Úgy tűnik, hogy az apa és a gyermeke közti kapcsolat alapvetően meghatározza azt, hogyan viszonyul majd felnőtt korában a gyermek Istenhez, az Atyához. És ez nem függ attól, vallásos-e az illető. Vajon képes lesz-e az élete nehéz, válságos pillanataiban rábízni magát valakire, akár egy másik emberre? Vagy épp a sorsra, avagy nevezzük úgy, a Teremtőre, Istenre?
Mélyen hiszem, hogy még ha ez az apa-gyermek kapcsolat sérült is, például traumatikus gyermekkori élmények hatására, akkor is működik egyfajta Kegyelem, mely a dolgot helyreigazítja, meggyógyítja a maga idejében. Amikor ez végbemegy, az emberben megszületik a megbocsátás gyönyörűséges, felszabadító élménye. A megbocsátás során világossá válik, hogy a másik ember épp úgy meg volt kötözve, mint ahogy én most; annyi hatás és trauma formálta, hogy végső soron nem tehetett másképp.
„A Szentlélek szelíd nevetéssel szemléli az okot, és nem tekint az okozatokra. Hogyan máshogy igazíthatná helyre tévedésedet – hiszen te egyáltalán nem veszel tudomást az okról. Arra kér téged, hogy vigyél el Hozzá minden szörnyű következményt, hogy együtt szemlélhessétek azok ostoba okát, és együtt nevessetek azon.” (A csodák tanítása, 27. fejezet VIII/9.)
A szüleim elváltak, amikor 12 éves voltam. Amikor Édesapám haldoklott, odakucorodtam mellé az ágyára. És akkor, ott felolvastam neki a világ leggyönyörűbb novelláját, ami az apai szeretetről szól. Aztán együtt hallgattunk, és együtt sírtunk. Hát, igen – ennyit mondtunk csak, bólogatva, könnyes szemmel. Ő a 73. évét töltötte, én 48 éves voltam akkor. Ott ültünk egymás mellett, együtt, az Atya gyermekei, és mindketten pityeregtünk.
Ez volt az az írás. Fogadd szeretettel Ray Bradbury Az űrhajó című csodálatos novelláját! (fordította: Kucka Péter; felolvassa: B.T. Aila)
Amikor az elme elég erős, az anyag változik. Amikor az elme gyenge, az elme változik, és nem az anyag. /Szvámi Véda Bhárati/
Minden, amit látsz, hallasz, benned, belül fodrokat kelt. A benned élő figyelő, a lélek, az elme fodrozódásait figyeli. És kivetíti, megteremti a külvilág illúzióját. Minden gondolatod hasonlóképp, fodrokat vet az elme tavában. És képes interferálni a tapasztalati világ fodrozódásaival.
A kreatív ember képes csöndben lenni, és figyelni ezt a külső-benső tájat. A csöndben egyre többre lát rá. Figyelmével pedig befolyásolja, felerősíti az elme mintáit, és képes lesz áthozni ezeket a „valóságba”. A kreativitás egy benső varázslat, mely olyan erős, hogy többek számára megjelenik. Megjelenik a külső világnak hívott térben is. A meditációnak hívott állapot gyakorlása, többek közt, ezt a kreativitást hivatott erősíteni.
A teremtő képességünket tehát kibontakoztathatjuk. Azonban el is nyomhatjuk, szét is zilálhatjuk. Rengeteg olyan apparátus van a közelünkben, ami egyfelől nagyon hasznos, másfelől meg is öl bennünk képességeket. Remek dolog például az, hogy egy térkép applikáció a telefonban lévő GPS-el kombinálva mutatni tudja nekünk az utat, de egyben elsorvasztja a tájékozódási képességünk, vagy azt, hogy oda tudjunk fordulni más emberekhez, beszélgetésbe elegyedjünk és útmutatást kérjünk. Ha folyton a mobilunkba bújva vagyunk, reggel ezzel kelünk, este ezzel fekszünk, utazás közben is a csetelünk, böngészünk, elmulasszuk az élet legszebb, legértékesebb pillanatait: az eső és a nap játékát, a hulló levelek ívét, az emberek vonásainak szépségét.
Ma fokról fokra átadjuk az irányítást a minket körülvevő programoknak, mesterséges intelligenciának. A programok kezdik megmondani, milyen hír fontos nekünk, mire vágyjunk, mit csinálhatunk. Az elme elgyengül. Az ember mintegy lecsavarozza az elméjét. És akkor mi lesz? Hová jutunk? Egy olyan állapotba, ami épp ellentéte a meditáció kreatív csöndjének.
A lecsavarozott elme spirituális novella ebbe az állapotba nyújt egy bepillantást. Remélem, hogy utána, mint egy haiku után, lesz benned egy rebbenésnyi csend. És ebből a csendből valami nagyon is kreatív születik.
Bükki Tamás Aila: A lecsavarozott elme
– Ezért darabokra szednek majd, meglátod!
– Az lehet – Tym nem nézett Zyo-ra. Bekapcsolta a motort, az infra fényszórók felizzottak. Tym a fényreceptorait hozzáigazította a fényszórók spektrumához, majd gázt adott. Az autó hangtalanul megindult az úton, hamar elérte a terepviszonynak megfelelő optimális sebességet. Zyo hirtelen mozdulattal a hátsó ülésre pillantott.
– Alszik. Mindig olyan, mintha aludna. Merre akarod vinni?
– Az emberek majdnem mindig alszanak, majd megszokod.
– Nem lesz időm megszokni, mert már holnap lekapcsolnak. Csak te lehetsz ilyen őrült – elrabolni egy embert. Ezt nem fogjuk megúszni, törölni fogják az emlékeinket!
– Minek jöttél velem, Zyo, hm? Csak sopánkodsz.
– Mert, mert… – Zyo nyelt egyet. – És hova visszük…? Mi is a neve?
– 223478-912. Amúgy nem visszük messzire. Úgy gondoltam, kivisszük a rezervátumból, de rögtön vissza is jövünk. Megmaradt néhány régi kőház a tengerparton. Tűrhető. Ha szerencsénk van, egy hétig sem találnak ránk. Talán elég lesz…
– Ha egy antropológus android mondja, én mindent elhiszek – Zyo hangja karcolt.
Tym rápillantott és megcsóválta a fejét. Lassított, az út szélére húzódott, de nem állította meg a kocsit. Néhány pillanatig rezzenéstelen szemekkel nézte Zyo holdszerű arcát.
– Nézd, 30 éve kutatom az embert. Elolvastam több ezer könyvüket a letűnt korból, megnéztem több ezer filmet és színdarabot, hallgattam a zenéjüket, kívülről tudom a történelmüket és analizáltam is az anyagot százféle szempontból. Sokat tudok az emberről, többet mint a legtöbb android. Bejártam a telepekre is. Speciális megfigyelések sorozatát végeztem, a megfigyeléseimet analizáltam, elméleteket állítottam fel, melyeket megengedett kísérletek sorozatával próbáltam igazolni, és mindezt megvitattam a többiekkel a kongresszusokon. És tudod mit mondok, Zyo! Fogalmam sincs, hogy mi az ember. Hogy miért védjük őket, miért tápláljuk őket a telepeinken évszázadok óta.
