Betonpor – spirituális hangos novella
Ezt a novellát még 1997-ben írtam. Végzős fizikus hallgató voltam az egyetemen, és a jógára még nem találtam rá. Kerestem valamit, mert a tudásszomjam már nem elégítette ki a fizika. A boldogtalanságom pedig épp csúcsra volt járatva, és évről évre rosszabb volt a helyzet. Szóval keresőben voltam – épp ahogy az alábbi novella falfúró embere, aki kitartóan perforálja a panellakása falait. De vajon hová vezeti őt az őrülete?
Visszatérve a falakhoz, a fizika pont azt állítja, hogy a falakban bármi lehet. Mindaddig bármi lehet, amíg meg nem lestük, mi van bennük. Ahhoz, hogy megbizonyosodjunk, hogy a falban csak beton van, meg vasak, meg kavicsok, ahogy ön mondta, szükségszerűen ki kell zárnunk azt, hogy valami más is lehet ott. Erre pedig egyetlen mód van, ha kifúrjuk ott a falat és megnézzük, hogy mi van a lyukban.
Felolvastam Neked ezt a leporolt, derűs novellát, íme. De ha jobb szereted, alább el is olvashatod.
Betonpor
A fotelba rogyva bambultam a TV színeit. Bármi volt is a műsor, az agyamig már csak valamiféle kaleidoszkóp-szerű kavalkád jutott el. Az utóbbi hetekben határozottan egyre többet vagyok így kiütve. Kezdetben a melegre fogtam, amit szívből utálok, de aztán rá kellett jönnöm, hogy inkább a kialvatlanságomnak róhatom fel az egészet. Régen meg sem kottyant, ha beledolgoztam az éjszakába, volt amikor egész éjjel le sem feküdtem aludni és másnap alig éreztem a fáradtság súlyát. Most pedig mintha kiszívták volna az agyamat. Öntöttem magamnak még egy kevés sört a poharamba, majd az egészet egy hajtásra kiittam. Az ólmos fáradtság lassanként megadta magát egyfajta jóleső bizsergésnek, mely lassan kezdte átjárni, átmelegíteni az egész testemet.
Melinda, a feleségem, félig felhúzott lábbal ült mellettem a fotel karfáján. A TV villódzó fényei megvilágították finom vonású arcát. Ezernyi fényparány kergetődzött az izgalomtól félig kinyílt ajkai és apró fitos orra körül. Minél tovább néztem ezt az angyali arcot, annál inkább úgy éreztem, hogy a fáradtság utolsó morzsája is felszívódik. Láthatóan Melindát egyre jobban magával ragadta a film. Melinda arca érzelmeinek tökéletes tükre volt. Az évek során kialakult köztünk valamiféle összhang, valami hihetetlen érzékenység a másik legrejtettebb, legkuszább érzéseinek megértésére. Az azonosulás, összeolvadás egészen különleges élménye volt ez. Azon kaptam magam, hogy azt játszom, hogy pusztán az arcára, szemeinek mozgására, az itt-ott feltűnő majd kisimuló ráncok dinamikájára figyelve megpróbálom kitalálni, hogy mi is megy tulajdonképpen a TV-ben. Persze nem sikerült, hülye ötlet volt. Néhány perc múlva Mel észrevette, hogy figyelem. Lassan felém fordult, rám villantott egy mosolyt; egy mosolyt, amiről pontosan tudta, hogy milyen hatást ér el vele nálam. Eközben megragadta a tálcán álló sörösüveget, kiöntötte a maradékot a pohárba, majd a sörrel együtt visszatért a filmhez. Az egészet a szokásos természetességgel és eleganciával csinálta. Fantasztikus volt! Tudom, hogy egyesek szerint ez abnormális dolog, de amióta megismertem Melt, én egyre szerelmesebb vagyok ebbe a nőbe (és ezen az a tény, hogy már közel öt éve összeházasodtunk, semmit sem változtatott).
A filmnek hamar vége lett. Mel felkelt és nagyot nyújtózott. Odalibegett a kandallóhoz és két jókora hasábot rakott a fáradtan lobogó tűzre. Megfogta a piszkavasat és rutinos mozdulattal élesztette fel a parázsban szunnyadó energiát. Kényelmes tempóban visszatette a piszkavasat a helyére, majd lassan, lebegő léptekkel elindult felém. Útközben kibontotta a haját, melynek barna, göndör fürtjei a vállát verdesték. Már vagy két perce alig bírtam magammal, de tudtam, hogy Mel azt szereti, ha ilyenkor hagyom még egy darabig, hagyom, hogy minél tökéletesebben elbűvölhessen.
Azt álmodtam, hogy füvet nyírok, de a fűnyírót egyszerűen nem lehet kikapcsolni, s ezért soha nem állhatok le a fűnyírással. Lenyírtam háromszor a füvet a házunk előkertjében. Aztán lenyírtam a szomszédos kertekben is, majd a közeli stadion gyepét és így tovább. Iszonyatos volt! Nem állhattam meg, mert nem tudtam kikapcsolni a fűnyírót. Már a távoli dombok legelőinél jártam, amikor szörnyű félelem kerített hatalmába. Mi lesz, ha a világ összes füvét lenyírtam, és többet nem lesz fű, amit nyírhatok? Rémisztő lehetőség volt. Annyira rémisztő, hogy felszínre vergődtem az álmomból. Felébredtem.
Reggeli öt óra volt. És fúrtak. Az egész ház harsogott az ütvefúró zajától. Hosszú percekig csak bambultam magam elé álomittasan, megpróbáltam az álmom utolsó maradványait is kidörzsölni a szememből. Egyszerűen teljességgel hihetetlen volt, hogy valaki szombat reggel öt órakor kezdjen el falat fúrni.
