ránk. A világunk eseményei azt tükrözik, hogy a Földi síkon, azaz a Bhu-lókában az emberek többsége merre indult el. A dolog öngerjesztő, ugyanis aki mindenben a fájdalmasat látja meg, az fájdalmat generál.
A világunkban megnyilvánuló táj- és erdőpusztítás kapcsán a harc felvállalása, egy petíció indítása vagy aláírása, azaz kiállás egy olyan jövő mellett, ahol jó lenne élni, ahol tiszteljük az életet, egy fontos mozzanat, de ami valóban számít: észrevesszük-e a szépet magunk körül. Van-e pozitív jövőképünk?Reményteljesek tudunk-e maradni?
fotó: Fietzfotos, Pixabay
Mindez azon múlik, tudjuk-e menedzselni, alacsony szinten tartani a tálikus befolyás csatornáit vagy sem. Ha nem tudjuk, lehetünk bármilyen hangos zöld aktivisták, spirituális törtetők, kérlelhetetlenül elsüllyedünk, elnyel majd az özönvíz. Ha azonban, minden reális észlelésünk ellenére, tudunk szép, egészséges, az élet gazdagságát és sokféleségét tisztelő, abban gyönyörködő benső képet alkotni és fenntartani, akkor felemelkedünk. Ezért fogalmaztam meg az Erdőszeretet, Életigen kampány 8 perces rövidfilmét úgy, ahogy azt megfogalmaztam és ábrázoltam, hogy realista, de egyben reményteljes-felemelő lehessen – ha még nem láttad, itt találod:
Elkészült egyébként az angol nyelvű verzió is, Kornelia DeKorne zseniális, gyönyörűen költői átiratában, melyet itt láthatsz.
Hová emelkedhetünk?
Van a Földi, Bhu-lóka létszintünk felett még 4 létszint, a Bhuva-lóka, a Szvara-lóka, a Maha-lóka és a Dzsána-lóka – ez utóbbi az a régió, melyet a zsidó-keresztény-muzulmán kultúra Mennyországnak nevez. Mindegyik létszintet emberek lakják – és nem csak lakták! Ma is lakják, bár ezekben a régiókban az idő mást jelent, mint nálunk.
A „felettünk” lévő legközelebbi Bhuva-lókában valóban hatalmas, összefüggő erdők borítják a vidéket – hozzám így ért el ennek a lókának a beszűrődése –, és az emberek itt valóban összhangban élnek a természettel. Hasonló ez ahhoz, ahogy a tündék élnek, összhangban szeretett erdőikkel, szent fáikkal Tolkien Gyűrűk Ura c. eposzában. Apropó: minden mitológia, a kelta, a sumér-akkád, az ógörög és óegyiptomi, mind-mind azokkal a lényekkel van tele, akik az alsó és felső régiókat lakják, azaz osztoznak az emberrel 12 otthonunkban – a kígyóemberek, a fúriák, kentaurok, vagy az angyalok bizony létező entitások.
Az emberi élet itt a Földön egy villanás. Akárhány éves is vagy, ha visszatekintesz tudod, egy villanás volt az egész, mintha meg sem történt volna.
Szvámi Véda így fogalmazott: „Higgyétek el, 30 élet szinte semmi!”
Hogy mi történik veled, hová kerülsz azután, hogy villanásszerű életed véget ér, azon múlik mit tettél a Földi léted során. Mire figyeltél, mire gondoltál? Mire rezonáltál? A Földi létünk különleges létszint, mert az összes között itt lehet a legtöbbet fejlődni – vagy a legmélyebbre zuhanni.
Tehát az erdőkre visszatérve: nem az erdők vannak veszélyben. A fák különleges élőlények, égig érnek, azaz a Földi létsíkban gyökereznek, és a Dzsála-lókáig, a Mennyig ér a koronájuk.
fotó: Jnowlinsimonton, Pixabay
Akkor az ember van veszélyben a maga előidézte klímakrízis miatt? Dehogy van veszélyben! – azt, aki Vagy, senki és semmi nem sértheti, és nem pusztíthatja el. Ez lehetetlen. Azt azonban, hogy milyen tapasztalatokban, fájdalmakban vagy könnyű-ölelő létélményben lesz részed életeid hosszú során át, nagyban meghatározza, hogy mit teszel, mivel foglalkozol nap mint nap. A jelen világunkban olyan erős az örvény, ha nem gyakorolsz nap mint nap egy alkalmas spirituális technikát – ezek egyike lehet akár a jóga, de sok más út a rendelkezésünkre áll – akkor ez az örvény lehúz majd, és elborít az özönvíz.