– Mert szentek.
– Persze! Fogalmad sincs, mi az, hogy szent! – csattant fel Tym. Majd lehalkította a hangját. – Csak besöpröd ezt is a szőnyeg alá… program szerint!
– Tudod, hogy nem szállhatsz szembe a legmélyebb szintű programunkkal, Tym! Elpusztítod magad.
– Dehogy. Te vigyázol rám, nem igaz? – Néhány pillanatig Zyo-ra meredt, az arcát fürkészte. – Tudod, csupán fanatikus vagyok. Nem elégszem meg fél válaszokkal. És teszem, amit tennem kell, ennyi az egész.
Az autó újra felgyorsult. De most Tym nem optimális sebességgel vezetett, gyakran kifarolt az útról. Zyo összeszorította a száját és egy szót sem szólt.
A ház meglehetősen romos állapotban volt, a tető több helyen beszakadt. Tym megállította a kocsit. A garázskapu semmilyen elektromágneses jelre nem válaszolt. Tym megvonta a vállát, kiszállt, felpattintotta a csomagtartót és egy feszítővassal jelent meg. Zyo döbbenten nézte, ahogy a vállán egyensúlyozva a vasrudat a garázskapuhoz sétál; majd reccsenés, aztán Tym halk kurjantása – mindez annyira idegenszerű volt, hogy Zyo belesápadt. Aztán Tym már ott is volt mellette az ülésen és önelégült mosollyal beindította az autót. Behajtottak a ház alá mélyesztett garázsba.
– És most? – kérdezte Zyo és a hátsó ülésen egyenes háttal, csukott szemmel üldögélő emberre nézett. – Még mindig alszik.
– Felvisszük. Ha nem jön szép szóra, megfogjuk a lábát és felhúzzuk magunkkal.
– Ezt… ezt nem mondhatod… – Zyo állkapcsa némán tovább járt, ahogy a férfira meredt. Tym felkacagott. Aztán kiugrott a kocsiból és kinyitotta a hátsó ajtót.
– Ablakom tárva. Bedől a múlt, visszatér: álmodni se kell. /Ryokan: 44 haiku, Terebess Gábor fordítása/
Tym megfogta az ember kezét, amint az kiszállt az autóból. Zyo némán kullogott mögöttük. Egy android mindig racionálisan viselkedik, Tym – akarta mondani, de aztán csak sóhajtott – vagy majdnem mindig – tette hozzá magában.
*
– Látod, már több mint 24 órája vagyunk vele, és tessék, mivel tudsz többet? Semmivel. Csak ül itt az embered és mást sem csinál, csak bóbiskol. Válaszolt egyetlen kérdésedre is?
– Nem, nem válaszolt – sóhajtotta Tym. – De kell lennie valaminek, amivel sikerül…
– Mi sikerül? Fel tudod egyáltalán tenni a kérdést, amire választ akarsz?
– Igen. – Tym lassan Zyora emelte a tekintetét. – Mi az ember? És – tette hozzá halkabban – az android? Ne nézz így rám! A racionális választ tudom én is, Zyo. Mi vagyunk a lecsavarozott elme, ugye ezt mondtad volna kapásból, az emberről lecsavarozott elme. Mert az ember rájött, hogy a gondolatai silányak és zavarosak; elméje alkalmatlan arra, hogy tovább fejlődjön a segítségével. Ezért leválasztotta magáról az elmét – és így lettünk mi, androidok, ránk hagyta. És ők most más utat járnak. De milyen utat, Zyo? Vannak válaszaink, de csak racionális válaszaink vannak.
– De Tym, hiszen egész lényünk nem más, mint a ráció köré épített anyag.
– Igen, pontosan. Hát ez az. Sőt, egész társadalmunk a racionális kérdésekről és a rá adandó racionális válaszokról szól. Egy lecsavarozott világ. És ott van elfelejtve és mindig számon tartva közepén ez a hústömeg, amiről leváltunk, ami épp ezért nem lehet racionális. Zyo, az ember jelenléte a társadalmunkban abszolút nem racionális jelenség!
– Csak éppen ő a legmélyebb szintű programunk tárgya.
– Így van. Nincs is ezzel semmi baj. Csak éppen elegem van, Zyo, a racionális feleletekből!
– Hülye vagy, Tym.
– Igen… lehet, hogy ez lenne a megoldás – mondta Tym, és a sziklafalra meredt, aztán visszanézett néma szerzeményükre. Az ember a tengerparton ült a homokban. Nyitott szemeiben a tenger hullámzása tükröződött. Tym nézte egy darabig, aztán ismét a föveny szélén meredező sziklafalra pillantott.
A sziklafal előtt madarak köröztek és kétségbeesetten rikácsoltak. Tym elmosolyodott.
– Most hová mész?
– Felmászom arra a sziklafalra. Nézd, az embernek ennie kell. Gondoskodnunk kell róla. Hozok neki tojást.
– Hogy mit csinálsz?
– Felmászom arra a sziklafalra. Addig szedj össze némi uszadékfát, hogy tüzet gyújthassunk! Hogy megsüthessük neki.
– Tym, légy észnél! Ha szétzúzod magad a sziklákon…
– Akkor összecsavaroznak. És ha nem, az sem érdekel. Szedj össze némi tűzifát, mindjárt itt vagyok!
Zyo-ban rettentő feszültség támadt – sikítani szeretett volna, de aztán csak némán bólintott. Lehajtott fejjel megindult a parton.
Csak a fadarabokra figyelt, egy, kettő, ott egy nagyobb, ez három, ott egy másik, ez négy, kell még egy pár, hogy elég legyen a tűz – mennyi is kell még? Aztán leroskadt az ember mellé. Lábait felhúzta és oldalról nézte, csak nézte az embert.
Nem fordult a sziklafal felé, amikor Tym teste szétzúzódott a sziklán. Csak ült és tovább nézte az embert, aki csak ült és tovább nézte a tengert.
Szél támadt, felerősödött a hullámzás, aztán minden lassan lecsendesedett. A dagály a sziklafal tövéig emelkedett, sőt egy kicsit meg is mászta a sziklát. Aztán visszahúzódott a tenger, jött megint a dagály, majd a víz újra visszatért. A fövenyen pedig ott ült Zyo, egyedül. Szerette volna lecsavarozni magáról az elméjét ő is, akár csak az ember valamikor. De hiába ült ott, nem sikerült, nem vitt el belőle semmit a víz – csak Tymet, de őt aztán nagyon. Lassan feltápászkodott és lehámozott magáról néhány moszatot. És elindult valahová.
Vadludak hívnak: induljak haza vélük e késő estén.
