Részt vettem egy év végi „bulin”. Számomra elképesztő mennyiségű alkohol fogyott. Jó páran már az elején eláztak. Mert hát időnként kell egy kicsit lazítani! Ki kell engedni a gőzt!
Mennyi-mennyi feszültség gyűlik össze bennünk! Nap-napra halmozódik. És szinte észre sem vesszük, csak amikor így összejövünk, és el lehet engedni a gyeplőt. És enni és inni kezdünk. Pukkadásig enni. Izzadásig, mígnem elakad a légzés. És inni, zsibbadásig. Kezdetben csak hogy könnyebben menjen a beszélgetés (?), hogy „bele tudjak lazulni.” Aztán már visz magával ez a csille. Feltörő emlékek a mélyben, jobb nem emlékezni. Hadd vigyen! „ – Jöhet még egy! Egészségedre!”
Egészségedre?
Egy ismerősöm azt mondta, tudja, hogy a cigivel és az alkohollal megmérgezi magát. De neki kell ez időnként. Mert ez „horgony”. Különben „elszállna”. És ha elszáll, az rettenetes. Az durva. A képek, a démonok. Inkább a tompaság! Meddig mehet ez így?
Egy közeli rokonom hónapok óta él mély depresszióban.
Vergődik benne. Közben eszik, csak eszik. Már túl van szerintem a 130 kilón. Felfúvódott. Fáj mindene, minden mozdulat. A fekvés, az ülés. És iszik, hogy elviselhető legyen. Vagy legalább egy kicsit jobb. Nemsokára elfogy a pénze – már hónapok óta lejárt a munkanélkülije is. És ha elfogy a pénze, megöli majd magát, ezt tervezi. Ez most a „célja”. Miért? Bevallotta: abban bízik, hogy utána könnyebb lesz. A halál majd elhozza a mély feledést. Jó lesz majd belesüllyedni. Végre vége lesz…
Ó mekkora tévedés! Miért? Mert a szenvedés a halál után is folytatódik majd. Mert mindaz, ami miatt iszik, amiről el akar feledkezni, – a tévképzetek, hogy mennyire nem vitte semmire, hogy ő milyen értéktelen – hangsúlyosan és tisztán lesz ott előtte. Mert csak a fizikai test, az annamaya-kósha, és az energia-test, a pránamaya-kósha egy része bomlik szét a halálban, az elme-test, manomaya-kósha (és még két rétegünk) tovább él. Csakhogy már nem lesz keze, amivel megfogja a sörös dobozt. Ez az eszköz kikerül a hatóköréből. És ez a pokol. A pokol így létezik – általunk, bennünk.
Swami P. Jogananda mondta: bármi, amire figyelmed fordítod, naggyá nő életedben. Ezért fókuszálj a benned ébredő öröm-buborékokra!
Életünk minden pillanata lehetőség arra, hogy változtassunk. Ezért vagyunk itt, ebben a testben. Nem csak az Újév első napja lehetőség! Te mivel akarod kezdeni? Vagy folytatni?
Bükki Tamás Aila – csoportos jóga óra, Verőce
Életemben több nagy életválság volt. Az elsőről már írtam, olvashatsz róla pl. a Két úton egy felé c. írásomban. Egy másik egy szilveszter éjszakán csúcsosodott: talán 18 voltam, szerető családom körében töltöttem ezt az estét: pogácsa, sütik, kocsonya, TV. Ettem, bámultam. Volt rajtam vagy plusz húsz-harminc kiló, és velem volt az önutálat, hogy itt vagyok kövéren, és még egy barátnőm sincs, sőt egy normális barátom sem, akikkel szívesen lennék. Senki sem hívott! Hánynom kellett magamtól. Mégis egy valamire jó volt. Elgondolkodtam. És rádöbbentem: mindez miattam van. Nem a szüleim, nagyszüleim miatt. És nem is a többiek miatt. Na ez aztán elviselhetetlen volt. Tehetetlenség, harag – immáron magamra. És akkor belül felsikoltottam: elég, elég ebből!
Tudtad-e, hogy a krízis azt jelenti, hogy válaszút?
És felismerted-e, hogy aki rádöbben, hogy van választása, az már – legalábbis életének egy vonatkozásában – szabad?
A szenvedés: felhajtóerő! Ahhoz azonban, hogy a felhajtó erő valóban felfelé emeljen, el kell engedned magad. A kapaszkodásod. Csakhogy nagyon nem mindegy, hogyan teszed.
