Próféciák a jövőből – a boldog és a boldogtalan

Próféciák a jövőből – a boldog és a boldogtalan

Minden egyensúlyi állapotot meghaladó környezetszennyezés, illetve környezetpusztítás az emberi lélek problémáiból ered… az emberi boldogság fokozása nélkül nem képzelhető el a Természettel való egyensúly. (Dr. Dittrich Ernő: A jövő neve élet)

A minap megnéztem Leonardo DiCaprio az Özönvíz előtt című filmjét, melyet, mint az ENSZ klímaválságért felelős béke nagykövete, két éven át forgatott. Megrázó erejű, tényfeltáró film. DiCaprio végigjárta az olvadó gleccsereket, a pálmaolajért felégetett esőerdőket, a kátrányhomokért letarolt kanadai erdőségeket; felkeresett politikusokat Miamiban, ahol már most küzdenek az óceán áradásával, elment Kínába, ahol Peking környékén már nem lehet levegőt venni a szmogtól, és elment Indiába is, ahol látta, hogy a veteményre 5 óra alatt lezúdult fél évnyi eső hogyan semmisíti meg az ott élők életkilátását egyetlen nap alatt.

Miután beszélt többek közt a Pápával és az USA akkori elnökével is, így szól az emberekhez:

Közös otthonunkat komoly csapás érte. Remélhetőleg mindenki rájön majd, hogy mindig van kiút. Hogy mindig változtathatunk. Annak jeleit látjuk, hogy hamarosan fordulóponthoz érünk… Önök a Föld utolsó nagy reménye. Kérjük Önöket, hogy védjék meg a Bolygónkat. Különben mi, és a többi élőlény is odaveszünk.

Ezt a filmet kb. 8 éve forgatta. Azóta folyamatosan és rohamosan romlik a helyzet. Az ökológusok szerint az emberi faj a kihalás küszöbére érkezett. Kb. még 17 évünk maradt, hogy mérsékelhessük a katasztrófát. Várhatóan még 30 év, és összeomlik a mezőgazdaság… A fiam most 16, a lányom 13. Nekik már ezek szerint, ha lesznek is gyermekeik, az éhezés, az anarchia marad rájuk? Ó, Istenem!

A fiam épp egy lepusztult, poszt-apokaliptikus világban játszódó számítógépjátékot játszik – szinte minden nap órákig tolja a szünetben. Megtiltsam neki? Ezzel vajon mit érek majd el? Amúgy van ilyen játékból több tucat a neten. Pár ezer forint egy ilyen, és eszméletlenül szép a grafikája, tényleg alig lehet otthagyni. De milyen jövőt vetít ez a fiatalok elé!? Mit teremtenek majd, mit akarnak majd látni azok, akik ebben élnek? Apropó, a fiam korosztályából már jó páran alkoholfüggők. Amikor hazaérnek, akkor végre beléphetnek a virtuális világba, ölhetik halomra a szörnyeket. Az egész napos frusztrációt valahogy le kell vezetni.

Aztán eszembe jutott, hogy nem tehetem meg azt sem, hogy elektromos autóra cseréljem a 20 éves benzines autóm. És azt sem, hogy lecseréltessem a házam tetején a cserepet, mert a 30 éves omladozó cserepekre sajnos nem tehetek rá napelemeket. Szóval sok-sok milliót kellene keresnem még, hogy megtehessem, amit érdemesnek látok megtenni, hogy legyen a fiamnak és a lányomnak valami élhetőbb jövője. El kellene vállalnom valami plusz munkát, igen. De hát már így is alig pihenek! Basszus!

De persze, ha belegondolok abba, hogy milyen környezetszennyező a napelem gyártása, vagy az elektromos autók akkumulátor gyártásához milyen brutális a lítiumbányák környezetszennyezése, és hogy az autók töltéséhez is fát és szenet égetnek úgy 50%-ban ma Magyarországon – nos, még jobban elkedvetlenedtem. Akkor mi marad nekem, mit tehetnék? A szelektív szemétgyűjtés, amiről tudom, hogy utána összeborítják az egészet, majd a 90%-a megy a kommunális hulladékba?

