Szerző: Bükki Tamás | 2024. jún 27. | Spirituális hangos novella
“Ott kezdődik a betegség, ahol az egyénnek valamilyennek lennie kell, ahol látszani kell valamilyennek… Az egészség pedig ott kezdődik, ahol képesek leszünk azt is látni, amit saját szemünkkel eddig nem tudtunk. A valóság nem egy közmegegyezésen alapuló illúzió.” (Bóna László: Párhuzamos valóságok – a hermetikus homeopátia alapjai)
Megrendítő. Felkavaró! Lelkesítő. Bátor és őszinte – ezek a szavak jutnak eszembe Amir Ahmed Nasszar: Én és az Iszlám c. önéletrajzi könyvéről. Amir egy szudáni afro-arab muszlim családban nő fel, és ahogy növekszik, egyre kétségbeejtőbb számára a kontraszt: egyrészt ott az ő szeretett Iszlámja, a Korán felemelő tanításai, a napi öt csodálatos ima, és ezzel kontrasztban, erre hivatkozva mégis muzulmán öli a muzulmánt, diktátorok élvezik sok évtizedes rémuralmukat Irakban, Iránban, Egyiptomban, Tunéziában, Szudánban, tele vannak a börtönök megkínzott emberekkel. És ott az újra és újra fellángoló, ősi és kegyetlen Izrael-Palesztin gyűlölködés. Miért, miért, miért?! – kérdi egyre kétségbeesettebben Amir. Majd álnéven blogolni kezd, és súlyosan bírál minden agressziót, szélsőséget, vallási fanatizmust. Amir hamarosan az ezredfordulót követő időszak legismertebb arab bloggerévé válik.
Az Arab Tavaszt, a muzulmán világ diktatúrát és elnyomást megelégelő népforradalmát 2011-ben Amir és egyiptomi, tunéziai, libanoni, iraki, iráni blogger társai indították be, milliókat mozdítva meg. 100 ezrek özönlöttek pl Egyiptom utcáira, követelve a rezsim leváltását. Sorra buktak meg Tunézia, majd Egyiptom diktátorai. Azután 2012-ben elkezdődtek a megmozdulások sorban Líbiában, Jordániában, Szaud-Arábiában, Szudánban, Szíriában. A forradalom a facebookon, twitteren indult, a bloggerek táplálták, ráébresztve az arabok millióit, hogy ez így nem mehet tovább. Elegük lett, hogy más mondja meg nekik, néhány vallással és vagyonnal összegabalyodott politikai vezető, egy külső autoritás, mi a jó és mi a rossz, és hogyan kell viselkedni.

A jószándékú embereknek elegük van világszerte a gyűlölködésből, és belülről, saját elhatározásukból szeretnék tenni a jót. Függetlenül attól, hogy az Egyesült Államokban, Magyarországon, Ukrajnában, Oroszországban, vagy épp Izraelben, Irakban vagy Pakisztánban él-e az ember.
Távol áll tőlünk? Végül is csak itt történik mindez, ezen a pontnyi bolygón, épp most is, pl. a Földközi tenger partvidékén. És ha ez sem elég, gondolj csak a Covid-őrületre. Ott nem a hatalom mondta meg neked, egyik napról a másikra, hogyan kell tisztességesen viselkedned? Hogy mi a jó és mi a rossz?
Amir végül elfordul az Iszlámtól, egy fájdalmas válásban, hogy végül belülről, újra rácsodálkozhasson, és szívébe ölelhesse a teljességet, melynek egyaránt része egy palesztin és egy zsidó is.
„Az egészség pedig ott kezdődik, ahol képesek leszünk azt is látni, amit saját szemünkkel eddig nem tudtunk. A valóság nem egy közmegegyezésen alapuló illúzió.” – mondja Bóna László.
Alább két, úgymond spirituális írásomat találod, a Részegséget és a Másnaposságot. A közös bennük az, hogy egy olyan világot képzeltem el, ahol egy külső hatalom mondja meg, mikor és hogyan szabad örülnünk, szeretnünk vagy épp gyűlölködnünk. Két olyan világot, ahol kívülről jön, mi a jó, a helyes.
A Részegségben azt az illúziót járom körül, hogy a technológiai fejlődéssel egy jobb élet teremthető, azt a szándékot, hogy a technikával majd elkerülhető lesz a világban található sok-sok szenvedés, agresszió és erőszak.
Az első novella, a Részegség, ezzel az életélménnyel rokon. Az Arab Tavasz az interneten indult útjára. Ugyanakkor már készen áll az új facebook, a Multiverzum, sőt, ki van dolgozva az a technológia is, hogyan kapcsolják a számítógépeket össze az agy neuronjaival. Hová vezethet ez? És hogyan ragyoghat fel belülről, minden elnyomás ellenére, gyönyörű emberségünk?
Olvasd el vagy hallgasd meg a Részegséget alább!
Majd katt ide, és hallgasd meg a Másnaposságot is.

B.T. Aila: Részegség
„Ahogy telnek az évtizedek, a sok milliónyi ember vágya, hogy elmeneküljön egy képzeletbeli világba, csak egyre fokozódik. A számítógépes játékok kifinomultsága a realitás olyan szintjeit fogja elérni, amelyről ma még nem is álmodunk.… Egy szuper számítógép valós időben fogja programozni és folyamatosan adaptálni a játék jeleneteit és cselekményeit az egyedi játékos gondolati és emocionális visszajelzése szerint. Minden játékos a saját személyes világában fog élni. Ez a számítógépfüggő emberiség végső leválásához fog vezetni.” /Paul Emberson: Ember vagy számítógép/
Felnyílt az éjszaka koporsója. Testemet átjárta az ébredéssel mindig együtt járó elektromos borzongás, ami hamar felébresztette szunnyadó idegeimet, átmasszírozta izomrostjaimat, serkentette mirigyeim működését és beindította az emésztőrendszeremet is. Kikászálódtam a szarkofágból.
A szoba olyan mértékben világosodott, hogy ne erőltesse meg a retinámat. A falak mályvaszínűek voltak ma reggel. Ezek szerint ehhez volt ma reggel kedvem. A gép tudja, hiszen látja a vágyaim. Úgy alakítja életemet, hogy az nekem a legkellemesebb és legjobb legyen. A mályvaszínű falak valóban érdekesek voltak. Érdekes, hogy szeretem a mályvaszínt!
Az ebédlőbe menet be akartam pillantani feleségem szobájába, hogy megnézzem, felkelt-e már. Az agyamban azonnal megcsendült a hangja. Azaz épp olyan volt, mint az ő hangja:
– Az irodába mentem, drágám. Sok munkám van mára. Nagyon későn jövök, szia.
Beléptem az ebédlőbe és leültem az étkezőasztalhoz. Elém csúszott egy szűrkészöld kocsonya kocka, amely tartalmazta a szervezetem számára fontos fehérjéket, szénhidrátokat, zsírokat, vitaminokat és ásványi anyagokat. A szürkészöld kocsonya kockát csak egy pillanatig láttam, majd a tányéron egy gőzölgő tükörtojás jelent meg egy nagy szelet friss kenyér társaságában. Az akaratomnak megfelelően feltehetőleg. Ezek szerint ma reggel tojásra vágytam. De mi volt ez a fáziskésés? A fülemben máris megcsendült az életnarrátorom hangja:
– Elnézésedet kérem, de az akaratvizuális szinkron generátora megsérült. Ki kellett cserélni pár alkatrészt, de a széncsövecske szintetizátor is megsérült. A mikroalkatrész utánpótló-centrumban pedig torlódási fennakadások voltak. Mindez 1.23 másodperces szinkroncsúszást eredményezett. Jó étvágyat!
Belapátoltam a tojást. Az íze semmivel nem volt rosszabb, mint szokott. Most kissé füstölt íze is volt. Hm, ezek szerint ezt kívántam. Tudja a gép!
Kiléptem a lakásból és belefészkeltem magam a búra foteljébe. Normális esetben ahhoz, hogy munkába menjek, nem kell kilépnem otthonról. A feleségemnek is otthon van az irodája meg nekem is. Hála a tökéletes Virtuális hálózatnak, szinte senkinek nem kell elhagynia az otthonát ahhoz, hogy napi munkáját elvégezhesse. Az utazás általában csak idő- és energiapocsékolás. Ma azonban kivezényeltek észak-Afrikába, ahol a Cég átadja majd a Világkormánynak az első agytemetőt. Mivel én terveztem a tudáskinyerő magját, a Cég ragaszkodott, hogy ez alkalommal személyesen is jelen legyek.