Az utóbbi egy hónapban, mióta a fölöttünk lévő új szomszéd beköltözött, napi rendszerességgel, szinte megállás nélkül hallatszik ez az idegtépő fúrógépzaj. De eddig legalább délelőtt fúrt vagy délután, legfeljebb még este egy picit. De nem hajnalban! Az istenért! Az ember dög fáradtan hazaevickél a munkából, gondolja végre szombat, alhat egy jót. De nem! Ez a barom belefúr a szombat reggelbe!
A fúrás elhallgatott. Na, hál’ istennek, gondoltam. Kitámolyogtam az ágyból. Mel békésen szunyókált; szemmel láthatólag nem érte el ez a ricsaj. Gondoltam, ha már ébren vagyok, akkor csinálok magamnak egy jó forró tejeskávét, majd a kávéval és egy jó könyvvel visszabújok még Mel mellé néhány órára az ágyba. A konyhában előkotortam a tejet, kiöntöttem egy jó bögrével, behajítottam a mikroba, majd amikor kész lett, beletettem két kanál nescafét. Éppen a cukorral bajlódtam, amikor a fúrás újra kezdődött. Olyan intenzíven talált el az egész, hogy a cukros doboz kiesett a kezemből, beterítve cukorral az egész konyhát. Az idegroham kerülgetett. Nem igaz, hogy az a kurva fúrás nem ér rá még néhány órát, ha már annyira fúrnia kell!
Berontottam a hálószobába, magamra kapkodtam az este levetett gönceimet, majd kivágtattam a lakásból. Felmásztam a fölöttünk lévő emeletre, odamentem az ajtóhoz és elkezdtem ököllel, teljes erőből döngetni. Minden egyes csapással azonban furcsamód azt vettem észre, hogy a mérgem fokozatosan elpárolog. Mire a szomszéd ajtót nyitott — megjegyzem akkor már vagy két perce verhettem az ajtót — tökéletesen lehiggadtam. A dühöm teljesen köddé vált. Már-már ott tartottam, hogy szégyellni kezdtem magam, amiért egy ilyen kis fúrás miatt ekkora rumlit csinálok. Ekkor azonban eszembe jutott a konyhát beterítő, szanaszéjjel szórt cukor, amit valószínűleg majd nekem kell feltakarítani. Ez észhez térített és visszatért belém egy pici az előbb elszublimált haragból.
— Segíthetek valamiben? — kérdezte az ajtó résében felbukkanó középkorú férfifej.
— Igen, segíthet! Nézze uram, én a maga alatt lakó szomszéd vagyok. Nézze, ha már mindenképpen fúrnia kell, lenne olyan jó és megtenné azt a szívességet, hogy nem hajnalok hajnalán lát neki! Jóember, öt óra múlt! Van magának fogalma milyen baromi lármát csinál a fúrógépével? Különben is, kezd az agyamra menni, hogy maga rendszeresebben fúr, mint ahogy én vécére járok! Mire készül itt jóember? Képkiállítás lesz, vagy micsoda? — fakadtam ki.
— Örülök, hogy megismerhetem — nyújtotta a kezét a szomszéd. — És elnézését kérem. Igaza van! — sóhajtotta. — Bevallom, meg sem fordult a fejemben, hogy valakit is zavarhat a dolog. De ne álljon ott kinn, jöjjön be egy pár percre! Itt benn kényelmesebben megbeszélhetjük a dolgokat — invitált befelé, miközben szélesre tárta előttem a bejárati ajtót.
Már éppen azon voltam, hogy visszautasítom az invitálását, amikor a szemem a szélesre tárt bejárati ajtón át az előttem feltáruló szobára tévedt. Mondani akartam valamit, de a látvány annyira sokkoló volt, hogy egy hang nem sok, annyi sem jött ki a torkomon. Döbbenetes! A padlót vastagon mindenhol betonpor borította. A finom betonport lábnyomok tarkították. Mintha nem is egy szoba lett volna padlószőnyeggel, parkettával meg miegymás, hanem mintha mondjuk a Marson járnánk, ahol mindent beterít egy finom, ősi por, amit szemérmetlenül összejárkáltak az első űrhajósok, vagy mintha a szoba a Szahara közepén emelkedne és mindenütt ott lenne a nyoma az elmúlt éjszaka tomboló homokviharának. A fal tövét és a sarkokat ezenkívül itt-ott beton és vakolatdarabok, és számtalan törött és agyonkoptatott fúrófej tarkította. Mégis a falak voltak a legdöbbenetesebbek. Az első kép, ami eszembe villant, amikor vonakodva, ugyanakkor azonban az egész furcsaságától teljesen hipnotizálva beléptem az ajtón, az az volt, hogy egy óriási sajt belsejében járok. Ementáli! Nem, abban túl nagyok a lyukak. Valami más, mondjuk Eidami, mindegy. Teljességgel hihetetlen! Lyukak százai és ezrei. Teljesen szabálytalanul és mindenhol. Az egészet annyira képtelenül megnyerőnek találtam, hogy önkéntelenül elmosolyodtam. Egész egyszerűen lenyűgöző, hogy valaki beköltözik egy új lakásba, és kitartó munkával, közel egy hónap alatt az egészet szarrá fúrja.
— Jaj, a lakás, igen, bizonyára megdöbbenti — mondta a szomszéd, látva az arcomra kiülő leplezetlen döbbenetet. — Tudom, az első pillanatban hihetetlennek látszik, de higgye el, hogy jó okom van arra, hogy így agyonfurkáljam a falakat — tette hozzá.