Azonban sokféleképp felszállhatsz a Bárkára. A Bárka készen áll. A Bárkára mindannyian felférünk, és az összes állatból legalább egy pár, és a sokféle növény és fa lénye-magva is.
A Lélekből származó fénysugarak áthatolnak a szimbólumokon, azaz magokon, vagy szamszkárákon, és létrehozzák, kivetítik a külvilágot. Ugyanolyan lesz mindannyiunknak? Nem lesz ugyanolyan. Ezt a külvilágot – legyen az bármilyen – mag-ad alkotod. Amit tapasztalsz: mag-adnak köszönd.
Az élet védelmében c. blogomban arról írtam, hogy a bolygót hűtő, a klímát stabilizáló fák millióit égetjük el biomassza erőműveinkben. Ezen erőművek jelenleg, legfőképp a tar- és végvágott erdőinkből állítják elő a villamos energiát. Ezek a letarolt erdők a súlyosan hibás erdészeti beavatkozás miatt, illetve a jellemzően forró, aszályos nyári időjárás miatt ma már nem tudnak megújulni. A biomassza tehát nem megújuló energiahordozó!
A biomassza erőművek egyesületének honlapján büszkén leírják, miért is olyan jó megoldás, amit csinálnak. A fák érdemeit sorolják fel, például, hogy oxigént termelnek, sőt, még a port is megkötik, kiszűrik.
Biomassza erőmű Pécsen. Forrás: Index.hu
Képzelj most el egy bírósági tárgyalást, ahol egy sorozatgyilkos így érvel:
– De bírónő, mindegyik olyan szép ember volt, csodás, fényes hajjal! Olyan kedves volt a kacagásuk, egytől-egyig jó humorú és intelligens személyek voltak.
– De hát akkor miért ölte meg és darabolta fel őket?
– Persze, hogy megöltem őket, hisz nekem is vannak igényeim! Kivettem a veséjüket és a májukat, és eladtam. Így jó volt nekem is, mert elég sok pénzt kaptam érte, hogy magas életszínvonalon tudjak élni. Mi itt a probléma?
A döbbenet az, hogy ma, Magyarországon (és szerte a világban) fák milliói kerülnek „vágóhídra”, és hasonló pszichopata érvekkel élnek a biomassza erőművek tulajdonosai és üzemeltetői, az energiaszektor politikai és gazdasági vezetői, valamint azok az erdészek (tisztelet a kivételnek), akik a mészárlást végzik és jóváhagyják. És ezek az emberek egyelőre nem idézhetők bűncselekmény vádjával bíróság elé, pedig éppúgy csodálatos, egyedi és gyönyörű, intelligens élőlényeket gyilkolnak halomszám.
Sőt, a fák tömeges legyilkolása része egy globális öngyilkossági kísérletnek. Mi ennek a mélyen fekvő oka? A materialista világ embere elzárta magát a transzcendenstől, így kétségbeejtően nem tudja, ki is ő valójában. Mert ha tudná, nem így viselkedne élő, lélegző, gyönyörű környezetével.
Amikor az alábbi, vidám, játékos hangulatú novellát olvasod vagy hallgatod, emlékezz arra, hogy ez nem a távoli jövő fantazmagóriája, hanem itt és most zajlik. Ezt éljük. És ebből az eszementségből kell kiemelnünk magunkat, méghozzá sürgősen.
Ehhez az egyik fontos lépés, hogy önmagunk részeként ismerjük fel az élő természetet. Azaz valódi önismeretre kell szert tennünk.
B.T. Aila: Halálkodni jöttünk
A halálkodás azt jelenti, hogy többen összeverődünk és végignézzük saját halálunkat.
A halálkodás csak pár évszázada jött divatba. Kitűnő dolog ez azoknak is, akik szórakozni akarnak és azoknak is, akik keresik a választ a Nagy Kérdésre. Én ez utóbbiak közé tartozom. Nagyon is foglalkoztat, hogy mi lehet a Halál.