Amint rám zárult az üveggömb és elhelyezkedtem a fotelban, megremegett és szétmosódott körülöttem a táj. A fülembe pedig lágyan megcsendült életnarrátorom hangja és rögtön megválaszolta kimondatlan kérdésemet: 20 perc és 33 másodpercig fog tartani az utazás. Majd kivilágosodott előttem az üvegbúra és kedvenc videoklippem izzott fel a látszólag hatalmassá tágult térben. Ezek szerint már megint erre a klippre vágytam. Jó ez a klipp! Valóban jó! Érdekes, hogy ennyire szeretem.
Az agytemetőt a Szaharába építettük; harminc négyzetkilométer nagyságú, kibetonozott teknőről van szó, amelyet teljesen feltöltöttünk egy speciális, sűrű és átlátszó, kocsonyás állagú közeggel. A kocsonyás közeg fölé daruszerű, mozgatható hidak nyúlnak. Ezekről dobják majd le a mára már fölöslegessé vált emberi agyakat. Az agyakat, melyeket ma még Önök is otthon tárolnak az üvegtartályokban. Az agytemetőbe a tervek szerint minden világpolgár (így Ön is) meghívót fog kapni majd, hogy elvihesse oda a mára már fölöslegessé vált agyát, majd szertartásosan belehajíthassa, természetesen egy Ön által szimpatikusnak tartott helyen. Az agyát, miközben zuhan a kocsonyával töltött betonteknő felé, az általam tervezett tudáskinyerő még egyszer elemzi majd és kiszippantja belőle a még kinyerhető (a társadalom számára fontos) információt. Aztán az agy megmaradt, halott szövete az átlátszó kocsonyába fúródik és ott marad örökre. Újjászületés napján természetesen majd kijöhetnek ide újra és újra, és megnézhetik eltemetett agyukat. A gépek szerint erre erősen fogunk majd vágyni. Ezért, pszichológiai okokból vetettük el az agyak elhamvasztásának gondolatát, és helyette létrehoztuk az agytemetőt. Méltó dolog ez a Homo Sapienshez – nem gondolod? – próbált felvidítani az életnarrátorom. Mivel hormonokat is adagolt hozzá, tökéletesen sikerült.
Az átadáson kezet szorítottam néhány emberrel, akiket életnarrátorom sorban bemutatott. Mindegyiknek merev volt az arca és egyformán nagy, kövér tokájuk volt. Mindegyikük egyforma, grafitszürke öltönyt viselt. Amikor megkérdeztem az életnarrátoromat, hogy mindig ilyen szürkék-e ezek az emberek, válasz helyett csak kacagott, és ettől fogva minden magas rangú képviselő tarkabarka ruhában jelenített meg előttem. A világelnök beszéde nem kötött le túlságosan. Ennek megfelelően beszéde felgyorsult, majd lassan beleveszett az érhetetlenség zúgásába és csak akkor lassult le megint normális ütemre, amikor az én nevemhez ért a felsorolásban. Felálltam és meghajoltam a többi ember felé. Aztán újra felpörgött a szöveg, hiszen az egész nem érdekelt. Gondolatban máris elkezdtem foglalkozni a következő projekttel, amit rám bíztak a Cégnél – büszke vagyok arra, hogy a lehető legnagyobb hatásfokkal dolgozom.
Gondolataimból életnarrátorom hangja ébresztett fel:
– Mennünk kell. Ledobják az első agyat az temetőbe. Igaz szertartás lesz.
– Igaz?
– Igaz és jó. Hát persze! Látni akartad.
Igen? Hát… jó – és elindultam.
A hídon már sokan gyülekeztek. Amikor mindenki megérkezett, előlebegett egy hófehér ruhába öltözött pap. Lehajtott fejjel lebegett a hídtól néhány méterre a semmi felett függve. Keresztény szertartás lesz? – kérdeztem.
– Csak neked. Mindenki másnak olyan, amit megszokott.
De én nem is vagyok keresztény… – akartam mondani. Aztán eszembe jutott, hogy biztos mégis az lehetek, ha egy keresztény pap van itt és keresztény szertartás készül. Az életnarrátorom segítségével tökéletes az önismeretem! – gondoltam.
Két robot hozta a sikító nőt. Lassú, egyenletes ütemben lépkedtek vele előre. A nő lábai meg-megroggyantak. A robotok a hóna alatt erősen tartották, úgy vonszolták előre.
– Hát ez? – kérdeztem meglepődve.
– Az utolsó ember, akinek még élő agya van. Szerencsés flótás! Megszabadul állandó és gyötrő kételyeitől! Az ő agya lesz az utolsó, és egyben az ő agya lesz az első.
A nőt lefogták, fejét satuba vonták, majd egy fűrésszel egyetlen pillanat alatt körbefűrészelték a koponyáját. Agyát gondos gépkezek ragadták meg. Agytörzsénél elválasztották az idegeket, majd elektromos végződéseket ültettek helyükre, amelyek a tenyérnyi elektromos agyhoz kapcsolódtak. A nő sikolya elhalt. Felemelte a kezét és letörölte a nyálhabot szája széléről. A robotok elengedték. A fehér ruhás pap odalebegett hozzá és mindkét felől arcon csókolta, majd kezébe adta emberi agyát. A nő arcán mosoly suhant végig, némán bólintott. Odalépett a híd korlátjához és elengedte a terhét. Agya gyönyörűen zuhant lefelé. Belefúródott az átlátszó kocsonyába, majd oldalra fordulva megrekedt benne.
A nő hangosan kacagni kezdett. A kacagás, mint valami járvány, átragadt mindannyiunkra. Én sem tudtam neki ellenállni. Szívből kacagtam. És velem kacagott a világ.
*
A szarkofág halkan kattant felettem. Elektromos agyam lágy zenét játszott. Elálmosodtam. Az utolsó gondolatom az agytemető körül járt. Az ünnepség végén kitüntetésképpen két meghívót kaptam: az elsők között dobhatjuk le üvegtartályokban tartogatott agyunkat majd az agytemetőben. Holnap… el is megyünk majd a feleségemmel. Csodajó lesz… Egy jóérzéshullám cikázott végig a gerincemen a gondolattól. Boldogan zuhantam bele az öntudatlanságba.
*
Néhány vakond szorgos munkájának köszönhetően alig találtunk olyan helyet a réten, ahová leteríthettük volna a plédünket. Végre mégiscsak ráleltünk egy megfelelő helyre, bár közvetlenül az út mellett volt. Páromra néztem és elmosolyodtam.
– Ritkán jöhet erre kocsi. Mit szólsz?
– Jó lesz.
Segített kiteríteni a zöld-ezüst takarót, majd rögtön rá is telepedett és végigfeküdt rajta. Mellé kuporodtam. Felhúzott lábakkal néztem az arcát egy darabig. Behunyta a szemét és élvezte a napot, amelynek sugarait megszűrték az út melletti nyárfák csillogó lombjai. Nem szóltam semmit, én is melléfeküdtem. Vállamra csúsztatta a fejét. Így feküdtünk némán jó sokáig. Nem gondoltam semmire, csak néztem a felhőket, ahogy komótosan ballagnak a vakítóan kék nyári égen. Beszívtam a rét fűszagát, amelyhez hozzávegyült valami különösen finom fűszeres illat is. Elbóbiskoltam… aztán hirtelen egész testemben összerándultam.
– Az ébredés aggaszt? – kérdezte, és arcomra emelte a tekintetét.
– Igen – sóhajtottam. – Tudod, jó ez így, csak… jó, hogy így álmunkban találkozunk, hogy egy olyan tájat teremtünk itt magunk köré, amilyen belőlünk fakad, és hogy ide bármikor visszatérhetünk.
– De ettől nem vagy túl boldog, igaz? – kérdezte mosolyogva.
– Nem, és mégis. Boldog vagyok persze. Jó így Veled. És azt is tudom már, hogy nem semmisíthetnek meg minket a gépek; semmilyen hatalom nem képes erre, sem gépekkel sem mással. És ez hatalmas öröm, és felszabadító. És mégis…
– Mégis?
– Sokszor ez az egész… Olyan, mint egy erős, maró szomjúság. Hogy mindaz, amit együtt álmodunk, nem jelenhet meg ott, amit valóságnak neveznek, csak itt, ebben a mi külön valóságunkban.
– De Kedves, ezt már annyiszor megbeszéltük! Az a világ azért olyan, amilyen, mert az emberek akarták így.
– Igen, tudom. Valahogy más lett a fontos. Először magukkal vesztettük el a kapcsolatot, és lépten-nyomon megbetegedtünk. Mennyi betegség, mennyi ragály!
– Aztán egymást is elveszítettük. Emlékszel, amikor mi is csak esténként találkoztunk, akkor is csak egy-egy pillanatra, amikor lefeküdtünk és jó éjszakát kívántunk egymásnak? Vagy ültünk egymás mellett és egy filmet néztünk, majd szótlanul bolyongtunk a lakásban, és a film erőszakos jelenetei peregtek bennünk tovább?