Az egészben a felkavaró az volt, hogy amikor szóba álltam ezzel az emberrel, teljesen normálisnak tűnt. Egészen más lett volna a helyzet, ha mondjuk miközben ezeket a szavakat mondja egy jókora fúrógéppel hadonászik, időnként fel-felbőgetve a motort, hogy szavainak nagyobb nyomatékot adjon, és közben idétlen-szélesen vigyorog, vagy valami hasonló. De a pasi teljesen épelméjűnek látszott, eltekintve attól a zavaró ténytől, hogy az elmúlt néhány hét alatt kitartóan perforálta a lakását.
— Nézze, valójában semmi közöm hozzá, hogy mit csinál a lakásával, de ez… ez egy picit mellbevágó — vallottam be kissé akadozó hangon. Eközben a férfi egy kis szobába terelt, amit szemmel láthatólag étkezőnek használt. Ebben a szobában lényegesen kevesebb volt a por, mint a többiben, feltehetőleg azért, mert időnként felporszívózta. Minden esetre amennyire ezt meg tudtam ítélni, semmivel sem volt ez a szoba kevésbé kilyuggatva, mint az előző. Szédülten telepedtem le a felkínált székre. A falfúró-ember egy percre eltűnt a konyhában, majd visszatérve, egy apró ezüsttálcát rakott közénk az asztalra, melyen két hívogató kávé gőzölgött. Hálásan pillantottam rá, majd elvettem az egyiket. Lassan kortyoltam. Kezdtem életre térni. Sőt, jól éreztem magam (a kávéval versenyt gőzölgő, mindent beterítő betonpor ellenére). Mialatt a kávét ittuk, mindketten mélyen hallgattunk. Mintha valami olyasmiről kellene most beszélgetnünk, amit mindketten legszívesebben szemérmesen elhallgatnánk, mintha a beszéd felébreszthetné a falak démonjait, akik itt, az agyonlyuggatott falak között könnyedén ránk szabadulhatnak.
— De hát miért? — kérdeztem, miután letettem a kiürült csészét, megtörve ezzel a ránk nehezedő csendet.
— Hogy miért furkálom a falakat ilyen… ühm… lelkesen? — mondta. — Azt hiszi, hogyha nem kellene furkálnom, ha tehetnék mást, ha lenne más megoldás, furkálnám a falakat? Maga el sem tudja képzelni, hogy micsoda fárasztó, nyomasztó munka ez! Magának fogalma nincs róla, hogy mit érzek akkor, ha nem furkálok! Micsoda lelki kínokat élek át! És amikor fúrok, az az őrjítő bizonytalanság, hogy találok-e valamit… A feszültség, ami majd szétveti a koponyámat. Ami rám ül, és egyben szorongat, fogva tart. Minden, de minden este hulla fáradt leszek és még éjszaka sem tudok pihenni. A fúrással álmodom! Álmomban folytatom azt, amit este befejeztem, és reggel, ébredés után újra fúrnom kell. És ez így megy megállíthatatlanul és könyörtelenül, és az egész lassan teljesen felőröl.
— De hát miért csinálja egyáltalán? Miért nem él úgy, mint bármely másik ember? Miért kell fúrnia, mit szándékozik azzal elérni, hogy sajtot csinál a lakásából? — kérdeztem némi részvéttel a hangomban.
— Keresek valamit — mondta, és szemében különös, mélyről jövő fájdalom tükröződött, mintha kútba néznék; a mélység tele hideggel, nedvességgel, rettegéssel.
— Keres valamit? — hitetlenkedtem. — És a falban akarja megtalálni? — kérdeztem.
— A falakban ezelőtt még soha nem kerestem — mondta halkan. — Gondoltam, talán a falban majd megtalálom.
— De hát mit keres, jóember! A falban beton van, meg sóder, na meg vasak, csövek, vezetékek és semmi más.
— Hogy mit keresek? Fogalmam sincs. Valamit, ami helyre rázhatná az életemet. Valamit, ami rámutat arra, hogy én is érek valamit. Valamit, amiért érdemes még leélnem azt a nyomorult néhány évtizedet, ami még jobb esetben előttem van. Valamit, amiért értelme van reggel felkelnem, amin gondolkodhatok nappal és ami boldogsággal tölt el, ha rajta gondolkozom; valamit, amivel szívesen álmodom éjszaka. Azt kérdezi, mit keresek? A kérdése hibás! Nem az számít, hogy mit keresek, hanem az, amit esetleg találhatok.
— De hát a falban semmit nem találhat! A falban semmi olyan nincs eltemetve, amit maga keres! Miért nem tanul inkább nyelveket, ha ennyi fölös energiája van! Miért nem jár társaságba, ahol emberekkel beszélgethet. Az emberek magának sokkal többet adhatnak, mint ezek a falak!
— Megpróbáltam. Nem adtak többet. Semmit sem adtak! Azt hiszi nem próbáltam meg? A legtöbbjük sokkal üresebb volt, mint ezek a falak. Sokkal üresebb! Fel sem merült bennük, hogy valami nincs rendben az életükkel. Emberek születtek és haltak el körülöttük. És ők? Csak éltek bele a világba. Nem voltak kérdéseik! Érti, nem érdekelte őket lényegében semmi! Találkoztam olyanokkal, akik hasonló cipőben jártak, mint én. Ezek viszont ugyanolyan talajvesztettek voltak, mint én. Ők is kétségbeesve kerestek valamit. Lehet, hogy nem falat fúrtak, de kerestek valamit. És soha nem találtak semmit.
— Ez nem igaz! A világban rengeteg olyan ember él, aki megtalálta az élete értelmét. Például valamelyik vallásban, hitben, amit követhet és ami vezeti — mondtam.