Az alkohol kezdetben felemel, majd mélyre húz. Mélyebbre, mint ahol voltál előtte. Vannak róla emlékeid? Hogy milyen beletompulni a világba, és milyen utána, mikor eltűnt az alkohol hatása?
Egyik fontos eszköz, amit kaptunk: a megkülönböztetés képessége – a jóga ezt vivékának hívja. Tapasztalni, és megkülönböztetni a tapasztalatokat, és a következményeket. Megkülönböztetni az alkohollal járó elengedést attól, amit pl. egy jóga óra után, vagy egy jógikus mélyrelaxáció után tapasztalhatsz. Te tapasztaltad már? Van választásod.
Cél nélkül nem megy!
Ha megszületett benned az elhatározás, hogy ez nem mehet így tovább, első dolog, hogy keress egy célt! Egy célt, ami lelkesít. Ami fontos most Neked. Tudnod kell, hogy mit szeretnél. Ez a szankalpa – a szándék ereje. Fogalmazd meg jelen időben és pozitív módon, mit szeretnél. Tehát pl. „egészséges vagyok” – és nem „egészséges akarok lenni”. Ez az első lépés. És használd a relaxáció (vagy jóga nidrá, azaz mélyrelaxáció során) előtt és után, hogy mélyen beépülhessen. Ha csak úgy mondogatod, az nem segít.
És aztán lépni kell előre. Újra és újra erőfeszítést tenni. Ébressz magadban elszántságot ehhez. Emlékezz hozzá! És újra és újra tegyél erőfeszítést.
Senki más nem tud helyetted lépni
A Te erőd, energiád kell ahhoz, hogy előre juss. Az orvos, a pszichológus, a gyógyszer, a jógaterapeuta – egyik sem tud meggyógyítani! Ez képtelenség. A gyógyszer időlegesen segíthet. Az orvos vagy a jógaterapeuta átmeneti könnyebbülést hozhat, és utat mutathat. Az életeden azonban egyedül Te tudsz változtatni. És ehhez erőfeszítést kell tenned. Majd elengedni.
Elengedni, de nem mindegy, hogyan.
Olyan eszközt válassz, ami úgy oldja fel benned a feszültséget, hogy utána könnyedség, éberség és béke marad!
Egy olyan eszközt, ami támogat téged, hogy kitartóan járhass az utadon, mert segít felszabadítani rejtett energiáid. A jóga nekem ilyen. És Neked?
Árnyékvilágunkat mindig külsőként éljük meg… ahhoz, hogy ezeket a részleteket megnézhessük, a tükör reflexiójára van szükségünk /Rüdiger Dahlke, Út a teljességhez/
A poláris világ: az örömteli és a fájdalmas, a jó és a rossz világa. Mindez mája, azaz illúzió, tanítják a jógik. De miért is?
Amit látunk, hallunk, észlelünk, gondolat hullámokat ébreszt (vrittik) az elménkben. A gondolataink pedig érzéseket és újabb gondolatokat keltenek, és mindez vágyakat hoz létre: elvárásokat, hogy kinek hogyan kellene viselkednie. És minek kellene történnie.
Ha nem teljesülnek benső elvárásaid
az feszültté, frusztrálttá, zaklatottá, bosszússá tesz.
Minden olyan gondolat, elvárás, amihez ragaszkodsz (rága) vagy mindaz, amit elutasítasz (dvésa), (így a betegség is!), szenvedést hoz (klista vritti) – mondja Patanjali (Jóga Szútrák). A szenvedés pedig mindaddig tart, amíg fel nem ismered (nem csak megérted, hanem átéled), hogy az, aki vagy, túl van ezen a polaritáson.
Te a lélek vagy
Az, aki benned tapasztalja a poláris világ hullámzásait.
Első lépés: mindaz, ami megjelenik benned egy esemény hatására – bosszúság, düh, felháborodottság – fogadd el. Hisz ez van.
Aztán tudatosítsd: mindez bennem van. Azaz nem én vagyok. Csupán bennem tükröződik. Ezért mindaz, ami történik épp velem, legyen az betegség, vagy baleset, vagy egy konfliktus, annak oka bennem van. Hiszen én észlelem, és én reagálok rá az érzelmeimmel, és újabb gondolatokkal.
„Egyedül” akkor vagy, ha nincs senkid – „magányos” akkor, ha a legjobb társaságban, önmagaddal vagy! Ha a lelked a barátod. /Müller Péter/
Baleset vagy gondviselés?