– Igen. Mérges is voltam.
– Mennyi-mennyi ember volt ugyanígy. Már csak egymás mellett éltek, de a fejük mindig máshol járt. Már csak arról szólt az életük, hogy újabb és újabb problémákat oldjanak meg. Problémákat a munkahelyen. Aztán meg otthon. És közben egyre idegenebbek lettek egymás számára. És aztán jöttek a gépek, és levették a gondokat a nyakunkból. Biztonságos és teljesen ésszerű lett a világ.
– Nem, nem a gépek voltak. A lelkeink, valahogy… kioltják egymás szépségét. Ha nincs csend, nincs összhang, és így nincs lehetőég sem arra, hogy észleljem, ami szép, ami él. Arra, hogy észrevehessem egy vízcsepp ragyogását egy fűszál élén. A hajnal színeit. Hogy örülhessek egy érintésednek. Vagy ahogy a napfény játszik a leveleken. Hogy eltűnődjek… Mert ehhez idő kell, és elcsendesedés. S így az Élet visszahúzódik körülöttünk.
– Úgy érzem, hogy olyan kis változás kellene csak! Hogy összhangba rendeződjön bennünk újra mindaz, ami él.
– A világ így is ragyog körülöttünk. A gépek csak elfeledtetik velünk a látás művészetét. Változni fog ez, légy türelemmel!
– Türelemmel?
– Igen. Nehéz elhinni, hogy sikerülhet?
– Nehéz.
– Ez benne a legnehezebb. De ha itt körülnézel… már nem is olyan nehéz, igaz?
– De, sajnos az.
– Ne kerüljünk csapdába itt is, vigyázz!
Mélyet sóhajtottam. Orromon beszívtam a fűszeres levegőt. Becsukott szemmel feküdtem néhány pillanatig, éreztem, hogy fejemben lassan elcsitulnak a gondolatok. Majd halkan megszólaltam ismét.
– Tudom, hogy segíthetünk. Csak… csak meg kell találnunk a többieket is.
– Többieket?
– Igen. Azokat, akik hozzánk hasonlatosan nem a szarkofágba zárva töltik éjszakáikat, hanem vándorolnak a világegyetemben, gyönyörködnek egymás fényében, a fákban, erdőkben, rétekben, a csillagokban.
– Gondolod, hogy sokan vagyunk… így?
– Tudom, hogy sokan vagyunk. Csakhogy egyelőre jóval többen vannak azok, akik kioltják az életet a világban. Valahogy össze kell fonódnunk mindazokkal, akik eljutottak ide, ahol mi vagyunk. Meg kell őket keresnünk!
– Összefonódni? – ráncolta a szemöldökét, majd hirtelen felült.
– Igen, összefonódni. Olyan ez, mint amikor megölelsz egy fát, és érzed az egész erdőt. Látni és érzékelni minden embert és élőlényt, mintha átölelnénk együtt ezt a bolygót, és még többet, egyszerre ott lenni együtt, a csillagokban. Milyen messze kerültünk ettől, milyen messze!
– Talán mégsem – mondta tűnődve.
Megsimogattam az arcát.
– Nagyon szeretnéd, ugye? – kérdezte.
– Igen.
– Jó – mondta, és fejét a hasamra hajtotta. Jó – suttogta a hasamnak.
Így feküdtünk ott egy darabig. A felhők most összetömörültek az égen, hatalmas hajókká álltak össze és komótosan szántották végig az ég kékjét útjukon a Horizont felé.
A távolból halk zörgés hallatszott, ami fokozatosan erősödött. Felültünk mindketten. Az úton egy lovas kocsi közeledett. A szekeret egyetlen gyönyörű fehér ló húzta előre lassan, nyugodt tempóban. A hajtó nem sietett.
– Értünk jönnek – mondta a párom halkan, majd rám emelte okos szemeit. Rám mosolygott egész lényével.
Nem szóltam egyetlen szót sem. Képtelen voltam megszólalni. Felálltam és segítettem neki összehajtogatni a plédet. Éppen készen lettünk, amikor a kocsi mellénk ért.
A bakon egy férfi ült, a pórázt lazán tartotta a kezében. A mellette ülő nő a férfi derekán tartotta a kezét. Egyetlen apró fejbólintással köszöntöttek minket. Tudtuk kik ők, és ők is tudtak mindent rólunk, bár még sosem találkoztunk egymással.
Felsegítettem a páromat a szekérre és lekuporodtunk egymás mellé a deszkán. A férfi és az asszony nem néztek hátra.
– Hóó! – mondta a férfi és megindult a szekér.
A táj pedig jóval gyorsabban változott, mint ahogy azt a mi képzeletünk megengedte volna.
Megfogtam párom kezét és összefonódtak az ujjaink.
*
Másnap ledobtuk agyunkat az agytemetőben. Szertartásosan. Amikor hazafelé utaztunk a burában, egyszer csak összeért a kezünk. Összefonódtak az ujjaink és úgy is maradtak sokáig. Biztos ehhez volt kedvünk.
Talán a gép tudja, hogy miért!
Szerző: Bükki Tamás | 2024. máj 05. | Kiemelt, Spirituális hangos novella
A helyi erdészet a Börzsöny erdőit brutális módon fosztogatja, pusztítja. Úgy tűnik, ugyanez a helyzet az országban majd’ mindenhol. Mifelénk az erdészet a következőt csinálja meglehetősen sok helyen és évek óta: előbb kiritkítja az erdőt (bontóvágás), majd miután felnőtt a ritkított erdőben a vegetáció, úgynevezett végvágásra ítéli a területet: megjelennek a munkagépek, és mindent letarolnak, amikor ez megtörténik, ilyen lesz a táj:

Nem tudják, mint cselekszenek! A fák kivágásával egy ökológiai lánc elejébe, és nem a végébe avatkoznak be. Vagyis a fák kivágásával megváltozik a talaj vízháztartása, árnyékoltsága, ami az aszályos, forró nyarakon baktériumok, gombák, rovarok, növények drasztikus és tömeges pusztulásával jár együtt, szignifikánsan csökken a biodiverzitás, valamint invazív fajok jelennek meg. Sajnos egy végvágott, lepusztított terület nem, vagy csak igen nehezen tud regenerálódni, különösen jelen helyzetben, a klímaválság küszöbén.
Mindezt ma a jogszabályok megengedik. Még a madarak költési időszakában is. És akkor is, ha letarolnak vele védett növényeket. A Nemzeti Parkok pedig semmit nem tudnak tenni hivatalosan – ezt körül jártuk.
Ugyanakkor látható, hogy majd’ mindenki torkig van azzal, ami ma legalizált erdőpusztítás kapcsán történik, nemcsak a lakosság, hanem a Nemzeti Parkok munkatársai, a hivatalokban dolgozók, és az erdészek java része egyaránt így vélekedik. Az emberek 99%-a szereti az erdőt!
Van, aki érti, mi a baj azzal, hogy magunk alatt vágjuk a fát, szó szerint, és van, aki csak a rövidtávú anyagi érdekeket látja. Számára egy fa csupán faanyagot és pénzt jelent. Van aki nem látja az élő egészet, aminek mi is részei vagyunk. Hogyan válik a jövőnk ketté? Mert kettéválik. Az egyik ember észreveszi, hogy az erdő a testi-lelki rekreáció színhelye, és ő egyre jobban lesz: gyógyul. A másik ember pedig egyre feszültebb, idegesebb, szorongóbb, egyre betegebb lesz. De hát ez végül is egyetlen Bolygó, nem?! Ki fog győzni? Ki fog életben maradni?
Peter Wholleben erdész Ha a fák lélegzethez jutnának c. mélyen igaz könyvében így fogalmaz:
„Az erdő visszatér. Jó lenne, ha még mi is itt lennénk.”
Az alábbi gyönyörű novellát Ray Bradbury írta, és egy egészen meghökkentő képet és lehetőséget tár elénk. Lehet, hogy a Földanya mindenkinek azt fogja adni, ami összhangban van önmagával? Lehet, hogy a világunk szó szerint párhuzamos valóságokra hasad?
A novellát Vároczy László fordította, én pedig felolvastam Neked. Íme:
Szerző: Bükki Tamás | 2024. ápr 18. | Kiemelt, Spirituális hangos novella
Szentendre belvárosában történt, egy napsütéses, hétvége délelőttjén. Épp arra sétáltam a feleségemmel, kézen fogva ballagtunk. Megtorpantam. Katonaság?! Épp lezárták Szentendre egyik forgalmas főutcáját. Katonazenekar fellépésére készültek. Az utca oldalába, a sok százéves házak tövébe toborzó sátrakat állítottak. A sátrakba csinos, fiatal terep-egyenruhába öltöztetett katonalányokat parancsoltak.