Lerogytam egy vaskos uszadékfára a Duna parton, és csak néztem a kavicsok felett imbolygó vizet. Kisütött a nap. Egy vízisikló úszott el előttem, végig a part mentén, folyásiránnyal szemben. Talán kishalra vadászott. Aztán sűrű füstöt böfögve, nagy hanggal elment egy viharvert, öreg szárnyashajó. A víz hullámai elszelídültek. Én ott maradtam, csendesen. A víz időtlenül, finoman simogatta tovább a már amúgy is fényesre és kerekre simított kavicsokat. Kiemeltem az egyiket, forgattam a kezemben. Aztán megmostam a Duna vizével az arcomat.

És akkor beugrott: de hiszen jól vagyok! Van egy csodálatos párom, két nagyszerű, egészséges gyermekem. Van hajlékom, és van mit ennem is. Sőt, tudok adni az embereknek: tartani egy-egy jógaórát, ahol átélhetik, hogy most jobban vagyok, könnyedebb az életem. Vagy elvihetem őket az erdőbe, és megmutathatom nekik, hogyan segíthetik őket a fák. Hogyan csendesíthetik el épp azt a zaklatottságot, kilátástalanságot, ami engem is most elővett, és hogyan töltődhetnek fel életörömmel.

És akkor ráláttam a csapdára is, melybe belesétáltam az imént, és amelybe újra és újra belesétálunk, és ami ezt az egész katyvaszt okozta, amiben épp ülünk. Ez a csapda kicsavarja az emberből szegény hitének utolsó cseppjeit. Ez a csapda az, ami azt üvölti az ember fülébe: keress még többet, dolgozz még többet! Sose legyél elégedett! Nincs rá pénzed? Majd a bank ad. Lehet már most elektromos autód. És onnantól a banknak robotolsz. Még többet, és még többet! Hiszen épp válság van, szaladnak el az árak is! Ó Istenem! Ez az, pont ez az, ami boldogtalanná tesz. És ez a boldogtalanság vesz rá, hogy többet hajtsak, többet fogyasszak, sokkal, sokkal többet – mert ha már ennyit gürcölök, legalább ez a sör, ez a kis szórakozás, ez a nyári repülőút jár nekem, hát nem igaz! Jár nekem, de keserű, boldogtalan maradok tőle. Boldogtalan a sörtől, a vásárlásoktól, a nyári nyaralás után is, reménytelenül boldogtalan.

Teljesen igaza van Dittrich Ernőnek, amikor A jövő neve élet c. könyvében azt írja, hogy az emberi elégedetlenségből és boldogtalanságból származik a klímaválság egésze. Ez a forrása, igen. Tehát, ha változatni akarunk a jelen helyzeten, nem új tetőért, új autóért kell gürcölnünk! Persze, ha megtehetem, és úgy gondolom, ezzel csökkenthetem a rám eső CO2 emissziót, érdemes változtatni. De ha mindez a benső feszültéségeimet, a boldogtalanságomat fokozza, akkor mindezzel épp a klímaszakadék felé lökdösöm magam, és minden embert.

Bhután egy olyan ország, ahol nem az egyre nagyobb GDP elérése a cél, hanem az egyre nagyobb össznépi boldogság elérése. És Bhután az egyetlen olyan ország, amely nem CO2 kibocsátó, hanem elnyelő.

És ekkor eszembe villant az is, mit mondott egyik kurzusán Dr. Szvámi Mudrarúpa jógi:

A végső orvosság a magas vérnyomásra: a boldogság.

És nem csak a vérnyomás betegségére, hanem a kollektív betegségünkre, a klímaválságra éppúgy.

Hányszor éltem már meg hasonló gödröket. És hányszor éltem már meg azt is, hogy a rendszeres jógázás épp azt hozza, hogy szinte pár óra alatt kiemelkedem a gödörből. Ezt nem én cselekszem már. Egyszerűen megtörténik velem. Nem a jógaszőnyegen történik a lényeg, hanem azon kívül. És amikor megtörténik, visszatér a remény, akkor felállok, felegyenesedem. És folytatom az utam. És akkor világosan láttam már azt is, miről beszélt Szvámi Satyananda, amikor azt mondta, hogy a jóga célja a boldogság.