— Vallások, na igen! Végig jártam őket. A keresztényektől egészen a krisnásokig. Kijelentik, hogy valami létezik, legyen az Isten vagy bármi, hogy valami úgy van, ahogy le van írva és kész. Nem lehet velük vitatkozni, mert minden vitában önellentmondásokba kerülnek. Egyesek, amikor az ember feltár egy-egy ilyen önellentmondást, úgy védekeznek, hogy nem engedik eljutni agyukig a kérdést. Mások viszont, ha sarokba szorítva érzik magukat, a bibliát és mindenféle szentnek kikiáltott könyveket lobogtatnak, szent idézeteket mormolnak; pajzsként használják ezeket a könyveket. Amikor végképp nem tudnak már veled mit kezdeni, jobb esetben kikiáltanak értetlennek vagy éretlennek, rosszabb esetben pedig eretneknek, szentségtörőnek, ördögnek. És mindezt saját hiányos, inkonzisztens világképük védelmében. Megpróbáltam, kedves barátom. Ez nem az én világom. Ez nem az az út, amit én követni tudnék. Ne értsen félre, nem hiszem, hogy ezek a vallások rosszak lennének. Egész biztos vagyok abban, hogy sokak találják meg benne a számításukat, a boldogságot. De én erre képtelen vagyok!
— Értem. De hát a világban olyan sok minden van… sok… csodálatos dolog akad. Sok minden, amit nem értünk, ami számunkra távoli. Látszólag elérhetetlen. A világ törvényei, meg maga a Világegyetemünk. Ami bennünk is tükröződik, hiszen mi is része vagyunk ennek az egésznek. Nem gondolt még soha arra, hogy a világ jobb megismerése, rendjének tanulmányozása adhatja meg a választ a kérdéseire? Tanuljon mondjuk matematikát vagy fizikát a falfúrás helyett!
— Fizikus vagyok. Hát nem furcsa! Én is pont ezekkel a gondolatokkal indultam neki ennek a pályának.
— És nem adott semmi támpontot, ami alapján elindulhat? Semmit, ami hozzásegítheti ahhoz, amit keres? Azt csak nem mondhatta a fizika, hogy a falfúrással találhatja meg a választ a kérdéseire?
— Rengeteg dolgot megértettem általa. Dehogynem, sok mindent adott. De amit én keresek, a valódi értékek, a valódi célok, arról végig némán hallgatott. A fizika nem ígérget olyasmit, amivel nem tud elszámolni, mint a vallások. Amit állít, az viszont részekre szedhető, szabadon boncolható. A fizika legalább megengedi a kérdéseket. Igaz, léteznek kérdések, amik megkérdezhetetlenek. Léteznek nézőpontok, amikből a szemlélő ki van rekesztve. A fizika, talán meglepő, de valójában nem ütközik az Istenképekkel. Csak éppen más dimenziókba teszi őket. És pont ez a szabadság, ami lehetővé teszi egy Isten létét, ez a szabadság, ami miatt nem adhat választ a kérdéseimre.
És hát visszatérve a falakhoz, a fizika pont azt állítja, hogy a falakban bármi lehet. Mindaddig bármi lehet, amíg meg nem lestük, mi van bennük. Ahhoz, hogy megbizonyosodjunk, hogy a falban csak beton van, meg vasak, meg kavicsok, ahogy ön mondta, szükségszerűen ki kell zárnunk azt, hogy valami más is lehet ott. Erre pedig egyetlen mód van, ha kifúrjuk ott a falat és megnézzük, hogy mi van a lyukban. Ha már sok lyukat fúrtunk és mindenütt csak betonport találtunk, meg kavicsot, meg vasat, jogosan mondhatjuk, hogy mindenhol csakis betonpor, meg kavics, meg vas van. De ezt sosem állíthatjuk százszázalékos bizonyossággal. Akármikor állunk is le a falfúrással, mindig hagyunk valami icipici esélyt annak, hogy esetleg valami más is volt ott, amit nem találtunk meg, sőt amire nem is gondoltunk soha, hogy ott lehet vagy akár létezhet. A kérdés, mekkora kockázatot vállalunk. Hipotéziselmélet, uram, tiszta statisztikus matematika.
Csak ültem ott és hallgattam, ahogy beszél. Az egész valahogy teljesen lenyűgözött. Csakis az zavart, hogy képtelen voltam eldönteni, hogy egy ártatlan őrülttel ülök egy asztalnál, vagy a muki teljesen normális, csak valahogy, ahogy ő fogalmazott, talajvesztett. Lehetetlen lett volna bármit is felhozni a falak védelmében.
Végül megköszöntem a kávét és megígértettem vele, hogy ha már mindenképpen úgy érzi, hogy fúrnia kell, próbálja meg a dolgot napközben elintézni. Ebbe készséggel beleegyezett. Amikor elbúcsúztam, az ajtóban még egyszer belenéztem apró, csillogó, szürkészöld szemébe. Furcsa, de ott, abban a pillanatban valahogy tökéletesen megértettem ezt az embert és együtt éreztem vele. Mindemellett hihetetlen megkönnyebbülést okozott, ha arra gondoltam, hogy amikor lemegyek majd a lakásomba, lyukak helyett Melinda fogad. Visszabújok majd a tiszta és még meleg ágyba, odabújok mellé és átölelem. Reggelit készítek neki és nem lesz a közelemben egyetlen marék betonpor sem.