Az a fiatal, aki itt megállt, nézelődött, úgy sejtem, egyre gyakrabban találkozott ezután a tiktok-on, az instán a katonaéletre buzdító ügyesen álcázott hirdetésekkel, melyeket várhatóan mesterséges intelligencia komponált szuperhatékonyra azért, hogy jó nagyra duzzadhasson – az adófizetők pénzén! – Magyarország zsoldoshadserege. Sokba kerül majd mindannyiunknak ez a haszontalan erőfitogtatás, mert ugye egy katonáknak a plakátokon 7-800 ezer forint havi fizetést ígérnek. Összehasonlításképp, a jövő generációit oktató pedagógus tavaly átlagosan 390 ezer Ft (brutto!) bért kapott havonta.
Mi történik szerte Európában? És mi zajlik Oroszországban? Hát Izraelben, a Közel-Keleten? Érdekes megoldásra készül a sok “intelligens”, általunk választott vezető – tisztelet a kivételnek. Vajon tényleg úgy akarják feloldani az egyre szorítóbb klímaválságot, hogy mielőtt a tudósok által jósolt nagy összeomlás bekövetkezne, kiírtjuk egymást?
Van más megoldás? Természetesen van. Erről beszéltünk és beszélgettünk Dr. Köves Alexandrával és Dr. Dittrich Ernővel a Boldogság program c. előadásunkon. Aki ismeri a Howkins-féle tudatskálát, tudja azt is, hogy az acsarkodás, a félelem, a hibáztatás önbeteljesítő poklából egyetlen módon tudjuk felemelni magunkat: ha megnő a tudatosság és energiaszintünk. Ehhez azonban nem elég a facebook-ot, az instát és a youtube-ot böngészni. A külső változáshoz benső változás szükséges. És a benső változáshoz az kell, hogy elkezdj valamit máshogy csinálni, úgy, hogy az feltöltsön, kisimítson, örömmel és reménnyel töltsön el. Például jógázhatsz, vagy kimehetsz az erdőbe, a testet-lelket emelő-gyógyító fák közé.
Az alábbi novellát az ezredfordulón írtam. Aztán a minap Édesanyámnál járva véletlen belepillantottam egy TV-s vetélkedőbe, aminek az volt a lényege, hogy bemutasson bunkó fiatalokat, és így a néző átérezhesse, hogy ő, mint néző mennyivel különb ezeknél. Amolyan tesózó tesó-show; egy betegen okos stratégiája annak, hogyan akasszuk meg az emberek lelki fejlődését. Ekkor jöttem rá, hogy bár 24 éve írtam, a Vallásom: Bunk c. novella sosem volt aktuálisabb. Derűs és fanyar. És remélem elgondolkoztat. Alább találod, meg is hallgathatod.

A biztonságnak benned kell gyökereznie
Mindannyian össze vagyunk zárva ebben a parányi, Föld nevű bárkában, mely elképesztő sebességgel száguld a Kozmoszban. Felejtsük már el, lélegezzük már ki magunkból azt a hülyeséget, hogy ellenségek vagyunk!
Ehhez arra van szükség, hogy átélhesd: a biztonságod belül gyökeredzik: benned, és a téged támogató, benned élő kozmikus erőkben. Ezt nem megérteni kell, ezt átélni kell!
Azért, hogy ezt az átélést segíthessem, ingyenesen elérhetővé tettem a Stresszoldó és Immunerősítő, 1 éves online jógakurzusom egyik fejezetét, melynek fókuszában pont a gyökérközpont megerősítése áll. Hozzon számodra erős stabilitást, és annak élményét, hogy biztonságban vagy. Olyan mérhetetlen biztonságban, amit elképzelni sem tudsz. De nem is elképzelni kell. Ezt át kell élni! Katt ide, és kezdj bele most!
Az alábbi novellát ellenpontként szánom. Azt remélem, ha elolvasod vagy meghallgatod (13 perc) felragyog majd benned a békevágy.
B. T. Aila:
Vallásom: Bunk
Bunk vagyok. Ja! Ezt most már büszkén vállalom, már nem kell állandóan harcolnom, hogy elismerjék ezen jogomat. A Szocializmus üldözte a vallásokat, azt mondják. De a Szocializmusnak vége: ez egy Új Kor, egy új rezsim. A vallások kora. És kérdem én, van-e más vallás, aminek olyan ősiek lennének a gyökerei, mint a Bunk-ságnak? Mózes még talán meg sem született Egyiptomban, nem is beszélve arról a legnagyobb zsidóról, a Krisztusról — aki elvetette a kereszténység magvait —, amikor már hemzsegtek a földön a Bunk-ok. Csak éppen mindmostanáig senkinek nem jutott eszébe, hogy összefogjon bennünket, együvé tereljen. Megjegyzem, hogy más vallások híveinek többsége is lelke mélyén Bunk, mindig is az volt. Miért lett akkor mégis keresztény, zsidó, mohamedán stb? Mert tartozni akart valami Nagyhoz, ahol együtt lehet a többi Bunkkal, azért. Mert mindmostanáig biza nem volt Bunk vallás, ahová tartozhatna! Hálás vagyok, hogy az Új Kor gyermeke lehetek, mert nem kell soha többé tévelygenem a világban, hiszen Bunk vagyok. Bunk! Az vagyok. Bunk gyűlésekre járok, ahol találkozhatok a többi Bunkkal. Végre jól érzem magam a bőrömben, mert — ahogy azt a numerován Bunk-o-ige is mondja: Te úgy vagy jó, ahogy vagy, hisz Bunk vagy! Az ám!
Kissé elszomorodtam. Mindig szomor ül meg, ha a sötét, Bunk-létem előtti napokra gondolok. Énekeljünk Bunk társaim, egy vigasztaló Bunk-zsoltárt:
Átizzadt napok kellenek?
Iskolapadok, porszagú vállalatok?
De hisz’ én Bunk vagyok!
Bunk-o-Bunk, sej mi Bunk-ok.
Bunknak lenni, fergeteg!
Nem látjuk a felleget, hisz’
Bébujunk mi Bunk-erunkba.
Bunk-o-Bunk, sej mi Bunk-ok.
Ott azt’ együtt lehetünk, Nagyok!
Szeszgőz és csajok: amit akarok.
Bunk vagyok, mindenekfelett:
Bunk-o-Bunk, sej mi Bunk-ok.
Jobb, nem? Ja. Meghiszem azt. Elnézést, hogy néha így elkap a szomor és akkor énekelnem kell. Azért emlékezem, mert megmondta nekem a Bunk-o-mester, a Bunk vallási vezetőnk, hogy írjam meg a Bunk-o-történelmet, mármint azt a részét, amit átlátok. Hogy miért én? Hát ezt kérdeztem én is. Azt mondta nekem, hogy azért, mert az egész egyházmegyében én vagyok az egyetlen, aki tisztességesen le tud írni egy mondatot, azért. Írni a többiek is tudnak, persze úgy ahogy, de én sokat is olvasok, mert azt úgy szeretem, hogy a többiek akkor nemBunk-nak néznek. Azt múltkor is odagyün valamelyik Bunk társam, azt’ kiveri kezemből a könyvet, és röhög. Hogy kikerekedett a szeme, amikor leköcsögöztem a Bunk-o-font gyalázó anyját, azt’ meg szemen is köptem az illetőt. Rögtön látta, hogy én is afféle jóféle Bunk vagyok, és hogy ezt látta, rögtön kebelre is ölelt. Mert együvé tartozunk, mi, a Bunk-ok!
Most, hogy már így belegyüttem az írásba, akár belekezdhetnék abba a dokumentálásba is. Az úgy volt, hogy az alapítónk, a numeróván Bunk-o-mester, egyszer csak kifogyott minden vagyonából, azt dolgozni nem akart, amit ugye meg lehet érteni, mert miért is dolgozzon egy ilyen zseni. Épp május volt, amikor az előző évi jövedelmét be kellett volna vallania, hogy jól megadóztassák. Persze szart bele, hogy bevallja, mert ugye aki Bunk, az egy csöppet sem hülye általában. Ezt csak azok kedvéért írtam le, akik nemBunk-ok, mert mi Bunk-ok történetesen tökéletesen tisztába vagyunk ezzel a ténnyel. De hogy folytassam a történetet, a mi nagyrabecsült numeróván Bunk-o-mesterünk az adópapír prospektusát jól áttanulmányozta, átrágta, hátha talál valahol egy hézagocskát, ahol megcsapolhatja az Államot. A történelmi hűség kedvéért teszem csak hozzá, hogy az állam ekkor még csak burkoltan támogatta a Bunk-okat, hiszen még a Bunk vallás nem is volt megalapítva. Azt a mi Nagy Bunk-o-mesterünk tette, a Majsztro, ahogy sok Bunk-o-egyházkösségben nevezik Őt.