Ha valaki túl akar látni a káoszon, ami körülvesz minket, szívből ajánlom Haich Erzsébet Beavatás című könyvét. Erzsébet feltárja saját spirituális útját – ami sok ezer éven át vezet. Óegyiptomban kezdődik, ahogy készül az élet titkainak nagy beavatására, és végül a beavatás után elbukik, új és új életre ítéltetve keresi Párját, és lassan ráeszmél mindarra, amit sok ezer éve már megtanult. Felidézi a II. világháború tragédiáit, fájdalmát, a pincében töltött 5 keserves hetet, és mindeközben létünk legfontosabb kérdéseire ad választ, arra, hogy kik is vagyunk mi, akiket így látszólag sodor és dobál az élet. Hitet és mély reményt lehet könyvéből meríteni. Ezt a novellát, mély tiszteletem jeléül Erzsébetnek ajánlom. Annak a Haich Erzsébetnek, aki Yesudián, a nagy jógi mestere volt.
Most, sok évre rá, hogy ezt a novellát írtam, újraírtam. Meglepetésemre alig kellett rajta változtatnom. Amit írtam, bár erős szavakkal fogalmazok, abból a nézőpontból érdemes tekinteni, melyet Haich Erzsébet elénk tár:
A jelen pedig – életünk, mindaz, ami velünk történik, nem más, mint próbatételek láncolata. A próbatételek során kapunk alkalmat arra, hogy a benső feszültségeinket, melyek a gondolatainkkal, szavainkkal és tetteinkkel világkorszakok óta felhalmoztunk magunkban, és amelyek sorsunk, jövőnk alkotják, feloldjuk, és megszabaduljunk tőlük. Abban a mértékben, ahogy ezeket a feszültségeket tudatosítjuk és levezetjük, az ezen energiák által megkötött és a kötöttség miatt korlátolt emberi tudattól is megszabadulunk, és az igazi, minden személyes „énérzés” mögött álló, kibontakozásra váró isteni Önvalóval – Istennel – azonosulunk. Ez a BEAVATÁS.
Ezt az írást felolvastam Neked, és ide kattintva hallgathatod meg. Alább pedig el is olvashatod.
A világbéke rabjai
Az Önvaló – amely minden élőlény, tehát az én Önvalóm is – nem ismer határokat, így az egész világegyetem bennem létezik, és az Önvalóm az egész világegyetemet betölti. Minden, ami létezik – én vagyok! Mindenben, amit szeretek, magamat szeretem, hiszen csak arról hisszük, hogy nem szeretjük, amit még nem ismertünk fel önmagunkban. /Haich Erzsébet: Beavatás/
Vörös csíkok nyújtóztak végig az égen, és ahol érintkeztek a földdel, felgyújtották a láthatárt. Füst szaga terjengett a házban; egyetlen egy ablakot sem hagyott meg a nemrég véget ért rakétatámadás. A füsthöz időnként súlyos szag vegyült. Anna a rozoga panelház balkonján állt, kezei a kormos, félig szétmállott vasbeton virágtartót markolták, ujjai belefehéredtek a kapaszkodásba. Belebámult az alatta elterülő romrengetegbe, a füstbe… Roi! Egy év és 23 nap…, s hogy kiégett a világ! Anna végigsimított a beton virágtartó málló romjain. Egy picit elmosolyodott, amikor eszébe jutott, hogy mennyi muskátlit gyökereztetett, hogy majd nyáron vörös zuhataggá változzon az erkélyük. És ahogy a muskátlik gondolata kissé kiszabadította az elpusztult világ törmeléke alól, megérezte Roi kezének érintését. Roi ujjai az ő ujjai közé simultak, majd lassan elkezdték kivezetni őt a lakásból. Egészen lassan segítették le őt a lépcsőház veszélyessé vált fokain, mígnem Anna – a többiek nagy megkönnyebbülésére – kilépett a földszinti kapun.
Betti odarohant hozzá és átkarolta a vállát.
– Jól vagy? – Összeráncolt homlokkal nézett rá. Anna mosolygott; ez megijesztette. – Igen – felelte Anna révetegen, hosszan nézett Bettire.
– Biztos?
– Ó igen, Bet. Régen voltam… ilyen boldog.
– Boldog?
– Boldog. Ott fenn… – mutatott fel az épület erkélyére, ahol nemrég állt, s ekkor, mintha csak ujjának varázsütésére várt volna a megkínzott épület, lavinaszerű robaj hallatszott, majd pár pillanat múlva a földszinti bejáraton tömör porfelhő robbant elő.
– Hát ezt megúsztad Anna! – kiáltott neki oda egy fiatal fiú a csapatból.
– Meg, Péter – mondta Anna, és komolyan bólintott.
– Indulhatunk? – kérdezte a csapat vezetője.
Az emberek feltápászkodtak.
Gyorsan haladt a kis csapat előre. Egy közeli városrész felé tartottak. Mindig sietve mentek. Anna rugalmasan, nagy léptekkel haladt együtt a többiekkel. Betti némán szedte mellette a lábait.
– Roi volt – súgta oda neki Anna –, kivezetett!
Betti dühödten rúgott félre az útjából egy oszlófélben lévő macskatetemet.
*
Mr. Henry 1,678,900$ nagyot kiáltott, amikor belépett a nappaliba:
– Hé, már megint a te kis nyamvadt Annádat babusgatod?! – mondta, rácsapta tenyerét a fali irányítóra, amely rögvest detektálta gazdája bőrének redőit, majd aprót kattanva csatornát váltott a falat betöltő SuperVízión. Eltűnt a kiégett városkép és a romok közt menetelő szedett-vedett kis csapat, majd a képet egy zsúfolt iroda töltötte be, és egy magas rangú katonatiszt töprengő arcára közelített a kamera.
– Joe! – kiáltotta Mr. Henry 1,678,900$, és letottyant felesége mellé a párnázott bőrkanapéra. – Látod, ő egy epic, igazi hőse a Háborúnak! Kitűnő stratéga! Még sokra viszi majd, annyi szent.
– Hányszor fitymáltam én a te Joe-dat, mi? – kérdezte dühösen az asszony, majd nehézkesen talpra vergődött.
– Az én Fiamon nincs is mit! – vágta ki erre Mr. Henry 1,678,900$ – Talpig férfi. Kitűnő stratéga. Büszkék lehetünk rá! Megnyeri nekünk majd ezt a Háborút, meglátod! Ja, és nézd már! Nőt az értékem, drágaságom, észrevetted? Máris Mr. Henry 1,678,987$ vagyok.
– Mit vagy oda azzal a pár dollárocskával?
– Hogyhogy? – csattant fel a férfi. Ennyit emelkedett az elmúlt öt percben a Henry&Henry részvény. Öt perc alatt 77 dollár az neked semmi? Elvégre most már te is Mrs. Henry 1,678,987$ vagy!
– Jó, és? Mi hasznom van nekem mindebből? Unatkozom.
– Unatkozol? Már megint ezzel gyötörsz!
– Ha egyszer unatkozom.