Amikor leértem a lakásba, Mel már lázasan sürgött-forgott. Megterített reggelire. Az asztalon ott gőzölgött egy nagy kancsó tejeskávé. A fehér abrosz közepén szépen elrendezve az aranysárga, friss, ropogós zsömlék csinos kupaca, körülötte méz, sajt és áfonyadzsem. Az általam kiborított cukrot már rég felseperte. Mel friss volt és üde. Látszott rajta, hogy alaposan kialudta magát. Így fésületlenül, kócosan, ahogy vidáman tett-vett a konyhában, olyan gyönyörűnek láttam, mint még sohasem. Talán egy picit ehhez az is hozzájárult, hogy megszabadultam a fejünk fölötti kőbányából. Úgy éreztem, hihetetlenül boldog vagyok, ott, abban a pillanatban. Szerettem volna azt a pillanatot beletenni egy befőttesüvegbe, hogy amikor úgy érzem, hogy egy pillanatra én is talajvesztetté válok, újra feltöltsön azzal a derűvel, jókedvvel és határtalan bizakodással, amit akkor, abban a pillanatban, Mel mellett éreztem.
Mel leült velem szemben az asztalhoz. Ketté vágott egy zsömlét. Megkente vajjal és elém rakta a tányérra. Miközben ezt csinálta, végig figyeltem mozdulatait. Ittam őket, habzsoltam őket. Mel rám pillantott és szélesen elmosolyodott. — Egyél! — mondta, és füle mögé parancsolta egyik rakoncátlan hajtincsét, ami néhány perce kelt önálló életre. (Ami nem is csoda, ha azt vesszük alapul, hogy mennyi élet és szépség, lángolt ebben a nőben; az a bűbájos tincsecske csak kölcsönvett tőle egy picit.)
Lassan ettem. Élveztem az áfonyadzsem pikáns izét, a sajt, a vaj és a ropogós zsömlék ízharmóniájának jellegzetes karakterét. Amikor végeztem a kávéval, felzengett fejem felett a fúrógép. Talán meglepő, de az egész most olyan volt számomra, mintha feltették volna egyik régi, de kedves lemezemet. Valahogy más volt, mint néhány órával ezelőtt. Nem csupán idegtépő ricsaj volt, ami elől menekülni kell. Tartalom volt mögötte, szólt valamiről. Énekelt. Ahelyett, hogy felborította volna lelki egyensúlyomat, megerősítette, elmélyítette azt.
— Már megint fúr! — sóhajtott Mel és felkelt, hogy eltakarítsa a reggeli maradványait. Miközben segítettem neki leszedni az asztalt, részletesen elmeséltem a hajnali randevúmat a falfúró-emberrel. Szótlanul hallgatta az előadásomat. A szeme azonban nagyon is beszédes volt számomra. Tudtam, hogy mélyen átérzi a falfúró-ember helyzetét. Azon gondolkozik, hogy mi lehetne a megoldás, hogyan enyhíthetne szegény ember kínjain, benső, önmagát gerjesztő, pusztító szenvedésein. Láttam rajta, hogy maga elé idézi életének válságos pillanatait, hogyan érzett azokban a keserű órákban és hogyan sikerült végül is meglelnie a kiutat.
— Gondolod, hogy tehetünk érte valamit? — kérdezte. Nagy barna szemében őszinte részvét csillogott.
— Nem tudom, nem hiszem — feleltem. — Ha tehetnénk is érte valamit, szerintem nem az az ember, aki másoktól szívesen elfogadna ilyenfajta segítséget. Magányos farkas, akinek sohasem felel meg a kitaposott út. Erősen markolja a bozótvágó kést, ő akar utat törni magának. Ha segítenél neki előtte irtani a dzsungelt, valószínűleg másmerre fordulna, máshol próbálkozna. Ez az ő harca. Nem harcolhatja meg helyette senki más.
Mel szomorúan bólintott. Ha nem is értett egyet velem teljesen, elfogadta a válaszomat. De láttam rajta, hogy az egész történet tovább dolgozik benne, mélyen belefészkelte magát az agyába. Megpróbál megoldást találni, hogy segíthessen. Megcsókoltam, hogy egy pici lelket öntsek belé. Fülébe súgtam, hogy nagyon szeretem. Erre egy picit megvigasztalódott, vonásainak szelíd szomorúsága egy félénk mosolynak szorított helyet. Lassan visszatért a jókedve, átjárta és újra megszépítette az életöröm.
A következő héten külföldre kellett utaznom. Egy csomó üzleti ügy csak azt várta, hogy én intézzem el. Ha magammal vihettem volna Melindát, nem lett volna semmi baj ezekkel az utakkal. Csakhogy ez ritkán jött össze. Vagy az én programom volt ezeken az utakon hihetetlenül zsúfolt, vagy Mel nem tudott elszabadulni a városból arra a hétre. Ez az út is egyike volt az ilyen magányos útjaimnak.
Csigalassúsággal telt el az a hét. A végén már csak arra vágytam, hogy végre otthon legyek. A repülőtéren fogtam egy taxit abban a reményben, hogy az majd szélsebesen hazarepít. A taxi persze dugóba került a városban. Az a negyven perc, amíg a taxi átvergődött velem a belvároson, életem leghosszabb negyven percei közé tartozik.
Melinda hatalmas vacsorával fogadott. A vacsora fantasztikusan sikerült, de az egészben a legfantasztikusabb Mel volt. Miután befaltam a sült utolsó maradványait is — ami nem volt semmi teljesítmény, minthogy Mel hozzám képest jóformán csak csipegetett — felbontottam egy üveg félszáraz vörösbort. A bor megnyugtató társaságában letelepedtünk a nappaliban a kandalló elé. Hosszú mesébe kezdtem. Elmeséltem Melnek az elmúlt hetet töviről-hegyire. A bor és a mellettem lobogó barátságos kandallótűz megoldotta a nyelvemet. Mel mosolyogva hallgatott, majd ő kezdett mesélni. Olyan jó volt hallani; szavai szinte hipnotizáltak.