Szóval, Bunk-o-mester, a Nagy, észrevette akkor, hogy belefulladna a pénzbe, ha a fél ország neki utalná át adója 1%-át, amire az adótörvény lehetőséget adott. Mivel Bunk-o-mester nem akart vesződni azzal, hogy egy alapítványt alapítson, meg ilyesmi, egy döbbenetes felfedezést tett. A felfedezést egyébként úgy tette, hogy ült a Margit híd pesti hídfőjénél, és bámulta, hogy hogyan úszik el egy rakat mocsok a Dunában, többek között egy dinnyehéj is. A dinnyehéjról a következők jutottak az eszébe: alapítok egy vallást. Aztán sokáig semmi nem jutott eszébe. Bunk-o-mester nem volt az a vallásos fajta ugyanis, hogy meg tudja mondani, hogy ez pontosan mit is jelent. Csak azt tudta, hogy ha sok pénzt akar látni, akkor sok hívet is kell begyűjtenie. De honnan? — kérdezte magától. Úgy beszélik, hogy hazafelé zötykölődött a villamoson külkerületi panellakása felé, amikor a következő duma ütötte meg a fülét:
— Csá. Mi a szart piszmogsz már? Mondtam, hogy ne azt a szart vegyed. A Samsungot kellett volna megvenned. Ja. Meg nem egy olyan hodály. Mert seggfej vagy, azé’, oké? Egy seggfej. Add el! Én tudok egy vevőt rá, ha kell. Azt’szerzek neked egy Samsungot, ha kell. Hehe… Akadj fel, jó?! Buzi.
És megszületett Bunk-o-mesterben a gondolat: összetereli ezeket az embereket, akik egyre többen vannak az országban. Megalapítja a Bunk vallást. Együvé gyűjti ezt a nyájat, együvé gyűjti azokat, akikben ott a nagy közös: a Bunk-o-szellem.
És hozzá is kezdett azonmód. Bejegyeztette a Bunk-vallást, és minden vagyonát beleölte egy óriásplakát kampányba. Azt remélte, hogy a pénz a jövőévi adóbevallásnál már talán meg is térül. És igaza lett, hiszen már az első évben több mint ezren csatlakoztak, és énekelték fennhangon az első Bunk-erben a Bunk-ok himnuszát, amit szintén Nagymesterünk, a numeróván Bunk-o-mester írt:
Ne gondold, nem vagy egyedül,
Bunk-ok vesznek itt körül, ó körül.
Nem kell neked iskola, kit lakat az jól, koma.
Ne tagadd meg véredet, hisz Bunk-nak lenni:
Élvezet.
A Nagyok közé tartozol, hatalmas a Bunk-akol.
Te nem vagy rút, se jó, se szép, Bunk vagy, s ez épp elég.
Lehetsz szegény figura, vagy igazgató, gyár ura;
Ugyan, ne tagadd meg véredet, hisz Bunk-nak lenni:
Élvezet.
Tégy ma azt, mi jólesik, ha Bunk vagy, a mindenit!
Érezd át az életed, kóstolj meg mindent, míg lehet!
Mi nem mondhatunk mást, csupán, hogy Bunk vagy, egykomám,
S, hogy ne tagadd meg véredet, hisz Bunk-nak lenni:
Élvezet.
És ha rosszul érzed majd magad, kapd elő Bunk-o-fonodat.
Hívd Bunk-társad íziben, s érezd, Nagy vagy, ó, igen.
Hisz nem vagy már többet egyedül: Bunk-ok vesznek itt körül.
Ne tagadd meg véredet, hisz Bunk-nak lenni:
Élvezet, ó, élvezet.
A szívem együtt dobban ezekkel a sorokkal. Tűzbe is mennék akár, ha ezeket énekelhetem. Na de most térjünk vissza gyorsan a Bunk vallás dokumentálásához, ami a feladatom. Az első év elég suskát hozott Nagy Bunk-o-mesterünknek, hogy még nagyobb reklámkampányba fogjon, így már a televízió is rendszeresen elkezdte sugározni az első Bunk-o-műsorait. Feledhetetlen! Az első ilyen a Bunk-ok-közt volt, és hatalmas sikert aratott. Ezrével csatlakoztak, fiatalok és idősebbek egyaránt. Én is ekkor csatlakoztam egyébként a Bunk-ok hoz.
Azelőtt rossz volt. Nem találtam a helyem. Azt hittem, hogy az életemnek nincs értelme. Így aztán nem is kerestem. Ez annyira zavart, hogy szégyelltem magam, biz’ isten, amiért minden hétvégén, péntekenként, végighánytam az utcát, mert annyira bekocsmáztam a srácokkal. Meg rossz volt, miután a vasárnap esti kokogőztől úgy ahogy kitisztult a fejem, és arra eszméltem, hogy már megint hétfő és rohadhatok benn a suliban már megint. Ez rossz volt. Mert éreztem, hogy az nem tesz boldoggá, hogy suliba járok, mert ugyan mi gyün majd abból ki, ha az életemnek úgysincs semmi értelme. A piálás is csak azért volt jó, meg a koko, meg miegymás — most már tudom — mert tartozni akartam a többi hasonszőrűhöz, a többi Bunk-hoz. Akkor azt hittem, hogy csak én vagyok ilyen, meg egy páran a bandából, és ezért rosszul éreztem magam. Minden öröm, ami volt nekem, csak pillanatokig tartott: a csajt csak addig élveztem, amíg széttette a lábát, a füvet csak addig, amíg szíttam, meg utána egy picit, a piát meg csak addig, míg zsibbasztott. És utána? Mindig undorodtam magamtól, hogy legszívesebben leköptem volna magam. Mert azt hittem, hogy csak én vagyok egyedül — legfeljebb még egy páran — ilyen szerencsétlen. Fogalmam sem volt, hogy valójában, vérem szerint Bunk vagyok. És mint Bunk, a Nagyokhoz tartozom, és ez csöppet sem szégyenletes, sőt. Szőrnyű identitászavarom volt — ahogy ezt nemrég hallottam — akár csak a homoszexuálisoknak, amíg el nem fogadják azt a tényt, hogy ők homokosok.
Az életemnek tényleg nincs semmi értelme, igaz. De tartozom valahová. Bunk vagyok! És millió számra vagyunk mi, Bunk-ok a világon, akiknek az életüknek nincs semmi értelme, ahogy ezt a második Bunk-o-ige oly’ szépen kifejezi: Értelme életednek, hogy rájöttél: Bunk vagy, s ennyi elég neked.
A Bunk-o-vallás lassan világvallássá növi ki magát. A Kormány már a harmadik év után belátta, hogy a Bunk-oké a jövő. Numeróván Bunk-o-mester ma a Köztársasági elnökünk és Egyházi vezetőnk egy személyben. És mióta fővallás lett a Bunk az országban, egy csomó minden is megváltozott. Ma már nem kötelező tanulni, ha valaki nem akar. (Ez egyébként semmit sem jelent, mert éppannyi magasan iskolázott bejegyzett tagunk van, mint analfabéta.) Aki Bunk, híven a himnuszunkhoz, azt teheti, amit akar. A lényeg, hogy élvezzük az életet, és hogy erősítsük identitástudatunkat, hogy mindannyian Bunk-ok vagyunk, mert ezen kívül csakis szomor van az életben:
Kint jégeső záporoz, kopog vadul Bunk-erünk tetején,
S didereg az, ki kint maradt, távol Bunk-melegünktől,
Mert szilajul keresi ő, mit rejt élete, ér-e valamit,
a boldogtalan.
De itt benn, a Bunk nem keres értelmet ennek a szónak,
Mert értelme, ha van is, mit ér ha tudja a Bunk?
A jó Bunk-meleg miénk; ezen a Földön a Bunk
a boldogabb.
Mit is mondhatnék még el a Nagy Bunk-o-mester tetteiről? Temérdek oldalt megtölthetnék vele, temérdek példát hozhatnék, hogy hogyan lettek boldogabbak az emberek, amikor ráébredtek önön Bunk-ságukra, és merték vállalni azt. Mennyi boldogságkönny folyt végig az arcokon, amikor befogadta és keblére ölelte őket egy egész Bunk-er. De engem arra kért fel az egyházkösségem Bunk-o-mestere, hogy dokumentáljam a Bunk-ok történelmét, és azt gondolom, hogy ebbe nem illenek ilyen érzelgős történetek.