Eljutottunk oda, hogy minden kérdést megválaszoltunk. Nincsenek fehér foltok többé, az emberi megismerés tökéletes lett. Így tudunk gyógyítani mindenféle betegséget, sőt, meg tudunk előzni mindenféle ragályt. Tudunk utazgatni a Kozmoszban ide-oda, a fizikai korlátok leküzdve. Az Időben is tudunk utazgatni. Nincsenek pszichés problémáink (sem az utazgatástól, sem egymástól). Optimálisan toleránsak vagyunk mind egymással, mind mindenféle lénnyel szemben. Csak egyet nem síkerült sehogyan sem kiokkumulálnunk: vajon mi lehet a Halál?
Vannak, akik azt mondják, hogy jól elvannak így is, hogy nem tudják mi is a Halál. Ezek többnyire azzal érvelnek, hogy a végén úgyis kiderül. Szerintük a Kérdés feltevése egész egyszerűen csupán fölösleges türelmetlenkedés. Ezek élete csakis szórakozásból áll az Univerzumban, hiszen minden kérdés megválaszolva, mi mást is lehetne itt csinálni! De engem — és a Világ jó része így van ezzel — határozottan érdekel a válasz. Kíváncsi fajta vagyok. Szerintem csöppet sem mindegy például az, hogy van-e létezés a Halál után, vagy csak egyszerűen szétmorzsolódunk, atomjainkra esünk majd, ha meghalunk. Bár az igaz, hogy akár így van, akár úgy, itt csak egy marad nekünk: a szórakozás. Jó dolog, hogy nincsenek problémák többé és csak szórakozhatunk egész életünkön keresztül.
Régen az egész kérdést szőnyeg alá söpörték. A vallások túlvilágról, mennyországról és pokolról, avagy folytonos újjászületésről beszéltek. A vallásos emberek ettől megnyugodtak. A nagy Tertulitttic azonban precízen bebizonyította híres munkájában, hogy mindegyik vallás alapvetően önellentmondásos, bármi legyen is a dogmarendszerének az alapja (lásd: Tertulitttic 1. főtételét). Sőt, bebizonyította, hogy bármely két vallás, tetszőleges dogmarendszerekkel, egymásnak is ellentmondanak legalább egy ponton (lásd: Tertulitttic 2. főtételét.) Következtetésképp: elvethetünk bárminemű vallásos fogalmat, ami a Halálról és az Utánavalóról adhatna valamilyen képet nekünk. Ekkor pedig úgy állunk, ahogy állunk: gőzünk sincs róla, hogy mi is lehet a Halál.
Egyetlen lehetőség van, hogy kiderítsük: eljárunk halálkodni.
Már régen felfedeztük, hogy minden döntésünkkel más jövőt választunk mind magunknak, mind pedig az egész Univerzumunknak. Ekképp az Univerzumunk megszámlálhatatlanul végtelen sok jövőre hasad. Ebben a végtelen sok jövőben minden döntéshozó lény (ember) végtelen sok alteregóban van jelen. Ha például úgy döntök, hogy itt és most kiugrom ebből az űrhajóból, amiben pillanatnyilag tartózkodom, akkor nagy valószínűséggel meghalok egy percen belül. Ha nem ugrom ki, tovább élek. Most!
Nem ugrottam ki, mert az marhaság lett volna. De az a lényem, aki kiugrott, most lassan fuldoklik. Ő is én vagyok, én is ő vagyok. Csak abban különbözünk, hogy egy picikét más jövőt választottunk.
A modern technika lehetővé tette, hogy ne csak a Kozmoszban és az Időben, hanem a Lehetőségek-terében is tudjunk utazgatni. Ha most elmennék a legközelebbi lakott bolygóra, beülhetnék egy Lehetőség-röptetőbe, megnézhetném, hogy miként fuldokol az az önmagam, aki kiugrott pár perce a hajóból, és aki e pillanatban már halott.
Az ember önmagát ismeri leginkább. A Lehetőség-röptetőt az ember arra használja leginkább, hogy időről időre megnézze saját haldoklását. Az önkutatás ezen módszere lehet az egyetlen, ami elvihet bennünket a Halál megértéséig (lásd: Tertulitttic 27. főtételét).