– Hát kapcsolod be akkor a Gyermekszerkesztőt! Már vagy ezerszer mondtam neked. Minden értelmes ember manapság azon töri magát, hogy egy jó gyermeket installáljon. Te pedig mi csinálsz? Csak a szappanoperába illő Annácskádat pátyolgatod, meg sírdogálsz itt fölötte. Menj azt’ szerkessz magadnak egy tökös fiút! – és ne idegesíts tovább, az istenfáját neki! Megvan rá a dollárunk! Az majd tucatjával irthatja a disznókat, ha úgy akarod! Izgulhatsz érte a legkeményebb frontokon, csak rajtad múlik. Még hogy unatkozol!?
– Nem tudok jól gyereket szerkeszteni, tudod jól!
– Mert hebehurgya vagy, csak úgy összedobálod neki a legkülönbözőbb érzelmeket és tulajdonságokat. Mondtam, hogy beíratlak egy gyermekszerkesztő tanfolyamra, ha akarod…
– Nekem az nem kell, ezt meg én mondtam már neked, nem? Ott csak manipulálják az embert.
– Akkor hagyj békén, oké! Szeretném végre megtudni, hogy mit sikerült összehoznia Joe-nak tegnap este. Biztos jól befűtött azoknak a szemeteknek. Biztos rendkívül zseniális tervet eszelt ki már megint. Na, ülj le! Elvégre Joe a te fiad is!
– Őt te szerkesztetted. Nem emlékszel, hogy mennyire lehordtál, amikor bele akartam szólni, hogy finomabb legyen?
– Mert el akartál cseszni egy remekművet, édesem, azért. Joe így jó, ahogy van.
– Hidegvérű.
– Az kell ide. Bár én inkább hidegfejűnek mondanám. Tud gondolkozni.
– Tömeggyilkos.
– Azt a stratégiai atombombát ott kellett bevetni és akkor. Jó húzás volt.
– 2 millió ember halt meg.
– És? Ellenség volt.
– Akkor is.
– Te hülye vagy, édes? Ellenséges virtuális embereket sajnálsz?
– Akkor is!
– Na, akkor most vagy leülsz szépen és csöndben maradsz, hogy megnézhessem végre nyugodtan, hogy mit csinált Joe, vagy bevonulsz a szobádba és bekapcsolod a kis SuperViziódat. Értettük?
– Megyek – mondta az asszony, és csomóra gyűrte, majd tiszta erejéből belevágta a bőrfotelba a selyemsálját. A selyemsál egészen hangtalanul puffant a férfi mellett a kanapén. A nappali ajtaja félresurrant, ahogy a nő közeledett felé. Mrs. Henry 1,678,987$ még éppen hallotta a jó hírt, amit férje kiáltott utána a nappaliból:
– Már megint nőtt az értékem drágám! Mostantól te is Mrs. Henry 1,679,063$ vagy, picikém!
*
Anna füle mögé simította az izzadságtól és portól összetapadt, szőke hajtincseit és a pince lejáratára lépett. Lehajtotta a fejét, és minden idegszálával a kormos, sűrűszagú lejárat felé figyelt, szokatlan neszek után kutatott, amelyek figyelmeztethetik a veszélyre.
Úgy aludt és úgy járt-kelt már egy ideje, ahogy az állatok: minden váratlan zajra összerezdült és a menekülés útjait kutatta. Figyelte a szirénák vad vijjogását, és menekült a bombák és rakéták süvöltése elől; ha nagyon eltávolodott valamelyik biztonságos bunkertől, a koromtól mocskos romok közé vetette magát – azt mondják, hogy ezek gyakran megóvják az embert a repeszektől. Amikor fejét behúzva így várta a halált, sosem gondolt semmire, csak feküdt ott, éppúgy, mint egy újszülött. És amikor felkelt és leporolta magát, sosem érzett örömet, hogy megúszta. Kitágította gyorsan érzékeit, és belevette magát újra a romos városba, hogy hullák oszladozó tetemei mögül valami élelmet kaparhasson elő magának és a csapatnak. És az egészben már régóta nem ez a rendszeres és értelmetlen bombázás volt a legrosszabb. Mert ha jöttek a bombák vagy a rakéták, az ember szépen lefeküdt valahová, és várt; hogy túléli vagy sem, nem rajta múlott. Összerándult viszont a milicista bandák gondolatától is, melyek szórványosan járták a várost, és mindenért pusztítottak: egy falat kenyérért, egy vékony karikagyűrűért, bármiért. Egy nőért pedig rendszerint vérfürdőt rendeztek – és sokszor még egy felszakadt nadrág sem kellett hozzá, hogy vért tódítson legnagyobb büszkeségükbe. Nemrég hallott egy olyan csapatról, akiken rejtekhelyükön ütött rajta a milicisták valamelyik rablóbandája. Azt mondják, hogy az a fiatal srác járt közöttük a legjobban, aki elvonszolta valahogy magát a szomszédos bunkerig, hogy figyelmeztesse az ott lévőket; kezeivel tartotta vissza a beleit, úgy szaladt kétrét görnyedve, majd lebukdácsolt a lépcsőn. Azt mondják, először a banda vezére kezdi meg mindig az ilyen “szertartásokat”. Volt idő, amikor Anna azt szerette volna hinni, hogy már ettől sem fél. De legbelül tudta, hogy ez nem igaz. Érzékeit megfeszítve és állat módjára járta a romokat, együtt lélegezve a zajokkal, a felszálló füsttel, össze-összerándulva, s állandóan a menekülés útjait keresve. Ösztönlénnyé változott, állat volt, akinek túl kell élnie valamit.
De mit? – kérdezte magától, ahogy elhelyezkedett a kormos pince egyik szegletében, ahol a vacka volt már egy ideje. – Mit kell túlélnie? A háborút? Ugyan minek? De akkor hirtelen és élesen eszébe villant Roi érintése a kezén ott a kiégett, volt lakásuk erkélyén, ami arról adott hírt számára, hogy Roi él. Belekapaszkodott ebbe az emlékbe, és mintha teste meleg fürdőbe merülne – a fürdő gondolata végigbizsergette a testét, lehunyt szemmel élvezte egy pillanatig, még a habfürdő citrusillatát is az orrában érezte – elringatódzott ezen az emléken; és Roira gondolt, felidézte arca vonásait, de még inkább a kezét – mostanában sokkal élesebben látta a kezét –, s rajta a halványkék ereket, amelyek finoman áthálózzák. Érezte, ahogy Roi keze hozzáér, a tarkója alá szalad és felborzolja a haját…
Úgy képzelte annak idején, hogy ők elválaszthatatlanok. Amikor egymásra találtak, hamarosan kialakult bennük egyfajta bizonyosság, hogy már régóta keresték egymást, és most, annyi egyedül leélt évszázad után, végre megtalálták a másikat. Nagyokat sétáltak esténként a környéken, belélegezték a város esti fényeit és vibráló nyugalmát, az évszakok tájformáló erejének az illatát. Azon gondolkodtak, hogy mi lehet itt az ő feladatuk, ebben az egyre őrültebbé váló világban, amelyben mindig többet számított az anyagi hatalom, mint az emberi lélek, melyben mindig többet értek a vakbuzgók, mint a kétkedők. De mindenekelőtt boldogok voltak, hogy akármi is lesz itt az ő küldetésük, együtt nőhetnek fel hozzá. Aztán kitört a háború.