Már néhány napja otthon voltam, amikor kezdett tudatosulni bennem, hogy itt valami nem stimmel. Valami rendkívül zavart, nyugtalanított, de sokáig képtelem voltam megfogalmazni, mi lehet az. Aztán miközben otthon éppen a csapot próbáltam javítgatni, hirtelen beugrott. Megszűnt a fúrás! Amióta hazajöttem, most döbbentem csak rá, egyszer sem hallottam az elmúlt hónapokban olyannyira megszokottá vált fúrógép zaját. Mi történhetett? Csak nem halt meg? Vagy elköltözött? Mindegy. Ez nem az én dolgom. Semmi közöm hozzá. De mégis! Képtelen voltam kiverni a dolgot a fejemből. Abbahagytam a csap szerelését, beletöröltem a kezemet a munkásruhámba, majd úgy ahogy voltam, felmásztam egy emeletet és becsöngettem a betonporos lakásba.
Azt vártam, hogy valaki más fog majd ajtót nyitni, vagy egyáltalán senki sem fog ajtót nyitni. Miközben ott az ajtó előtt várakoztam, azon morfondíroztam, hogy mit fogok akkor mondani, ha valaki más lakik már a lakásban, mert mondjuk a falfúró-ember eladta, vagy mert a többi szomszéd beperelte csendháborításért és kilakoltatták. Szinte megkönnyebbültem, amikor az ismerős férfifej bukkant fel az ajtónyílásban.
— Ne haragudjon, hogy zavarom, tudom, hogy az egész valójában nem rám tartozik, de mostanában mintha már nem fúrna — mondtam.
— Így van! Most már semmi szükség nincs arra, hogy falakat fúrjak — jelentette ki magabiztosan és vidáman, miközben kezével tessékelt befelé.
A lakás, amióta itt jártam hihetetlen változáson ment keresztül. A padlóról eltűnt a törmelék és az utolsó marék betonport is alaposan feltisztították. A falfúró-ember láthatóan nagy munkában volt: minden lyukat, amit fúrt, most egyesével betömögette, begipszelte, majd az így kijavított falat letapétázta. Habár a munka garmadája még előtte volt, a lakás már kezdett emberhez méltó képet ölteni. Füttyentettem.
— Ez… ez egészen elképesztő! — mondtam. — Őszinte elismerésem. Látom, sikerült ráébrednie, hogy a falakban az égvilágon semmit nem találhat a vacak kavicson, betonon és vasrudakon kívül.
— Ki kell ábrándítanom — mondta nevetve. — A fúrást azért hagytam abba, mert megtaláltam amit kerestem.
— Hol, a falban? Na ne szórakozzon! Talált valamit a falban? Egy aranyrögöt, vagy ékszert, vagy egy eldugott térképet vagy valami hasonlót? — kérdeztem hitetlenkedve.
— Nem, nem, nem! Semmi hasonlót. Hanem találtam valakit. Egy fantasztikus NŐT. Egészen hihetetlen. Amikor a falat fúrtam, soha még csak meg sem fordult a fejemben, hogy végül egy nőre fogok bukkanni. Ez a nő új életet adott nekem. Szeretetet és szerelmet. Megvigasztalt és megbékített. Olyan dolgokat vettem észre magam körül, amikre eddig vak voltam. Ezek a dolgok aztán életre keltek és célokat mozgattak felém. És mindezt neki köszönhetem. Kirángatott az örvényből. Szerelmével, bájával, kedvességével, törődésével, jókedvével.
— Egy nőt talált a falban? Na ne zöldítsen! Mi volt az? A gyártásnál véletlenül a betonba ejtett pornóújság? Mi ez, mondja, egy modern Kőműves Kelemen? Komolyan gondolja, hogy beveszem, hogy egyszer csak kifurkál a falból egy nőt, ami aztán megváltoztatja az életét? — kérdeztem némi ingerültséggel. Azt hittem, hogy hülyét akar belőlem csinálni.
— Dehogy, dehogy! Persze hogy nem! Nyilvánvaló, hogy nem volt bebetonozva a falba! A dolog sokkal egyszerűbb — mondta mosolyogva. — Úgy egy hete történt, hogy azt a szemközti falat — mutatott kezével az étkező falára — kezdtem el fúrni. Ekkor már a kimerültség végső határához közeledtem. Azt mondhatnám, hogy ez a fal volt az utolsó reményem. Fúrtam és fúrtam. Jó kemény beton, alaposan megizzasztott. Minden lyukat, ahogy ezt csinálni szoktam, alaposan megtisztítottam a betonportól, majd gondosan bevilágítottam a zseblámpámmal, hogy megnézzem hátha van ott valami. Így telt el az egész délelőtt és az egész délután. Aznap 212 lyukat fúrtam, és az eredmény abszolút nulla. Bekaptam valamit vacsorára, majd vissza akartam térni a fúráshoz, de valahogy undorodtam mindentől. Leginkább a fúrógéptől undorodtam. Hatalmas önuralomra volt szükségem, hogy visszanyerjem széjjelzilált hitem néhány morzsáját, és végül este felé rászántam magamat egy utolsó fúrásra. Nekifeszültem a falnak és fúrtam, fúrtam csak fúrtam szinte öntudatlanul. A fej füstölt, a tapéta megszenesedett a lyuk körül. De úgy éreztem nem hagyhatom abba a fúrást, mert ha most abbahagyom, akkor soha nem fogom tudni újra elkezdeni és akkor végem van. Végem! Tudom, nehéz ezt magának ép ésszel megértenie. De akkor, azon a lyukon múlt minden, arra a lyukra tettem fel az egész életemet. És hirtelen megszaladt a fúró. Annyira megijedtem, hogy elengedtem a gépet. Az acél pengve tört ketté a nehéz fúrógép súlyától. A fúrófej beletört a lyukba. Megpróbáltam kipiszkálni, de sehogy sem tudtam kihúzni. Ekkor véletlenül nyomni kezdtem, és azt tapasztaltam, hogy könnyedén megy befelé. Egyszerűen átfúrtam a falat. Ez még soha nem történt meg velem. Átfúrtam az egyik közfalat!