*
Becsaptam az iroda ajtaját. Az iroda ajtaján szándékomhoz híven megjelent a halálkodni mentem felirat, tájékoztatásul azoknak, akik éppen esetleg a következő félórában akarnának csip-csup ügyekkel megkeresni személyesen. Az ilyen kiruccanás a Cégnél mindenkinek engedélyezett, persze a saját anyagi kockázatára. Ha a következő félórában ugyanis valaki sürgős ügyben keresne, és elég fontos ember lenne az illető, akkor a saját költségemre visszamehetnék egy félórácskát az időben, nem nagy ügy, és fogadnám az illetőt, mintha el sem távoztam volna a szobából. Csak a rutinos megfigyelő venné észre azt az aprócska időörvényt, ami ilyenkor keletkezik, de még ha észre is venné, akkor is úgy tenne, mintha semmit nem vett volna észre, ahogy azt az illem megköveteli. Kérdezősködni pedig végképp nem illik, még ha fölöttem áll is rangban az illető. És különben is: halálkodni menni munkaidőben a legtermészetesebb dolgok egyike.
A folyosón egyenest a legközelebbi ablakhoz mentem és szélesre tártam. Majd kiugrottam az ablakon.
Eszeveszett gyorsasággal zuhant felém a föld. Néhány másodperc és a szél csak úgy fütyült a fülem mögött. A retinámba integrált stopper — ami automatikusan számlálni kezdett, amikor kiugrottam — pörgő számjegyei vörösre változtak, jelezve, hogy még három másodperc és becsapódom, aztán pedig szétlapulok az alattam elterülő betonon. Nagyot ásítottam.
A sikló ebben a pillanatban kapott el, és azonnal lefékezte a zuhanásomat. Amint egyenesbe jött velem a gép, odapillantottam a kockázati mutatóra. A francba — gondoltam félig mérgesen, de egy csöppet sem meglepődve a számon: 12 kilencesig biztos volt, hogy az ugrást túlélem és a sikló elkap. Semmi esélyem nem volt, hogy kinyiffanjak és szétlapuljak az aszfalton. A Rendszer most is tökéletesen működött és megmentett. Persze a mentés költségét már le is vonták a bankszámlámról. A Rendszer így akarja visszaszorítani a népszerű öngyilkossági kísérleteket és ezzel csökkenteni a saját terheltségét. A dolog csak azért működik, mert a legtöbb ember havi tíz tizenöt öngyilkossági kísérletnél nem engedhet meg többet, mert attól kezdve “éhezhetne”. Nekem azonban az anyagi lehetőségeim jóformán kimeríthetetlenek — úgy nevezett kozmogazdagnak számítok. Annyiszor kísérelhetek meg tehát öngyilkosságot, ahányszor csak akarok. Mostanában például akárhová megyek, úgy kezdem, hogy kiugrom az ablakon. Persze jóformán nulla az esélyem, hogy kinyiffantsam magam — ami kissé már unalmas. Hát igen, az embernek jóformán csakis a természetes halál marad. Szumma szummárum: döbbenetesen nehéz manapság kinyiffanni. De ennyivel mégiscsak tartozom a többi énemnek, nem igaz?
Csoda, hogy nagyon megörültem, amikor a számítógépem tudatta velem, hogy talált számomra egy sikeres öngyilkossági kísérletet? Ez a halálom a közeljövőben fog bekövetkezni, amitől még érdekesebb az egész. Sőt, egy olyan énem halálát nézhetem végig, aki nem is olyan régi döntési ponton vált el tőlem. Az eseménytől, mint mindig, most is teljesen izgalomba jöttem. Az öngyilkossági kísérlet koordinátáit átküldtem a közeli Lehetőség-reptér termináljába, és egyben foglaltattam egy röptetőt magamnak. És már indultam is: ki az ablakon.
A siklóban elég volt a Lehetőség-reptér képét magamban felidéznem, a kis masina máris irányba állt és vitt a célom felé. Gyorsan átszálltam a lehetőség röptetőbe. Az ajtó hangtalanul becsukódott mögöttem. Egy színes kavalkád, mintha egy gondolat-vízesés függönyén lépnék keresztül… és meg is érkeztünk. Kiszálltam a kis gépből.