“Ez a háború más lesz, mint a történelem többi háborúja!” – harsogták a politikusok. “A polgári lakosságot nem fogja érinteni, ezt Mi szavatoljuk!” – zizegték a TV készülékek. Azt is megmagyarázták, hogy miért olyan fontos ez a háború. Az emberek elhitték. Mindig elhiszik. Százezrek vonultak be önként. De hogyan is tehetett volna másképp a nép – az emberekből szántszándékkal jó előre kiirtották minden kritikai képességüket. Embereket ő még nem látott így lelkesedni, mint ahogy ennek a “győztes” háborúnak éljeneztek. Roi azt mondta – olvasta valahol –, hogy minden háború előestéjén így éljeneznek az emberek. Most pedig szerencsésnek tartják magukat, ha egy bomba marcangolja szét a testüket és nem a milicisták. Roi, mielőtt elvitték, csak ennyit mondott: – Ne feledd, kedves, mindez csak látszat! Nem szakíthatnak el egymástól. Aztán Roi eltűnt a forgatagban.
Anna kifújta a visszatartott levegőt. Amikor óvatosan újra lélegzett egyet, hírtelen tömény szag csapta meg az orrát. Tisztába kell tenni az öregasszonyt – gondolta nagyon lassan, szaggatottan; az elszakadás emlékével vívódott még, forgatta magában, nehezen szakította fel és fúrta magát csak közéjük a valóság tudata. Nagyot sóhajtott, majd felkászálódott a mocskos zugból és az öregasszony felé indult.
*
A kis SuperVízió képernyője magától megelevenedett, amikor Mrs. Henry 1,679,143$ letelepedett elé. A képernyőn éppen Mrs. Henry 1,679,143$ kedvenc vetélkedője ment, ami elégedett sóhajt csalt elő az asszonyból.
A vetélkedőben mindenki katonaruhában feszített, ami persze csupán jelmez volt. A vetélkedőben katonai rendfokozatokat lehetett nyerni. Mrs. Henry 1,679,143$ sokszor álmodott már arról, hogy elmegy ő is a vetélkedőbe és nyer egy ezredesi… nem is, egy altábornagyi rangot. És utána, ha installál majd magának egy gyereket, neki adományozhatja. Nekik egy fillérükbe sem kerül majd. De aztán eszébe jutott, hogy neki ez biztos nem sikerülhet, meg különben sem tud ő jól gyereket szerkeszteni. Henry pedig úgyis rögtön kivenné a kezéből a dolgot, mondván, hogy egy ilyen lehetőséget nem hagyhat elbarmolni. Mrs. Henry 1,679,143$ elmaszatolt arcbőrén egy könnycseppet majd lassan belefeledkezett a vetélkedőbe.
– A bevezető kérdés igen egyszerű lesz – mondta a játékmester és kimosolygott a képernyőből. – Mióta van totális szaporodj-stop kicsiny világunkon?
A kitüntetések nélkül feszítő játékos magabiztosan, szinte gondolkozás nélkül lökte oda az első választ a játékmesternek:
– Természetesen 1 óta. Az új időszámítást ettől az eseménytől mérjük.
– Kitűnő! Egy tizedesi vállapot mindjárt felragaszt önnek a mi szigorú Zsuzsunk. Áh, már meg is történt. Hanem lássuk csak, hogy mit kezd a második kérdéssel. Mi a gyalult tök?
– A tök egy növényfajta volt, amelyet szálakká vágtak, azaz gyalultak régen, és így készítettek belőle ételeket.
– Kitűnő! Maga igazán felkészült. A mi szigorú Zsuzsunk már teszi is fel magának az új vállapot. Harmadik kérdésem, ha úgy tetszik, megint történelmi lesz. Miért neveznek minket a Világbéke rabjainak, és kitől származik ez a kifejezés?
– A kifejezés Dr. Lucy Banana-tól ered és azt fejezi ki, hogy itt ülünk a Földön bezárva. Dr. Banana jól rátapintott a mai kor emberének alapvető életérzésére: már régóta nem háborúzunk egymással, Világbéke van. Csak a kiváltságosok hozhatnak létre utódokat, ha erre engedélyt kapnak, így a létszámunk állandó maradhat. És ehhez jön még az, hogy ugye képtelenek vagyunk elhagyni ezt a bolygót, mert elszigetelnek bennünket a Világegyetem rettentő távolságai, amelyek egyelőre áthidalhatatlanok. A Föld olyanná vált, mint egy hatalmas befőttes üveg.
– Jó hasonlat. Maga találta ki?
– Ő… igen.
– Nézzük csak meg, mit is mond a Komputer? Ah, ah. “A Föld egyre inkább egy hatalmas befőttesüvegre hasonlít” – mondta Dr. Bummadumm 10,456,678$, ú.i szerint 3-ban. Sajnálom uram! Most az egyszer rossz választ adott. A mi szomorúarcú Zsuzsunk leveszi magáról a vállapokat. Igen. Tényleg sajnálom. De hát ilyen ez a játék… Kérem, hogy adja át a helyét a következő versenyzőnek, akit… igen, akit mindjárt ki is sorsol nekünk a mi szomorú Zsuzsunk! De előbb lássunk egy kis reklámot is…
Mrs. Henry 1,679,153$ feltápászkodott a fotelból, egyenest a nappaliba ment és egyszerűen odaállt Henry és a nagy SuperVizió közé.
– Mi csinálsz? Állj má’ arrébb! Nem látom a képet.
– És mi van a képen?
– Joe, ki más! Megbolondultál, vagy mi?
– Joe nem létezik, Henry! Csak egy virtuális ember. Henry, én igazi gyereket akarok!
Mr. Henry 1,679,157$ összeszűkült szemekkel pillantott a feleségére.
– Tudod, hogy arra nem kaptunk engedélyt.
– Mert nem is kérvényeztük soha.
– De édesem, egy engedély annyiba kerül, amennyiért 20 virtuális gyereket installálhatunk, és ráadásul végigkövethetjük egész életüket. Izgalmakkal teli életüket. Csak a leggazdagabbaknak lehet ma már valódi gyermekük…
– Elég gazdagok vagyunk hozzá, vagy nem?
– Hát egy gyerek éppen hogy kitelne… De minek? Őszintén, minek?
Mrs. Henry 1,679,162$ letelepedett a férje mellé a kanapéra és ellágyult, hipnotizált arccal meredt néhány pillanatig a SuperVízió lágyan vibráló képernyőjére.
– Talán majd ő… feltalálja, hogyan… hogy hogyan menjünk el innen.