Ezen a ponton eszembe jutott: de hisz épp fordítva van! Az ember beleragad ebbe az anyagi világba, és már-már elhiszi, hogy egy halandó, esendő, reménytelen, magányos lény. Pedig épp fordítva van! Halhatatlan lélek, aki kapott egy testet. És aki csöppet sem magányos! És aki szituációk sorát kapja itt, hogy fejlődhessen. Szituációk sorát, mint most ez a klímaválság. Hogy egyenként és egymást erősítve megjelenhessen bennünk a remény, és megérthessük: a boldogság az, ami kiemel a gödörből, és nem az újabb technológia.

Az egyik Upanisadban a bölcs mester az embert egy lámpáshoz hasonlítja, amire rászáradt a sár. Amikor a sárra fókuszálsz: boldogtalan vagy. Amikor a fényre, belül: megtörténik a csoda. Így győzzük le egyenként, és együtt a démonainkat. Így ébredünk tudatára a boldogságunknak, ami teljesen független autótól, napelemtől, jövőtől. És pont az így előhívott boldogság, mely lényünk alaptermészete, alaprezgése, ébreszti bennünk azt az erőt, azt a közös, összehangolt erőt, miből kinyílik egy egyensúlyba hozott, megtisztult, sokkal boldogabb világ.

Elmosolyodtam, felálltam az uszadékfáról, végignéztem a Dunán. Láttam a Börzsöny számomra oly kedves hegyeit. És tudtam biztosan, hogy jó úton vagyunk. És hogy csöppet sem vagyunk egyedül.

De hiszen épp erről írtam Az öt fa című könyvemben is! Hogyan felejthettem el, hiszen pár hónapja még aktívan benne éltem! És ekkor eszembe villantak Bóna László szavai is, aki, miután kiolvasta, ezt írta nekem:

Most értem a végére a könyvének – nagy utazás volt térben és időben, a külső tudásban és a belső saját világban – valóban beavatásként működik a szöveg, a könyv szándéka szerint beteljesíti a hivatását. Szeretnék gratulálni hozzá. Nagy munka volt. Egy bárkaépítés.

Na, és most hogyan tovább? Komolyan mondom, ki fogok menni a Szűz-Halak egyik tájtemplomába, és leülök egy olyan fához, amely képes hordozni magában a visszafelé áramló időt. Vannak ilyen fák. Az ilyen fák segítenek abban, hogy kapcsolatba kerüljünk azzal a jövővel, ahol a világunk már meggyógyult. És ami hozzám érkezik, ha több annál, mint amit Az öt fában leírtam, ígérem, megmutatom.

Próféciák a jövőből – a szivárványemberek

Próféciák a jövőből – a szivárványemberek

„A legnagyobb klímavédelem, ha lelki fejlődésedet állítod életed középpontjába.”
– Dr. Dittrich Ernő (Pécsi Tudományegyetem)

– Nem kíméllek. A helyzet úgy áll, hogy egy robogó autóban ülünk, és padlógázzal rohanunk a klímakatasztrófa szakadéka felé – mondja klímakutatással foglalkozó tudós barátom. Komoran bólint, majd hozzáteszi: – Ha a fékre taposnánk, akkor is a szakadékba zuhanna az autó. Mert ott van a soktonnás tehetetlenség. Az a rengeteg üvegházhatású gáz, amit fékevesztett száguldásunkban kiokádtunk, fajtájától függően 50, de akár még 200 évig is melegíti majd még a bolygót. – Aztán rám emeli szomorú, mélybarna szemét, és látszik rajta, nem érti, miért mosolygok magamban.