Már két énem álldogált ott és halkan beszélgetett. Odaléptem hozzájuk. Kezet fogtam velük. Fő az önudvariasság. Fő az önbecsülés.
— Remélem, tanulságos halálunk lesz — kezdte az egyikünk a szokásos 1. számú udvariassági formulával.
— Remélem, kevesebbet szenvedünk s többet kapunk majd — mondta a másikunk a szokásos 2. számú udvariassági formulát.
— A Halál a nagy titok, talán most megérthetünk majd valamit belőle — mormoltam el a 3. számú udvariassági formulát.
— Odanézz, ott! — kiáltott közbe egyikünk, mire mindhárman felkaptuk a fejünket.
Eddig észre sem vettem, de az irodaházunk alatt a járdán voltunk. A fejünk fölött az a pici pont egyre sebessebben növekedett. Az utolsó, amit láttam, hogy egy nagyot ásítok… Majd becsapódtam a járda betonjába.
Szőrnyű látvány volt. Az agyvelőm szertespriccelt, és alaposan beterített mindhármunkat. A testem egy merő húscsomó és csontszilánk volt. Álltam ott és megfeszítve bámultam saját hullámat néhány sokat ígérő percig. Most valami gondolatnak kellene jönnie… — szuggeráltam magamnak. De nem jött semmi. Az agyam teljesen üres volt. Ezúttal sem kerültem a megoldáshoz közelebb — konstatáltam szomorúan.
Már búcsút intettem és elkezdtem a megadásteljes visszavonulást, amikor hirtelen az egyikünk előreugrott, és rávetette magát a hullánkra. Vadul rugdalni kezdte, és közben olyanokat üvöltözött, hogy ”legalább megmukkanhattál volna előtte, te szemét”, meg hogy “ma is cserbenhagytál bennünket, te dög”, meg efféléket. Megborzongtam. Ennyit az önbecsülésről — gondoltam. Majd hátat fordítottam őrjöngő énemnek — aki változatlan dühvel rugdalta a szétroncsolódott testet —, beszálltam a várakozó Lehetőség- röptetőbe, és visszaszállíttattam magamat saját lehetőség-alterembe.
Lehetőség-reptér várójában odamentem az egyik ablakhoz és egyetlen mozdulattal szélesre tártam, majd kiugrottam.
Az utolsó másodperc előtt megint elkapott az ásítás.
Majd alám csúszott a sikló és elkapott. A bankszámlámról persze nyomban levonták a megmentésem árát. Nem rokkanok bele.
*
A kopogtatásra nehézkesen kinyitottam a szemem. Azt akartam mondani, hogy szabad, de mielőtt megszólalhattam volna, a betegápoló válaszolt helyettem. A korterem ajtaja óvatosan résnyire nyitódott, majd a saját, kipirosodott arcom tűnt fel a fénysáv közepén. Istenem, hát még itt is megtaláltak?!
Amikor pár éve nagy levegőt vettem és rászántam magam, hogy véglegesen a Rendszerhatáron túli múltba költözöm, azt reméltem, hogy önön kíváncsiságom nem lesz olyan nagy, hogy ide is kövessenek. A kockázat miatt. A Rendszerhatáron túli múltban ugyanis a Rendszer nem tudja biztosítani az egyén biztonságát illetve a megmentését. Itt, a régmúltban, az embert például agyonütheti egy elszabadult tetőcserép, elütheti egy autó, vagy akár még az is előfordulhat, hogy tüdőrákot kap a szennyezett levegőtől; semmi sincs biztosítva. Nem a kockázatot kerestem. Sem nem a Halált vágytam, amikor az időgép többszöri figyelmeztetését törölve végül rávettem a masinát, hogy landoljon velem itt, a 21. században. Pusztán a válasz izgatott a nagy Kérdésre. Évtizedek több tucatnyi halálkodása semmiféle eredményt nem hozott. Úgy gondoltam — nem tudom, hogy miért —, hogy itt, ebben az időben meg fogom találni a választ. Itt nincs lehetőségem halálkodni járni ugyanis. Ezzel szemben az életem minden perce életveszélyben forog. Pont ellentéte tehát az én koromnak, ahol az életbe belepusztulni szinte lehetetlen. Talán, ha most majd azért kell küzdenem, hogy életben maradjak…, akkor talán a válaszhoz is közelebb kerülhetek.