– Honnan?
– A Földről.
– Minek mennénk el a Földről? — kérdezte Mr. Henry 1,679,162$ élesen? Hát nincs meg mindenünk?
– Mert itt, tudod… itt Béke van.
– Örülj neki, hogy Béke van!
– De én itt unatkozom, Henry!
Mr. Henry 1,679,165$ nagyot horkantott, majd szóban utasította a SuperViziót, hogy emelje a hangerőt. A szobát betöltötte Joe férfias hangja:
– Kitisztítjuk onnan a disznókat, erre mérget vehetsz!
*
Zajos volt az éjszaka. Anna vagy hússzor felriadt, és azon nyomban vissza is zuhant az álmába. Álmai a körülmények ellenére nem voltak zavarosak. Már csak az álmai nem voltak zavarosak körülötte. Megtanulta továbbálmodni őket: felriadt, majd folytatta, ahol félbeszakadtak, mintha egy üdítő regényt olvasna, amit csak egy időre tett le.
A pincét emberszag itatta át. A félelem suttogott és hortyogott a sötétben. Sóhajok siklottak közöttük, akárcsak a patkányok. Megrágták a lelküket.
Anna egy erdei út mellett leterítette a plédet és Roi mellé telepedett. Lefeküdtek. Fogták egymás kezét és figyelték a madarak hangjait, és ahogy a nap át-átcsillan a lombokon…
A halál motoz odakinn. A kövér halál. Félrerúgja a köveket. A fekete kövek koccanva nevetnek, az aprók szertespriccelnek mint a vér. Betemetik a lelkeket, mint a leveleket a sár. Sár és szenny. És nincsenek csillagok.
– Szép itt, kedvesem! Gyönyörűek ezek a fák! Gyönyörű kék az ég is! Régen láttam ilyen gyönyörű eget. Nem fázol?…
Fázom. A takaróm ellopták. Nincs többet fény itt. Zörögnek a csontok kint, rájuk fagytak a húscafatok. El kell égetni őket mind, mind! Holnap majd…
– Szeretlek! Szeretném kicsim, ha velem jönnél.
– Hová?
– Oda! – intett Roi a kezével a kék felé. Jössz?
A hajnal hirtelen tépte szét odakinn a sötétséget. Új nap kezdődött. Mozgolódás támadt odakinn. Mozgolódás támadt a kormos pince néhány szegletében is. A katonai bakancsok alatt felreccsentek kinn az üvegszilánkok. Jönnek?
– Fel, drága. Nekem mennem kell. Tudod, haldoklom. Ne rémülj meg, látom az arcodon, hogy megrémültél.
– Nem. Nem rémültem meg, Roi. Veled megyek. De merre?
– Mindenhová. Az egész Világegyetembe. Vannak máshol is kék egek, vannak máshol is zöldellő rétek és suhogó lombú fák. És akárhová is megyünk, a kezünk mindig összeér.
– Akkor jó. Akkor nem félek.
– Gyere! – mondta Roi, és teste aranyfénybe olvadt.
– Anna rámosolygott és könnyedén követte őt.
Amikor a milicisták egyike meglátta a fekvő nőt, felvihogott. Odahajolt hozzá és megbökte a mellét a géppisztolya rövid csövével. Aztán belerúgott a sípcsontjába, amely megreccsent a vasalt bakancs alatt. Amikor rájött, hogy a nő már nem él, káromkodott meg köpött.
*
– Szegény! – sípolta Mrs. Henry 1,679,200$, majd nagyot sóhajtva kikapcsolta a SuperVíziót.
*
„Álmaimban újra járom lépcsőidet. Toporgok alant, gyermekként újra megállok.
Végtelenséged pillanatomban. Sebeiden felnövekszem. Fáj a Léted – boldogságom. Közvetlen vagy mindenütt. Szíved előkészített Országom, Uralkodom kincseiddel Szavakat Neked építek, Neked rakok mire jössz, csendet. Némán mindent elbeszélek, Csöndjeidben értelek.
Perceim neked vetem el: Nekem egyre több marad, Könnyeim neked görgetem, Magtárba: magadba gyűjtesz. Téged vetlek tenyeremből.
Megmaradsz, ha eleresztlek: Tiszta Szónak, Magnak, Éltető Halálnak.” /Iványi Bernadett: Lépegető, csendet rakó/
A magány az érzékszervek álma. A hit egyszerűen az ébredés.
Amikor először olvastam Ray Bradbury Villanytelep c. novelláját, folytak a könnyeim. Ebben az írásban Bradbury az egységélményről ír, a szeretetben való kitágulásról, amikor átölelünk mindent és mindenkit. A jógik ezt nevezik Szamádhinak, mely a 8 rétű jóga ösvény végső célja, 8. rétege.
Korábban én is megtapasztaltam ezt a határtalan létélményt. Amikor kamaszként átéltem, akkor még nem tudtam, hogy ez az emberi lét egyik legcsodálatosabb ajándéka, mely a Kegyelem által előbb-utóbb mindenkinek megadatik. Bradburyt olvasva döbbentem erre rá, aki maga is átélte, és képes volt úgy írni róla, hogy átadja ennek a csodálatos, átformáló életélménynek a lényegét.
Ezt az írást felolvastam Neked, és ide kattintva hallgathatod meg. Teljék benne örömöd!
Im itt vagyunk, gyanakvón s együtt, az anyag gyermekei. Emeljétek föl szívünket! Azé, aki fölemeli. Ilyen erős csak az lehet, ki velünk van teli. (József Attila: A város peremén)
Vajon mit jelent az anyagi biztonság? Biztonságban érezhetem magam, ha bőven van pénz a bankszámláimon? Bár, ugye, a pénzből sosem elég. De legalábbis elég pénz legyen ahhoz, hogy megszerezzem, ami épp kell az életemhez, a kényelmemhez, vagy épp amire vágyom.
Na de mi van akkor, ha egyszer csak az, amit stabilnak gondoltam, meginog és szétesik? Például minden pénzem eltűnik, mert az elektronikus bankrendszer is eltűnik. Ugyan már! – szinte hallom a méltatlankodást –, hogy tűnne el, ez egy többszörösen biztosított informatikai rendszer, és ráadásul ott az állami, aztán az európai banki garancia!
Tudtad-e azt például, hogy nem csupán a környezetünket, a földet, a tavakat, az óceánokat szemeteltük tele (a nagy Csendes-óceáni szemétsziget mérete 143-szorosa Magyarország területének!), hanem már a világűrt is?