— Katakomba! — vetettem közbe izgatottan. — Talált egy titkos helyiséget!
— Ugyan, ne marháskodjon! Ez egy panellakás. Itt nincsenek titkos folyosók, átjárók meg kamrák. Nem, szó sincs ilyesmiről. Egyszerűen átfúrtam a másik lakásba. A mellettem lévő szomszédos lakásba. És átnéztem a lyukon. És tudja mit láttam? Életem legfantasztikusabb, legszebb nőjét pillantottam meg ott. És tudja, hogy mit csinált? Falat fúrt. Ugyan úgy falat fúrt, ahogy én falat fúrtam. Ugyan úgy tele volt a lakása padlója betonporral, mint ahogy az enyém tele volt. Ott állt, izzadtan a munkától, vállig érő barna, göndör haja összeragadva a betonportól, kezében fúrógép. Szemében az a tűz izzott, amit oly sokszor láttam az utóbbi hetekben, ha a tükörbe néztem. Így bukkantam rá életem legnagyszerűbb nőjére. Szédülve botorkáltam kifelé a lakásból. Becsöngettem hozzá és…
— Ez egész egyszerűen elképesztő! Ez a leleslegvalószínűtlenebb történet, amit valaha is hallottam — vallottam be elbűvölten. És azóta?
— Azóta sokat vagyunk együtt. Rengeteget segítettünk egymásnak. Lelkileg. Mindketten abbahagytuk a fúrást, kitakarítottuk a lakást. Az övét már ki is tapétáztuk, újrafestettük. Az enyémen dolgoznom kell még egy kicsit, amint látja. Szeretjük egymást. Megértjük egymást. Be kell vallanom, hogy Melinda jelenléte mindent megváltoztatott az életemben.
— Melindának hívják? — kérdeztem egy picit meglepődve. — Érdekes, az én feleségemet is Melindának hívják — mondtam.
— Hát ez remek, egyszer összejöhetnénk így négyesben. Valamelyik hétvégén. Egész biztos vagyok benne, hogy Mel nagyon érdekesnek találná magát — mondta vidáman az ex-falfúró-ember.
— Mel, hogyhogy Mel? — húztam összébb a szemöldököm — Csak nem így becézi őt?
— Azt szereti, ha Melnek hívom. Nekem tetszik, egészen egzotikus, nem?
— De. Egzotikus. És most hol van Mel?
— Jaj, ezen a héten rendkívül elfoglalt. Én is szinte csak néhány órát látom naponta, és az éjszakákat sem tudja velem tölteni, minthogy éjszaka dolgozik. Pocsék munka, pocsék beosztással, de ahogy ő mondja, legalább jól fizet. Az előző héten azonban nappalis volt. Akkor sokkal jobb volt. Itthon volt éjszakára is. Istenem, micsoda egy fantasztikus nő! Egyszerűen rajongok Melért. Mindenképpen át kell jönniük a hétvégén, csinálunk egy óriási partit, jó?
— Én benne vagyok, de még előtte meg kell kérdeznem Me…, izé a feleségemet — mondtam. A hangomba, ki tudja miért, némi remegés költözött. — Tudja, valamit igazából nem értek — mondtam. — Hogyhogy nem vette észre előzőleg, hogy valaki a másik lakásban állandóan falat fúr? Mert az, hogy mi nem jöttünk rá, az érthető, hiszen azt hittük, hogy maga csinálja az egész felfordulást. De magának észre kellett volna vennie, hogy valaki más is fúr a közelében.
— Kezdetben amikor elkezdtem az egészet, egész biztos, hogy észrevettem volna. De amikor megtaláltam Melt, amikor átmentem hozzá, akkor ő még csak pár napja fúrt intenzíven. Azokban a napokban, nem tudom, hogy meg tudja-e ezt érteni, én már nem voltam része ennek az univerzumnak. A világ számomra nem létezett. Csak ezek a falak voltak, a betonpor, a fúrógépem és semmi más. Ha ágyúval lőtték volna a szemközti házat, azt sem vettem volna észre.
— Tényleg fantasztikus lehet az a nő, ha ebből az állapotból vissza tudta rángatni magát — mondtam elismerően.
— Fantasztikus! A legangyalibb teremtés, akivel valaha is találkoztam. És mindamellett eszméletlenül szép is — felelte, és csak úgy áradt belőle a lelkesedés. — Hogy én milyen hülye vagyok! — csapott a homlokára. — Csináltam róla kb. egy hete néhány fotót, amikor elhatároztuk, hogy mindketten abbahagyjuk a fúrást. Amikor még minden tele volt betonporral. Megkértem, hogy vegye kézbe a fúrógépet és fúrjon még egy utolsó lyukat, hogy úgy fényképezhessem le, ahogy rátaláltam. Tetszett neki az ötlet. Isteni kép lett belőle! — hadarta lelkesen. — Itt van! — nyújtotta felém a telefonját. — Ő Melinda.
Éreztem, ahogy a vér kiszalad az arcomból. Szédültem. A fényképen valóban Melinda volt, kibontott hajjal, koszos munkásruhában, ahogyan éppen falat fúr, miközben a lehető legszélesebb mosolyával vigyorgott a szemembe.