Amikor az első balesetem után lábadoztam a korházban — egy autó ütött el, úgy egy félórával azután, hogy megérkeztem ebbe az időbe — majd megevett a dögunalom. Elküldtem az egyik ápolót a könyvtárba és olvasni kezdtem — ilyet még soha nem csináltam azelőtt, mert ott volt a holo-tv és az ezernyi interaktív show, úgyhogy senki sem olvasott vagy csinált valami olyasmit, amit egy kis jóindulattal annak nevezhetnénk. Mivel az itteni tv-műsort primitívnek és nézhetetlennek ítéltem, mit volt mit tenni, beleástam magam a legkülönbözőbb könyvekbe. Az olvasás élménye teljesen új volt és megrészegített. Annyira, hogy amikor a zárójelentéssel kiballagtam a korház kapuján, járás közben egy izgalmas regényt bújva, piff, hát nem megint elütött egy autó! Újabb hat hét, újabb tíz-tizenöt könyv. Azért legközelebb óvatosabb voltam. Eltelt vagy három hét anélkül, hogy a legkisebb bajom lett volna. Már-már büszke voltam magamra. Amikor is hirtelen rosszul lettem. Vakbélgyulladással operáltak meg két nap múlva. De sebaj, nyeltem a könyveket, mint epebajos a tiltott sósmogyorót: minden nap könyvvel aludtam el és könyvvel ébredtem. A könyv az életemmé vált. És mit kerestem a könyvekben? Természetesen a Választ kerestem a nagy Kérdésre! Hiszen minden más kérdés meg volt már válaszolva.
Megszállott módjára kutattam. Azt mondják, hogy ezt a saját időmben is megtehettem volna? Azt mondják, hogy a könyvek semmi újat nem mondhattak nekem, hiszen ha bennük van a válasz, akkor azt Mi, akik számára minden válasz ismert, már tudnánk? Részben igazuk is van! Csakhogy én a fejembe vettem, hogy létezik a Válasz, és itt megtalálom. És éreztem, hogy meg is fogom találni. Éreztem, ahogy közeledem hozzá. Fokról-fokra, balesetről-balesetre, könyvről-könyvre…
És egyszer csak nyilvánvaló lett az egész. Röhejesen nyilvánvaló. Tisztán láttam és értettem, hogy mi a Halál. Nagyot kacagtam…
Ekkor ütött el az a Kamion. Azt, hogy kamion volt, csak később mondták el nekem. A korházban napokkal később szivárgott vissza némi öntudat forró, sónehéz, magatehetetlen testembe. És nemsokára jött újból a szuroksűrű öntudatlanság…
A korterem ajtaja hirtelen szélesre vágódott, és hosszú libasorban bemasírozott több mint egy tucat alteregóm. Gyorsan az ágyam köré gyűltek. Hát megtaláltak. De hisz nem is haldoklom…? Vagy igen? Miért vannak itt? Biztos, hogy haldokolnom kell, ha még azt is vállalták, hogy utánam jönnek ide, a Rendszerhatáron túli múltba. Szóval haldoklom — konstatáltam szomorúan. A következő pillanatban viszont már dühöt éreztem: és ezt miért nem mondták nekem az orvosok? Végignéztem az arcaikon, az arcaimon. Mindegyik fényes volt az izgalomtól; a szokatlan sápatag neonfény, mint valami különös izzadság, úgy folydogált le a fejükről, a homlokukba, a füleik mögött. Undorító! Idejöttek, hogy kilessék az én halálomat, hogy megzavarjanak saját halálom szent intimitásában, ami egyedül csak rám tartozik. Aztán eszembe jutott, hogy ők is én vagyok, tehát nem zavarhatnak meg az intimitásomban. Vállat vontam — ettől iszonyú fájdalom hasított végig a gerincem mentén — hiszen csak halálkodni jöttek. Végül is ennyivel tartozom magamnak.