Igen, elképesztő sok szemét kering a fejünk felett. Miért gond ez? Hát azért, mert ha egy aprócska, öklömnyi űrszemét úgy 30-40 ezer km/h sebességgel belerobban egy kommunikációs műholdba, majd a kommunikációs műhold sok ezer darabja a következőbe, és annak darabjai a következőkbe, és így tovább… Akkor mi lesz? Akkor a Földön összeomlik a kommunikáció, méghozzá igen gyorsan, akár 1 óra alatt. És akkor nem fogsz tudni vásárolni a neten, nem fogsz tudni egy jó ideig telefonálni, nem tudod majd használni a bankkártyádat a boltokban, és a bankfiók sem fog tudni majd neked pénzt kiadni. Bizony, a számítások szerint egy ilyen összeomlás 2028-ig várhatóan 100%-os bizonyossággal bekövetkezik. Ha érdekelnek a részletek, a Mindenségit!ezen adását ajánlom a figyelmedbe, igen érdekes dolgokat mesél Dr. Rontó Attila környezetvédelmi és űrjogász.
Mi a fenének rémítgetsz ilyesmivel? – szinte hallom ezt a jogos felvetést.
Azért, mert szeretném megmutatni neked, hogy ez bizony jó hír.
Ugyanis a spirituális ébredés egy fontos fázisa, hogy az anyagi világ korábbi vélt biztonsága meginog. Ahogy Eckart Tolle mondja, valami rozsdállani kezd. Megromlik a korábbi egészség, vagy megrendül a szilárdnak vélt anyagi stabilitásunk.
Ekkor ugyanis elkezdjük keresni azt, mi az, ami stabil az életünkben. Gotama Buddha is ezt kereste. Minden nagy jógi ezzel a kereséssel kezdte. És végül rábukkantak a lényegre. Ami olyan-olyan egyszerű, ami ott van az orrunk előtt. Te vagy Az. Mert tudod, aki belőled néz ki a világra, az a valaki, aki ugyanaz volt gyermekkorodban, kamaszkorodban, és aki most is ugyanaz, a benned élő lélek – változatlan. Nem születik és nem hal meg.
Az út, amit bejárunk segít, hogy letehessünk minden zavarót, súlyosat, a fájdalmas történetünket, a sérüléseinket, megbetegítő téveszméinket.
És akkor most következzen egy rövid hangos novella a világ legértékesebb anyagáról: a semmiről. Remélem a Vákuum kereskedők c. írásom elgondolkoztat, örömet hoz – és végső soron felszabadít majd. Íme:
B. T. Aila: A vákuum kereskedők
A vákuum különös valami, pontosabban a valami hiányának különleges állapota. Megkülönböztetünk kis, közepes, nagy és ultranagy vákuumot, aszerint, hogy köbcentiméterenként hány atom illetve molekula maradt benn a térben. Ha csak pár ezer atom van egy köbcentiméternyi térfogatban, az már ultravákuumnak számít. Ultravákuumot rendkívül nehéz létrehozni. A leszívás mindig többlépcsős módon történik: az elővákuum szivattyút turbó- illetve molekuláris vagy diffúziós szivattyúk követik, s végül a krioszivattyú lép működésbe, ami a néhány Kelvin fokú folyékony hélium vagy hidrogén segítségével kifagyasztja a vákuumtérből a “ritkán” lévő atomok további hányadát. Minél nagyobb vákuumot akarunk elérni, az eljárás költsége annál magasabb, az ár pedig exponenciálisan nő a csökkenő atomszámmal. Az abszolút vákuum — amelynél már egyetlen atom, sőt, az elektromágneses sugárzás egyetlen energiakvantuma sincs jelen a térben (eltekintve a mindig jelenlevő fluktuációktól) — elérése lehetetlen.
Hiába, Univerzumunkat mindenhol zsúfolásig megtölti az anyag és az energia, nem hagy szinte egy kanyi helyet sem. A világűr, a bolygók, a naprendszerek és a galaxisok közti tér temérdek anyagot tartalmaz; még ott is, amire azt mondjuk, hogy a semmi, még az is tele van csillagközi porral, és mindenekelőtt hidrogénnel, ami a napok fúziós tüzelőanyaga, és nem utolsósorban fénnyel — a “tiszta” energiával — amely ezen napokból és más irdatlanul öreg forrásokból származik. Abszolút vákuum tehát sehol sincs; legfeljebb vannak sűrűbb és ritkább helyek. Abszolút vákuumot, az anyagtalanságot létrehozni éppúgy nem lehet, ahogy nem lehet megfogni és megállítani az időt.
És most figyeljenek! Amit fent írtam, nem igaz. Egyszerűen megcáfolta az idő!
Ez a történet pedig valójában itt kezdődik:
Abszolút vákuum valóban nem volt mindaddig, amíg meg nem jelentek az első vákuum kereskedők. A vákuum kereskedők szó szerint vákuumot árultak szerte a Földön. Senki nem tudta, hogy honnan jöttek, ahogy azt sem, hogy honnan szerezték a lehetetlent, a tökéletes vákuumot. A vákuumot kis hatszög alapú, fekete hasábokban árulták. A hasábokban pedig a tökéletes semmi volt. A hasábok különleges anyaga semmi mást nem szolgált, mint hogy távol tartsa az anyagot, a fényt illetve minden más energiát attól az egy köbdeciméternyi tértől. A kemény, fekete, különös hasábok elképesztették valamennyi ország tudósait. Bonyolult berendezéseket terveztek, hogy megcáfolják a lehetetlen létezését, de minden kísérlet, amiről a tudományos sajtó beszámolt, a vákuum kereskedőket igazolta: a kis hasábok tényleg vákuumot tartalmaztak. Alig telt el néhány hónap és a vákuumkereskedők a világ legszkeptikusabb, legkonzervatívabb embereinek, a természettudósoknak a hadát már meg is győzték. A többi pedig? Majdhogy nem csak jó propaganda kérdése volt.
Amíg a fizikusok főleg azt kérdezték, hogy hogyan csinálták, addig a világ gyakorlatiasabb fele azt kérdezte, hogy: de mire jó ez az egész? Mire jó nekünk egy kis doboz, amiben tökéletes semmi van? Ám ez utóbbi kérdésre hamarosan meg is kaptuk a feleletet.
*
Az történt, hogy a vákuum kereskedők egyszer csak ott voltak mindenhol. Reklámoztatták magukat a médiában: újságok hasábjai közt és a címlapjain, utcai plakátokon, és tőlük harsogott minden tévé az öt kontinens minden civilizált szegletén (azaz ahová már befúrta magát a televízió). A vákuum kereskedők vákuum-shopokat nyitottak minden ország minden városában. Ezekben az üzletekben semmi mást nem lehetett kapni, mint tiszta vákuumot. Hogy az mire jó? Azon kívül, hogy önmagában, tudományos szempontból rendkívül érdekes dolog, tulajdonképpen semmire. DE! Az emberek irdatlan pénzeket megadtak a vákuumért — a kis fekete hasábot ugyanis igencsak drágán adták a kereskedők. A kereslet pedig rohamosan növekedett. Egy hónap sem telt bele, és senki nem kérdezte többet, hogy mindez mire jó. Értékcikk lett, pontosan ugyan úgy, ahogy érték az arany. Hányan kérdezik, hogy az arany mire jó? Leszámítva nemesfém jellegét és jó vezetőképességét, amiért az elektronika iparban használják, valljuk be, az arany semmire se jó. Ha jól belegondolunk, a sokkal keményebb, fizikailag ellenállóbb vashoz képest az arany gyakorlati szempontból értéktelen. Értékké az teszi, hogy az emberek rajonganak érte. Hogy szép ékszerek készíthetők belőle, csak ál magyarázat, hiszen más, kevésbé „értékes” fémekből is hasonlóan szép dolgok készíthetők. Hogy kevés van belőle? És ugyan mihez kevés? Nem, az arany azért értékes, mert kineveztük értékesnek. A vákuum ugyan így vált értékké.
