Ezt a novellát még 1997-ben írtam. Végzős fizikus hallgató voltam az egyetemen, és a jógára még nem találtam rá. Kerestem valamit, mert a tudásszomjam már nem elégítette ki a fizika. A boldogtalanságom pedig épp csúcsra volt járatva, és évről évre rosszabb volt a helyzet. Szóval keresőben voltam – épp ahogy az alábbi novella falfúró embere, aki kitartóan perforálja a panellakása falait. De vajon hová vezeti őt az őrülete?
Visszatérve a falakhoz, a fizika pont azt állítja, hogy a falakban bármi lehet. Mindaddig bármi lehet, amíg meg nem lestük, mi van bennük. Ahhoz, hogy megbizonyosodjunk, hogy a falban csak beton van, meg vasak, meg kavicsok, ahogy ön mondta, szükségszerűen ki kell zárnunk azt, hogy valami más is lehet ott. Erre pedig egyetlen mód van, ha kifúrjuk ott a falat és megnézzük, hogy mi van a lyukban.
Felolvastam Neked ezt a leporolt, derűs novellát, íme. De ha jobb szereted, alább el is olvashatod.
Betonpor
A fotelba rogyva bambultam a TV színeit. Bármi volt is a műsor, az agyamig már csak valamiféle kaleidoszkóp-szerű kavalkád jutott el. Az utóbbi hetekben határozottan egyre többet vagyok így kiütve. Kezdetben a melegre fogtam, amit szívből utálok, de aztán rá kellett jönnöm, hogy inkább a kialvatlanságomnak róhatom fel az egészet. Régen meg sem kottyant, ha beledolgoztam az éjszakába, volt amikor egész éjjel le sem feküdtem aludni és másnap alig éreztem a fáradtság súlyát. Most pedig mintha kiszívták volna az agyamat. Öntöttem magamnak még egy kevés sört a poharamba, majd az egészet egy hajtásra kiittam. Az ólmos fáradtság lassanként megadta magát egyfajta jóleső bizsergésnek, mely lassan kezdte átjárni, átmelegíteni az egész testemet.
Melinda, a feleségem, félig felhúzott lábbal ült mellettem a fotel karfáján. A TV villódzó fényei megvilágították finom vonású arcát. Ezernyi fényparány kergetődzött az izgalomtól félig kinyílt ajkai és apró fitos orra körül. Minél tovább néztem ezt az angyali arcot, annál inkább úgy éreztem, hogy a fáradtság utolsó morzsája is felszívódik. Láthatóan Melindát egyre jobban magával ragadta a film. Melinda arca érzelmeinek tökéletes tükre volt. Az évek során kialakult köztünk valamiféle összhang, valami hihetetlen érzékenység a másik legrejtettebb, legkuszább érzéseinek megértésére. Az azonosulás, összeolvadás egészen különleges élménye volt ez. Azon kaptam magam, hogy azt játszom, hogy pusztán az arcára, szemeinek mozgására, az itt-ott feltűnő majd kisimuló ráncok dinamikájára figyelve megpróbálom kitalálni, hogy mi is megy tulajdonképpen a TV-ben. Persze nem sikerült, hülye ötlet volt. Néhány perc múlva Mel észrevette, hogy figyelem. Lassan felém fordult, rám villantott egy mosolyt; egy mosolyt, amiről pontosan tudta, hogy milyen hatást ér el vele nálam. Eközben megragadta a tálcán álló sörösüveget, kiöntötte a maradékot a pohárba, majd a sörrel együtt visszatért a filmhez. Az egészet a szokásos természetességgel és eleganciával csinálta. Fantasztikus volt! Tudom, hogy egyesek szerint ez abnormális dolog, de amióta megismertem Melt, én egyre szerelmesebb vagyok ebbe a nőbe (és ezen az a tény, hogy már közel öt éve összeházasodtunk, semmit sem változtatott).
A filmnek hamar vége lett. Mel felkelt és nagyot nyújtózott. Odalibegett a kandallóhoz és két jókora hasábot rakott a fáradtan lobogó tűzre. Megfogta a piszkavasat és rutinos mozdulattal élesztette fel a parázsban szunnyadó energiát. Kényelmes tempóban visszatette a piszkavasat a helyére, majd lassan, lebegő léptekkel elindult felém. Útközben kibontotta a haját, melynek barna, göndör fürtjei a vállát verdesték. Már vagy két perce alig bírtam magammal, de tudtam, hogy Mel azt szereti, ha ilyenkor hagyom még egy darabig, hagyom, hogy minél tökéletesebben elbűvölhessen.
Azt álmodtam, hogy füvet nyírok, de a fűnyírót egyszerűen nem lehet kikapcsolni, s ezért soha nem állhatok le a fűnyírással. Lenyírtam háromszor a füvet a házunk előkertjében. Aztán lenyírtam a szomszédos kertekben is, majd a közeli stadion gyepét és így tovább. Iszonyatos volt! Nem állhattam meg, mert nem tudtam kikapcsolni a fűnyírót. Már a távoli dombok legelőinél jártam, amikor szörnyű félelem kerített hatalmába. Mi lesz, ha a világ összes füvét lenyírtam, és többet nem lesz fű, amit nyírhatok? Rémisztő lehetőség volt. Annyira rémisztő, hogy felszínre vergődtem az álmomból. Felébredtem.