Néztem őket, ahogy körbe, meredten figyelnek, hátha elmondom nekik, hogy mi a Halál. Azt, hogy itt vannak, azt bizonyítja, hogy az életemből csak néhány percecske maradt. Tehát haldoklom. Haldokolnom kell… Szorosan becsuktam a szemem, és végigvizsgáltam gondolatban magamat — de nem, nem éreztem semmi különöset. Persze időnként iszonyú fájdalom hasított végig rajtam, de… nem haldokoltam. Rájuk néztem ismét, majd akadozva megszólaltam:
— Srácok, húzzatok haza! Nem haldoklom.
Néma csend fogadta a bejelentésemet. Majd egyikünk, aki a lázlapom előtt állt — furcsa, számomra ismeretlen divatú ruhát viselt egyébként — megszólalt.
— Még három perc, és halott leszel.
— Biztos? — kérdeztem izgatottan.
Némán bólintott. Némán bólintottak.
— Nagy esemény ez nekünk. Jó, hogy vagy olyan állapotban, hogy tudsz beszélni. —mondta ugyanaz az alteregóm. Úgy látszik, hogy hallgatólagosan mindegyikünk elfogadta őt szószólónak.
— De én nem haldoklom.
— Tudod, hogy nem lennénk itt, ha három perc múlva nem köszöntene be a nagy Esemény.
Tudtam. Persze. Szóval három perc. De ha jól vagyok…? Mit nekem egy kis kamion. Idejöttem a veszélyek közé, és hát állom a gyűrődést, ez van.
— Rájöttél, hogy mi a Válasz? — szólt a szószólónk.
— Rájöttem — mondtam tűnődve, az igazságnak megfelelően.
Izgalomba jöttek. Mocorogni kezdtek. Közelebb nyomultak. Készenlétbe álltak. Mintha az utolsó szavakat suttogva akarnám elmondani, és a fülüket a számhoz kellene majd tapasztaniuk. A marhák!
— És? Mi a Halál? — nyögték többen is, és még közelebb furakodtak.
Rájuk mosolyogtam:
— A Halál az Élet — mondtam. Végignéztem rajtuk. Az arcukon nem látszott a megvilágosodás. Nagy levegőt vettem, és folytattam:
— Van Mennyország és van Pokol. Tudjátok, hogy az mi? A keresztények szerint ez a két végállomás, ahová a Halál után megérkezünk.
— De Tertulitttic 1., 2. és 3. főtétele szerint — kezdte a jobb oldalon, a fejem mellett álló — a vallásoknak nem hihetünk. Vallásos lettél ebben a primitív korban?
— Nem. Nem vagyok vallásos. Tertulitttic főtételeit pedig én is ismerem — mondtam nekik béketűrő hangon. — De a keresztényeknek abban igazuk van, hogy van Mennyország és van Pokol. Továbbmegyek. Sok keleti vallás pedig az Újjászületést és a Nirvánát emlegeti, mint a Halálra rákövetkezőt.
— Na látod! Tertulitttic 2. főtétele. Máris megtaláltad az egyik ellentmondást.
— Most vitatkozni jöttetek, vagy Halálkodni? — kérdeztem mérgesen.
— Halálkodni — mondták többen, kórusban.
— Akkor meg pofa be, és hagyjatok beszélni! Elvégre én haldoklom és nem ti, vagy nem igaz? — mondtam, és szúrósan végignéztem rajtuk. Mindegyikükön időztem jó pár másodpercet. Nem siettem. Érezzék csak, hogy ketyeg az az óra, a szentségit neki! Majd megköszörültem a torkom, és újra belekezdtem:
— Szóval, a Nirvánánál és az Újjászületésnél tartottam. És arra a felismerésre jutottam, hogy mindkettő valóságos dolog. Mindkettő Igazság.
— De előbb nem azt mondtad, hogy a Mennyország és a Pokol létezik? — kérdezte a szószólónk.
— De. Mindkét igazság Igazság. A Mennyország és Pokol az Igazság egyik arca, a Nirvána és Újjászületés pedig a másik arca, ami a Halált illeti. Az Igazságank mindig több arca van. — Elgondolkoztam egy pillanatig, majd hozzátettem: — Aminek nincs több arca, arról el sem lehet dönteni, hogy Igazság-e egyáltalán.