A Bunk-ságnak jövője van, pontosabban csak a Bunk-ságnak van jövője. Ezt sajnos a nemBunkok egyre szilárdabban tagadják. Sajnos azzal, hogy a Bunk így elterjedt, szintén elterjedt a nemBunk. NemBunk mindenki egyébként, aki nem Bunk, és ki meri jelenteni, hogy Bunk a világ minden pénzéért sem lenne. Sokan vannak ilyenek. Mi Bunk-ok egyre jobban utáljuk a nemBunk-okat, mert a nemBunk-ok is egyre jobban utálnak minket. Gőgösek arra, hogy ők nemBunk-ok, és általában le is nézik a Bunk-okat.
Még szerencse, hogy a kormányban is sok Bunk van, így aztán tudunk ez ellen tenni valamit. A kormány tavaly bejelentette, hogy minden nemBunk-nak meg kell jelölni magát egy papírkörbe írt nagy kérdőjellel. Aki ezt nem teszi meg, és kiderül róla, hogy nemBunk, azt ki fogjuk csinálni. Ha a nemBunkok megmaradnának a helyükön és nem áskálódnának folyton a Bunk-ok ellen, nekünk sem kellene ilyen megtorlásokhoz folyamodnunk. De a nemBunk-ok elveszik az életterünket, ahogy azt a Bunk-o-ige is jól kifejezi: Bunk-nak lég kell, Bunk-nak tér kell, mert mi Nagyok vagyunk!
Boldog vagyok. A vallásom Bunk. Ez egy Új Kor, egy új rezsim. És ha az kell, tűzbe mennék Bunk-társaim oldalán a mi jó Majsztrónkért, alapító Bunk-o-mesterünkkért. Mert ahogy azt egyik Bunk-o-zsoltárunk csodálatos dala is mondja:
Ki Bunk-ot fenyeget, minket mind fenyeget.
S csúful végzi majd mind a nemBunk, ha minket fenyeget.
Mert megteremtjük mi, a Nagyok, az életteret,
A nagy Bunk-o-birodalmat, hol a Bunk
szabadon ihat és ehet, s élheti az igazat,
a Bunk-o-életet.
Szerző: Bükki Tamás | 2024. ápr 16. | Kiemelt, Spirituális hangos novella
B. T. Aila: Az Isten-gén
Volt még egy olyan dolog, amihez ragaszkodott: minden reggel látni akarta a Napfelkeltét. Ehhez kiült a Parkba, távol az Aluljárótól, ahol az éjszakáit töltötte. A Parkban sohasem futott össze senki ismerőssel, ezért kezdett el ide járni. De aztán elég volt pár év, és majd’ minden ismerőse lekopott róla, gyorsabban, mint a töredezett Adidas felirat foszlófélben lévő dzsekijéről. Már nem volt fiatal. Pontosan meg tudta volna mondani évtizedeinek számát, de nem beszélt úgy igazából már évek óta senkivel. Mióta kiköltözött az Aluljáróba, miután elhagyta a szállót — kitúrták —, miután… A gondolatok fonalát egyre gyakrabban veszítette el. Talán azért… — vélte. De már nem is igen izgatta. A gondolatok. A gondolatok nem töltik meg a gyomrot, nem turkálnak neki valami „új” trappót a régi helyett, aminek az orránál már levált a talpa, s minden lépésénél nagyot szusszantott, mintha helyette szusszantana.
Tavasztól őszig minden reggel korán kelt, még jó sötét volt mindenhol, majd kitámolygott a lépcsőig, meghúzta a borosflaskát — azon aludt, a feje alá rejtve a műanyag palackot, nehogy éjszaka a Bunkók meglovasítsák —, majd mihelyst kissé átmelegedettebbnek érezte magát, nekiindult az éjszakának, hogy még idejében eljuthasson a Parkba. Nem busszal ment, még ha jártak is már a buszok. Nem szerette az emberek pillantását. Komótosan ballagott végig a kivilágított, néptelen utcákon. Be-bekukkantott a szemetesekbe. Nem volt ilyenkor alapos, csak úgy kutyafuttában túrt bele-bele, felszínesen, hátha kiugrik valami hasznavehető. Soha nem állt le néhány percecskénél tovább, mert a Nap kíméletlenül kúszott felfelé a horizont mögött, azt’ mire kibukkan, ott szeretett volna már ücsörögni a Padon, a Parkban, hogy lássa, ahogy kivörösödött szemét a világra mereszti.
Ezen a reggelen is korán kelt. Tudta, hogy ki hol alszik. Így, bár vaksötét volt mindenhol, ő mégis ügyesen kitalált, többi érzékszerveit egybefogva használva, akár csak a farkas, aki orrával lát úgy, ahogy az ember a szemével. Ivott. A bor vizes volt, savanyú, de az alkohol melegítő érzése feledtette vele szája ízét; egy jó nagyot kiköpött utána. Felszegte a fejét, majd a flaskát a hóna alá csapva fölkéredzkedett a lépcsőn, s kidugta fejét a csillagtalan éjszakába. Az esthajnalcsillag volt az egyetlen égi objektum, ami rendszeresen bevárta őt. A holdat nem szerette, mert nyugtalanul változott. Az esthajnalcsillagot szerette. Meglengette a csillag felé a borosflaskáját, majd nekiindult. Nagy út állt előtte.
Az utca néptelen volt. Az utcai lámpák álmossárgán világították be a járdaszegély eldobott cigarettacsikkeit. A cigarettacsikkek látványától rekedtesen felköhögött. Köhögésére megrebbentek a narancssárga-szűrős csonkocskák, és aminek fehér teste nem égett még porrá, magasba vetette magát. Mutatványukkal mosolyt csaltak az öreg hajléktalan szemébe. Az öreg újra felköhögött. Elkapott két csikket, amelyek különösen magasra ugrottak, majd a zsebébe mélyesztette őket. Az öreg nem dohányzott; már vagy fél éve leszokott róla — nagyon köhögött akkor, és azt mondták, „ziher, hogy tüdőrákban fog kifingani”. A csikkeket azért tette el mégis, hogy majd eladja vagy elcserélje őket. Kiegyenesítette a hátát, köhécselt még egyet, amúgy búcsúzásképpen, majd folytatta az útját a Park felé.
Ezen a reggelen nem voltak kukák az utcákon. Bánta vagy sem, így volt. A házak fala mellé húzódott. Ahogy ment, végig a lába alá figyelt, mintha attól félne, hogy lépten-nyomon elbotolhat valamiben. Lehajtott fejét nem emelte fel akkor sem, amikor időnként elhúzott mellette egy-egy autó, vagy valahonnan zaj ütötte meg a fülét; minden zajt úgy fogadott el, ahogy a kukák hiányát is fogadta: a fal mellé húzódott és nézte, ahogy élnek a lábai. Ahogy így ment előre, lábait szemmel tartva, egyszer csak megtorpant.
Az utcasarkon, a fal tövében egy zöld színű valami csillant. A közeledő hajnallal egyre halványuló lámpafényben olybá tetszett először, mintha csak egy törött sörösüveg nyaka lenne, de ahogy közelebb lépett, boldogan konstatálta tévedését. Egy csodaszép, zöld színű, műanyag öngyújtó volt az. Ilyen szép, műanyag öngyújtót még életében nem látott, ismerte be elégedetten, ahogy a kezében forgatta. Megrázogatta. Az áttetsző, zöld falon jól látszott a töltőfolyadék szintje: az öngyújtó bizony majdnem tele volt. Óvatosan körülnézett, és mégoly óvatosan a zsebébe csusszantotta. Elégedetten elmosolyodott. Majd nagy lelkesültségében kicsavarta a kétliteres műanyag flakon műanyag tetejét és nagyot húzott a habzószélű fehérborból. A savanyú ital marta a torkát. Ez jól esett — gondolta. megtörölte száját a kezével, gondosan visszacsavarta a flakont, majd lába alá kapta ismét a kerületet; ment a Padja felé. Erősen világosodott már. A napfelkelte, tudta, csak pár perc kérdése.
*
[részlet egy újságcikkből]
A genetika, méltán mondhatjuk, a tudományok királya. Az emberi kromoszómák örökítő anyagának, a géneknek feltérképezése közben különös dologra bukkantak amerikai kutatók a Washington állambeli GGT National Laboratories-ban. A legfrissebb értesülések szerint megtalálták az emberi örökítő anyagnak egy olyan részét, amely nem kevesebb, mint Istenért felelős! Az Isten-gén — ahogy azt a kutatók elnevezték — tehető ugyanis felelőssé az ember Istenhitéért, pontosabban, ahogy azt a genetikusok állítják, ez a gén tehető felelőssé az Istennel való kapcsolattartás képességéért.