Már nem emlékszem, hogy kivertem-e a kezéből a telefont. Szó nélkül kirohantam a lakásból. Szerencsétlen pali csak állt ott döbbenten, megmerevedve, váratlan kirohanásomat némán figyelve. Láthatóan gőze sem volt arról, hogy mi kavarhatott fel ennyire. Lerohantam az emeletről, becsörtettem a lakásunkba. Majdnem a nyakamat törtem amikor megbotlottam a fürdőszoba előtt szerteszét hagyott csapszerelvények egyikében. Feltápászkodtam. Betaszítottam a nappali ajtaját. Olyan lehettem, mint egy meglőtt vaddisznó, aki most mindennek és mindenkinek neki akar menni őrjöngő dühében. Melinda a hintaszékben kényeztette magát és valamilyen ostoba vetélkedőt bambult a TV-ben. Amikor kivágtam az ajtót, mosolyogva fordult felém, de látva megvadult arckifejezésemet mosolya hamar elhervadt.
— Történt valami? — kérdezte vigasztaló, ártatlan hangján.
— Történt. De inkább neked kellene mesélned, nem gondolod?
— Nekem, miről?
— Mondd, te teljesen hülyének nézel? Azt hitted, hogy nem fogok rájönni? Mond neked esetleg valamit az a szó, hogy betonpor?
A szája lebiggyedt, fülei vörösre váltak.
— Ő mondta el neked?
— Megmutatta nekem azt a tündéri fotót. Igazán jól sikerült!
— Ne légy cinikus! Én az egészet nem így terveztem. De a dolgok kicsúsztak a kezemből. Értsd meg, hogyha én nem vagyok, az az ember már régen halott! Szüksége volt rám! Amíg te tudja fene, hogy hol utazgattál, addig neki rám volt szüksége. Olyan elesett volt, olyan szerencsétlen! Ahogy te is mondtad, talajvesztett. Segíteni akartam rajta. A fenti lakás éppen üres volt. Bérbe vettem. Segíteni akartam, de fogalmam se volt hogyan. Képtelen voltam megérteni az őrületét. Gondoltam, csakis egy dolog segíthet, csak egy dolog vihet hozzá közelebb, ha magam is úgy élek néhány napig, ahogy ő él. Vettem egy fúrógépet és én is fúrni kezdtem. El sem tudod képzelni, hogy micsoda szőrnyű, kimerítő, idegtépő munka. Elképzeltem, hogy az életem azon múlik, hogy mit találok a falakban. Csodálom, hogy neki volt energiája hetekig ezt csinálni. Én a második napon már remegtem a kimerültségtől. Szörnyű volt!
És akkor átfúrta a falat. És átjött, rám talált. Boldoggá tudtam tenni. Szüksége volt rám és be kell vallanom, hogy nekem is rá. Nehéz ezt elmagyarázni… Nem tehettem meg, hogy kihátrálok a képből. És a dolgok magukkal ragadtak és sodortak. Reméltem, hogy mire hazajössz, az egészet valahogy rendbe tudom majd hozni. De valahogy soha nem jött össze a dolog. Tudom, most dühös vagy. De remélem idővel majd nekem fogsz igazat adni…
— Lefeküdtél vele? — kérdeztem fakó, remegő hangon. — Lefeküdtél vele?
— I…igen, néhányszor. Értsd meg, hogy nem tehettem mást!
A szám teljesen kiszáradt. A düh, amit eddig éreztem, eltűnt, és csak űrt hagyott maga mögött. Jéghideg űrt. Csak egy héj voltam, ami tökéletesen üres belül. Remegő lábakkal, szomorúan hagytam ott a szobát, amit szinte teljesen betöltött Melinda könnyes arca. Kiléptem a lakásból.
Az este üres-hidegen vett körül. Beültem a kocsiba, felkapcsoltam a reflektorokat, beindítottam a motort és kihajtottam a városból, ki az országútra. Vadul száguldottam. Fogalmam sem volt, hogy merre megyek, csak követtem az utat, hagytam hogy vezessen. Útközben kifogyott a benzin. Beálltam egy benzinkúthoz. Amíg a kutas feltöltötte a kocsit, a kút boltjában mindenféle hülyeséget összevásároltam. Aztán beőgyelegtem egy közeli szupermarketbe. Úgy éreztem, hogy a vásárlás megnyugtat. Fogalmam sem volt, hogy mit rakok a kosárba; mindenfélét lekapdostam a polcokról. Tele szedtem a kosarat. Amikor már nem bírtam többet belegyömöszölni, kifizettem a számlát, beöntöttem az egészet a kocsiba és tovább robogtam.
Nem tudom mennyi idő telhetett el. Nem érdekelt az idő. Az a tűz, ami eddig hajtott, lassan alábbhagyott. A lángok eltűntek, de a parázs még sokáig égetett. Lelassítottam a kocsit és lehajtottam a sztrádáról. Befordultam egy mellékutcába, áthajtottam egy falu vidáman lüktető fényein. Találtam egy földutat és ráfordultam. Megálltam. Kiszálltam a kocsiból és leültem a fűre.
Telihold volt. A teliholdat bámultam; tisztán látszottak rajta a kráterek. A hold a körülöttem magasodó fáknak különös, kísérteties árnyékot kölcsönzött. Lassan kezdtek visszatérni az érzékeim. Az első dolog amit éreztem, a mardosó éhség volt. Reméltem, hogy a bedobtam a kosaramba valami ehetőt is. Felkászálódtam, oda mentem a kocsihoz, kinyitottam a csomagtartót, hogy keressek valamit abban a rakásban. Kotorásztam a sötétben. És egyszer csak valami olyasmi akadt a kezembe, amitől megfagyott az ereimben a vér. Előhúztam az árnyékból. A holdsugár nevetve csillant meg a kezemben tartott csinos kis fúrógépen.