— Csakhogy Tertulitttic 34. főtétele kimondja, hogy az Igazság mint fogalom, nem definiálható, nem megfogható és így nem is létezik. — szólalt meg ismét a fejemnél, jobb oldalon álló alteregóm.
— Csakhogy én leszarom Tertulitttic-ot, az összes főtételével egyetemben.
— Tertulitttic korunk legnagyobb filozófusa volt! — mondta szikrázó szemekkel, vörös arccal az alteregóm.
— Hagyd már beszélni! — intette le a szószólójuk.
Vártam néhány másodpercet, amíg a moraj elült. Majd nagy levegőt vettem, és folytattam a felvilágosításukat.
— Fogadjuk el, hogy van Isten, és Isten jóságos. Szerintetek miért ítél egy jóságos Isten valakit Pokolra, ha valóban jóságos? Tovább megyek: hogyan ítélhet valakit Mennyországra, ha valóban jóságos? Elmondom nektek: sehogyan. Isten Újjászületésre “ítél”. Új lehetőségre, hogy szembe nézz azokkal a problémákkal, amikkel Halálod előtt nem sikerült szembenézned. Vagy szembe néztél, de alulmaradtál. Az Élet Isten teremtette csiszolóműhely. Innen nem kerülhetünk ki mindaddig, amíg tökéletesek nem lettünk — mondtam.
Döbbenve láttam, hogy többen mosolyognak. Döbbenve láttam, hogy többen az órájukra pillantgatnak közben. Tehát már csak másodperceim lehetnek hátra? Megborzongtam.
— Csakhogy nincs olyan, hogy Isten — üvöltött fel szörcsögve a Tertulitttic hívő kolléga — ugyanis Tertulitttic 61. főtétele kimondja, hogy…
— Csönd! — kiáltott rá izgatottan az egyikük. — Még tíz másodperc…
Nagyot nyeltem. A francba! De hát jól vagyok! — akartam közéjük üvölteni…
— Beszélj! — parancsolt rám a szószólójuk.
És én beszélni kezdtem a parancsra. Gyorsan, hadarva kezdtem beszélni:
— Mit is mondjak még? Mit csinálunk mi, mindahányan? Halálkodni járunk. A nagy problémánk pont az, hogy nem merünk igazán önmagunkba nézni, nem merünk azzal szembe nézni, hogy milyen gyerekesen ostobák is vagyunk. Hitegetjük magunkat azzal, hogy már mindent ismerünk, és minden kérdésre tudjuk a választ, pedig semmit sem tudunk. Mert ebben az egy kérdésben, a Kérdésben, akár csak valami fraktál képében, benne van egész Életünk, és minden tudásunk önmagunkról és a Világról. Csak az tudhatja meg, hogy mi is a Halál, aki elég bátor hozzá, hogy beismerje: tudja a Választ. És csak annak nem kell majd újra és újra, életek és halálok százain át, vagy ha úgy tetszik, Poklok százain át ezen a kérdésen csámcsogni újra és újra, aki be meri ismerni, és aki előre is mer lépni.
*
Lövés dörrent. A szerencsétlen, félnótás alteregóm némán hanyatlott vissza korházi ágya párnái közé. Mindahányan voltunk, a gyilkosra meredtünk. Ostobán állt ott a halott jobb oldalánál. A pisztolyt lassan leeresztette. A súlyos pisztoly a földön koppant. Mennyivel halkabb volt ez, mit az előző lövés — csak erre tudtam gondolni. Csak ez töltötte ki a gondolataimat. A lövés minden mást kiradírozott.
— Nem… értsétek meg, nem tehettem mást. Tertulitttic 81. főtétele szerint… — elcsuklott a hangja — tudjátok…, Tertulitttic 111. főtétele, kimondja, hogy, hogy…
Elhallgatott. Hirtelen megfordult és kiviharzott a korteremből.
Nem szóltunk egy szót sem. Elkezdtünk szétszéledni. Mindenki ment a maga útján, vissza a saját lehetőség-alterébe.
Miközben magamra zártam az apró Lehetőség-röptető ajtaját, szomorúan arra gondoltam, hogy már megint nem jutottam a Válaszhoz közelebb. Nagy kár. Pedig olyan ígéretesnek tűnt ez a Halálkodás.