A kísérletek tanúsága szerint — fejti ki C. F. Clauss professzor a GGT genetikus csapatának vezető kutatója — akinek a sejtjeiben ez a gén megtalálható, az kivétel nélkül képes az Istenhitre, mi több, azon személyek általában hisznek is Isten létezésében. A professzor nagy felbolydulást kiváltó interjújában nem tért ki arra, hogy melyik Istenről van szó, illetve, hogy jelenthet-e Isten ez esetben többistent is, és hogy melyik vallási irányzatok jogosultságát támasztja illetve cáfolja meg jelentős felfedezésük. Úgy tűnik egyébként, hogy a fenti, igen komoly, és óvatosan kezelendő kérdés tekintetében maguk a kutatók sem tudnak még dűlőre jutni — egy részük úgy gondolja, hogy a felfedezés több ezer év után végre kétségtelen bizonyítékkal szolgál a zsidó-keresztény Isten létezésére és alátámasztja azt a régi keletű nézetet, miszerint minden más vallás hamis és csupán az emberek megtévesztésére szolgál, míg mások megegyezni látszanak abban, hogy a felfedezés pont hogy a többi vallási irányzatot legitimizálja, hiszen úgy tűnik, hogy az Isten-gén előfordulása bolygónk minden szegletén azonosan gyakori. Amiben a kutatók megegyeznek, az az, hogy mindazok, akiknek az örökítő anyagából az Isten-gén hiányzik, láthatólag nem képesek Istenhitre, nem képesek közel kerülni Istenhez, vele kommunikálni, és “az Ő intelmei szerint és Neki kedves módon” cselekedni.
Az Isten-gén felfedezése minden eddiginél mélyreszántóbban oszthatja meg a társadalmunkat, hisz ezek szerint léteznek közöttünk olyanok, akik bármit tesznek is, Istent megtalálni képtelenek, sorsuk pedig e földi lét, és így haláluk sem lehet más, mint csupán az elmúlás, testük szétesése és megsemmisülése. Mások pedig, akik az Isten-gént birtokolják, meghallhatják az Úr hangját, hitük szerint élhetik életüket, és haláluk után — amennyiben a Szent Biblia szövegét fogadjuk el — mérlegre tétetik egész földi életük, s jutalmuk a menny, büntetésük pedig a pokol lesz.
De honnan tudhatjuk, hogy birtokoljuk-e az Isten-gént? Honnan tudhatjuk, hogy a bennünk lévő Istenhit valódi-e, hogy kapcsolatunk az Úrral nem pusztán önámítás-e, puszta képzelgés — tették fel a kérdést az Isten-gén projekten éjt nappallá téve dolgozó tudós csapatnak. A kutatók szerint az Isten-gén kimutatása nagyon-nagyon költséges eljárás. A tudósok türelemre intenek mindenkit. Jelenleg ugyanis azon dolgoznak, hogy az Isten-gént kimutató tesztet egyszerűsítsék, és ezzel a jövőben mindenki által hozzáférhetővé tegyék. Egyelőre azonban csak néhány világvallás magas rangú személyének, köztük a római Pápának ajánlotta fel a laboratórium, hogy elvégzi náluk a tesztet. A legtöbben azonnal visszautasították az ajánlatot azt sértőnek bélyegezve, a Vatikán pedig bejelentette, hogy bár fontolóra veszi a javaslatot, de abba semmiképp nem mehet bele, hogy egy ilyen vizsgálat eredményét nyilvánosságra is hozzák, lévén a teszt a tudósok szerint sem százszázalékos biztonságú.
Csak remélni tudjuk, hogy az Isten-gén felfedezés rövid távon nem okoz majd súlyos politikai, gazdasági, társadalmi válságot. A felfedezés hosszú távú hatásai egyelőre felmérhetetlenek.
*
A Pad csodaszép volt. Körülsandított, majd nehézkesen lezökkent rá. Kezdetben kicsit féloldalasan ült, kezét a felső lécen pihentetve, bal lábát kissé felhúzva. Miután így birtokolta a padot egy percig, elégedetten kiegyenesedett, lábát a másik mellé csúsztatta és felemelt fejjel a fényesedő horizont felé fordult. A kilátást nem takarta el sem épület, sem pedig fa. A levegő friss volt, de mozdulatlan; most a szél nem zavarta tágra nyitott szemeit a nézésben, mint olykor szokta. A borosflaskáját leállította a talajra és két lába közé fogta, amúgy szelíden szorítva, nehogy megroppanjon a palack oldala.
Várt. A madarak is elhallgattak.
Várt. Ahogy várt a sötétség, és a sötétség hátán homályos kelésként megtapadt felhők.
Úgy várt, mint a kopott óra várt, aminek már csak a stopperóra része üzemelt, egyenként leszámolva a századmásodpercek végetnemérő halmát.
Várt. Ahogy új életre várnak a nyomorultak. Akik rettegnek a haláltól, de még jobban csak az élettől rettegnek; várnak és várnak, várják az Utánavalót.
Várt. Nagyot ásítottak erre a jobb és bal oldalt magasodó bérházak ablakai: felszaladt rajtuk egy-egy zajos redőny.
A Napfelkelte kikapaszkodott a horizont mögül.
A Nap egyik kivörösödött sugárujját a másik után szúrta bele a világba. Az öreg hajléktalan szája szétnyílt örömében, és megnyalta kicserepesedett száj szélét. A világ vérben izzott előtte. A fákról, a magas bérházakról, a mozdulatlan felhőkről mind-mind vékony fonalakban folydogált le a hajnal.
Az öreg boldog volt. Egy pillanatra behunyta a szemét, majd újra kinyitotta.
A hajnal boldog volt. Egyre inkább életre kelt, fehér izzásba remegett, könnyfakasztó izzásba, amit az öreg már nem tudott szemmel követni.
Leejtette tekintetét és végigsimogatta vele a lábánál szikrázó flaskát. Felemelte, méregette egy kicsit, szakértő módon lötykölte egy kicsit a benne lévő aranyfolyadékot, majd lecsavarta a kupakját. Mielőtt ivott volna, megemelte a Nap felé, biccentett fejével a Napnak. Ivott. Becsukott szemmel. Az ital gyorsan átjárta. Napvérben fürdette szervezetét. Amikor szemeit újra felpattintotta, már reggel volt.
De micsoda reggel! Minden sejtjében bizsergést érzett, minden sejtjében volt valami, valami különös. És ez a Különös most felébredt, ez a gyönyörű Nap ébresztette fel fény játékával. Felállt a Padról. A zsebébe túrt. Előhalászta a szikrafényű zöld öngyújtót, a tűzszerszámot, a kincset. Csodálta, ahogy az új Nap fénye áttör zöld, műanyag testén — talán ezreket is megadnak majd érte. Ízlelgette a szót: ezreket. Kimondta hangosan: — Ezreket! Elmosolyodott. Forgatta még egy picit a friss világfényben, csillogtatta krómozott fejrészét, meg-megvillantotta… majd hirtelen markába zárta és izgatottan nézett körül. Sehol senki, jól van — nyugtázta magában és gyorsan vissza süllyesztette a zsebébe az Öngyújtót.
Ez a nap az ő napja, ez az ő óriási szerencséje — gondolta a megzajosodó utcákon lépkedve visszafelé. A sejtjeiben a különös bizsergés emlékeztette erre, és a zsebében szorosan markolt zöld Öngyújtó apró keménysége emlékeztette erre.
Az öregnek tervei voltak a mai nappal! Évek óta először tervei voltak a nappal. Kicsit homályos tervek, kicsit bizonytalanok még, de feltétlenül tervek voltak. Mindenekelőtt el kell adnia az Öngyújtót. Bár gyönyörű, gyönyörűen zöld, de meg kell hoznia ezt az áldozatot. Feltétlenül. A világon semmi sem megy áldozatok nélkül — mondogatta magának, hogy rábeszélje magát. Végül megígérte magának és az Öngyújtónak, hogy mihelyst megteheti, vissza fogja vásárolni Őt, hogy együtt csodálhassák majd a sok-sok csodaszép Napfelkeltét.
*
[részlet egy újságcikkből]
A társadalmi elégedetlenség toronymagas hullámai, amit az Isten-gén nemrég kikiáltott felfedezése korbácsolt, lassan csillapodni látszanak. A nagy felfedezést követő pár héten belül majdnem minden országban, és így nálunk is, igazolták az Isten-gén létét. Bár hatalmas embertömegek verődtek össze a különféle genetikai laboratóriumok közelében, de ahogy az lenni szokott, az emberek hamar belefáradtak a végeláthatatlan és bizonytalan kimenetelű tömeg demonstrációkba, és néhány fanatikus csoport kivételével, hallgatva az ügyben kijelölt kormányzati szóvivőre, hazatértek, bízva az ígéretben: amint elhárultak a technikai nehézségek és sikerül az Isten-gén indikátor anyagot nagyobb mennyiségben gyártani, a kormányzat akár a költségvetés jelentős átcsoportosításával is, de megoldja, hogy mindenki, aki akarja, leteszteltethesse magát. A kormány a kormányzati ciklus legfontosabb programjává szándékozik emelni az Isten-gén programot, követve a fejlett társadalmak példáját — fejtette ki a Miniszterelnök rendkívüli sajtótájékoztatóján. „Az emberek lelki nyugalma érdekében mindent el kell követnünk, és most az emberek nyugalmát leginkább az veszélyezteti, hogy nem tudják, hogyan is állnak Istennel.”