– Nézd, a 2015-ös klímaegyezményt azzal a céllal írta alá sok nemzet – folytatja lendületesen –, hogy 2 ᵒC alatt tartsa a Föld felmelegedését, de igazából 1.5 ᵒC lenne a biztonságos. Bár úgy tűnik, hogy a rá kiszabott normát az EU és az USA is teljesíti, de csak amiatt, mert eszméletlen nagy környezetszennyezést finanszíroznak a Föld túloldalán. Exportáltuk a környezetszennyezést Kínába és Indiába, ahol az üvegházhatású emisszió exponenciálisan növekszik, a nyugati világ fogyasztási őrületének köszönhetően. Ma már 1.1 ᵒC átlag felmelegedésnél járunk, és minden jel arra mutat, a katasztrófa elkerülhetetlen – szakállába túr, beharapja az alsó ajkát, majd lepillant a poharában lévő sör utolsó, megmelegedett kortyára. Felhajtja, a pohár szárazon koccan az asztalon. Megköszörüli a torkát, majd folytatja:

– Minden hónapban eltűnik egy Berlin méretű erdő – fák milliói, amelyek megköthették volna a CO2-ot, amelyek hűtötték volna a talajt. A jégsapkák olvadásával a Föld egyre több napfényt fogad magába. Az olvadó, tengervízzel keveredő édesvíz nem csak megemeli a tengerszintet, országokat árasztva el, hanem leállítja a fő óceáni áramlatokat, és ezáltal drasztikusan megváltozik az éghajlat minden régióban. Ez pedig ahhoz vezet, hogy végül megolvad a permafroszt, amely alatt hihetetlen mennyiségű metán halmozódott fel. Ha ez kiszabadul a légkörbe, elszabadul a pokol.

Hallgatunk mindketten. Ő a szakállát tekergeti idegesen, majd rápillant a söröspoharára, figyeli a perem körül rászáradt habot. Aztán rám néz, és ismét nem érti, amit lát.

– Nem hiszed? Hárítasz te is.

– Dehogy! Gondolom, ezek tudományos evidenciák. És hát érezzük már a bőrünkön. Perzselően forró nyarak, és szárazság. Aztán hirtelen özönvízszerű esők. Vagy épp, mint a trópusokon. És minden évben 3-4 olyan óriási erdőtűzről kapunk hírt, mely korábban jó, ha száz évente csak egyszer pusztított.

– Így van. Tudod, amikor a permafroszt megolvad, és ez nagyjából 30 éven belül bekövetkezik, megszűnik a földi élet 99.9%-a. De már előtte elindulnak majd a 100 milliós éhező tömegek. Legfeljebb ha 30 vetésünk és aratásunk maradt. Azon töprengek, mit fog csinálni az országunk kormánya, már ha lesz még ilyen, amikor nem pár ezer, hanem sok 10 millió menetült éhező és kétségbeesett ember sáskahada örvénylik majd a határainál? Hidd el, a koronavírus válság és az utána felbukkanó agresszióhullám pici fodor csak a Balaton felszínén ekkora cunamihoz képest. – Felsóhajt, hosszan néz rám. – Most már hárítasz, gondolom. Azt gondolod magadban, ez biztos nem így lesz, majdcsak kitalálnak valamit a tudósaink. Ilyesmit gondolsz, nem? – fürkészi a szemem.

– Tudod, én teljesen mást látok magam előtt. Hullámzó, végtelen erdőket, és embereket, akik társként kezelik a fákat. Olyan embereket, akik átérzik egységüket mindazzal, ami él, olyan embereket, akik mélyen tisztelik az életet. Egy egyensúlyba hozott Bolygót látok magam előtt.

– Mindig idealista voltál – legyint.

Elmosolyodom.

– Kérsz egy kis vizet?

– Söröd már nincs?

– De, van.

– Na, halljuk! Tölts a vízből és halljuk! Csak azt tudnám, hogy csinálod.

Megvonom a vállam. Az üvegkancsóból tiszta forrásvizet töltök neki. A víz boldogan járja dervistáncát a pohárban.

Szivárványemberek. Hallottál már róluk?

A fejét rázza. – Ezt most te találtad ki, ugye? Túlteng az írói fantáziád.