Reggeli öt óra volt. És fúrtak. Az egész ház harsogott az ütvefúró zajától. Hosszú percekig csak bambultam magam elé álomittasan, megpróbáltam az álmom utolsó maradványait is kidörzsölni a szememből. Egyszerűen teljességgel hihetetlen volt, hogy valaki szombat reggel öt órakor kezdjen el falat fúrni.
Az utóbbi egy hónapban, mióta a fölöttünk lévő új szomszéd beköltözött, napi rendszerességgel, szinte megállás nélkül hallatszik ez az idegtépő fúrógépzaj. De eddig legalább délelőtt fúrt vagy délután, legfeljebb még este egy picit. De nem hajnalban! Az istenért! Az ember dög fáradtan hazaevickél a munkából, gondolja végre szombat, alhat egy jót. De nem! Ez a barom belefúr a szombat reggelbe!
A fúrás elhallgatott. Na, hál’ istennek, gondoltam. Kitámolyogtam az ágyból. Mel békésen szunyókált; szemmel láthatólag nem érte el ez a ricsaj. Gondoltam, ha már ébren vagyok, akkor csinálok magamnak egy jó forró tejeskávét, majd a kávéval és egy jó könyvvel visszabújok még Mel mellé néhány órára az ágyba. A konyhában előkotortam a tejet, kiöntöttem egy jó bögrével, behajítottam a mikroba, majd amikor kész lett, beletettem két kanál nescafét. Éppen a cukorral bajlódtam, amikor a fúrás újra kezdődött. Olyan intenzíven talált el az egész, hogy a cukros doboz kiesett a kezemből, beterítve cukorral az egész konyhát. Az idegroham kerülgetett. Nem igaz, hogy az a kurva fúrás nem ér rá még néhány órát, ha már annyira fúrnia kell!
Berontottam a hálószobába, magamra kapkodtam az este levetett gönceimet, majd kivágtattam a lakásból. Felmásztam a fölöttünk lévő emeletre, odamentem az ajtóhoz és elkezdtem ököllel, teljes erőből döngetni. Minden egyes csapással azonban furcsamód azt vettem észre, hogy a mérgem fokozatosan elpárolog. Mire a szomszéd ajtót nyitott — megjegyzem akkor már vagy két perce verhettem az ajtót — tökéletesen lehiggadtam. A dühöm teljesen köddé vált. Már-már ott tartottam, hogy szégyellni kezdtem magam, amiért egy ilyen kis fúrás miatt ekkora rumlit csinálok. Ekkor azonban eszembe jutott a konyhát beterítő, szanaszéjjel szórt cukor, amit valószínűleg majd nekem kell feltakarítani. Ez észhez térített és visszatért belém egy pici az előbb elszublimált haragból.
— Igen, segíthet! Nézze uram, én a maga alatt lakó szomszéd vagyok. Nézze, ha már mindenképpen fúrnia kell, lenne olyan jó és megtenné azt a szívességet, hogy nem hajnalok hajnalán lát neki! Jóember, öt óra múlt! Van magának fogalma milyen baromi lármát csinál a fúrógépével? Különben is, kezd az agyamra menni, hogy maga rendszeresebben fúr, mint ahogy én vécére járok! Mire készül itt jóember? Képkiállítás lesz, vagy micsoda? — fakadtam ki.
— Örülök, hogy megismerhetem — nyújtotta a kezét a szomszéd. — És elnézését kérem. Igaza van! — sóhajtotta. — Bevallom, meg sem fordult a fejemben, hogy valakit is zavarhat a dolog. De ne álljon ott kinn, jöjjön be egy pár percre! Itt benn kényelmesebben megbeszélhetjük a dolgokat — invitált befelé, miközben szélesre tárta előttem a bejárati ajtót.
Már éppen azon voltam, hogy visszautasítom az invitálását, amikor a szemem a szélesre tárt bejárati ajtón át az előttem feltáruló szobára tévedt. Mondani akartam valamit, de a látvány annyira sokkoló volt, hogy egy hang nem sok, annyi sem jött ki a torkomon. Döbbenetes! A padlót vastagon mindenhol betonpor borította. A finom betonport lábnyomok tarkították. Mintha nem is egy szoba lett volna padlószőnyeggel, parkettával meg miegymás, hanem mintha mondjuk a Marson járnánk, ahol mindent beterít egy finom, ősi por, amit szemérmetlenül összejárkáltak az első űrhajósok, vagy mintha a szoba a Szahara közepén emelkedne és mindenütt ott lenne a nyoma az elmúlt éjszaka tomboló homokviharának. A fal tövét és a sarkokat ezenkívül itt-ott beton és vakolatdarabok, és számtalan törött és agyonkoptatott fúrófej tarkította. Mégis a falak voltak a legdöbbenetesebbek. Az első kép, ami eszembe villant, amikor vonakodva, ugyanakkor azonban az egész furcsaságától teljesen hipnotizálva beléptem az ajtón, az az volt, hogy egy óriási sajt belsejében járok. Ementáli! Nem, abban túl nagyok a lyukak. Valami más, mondjuk Eidami, mindegy. Teljességgel hihetetlen! Lyukak százai és ezrei. Teljesen szabálytalanul és mindenhol. Az egészet annyira képtelenül megnyerőnek találtam, hogy önkéntelenül elmosolyodtam. Egész egyszerűen lenyűgöző, hogy valaki beköltözik egy új lakásba, és kitartó munkával, közel egy hónap alatt az egészet szarrá fúrja.