Az emberek megőrültek azért, hogy saját vákuumuk legyen. Hamarosan a gazdagabbak legtöbbje minden pénzét vákuumba fektette. Na, nem csak azért, mert drága divatcikk lett, hanem mert a növekvő kereslettel együtt természetesen egyre többe is került a semmi. A semmiből pedig még több pénzt, abból pedig még több semmit reméltek. A vákuum megjelent a tőzsdén, és tarolt: árfolyama rohamosan emelkedett és csak emelkedett. Ezt látva sokan — főként azok, akik vagyonukat efféle üzletek sorozatával keresték — mindent eladtak, és helyette vákuumot vettek maguknak. A vákuum ára, a bevezetést követő árhoz képest hamarosan ezerszeresére szökött. A kis- és középemberek többé nem tehették meg, hogy vákuumot vegyenek, hogy a vágyott fekete dobozkával lepjék meg a családot karácsonyra. Sőt, ezek az emberek egyre inkább megszabadulni akartak fekete dobozkáiktól, hiszen azok már nagyon sokat értek — elcserélték a semmit pénzre, a pénzt pedig elcserélték olyan dolgokra, amire nagy szükségük volt. A vákuum pedig azok kezében kezdett gyűlni, akiknek mindenük megvolt, de nem volt semmijük.
Egy fél év és az országok közti elszámolás eszköze is a vákuum lett. Az arany szerepe perifériára szorult; egy nemzet gazdagságát abban mérték, hogy mennyi vákuum van az országban. Mivel a vákuum kereskedők nem részesítettek egyetlen országot sem előnyben, így az átállás egyéb javakról a vákuumra nem okozott feszültségeket a nemzetek között — pedig mit könyörögtek nekik a legnagyobbak, mekkora összegeket ígérgettek nekik a semmi egyedüli jogáért. A jelentős változás az emberek életében jelentkezett. A kisemberek, a középosztály hamarosan jelentős javakra tett szert. A kezdetben olcsón vett vákuumaikért házakat, telkeket, bútorokat, ruhákat és egyéb ingó és ingatlan dolgokat vásárolhattak. És ezért csak a semmit kellett adniuk! A gazdagabbak pedig semmit nem csökkenő mohósággal kaptak továbbra is a semmi után.
És most figyeljenek!
A vákuum egyszer csak elkezdett szivárogni. Az történt, hogy egy napon a világ valamennyi országának valamennyi szegletén felhalmozott fekete vákuum-tartályocskákon szemmel is jól kivehető hajszálrepedések szaladtak végig. A dolog nyilvánvaló volt: eltűnt a drága vákuum: a semmi megsemmisült! És mindezzel megsemmisült emberek és országok semmivagyona is. A csapás irtózatosan súlyos volt. Ezrek mentek egyik pillanatról a másikra tönkre. Mindeddig volt semmijük, ettől kezdve pedig semmijük sem maradt.
És mi lett a vákuumkereskedőkkel? Semmivé váltak. Azazhogy… semmivé váltak az emberek fejében. A vákuumkereskedők, még mielőtt a botrány kirobbant volna, felhasználva a befolyásuk alatt működő tévétársaságokat, hipnotizálták az embereket a Föld minden civilizáltnak nevezett szegletén. És az emberek fejéből minden kitörlődött a vákuumról, és hogy nemrég mindezt még milyen értékesnek tartották.
És aztán? A vákuumkereskedők természetesen profilt váltottak, hogyan is lehetett volna másképp? Önöknek elárulom. A bankszakmában telepedtek meg. És hogy mit ki nem találtak? A dolgot úgy nevezték el, hogy számítógépes folyószámla. Képzeljék! Az emberek vagyona néhány elektromos bit egy-egy számítógépben. És az emberek megőrülnek ezért.
Annyi mindent nem tudunk értékelni, ami az életünk része, csak akkor, amikor elvesztettük, vagy annak a határára kerülünk, hogy elveszik. Gyakran nem értékeljük, hogy milyen örömteli sétálni, járni, állni, csak amikor fáj a lábunk vagy tolókocsiba kerülünk, ahogy azt sem, milyen csodálatos lélegezni, csak amikor az utolsókat lélegezzük. Nem értékeljük a bennünk és a körülöttünk élő-lüktető csodát – csak amikor az igazán veszélybe került.
A fák mélyzöld, megerősödött leveleiket emelik a fénybe, és minden egyes levélben milliószám ott van az élet egyik legcsodálatosabb találmánya, a klorofill. Egy olyan szervezetecske, mely az anyagtalan fényt lehozza az anyagi világba. Anyagtalanból, azaz szellemből, információból és energiából anyagot sűrít. És ezen az Ég és Föld közötti csatornán alapul minden élő léte ezen a Bolygón. Nélküle nem lenne légkör, talaj és táplálék állatnak és embernek. Ez a csoda ott van minden fűszálban, minden ág millió levelében. Az ember elképesztően vak a csodákra. A klorofillt sem értékeli a ragyogó levelekben, és a világában olyan nyilvánvalóan jelen lévő minden zöldben. És éppígy nem képes értékelni saját lélegzetvételét sem. Pedig, ha figyelne ezekre, szerelmes lenne. Szerelmes minden fába, levélbe, és szerelmes minden lélegzetvételébe. – B. T. Aila: Az öt fa.
Ray Bradbury gyönyörű novellákat írt. Az egyik kedvencem a Vakáció, mely épp erről szól. Megindító történet. Bradbury igazi varázsló: eléri, hogy értékelni tudjuk az embert, aki gyakran ostoba és önző, és aki úgy tűnik, fékevesztett önzésében a kipusztulás határára sodorta önmagát. Bradbury megmutatja, hogy ez az ember, így ahogy van, minden mocskával és önzésével együtt szerethető. Egyszerűen ilyenek vagyunk: tele hibával, tele meggondolatlan vágyakkal. A változás talán tényleg ott kezdődik, hogy átöleljük önmagunkat, és elfogadjuk azt, hogy ilyenek vagyunk.
Ha alább meghallgatod ezt a gyönyörű írást – felolvastam neked – nagyobb örömmel fogadod talán majd azt a világot is, ami még messze nem tökéletes; az ember gyarlóságát, és mindent egybevetve: önmagad. Számomra felszabadító volt olvasni. Talán mert megmutatja azt az embert, aki ott él mindannyiunk szívében.