Pár éve autóval jöttem haza Budapestről, egy jóga óráról. Nagy nyugalom volt bennem. Ősz volt és köd.
Egyszer csak egy kanyarban hatalmas szarvasbika állt előttem az aszfalton. Fékeztem. Megmaradt a nyugalmam, és emlékeztem arra is, hogy korábban egy hasonló helyzetben félrerántottam a kormányt, és annak az lett a vége, hogy felborultam az autóval.
Gyorsan reagáltam, és csak fékeztem. Belül valahogy nyugodt maradtam.
A bika megugrott a motorháztetőn. Az autó eleje összetört, de nem sérültem meg (és remélem a szarvas sem).
Az eset megrázó volt. Ám nem voltam bosszús miatta. Sőt, hála ébredt bennem: a jóga óráért mesteremnek, mert így jelen voltam és idejében tudtam helyesen reagálni. És a gondviselésnek –, hogy komolyabb bajom nem történt.
Azt tapasztalom, hogy egyre szelídülnek elvárásaim, azaz egyre kevésbé ragaszkodom ahhoz, hogy minek kellene történnie bennem és körülöttem, és ami történik, azt egyre könnyebben fogadom. És ezzel együtt egyre nő bennem a béke és életöröm. (Erről már korábban írtam Túl az öröm 100 árnyalatán c. blogomban.)
A szabadság egy benső állapot
Felszabadító, amikor már nem a másikat hibáztatom mindazért, ami velem történik
Ha ugyanis az ok bennem van, és a külvilág árnyékvilágomat csak tükrözi, akkor mindent, ami szembe jön velem, egyfajta örömmel tudok fogadni.
Ettől persze még lehet, hogy kibillent és felzaklat. De ezek valahogy hamarabb lecsengenek, és átadják a helyüket a megértés felszabadító örömének. Minden találkozás és esemény segít nekem. És épp azért tudok rajta változtatni. A reakcióimon. Hozzáállásomon. Ez a szabadság.
Hogyan? Én úgy, hogy újra és újra leülök jógázni és meditálni. Nap mint nap. Ez nagy békét hoz.
Olyan, mintha feljutnék egy hegytetőre, alattam pedig a felhők és a táj – éltél már meg ilyet? –, és így rálátást kapok életem-vidékére. Az utakra. Önmagamra. Ez pedig erőt, stabilitást és biztonságot ad.
A jógát épp arra tervezték, hogy ezt a benső szemléletváltást elősegítse, és ezáltal elvigyen a szabadsághoz.
Egyedül önmagamon van hatalmam változtatni. Senki máson nincs.
És ahogy én változom, a külvilágban elképesztő pozitív változások mennek végbe… Én így tapasztalom.
Az asszony fájdalmában, szinte eszét vesztve ment a Buddhához, aki épp akkortájt a közelében tanított. Zokogva rimánkodott, hogy támassza fel a fiát. Hiszen a Mesternek ez semmiség. A Buddha ráemelte mély, együttérző szemét (én így látom magam előtt), és azt mondta: – Rendben. De előbb hozz nekem egy szezámmagot! Majd utána szólt: – De egy olyan családtól hozd, ahol még nem halt meg senki! Az asszony elindult, járta-járta a házakat, falvakat. Ám csupán együttérző fejcsóválást kapott. Ahogy így járt házról házra, valahogy lassacskán elapadtak a könnyei. Megvigasztalódott, megbékélt. Vajon mitől? Hogyan?
Amikor kiderült, hogy nagyapámnak áttétes gyomorrákja van, üvölteni szerettem volna. Emlékszem, utaztam a buszon, szorítottam a kapaszkodót, és azt mondogattam magamban, hogy ez nem lehet. Ez nem igaz. Amikor túlesett nagyapám egy nehéz műtéten, és hazakerült, ott voltam vele. Vittem neki vacsorát. Figyeltem rá. Többet voltam és többet beszélgettem vele 2 hét alatt, mint azelőtt 2 év alatt, pedig egy fedél alatt éltünk. Akkor arra döbbentem rá, hogy nem az idő számít, hanem az, mennyire vagyunk jelen egymásnak, és önmagunknak.