– Persze! Ugyanakkor mégsem. Ők tényleg léteznek. A csíra már megmozdult bennünk. Valójában mindig is jót akartunk egymásnak. Gondolj csak bele, semmi sincs, ami olyan jó lenne, mint másoknak segíteni a bajban, igaz?

– Folytasd! – kortyol aprókat a vízből.

– A tudósok jóslata pontos lenne, ha nem hagytak volna ki valami nagyon lényeges komponenst a számításból. A szivárványembereket, akik ott élnek mindannyiunk szívében.

– Vágyakozni lehet, de az nem elég – sóhajtja.

– Egyetértek. Azonban a teremtő kívánság az ember egyik legfontosabb ereje. Látnunk kell, sőt, át kell éreznünk, milyen lesz a jövő. Az a jövő, amit választunk, ahol jó élni. Látnunk kell a jövőben magunk, úgy, hogy összhangban élünk a Természettel – vagyis önmagunkkal – mert rájöttünk, sosem voltunk tőle különálló létezők.

Megérintek egy fát, és átérzem az erdő egészét, és átérzem, hogy a fák társuknak fogadnak. Egy gazdag pillanat alatt, egyetlen fa érintésétől megtelik jókedvvel, friss energiákkal a lényem. Kipihent leszek és érzem, pezseg bennem az életöröm. Hát persze, hogy tisztelem az élő Természetet! – Önmagam részeként tisztelem.  Ezt lélegezzük be, és amit kilélegzünk, amit teremtünk, az valóban segítő és építő.

– Mondom én, idealista vagy. Hogy jutnánk idáig? Nincsenek rá évezredeink. Legfeljebb, ha 17 évünk maradt. Na?

– Tudod, olyan ez, mint a fázisátalakulás. Melegíted a jeget, és látszólag semmi változás, a jég kemény jég marad. Aztán egyszer csak átalakul, olvadni kezd, és megjelenik valami teljesen új, a folyékony, csillogó víz. Erről beszéltél az imént, ugye? – pillantok a szemébe.

– A változás hirtelen jön – bólint.

– De ugyanez visszafelé is működik. Egy ember, aki megemelte a tudatossági szintjét és ezzel megemelte az életenergiáját, sokat tesz a többiekért. Egy ember, aki rendszeresen elcsöndesedik, meditál, vagy mindfulnesst gyakorol, és megengedi, hogy a fák és az erdő segítse ebben. Egy ilyen ember több száz, vagy több ezer embertársa tudatosság- és energiaszintjét emeli meg. És mivel meditálnak, és egyre többen teszik ezt, teremtő összhangba is kerülnek. És a többiek, akik még nem tesznek így, öntudatlanul elkezdenek másképp dönteni a mindennapjaikban: egyre ritkábban vesznek például egyszer használatos divatos ruhákat, vagy más olyan termékeket, melynek brutálisan nagy az ökológiai lábnyoma. Hamarosan ott lesz minden terméken, mekkora az ökológiai lábnyoma, épp mint most a kalória. Amikor zöldséget vagy péksüteményt vesz, nem teszi majd műanyag vagy papírzacskóba, van ugyanis nála egy erre alkalmas, újra és újra használható szövetzsákocska. Vagy épp biciklire száll, amikor csak teheti, autó helyett. Milliárd apró döntés nap, mint nap.

És persze ezzel együtt egyre többen tudatosítják, hogy jól létük, jó közérzetük kulcsa, ha tesznek önmagukért aktívan. Ha törődnek testük és lelkük ápolásával, és elkezdenek naponta jógázni, meditálni, Tai-Chit, Csikungot, vagy más hasonló tudatosság- és energiaszint emelő technikát gyakorolni. Ez pedig tovább erősíti a pozitív változást körülöttünk. Nem csupán a szakadék felé rohanó autó fékjére lépünk, hanem összhangban az autó csökkenő sebességével elfordítjuk a kormánykereket. Ez az a dimenzió, amiről a tudomány eddig megfeledkezett.