Az Isten-gén teszt, bár a felfedezése óta kidolgozott számos technikai újítás következtében lényegesen leegyszerűsödött, ugyanakkor még mindig igen költséges, és a legfrissebb értesüléseink szerint még távol van attól, hogy kiterjeszthető legyen a teljes népességre a költségvetés azonnali és katasztrofális csődje nélkül. Talán még évekbe is beletelik — nyilatkozta a minap egyik vezető genetikai laboratóriumunk főmunkatársa. Ezzel persze nem akarunk senkit elkeseríteni. A legfontosabb, hogy mindenki legyen türelemmel, hiszen minden további tömegmegmozdulás nemhogy fölösleges, hanem csakis azzal járhat, hogy hátráltatja a tudósok munkáját — akik teljesítményük robbanás határán dolgoznak a probléma megoldásán —, és így elodázza a percet, amikor mindannyian megtudhatjuk: vajon érdemes-e hinnünk Istenben? Nem tanácsolhatunk tehát mást, mint amit Miniszterelnökünk is tanácsolt: Addig is higgyenek!
Jó hír, hogy az Isten-gén teszt jelenlegi ára már lehetővé teszi, hogy néhány ezer adagnyit bevethessenek. A kibocsátott teszteket, az erre kijelölt kormánybizottság határozata értelmében, hazánk két legnagyobb statisztikai és véleménykutató cégének adták át, azzal a megbízással, hogy átvizsgálják, átvilágítsák társadalmunk keresztmetszetét — a hajléktalanoktól kezdve egészen a kormányzatig —, hogy milyen gyakorisággal találhatók Istenképes emberek. A tesztek eredményei természetesen szigorúan bizalmasak; az egyes célszemélyeket — tekintve a teszt magas árát — igen gondosan, egy többlépcsős szelekció után fogják kiválasztani, az eredményeket pedig mihamarabb közzé teszik. Vajon egyenlő eséllyel találhatja meg egy lecsúszott, idejét vizes kiskocsmákban múlató embertársunk és egy nagyvállalat gazdag és ezrekért felelős elnök-vezérigazgatója Istent? — tettük fel a kérdést vezető statisztikai hivatalunk egyik, a teszt megtervezéséért felelős szakemberének, akinek itt, az ő kérésére, nem áruljuk el a nevét. „A külföldi tapasztalatok szerint igen, bár a helyi sajátosságok miatt az eredmény némileg eltérhet. A választ mi is kíváncsian várjuk.” — kaptuk meg az óvatos feleletet.
De mi lesz, ha már tudjuk a választ? Talán átszervezzük emiatt gazdasági és politikai életünket? És azok fognak-e vezetni, akik Istenképesek, vagy esetleg a másik oldal? Kérdés számtalan van. A válaszról pedig folyamatosan beszámolunk Önöknek.
*
Mélyen meghajolt. Újra. Már nem tudta hányadszor, nem számolta. Háta végig egyenes maradt, úgy hajolt előre, kezét, amiben a csodaszép zöld Öngyújtót tartotta, könyökben kissé behajlította és ebben a pózban megmerevítette — olyan volt, mint egy szobor, amit derékban megbillentenek.
Az Öngyújtója nem kellett senkinek.
Már sötétedett. A remény a fénnyel halványult benne. Érdekes — gondolta — amíg a Nap sütött, a remény is változatlanul ragyogott benne, hogy majd a következő erre járó szeme megakad az ő csodaszép, zöld Öngyújtóján, és így szól hozzá: Á, micsoda csodaszép, zöld Öngyújtó! Adok érte ezret, nem is, háromezret. Ugye eladó?
Minden erre járó előtt megpróbált kimérten, nem túl megalázkodón meghajolni (aki megalázkodik, azt mind csak leköpik és meglopják, mondogatta magában), egyenes háttal hajolt meg hát, szemét nem lesütve, hanem ráemelve, ahogy a felkelő Nap emelte őrá a szemét máma reggel. De az emberek egymás után mentek el előtte, mögötte, oldalvást, látszólag rá sem pillantottak az ő zöld Öngyújtójára, pedig az olyan csodaszép volt, olyan csodaszépen csillogott. Csodaszépen.
Aztán a fények elkezdtek szétzilálódni körülötte. Az Öngyújtó fénye megmattult, és már nem tudott olyan szépen csillogni, nem tudta a varázsával üdvözölni az arrajáró embereket — legalábbis ő egyre inkább hajlott így gondolkozni —, hogy megragadja, és arra kényszerítse őket, hogy a pénztárcájukba nyúljanak. Pedig mi nekik az a párezer! Ezért az Öngyújtóért!
A városra nehezedő sötéttel egyre jobban szorította ő is markába az Öngyújtót. Egyszer csak arra eszmélt, hogy már teljesen a markába zárta, hogy már akkor sem tudná senki észrevenni, ha történetesen pont egy ilyen zöld öngyújtót keres és az orra előtt áll. Nagyot sóhajtott. Kiegyenesedett. És zsebre rakta a kis tűzszerszámot. Na, nem baj — mondta magának és az Öngyújtónak — holnap is lesz egy nap. És hazaindult az Aluljáróba.
Vigyáznia kell majd rá éjszaka, mert a többiek pont az ilyesmire várnak, és nagyon könnyen ráfaraghat — gondolta lassan, elmélyülten; olyan lassan gondolta, mint ahogy az ember a szotyolát szokta majszolgatni. Vigyázni kell rá! Holnap biztosan…
— Büdös hajléktalan. — szólt oda neki így hirtelen valaki, aki mellett elhaladt. Oda se figyelt rá. Azt is csak amúgy félfüllel hallotta, amit az illető a társának mond.
— Kimutatták, hogy ezek mind Istenképtelenek. Hiányzik belőlük az Isten-gén, tudtad? Akár föl is köthetnék magukat, úgyis csak szétmállnak majd, mint egy darab szar.
Holnap máshol kell próbálkoznia… — majszolta tovább a pirított gondolatmagvakat. Köpött egyet. Holnap… Hogy mit is? Ja, persze! Kijönnek ők ketten, ő, meg az a csodaszép Öngyújtó, és megnézik a Napfelkeltét.
Ehhez az egyhez ragaszkodott; minden reggel látni akarta a napfelkeltét.
— Ehhez az egyhez ragaszkodom! — mondta hátra hangosan. Senki nem szólt vissza neki.
*
Másnap reggel, hiába is jött ki az öreg, a Napfelkelte elmaradt. És azután is, és azután is.
Az öreg egy napon különös dolgot művelt: kotorászni kezdett egy kukában, és a végén otthagyott valamit.
Szerző: Bükki Tamás | 2024. márc 17. | Kiemelt, Spirituális hangos novella
Hallgasd meg azt a podcastot, amit Zalatnai Brigitta készített Az öt fa c. könyv írójával, B.T. Ailával és Wégner Judit színművésszel (Madách színház), aki remek alakításban olvassa fel, játssza el a könyvet. A podcastot, melyben sok személyes, izgalmas kérdés került napvilágra, alább hallgathatod meg (55 perc):
„Isteni olvasmány! Merüljünk bele a történetbe és hagyjuk magunkat elvarázsolni!” – Zalatnai (Palcsó) Brigitta újságíró, ÉletVezetés podcast
Ha érdekel a hangoskönyv vagy a nyomtatott könyv, katt az alábbi gombra, ahol akár nagy kedvezménnyel meg is rendelheted:
UGRÁS A KÖNYVHÖZ!
„Nagy aranyszínű villanásban látja az egészet: a fákat és az embereket, amint összecsapnak a földért, a vízért és a légkörért… Négymilliárd évnyi élet legbámulatosabb eredménye segítségre szorul. Nem, nem ők – mi. Segítségre mindentől és mindenkitől.” – Richard Powers
Szerző: Bükki Tamás | 2023. dec 31. | Spirituális hangos novella
Ezt a gyönyörű, szívmelengető novellát Ray Bradbury írta. Arról szól, hogy egy pszichiáter miért hagyja ott jól menő praxisát, és hogyan lesz belőle valódi gyógyító, olyan ember aki „könnyedén lépdel az embertengeren”, telve szeretettel.
A novellát Pék Gábor fordította. Felolvassa: Bükki Tamás Aila