A jógik a Világot egy tágasabb módon tapasztalják, mint amit az érzékszervek közvetítenek. Ők úgy mondják, hogy valójában hallhatatlan lelkek vagyunk, akik kaptunk egy mulandó testet. (És nem a test vagyunk, akinek mellesleg lelke van.) A lélek bennünk az, aki tapasztalja a Világot (tudatosságunktól függő mértékben): aki lát és hall, és gondolkozik. A testünk (és a Világ egésze körülöttünk) – tanítják a Mesterek – csupán egy csodálatos és hatékony eszköz, amit azért kaptunk, hogy személyiségünk gubancai feltisztulhassanak, és így egyre örömtelibb, szeretettel telibb legyen az életünk. És ebben a folyamatban egy ponton rádöbbenünk – nem csupán megértjük, hanem átéljük –, hogy az egyéni lelkünk (jivatma) egy a legfelsőbb Lélekkel (Atman). És valójában senki sem születik és senki sem hal meg.
Mindez egy modell (tömör vázlata) az életről. A modell nem maga a valóság, ahogy a térkép sem maga a táj. Lehet vitatni, lehet máshogy gondolni. A modell akkor válik érvényessé, amikor személyes tapasztalat megerősíti azt (vagy annak fontos részeit). Ha láttad az ég kékjét, bárki mondhatja, hogy nem olyan. Te láttad, már átjárt ez a ragyogó kék, és mindezt egy pár szó nehezen tudja leírni.
Nagyapám temetésén kifogtunk egy tökrészeg papot. Emlékszem, kezdeti elképedésem egyre erősebb felháborodásba fordult, ahogy hallgattam a hülyeségeit. Aztán ahogy a menet megindult a ravatalozóból, a felhők közül egyszer csak kibukkant a nap. És eleven lett a világ. Színt kapott. És valahol, belül meghallottam nagyapám vigasztaló hangját, hogy minden rendben Tamás! Ez feloldotta a haragom, és ott abban a pillanatban könnyű lett a szívem.
Le akartam ezt írni. De valahogy nem ment. Éreztem, hiányzik még valami. Aztán tegnap meghallgattam Pál Feri atya szerintem gyönyörű, mély, és számomra inspiráló beszédét.
Pál Feri felidézett egy történetet két gyerekről, akik egy marhavagonba zárva utaztak Auschwitz felé: „…már több napja utaznak, és egyszer csak a kisfiú, mert már nem bírja tovább a szorongását és a félelmét, odaszól a nővérének, nincsenek még 14 évesek, és azt mondja: – Nővérkém, nővérkém, nézd csak! Nincs meg az egyik cipőm. – Akkor a nővére elkezd vele kiabálni. – Hogy lehetsz ilyen oktalan, ilyen ostoba, hogy elveszíted a cipődet! Hát honnan szerzünk neked cipőt? Hát nézz már most magadra! – Aztán ahogy kiabál ott a vagonban, elcsendesednek, és éjszaka lesz, és másnap reggel… a kisfiú már nem ébred föl, mert éjszaka meghal. Ez a fiatal lányka ott és akkor ráeszmél arra, hogy tulajdonképpen érdemes volna úgy kapcsolatban lennünk egymással, és úgy beszélnünk egymáshoz, hogy az a mondat, amit most kimondok, az megállja a helyét utolsó mondatként is. Azért, mert a szó legszorosabb értelmében nem tudhatjuk, hogy lesz-e még egy mondatom.”
Aztán Pál Feri ezt mondja még: „… az az ember tud helyesen élni a jelenben, aki képes erőt meríteni a jövőből… De nagy dolog azt mondani, én nagyon világosan látom Isten országában, reményben és az Ő irgalmában a jövőmet, hogy hogyan teljesedik be az életem. Akkor ahhoz képest szeretnék a jelenben élni, a jövőhöz képest szeretnék a jelenben élni. Ez azt jelenti, hogy minekünk van bátorságunk a múlthoz, és tudunk táplálkozni a jövőből, és amikor ez a kettő megtörténik bennünk, akkor egyszer csak a jelenben, az örökkévalóságban vagyunk, és úgy élünk, ahogyan érdemes. Amikor úgy élünk, ahogy érdemes, annak semmi köze a tökéletességhez, mert senki sem tökéletes, hanem ahhoz van köze, hogy pontosan tudjuk, hogy itt a jelenben, Isten és ember valami közös, örök érvényű dolgot tesz, és mi ennek részesei vagyunk.”
Hallgassátok meg ezt a gyönyörű, felemelő beszédet, szerintem érdemes! Remélem átmelegít!