– Jó, tegyük fel, hogy lehetséges – kortyolgatja a vizét tovább tudós-ökológus barátom. – De ne feledkezz el arról, hogy a változásnak az ember ellenáll. Az ego benntartja a keréknyomban. Az alkoholista alkoholt akar. A zajhoz szokott ember a strandra is kiviszi és bömbölteti maga mellett a zenét. És ha erdőbe megy, egy tiszta környezetbe, ott is kiabál, szemetel és dohányzik.

–  Jól látod. De tudod, csak addig áll ellen, amíg kényszert érez magában. Lehet ez külső kényszer, de lehet belül is, egy hozott és tudatlanul működő emlék, egy hamis, megbetegítő képzet. Ám minden betegség lehetőség a változásra. Azt a jövőt, amiről beszéltem, nem lehet kikényszeríteni. Viszont megszületik a maga egyszerűségével és természetességével. Így gyógyulunk.

– Ha nem a kényszer, akkor mi lesz az, ami erre az összehangolt változtatásra ráveszi az embereket?

– A feleségem vart régi függönyökből egy csomó zsákocskát. Vagy egy tucatszor mondta nekem, hogy abba szedjem a pékárut vagy a répát, és ne tépjek le emiatt újabb műanyag zacskót. Mégis, újra és újra elfelejtem.

– Na látod, még te is!

– Így van. Viszont amikor abba szedem, és így nem kell otthon a kukába dobni egy újabb műanyag vagy papírzacskót, büszke vagyok magamra. És ez megerősít abban, hogy egyre jobban figyeljek.

– Azaz?

– A szivárvány lényege a színek spektruma. Az ember választhat. Szabadon. Minden döntésemmel szavazatot adok le, fordítok a kormánykeréken – ezt fontos tudatosítani. Azonban felszabadítom embertársaimat. Választhat így is és úgy is. Választása egy szín a spektrumból, ám választásának hatása van. Én magam is olykor olyan megoldást választok, ami nem épp klímabarát. Azonban felszabadítom a többieket, és ezzel magamat is. Vádak helyett, ego növelő „én különb vagyok” ítéletek helyett, mely engem felemel azon az áron, hogy másokat mélyre nyom. És ez a szabadság így felhajtó erővé válik, és azt eredményezi, hogy egyre nagyobb örömmel és egyre gyakrabban hozok olyan döntéseket, ami mindenkinek jó. És így, még ha autóztam is a nyaralásunkra jövet-menet pár száz kilométert, tudom, kompenzálhatok: például fákat ültethetek. És egyszer csak a dolog átbillen, és 30 év múlva már egy zéró emissziós autóban robogunk dús erdőkben, tiszta folyókkal ékes, fellélegző, újjászületett világban. És tudod, mit érzek?

– Mit? – teszi le a kiürült poharat.

– Büszkeséget. Rád, és minden embertársamra büszke vagyok, akikkel mindezt létrehoztuk. És érzem a többieket, gyermekeim pillantását, unokáim boldogságát, ahogy mélyeket lélegeznek a tiszta levegőből.

És érzem a fákat is. Hozzáérintem a jobb kezem egy juharfa érdes törzséhez, és megérzem az egész erdőt, ahogy együtt lélegeznek, és együtt örülnek velem. A juhar levele egy nagy ötujjú, simogató tenyér. Határtalan, felemelő, végtelenül tágas élmény! – Elhallgatok. Aztán rápillantok. Mosolyog, látom mélybarna, fénylő szemén.

– Kérsz még egy pohár sört? Vagy inkább töltsek még egy kis forrásvizet?

És amit látsz, megtapasztalja majd a világ, és tanúbizonyságot tesz majd amellett. Tehát a világnak csak a te gyógyulásodra van szüksége, hogy meggyógyulhasson.” A csodák tanítása

Ajánlott irodalom:

Dr. Dittrich Ernő: A jövő neve élet. Megoldás a klímaváltozásra, avagy a változás 6 programja (Magyar klímavédelmi kft, 2022.) Részletekhez katt ide!

Dr. B. T. Aila: Az öt fa – misztikus regény (Gajarti Könyvkiadó, 2023.) Részletekhez katt ide!