— Jaj, a lakás, igen, bizonyára megdöbbenti — mondta a szomszéd, látva az arcomra kiülő leplezetlen döbbenetet. — Tudom, az első pillanatban hihetetlennek látszik, de higgye el, hogy jó okom van arra, hogy így agyonfurkáljam a falakat — tette hozzá.
Az egészben a felkavaró az volt, hogy amikor szóba álltam ezzel az emberrel, teljesen normálisnak tűnt. Egészen más lett volna a helyzet, ha mondjuk miközben ezeket a szavakat mondja egy jókora fúrógéppel hadonászik, időnként fel-felbőgetve a motort, hogy szavainak nagyobb nyomatékot adjon, és közben idétlen-szélesen vigyorog, vagy valami hasonló. De a pasi teljesen épelméjűnek látszott, eltekintve attól a zavaró ténytől, hogy az elmúlt néhány hét alatt kitartóan perforálta a lakását.
— Nézze, valójában semmi közöm hozzá, hogy mit csinál a lakásával, de ez… ez egy picit mellbevágó — vallottam be kissé akadozó hangon. Eközben a férfi egy kis szobába terelt, amit szemmel láthatólag étkezőnek használt. Ebben a szobában lényegesen kevesebb volt a por, mint a többiben, feltehetőleg azért, mert időnként felporszívózta. Minden esetre amennyire ezt meg tudtam ítélni, semmivel sem volt ez a szoba kevésbé kilyuggatva, mint az előző. Szédülten telepedtem le a felkínált székre. A falfúró-ember egy percre eltűnt a konyhában, majd visszatérve, egy apró ezüsttálcát rakott közénk az asztalra, melyen két hívogató kávé gőzölgött. Hálásan pillantottam rá, majd elvettem az egyiket. Lassan kortyoltam. Kezdtem életre térni. Sőt, jól éreztem magam (a kávéval versenyt gőzölgő, mindent beterítő betonpor ellenére). Mialatt a kávét ittuk, mindketten mélyen hallgattunk. Mintha valami olyasmiről kellene most beszélgetnünk, amit mindketten legszívesebben szemérmesen elhallgatnánk, mintha a beszéd felébreszthetné a falak démonjait, akik itt, az agyonlyuggatott falak között könnyedén ránk szabadulhatnak.
— De hát miért? — kérdeztem, miután letettem a kiürült csészét, megtörve ezzel a ránk nehezedő csendet.
— Hogy miért furkálom a falakat ilyen… ühm… lelkesen? — mondta. — Azt hiszi, hogyha nem kellene furkálnom, ha tehetnék mást, ha lenne más megoldás, furkálnám a falakat? Maga el sem tudja képzelni, hogy micsoda fárasztó, nyomasztó munka ez! Magának fogalma nincs róla, hogy mit érzek akkor, ha nem furkálok! Micsoda lelki kínokat élek át! És amikor fúrok, az az őrjítő bizonytalanság, hogy találok-e valamit… A feszültség, ami majd szétveti a koponyámat. Ami rám ül, és egyben szorongat, fogva tart. Minden, de minden este hulla fáradt leszek és még éjszaka sem tudok pihenni. A fúrással álmodom! Álmomban folytatom azt, amit este befejeztem, és reggel, ébredés után újra fúrnom kell. És ez így megy megállíthatatlanul és könyörtelenül, és az egész lassan teljesen felőröl.
— De hát miért csinálja egyáltalán? Miért nem él úgy, mint bármely másik ember? Miért kell fúrnia, mit szándékozik azzal elérni, hogy sajtot csinál a lakásából? — kérdeztem némi részvéttel a hangomban.
— Keresek valamit — mondta, és szemében különös, mélyről jövő fájdalom tükröződött, mintha kútba néznék; a mélység tele hideggel, nedvességgel, rettegéssel.
— Keres valamit? — hitetlenkedtem. — És a falban akarja megtalálni? — kérdeztem.
— A falakban ezelőtt még soha nem kerestem — mondta halkan. — Gondoltam, talán a falban majd megtalálom.
— De hát mit keres, jóember! A falban beton van, meg sóder, na meg vasak, csövek, vezetékek és semmi más.
— Hogy mit keresek? Fogalmam sincs. Valamit, ami helyre rázhatná az életemet. Valamit, ami rámutat arra, hogy én is érek valamit. Valamit, amiért érdemes még leélnem azt a nyomorult néhány évtizedet, ami még jobb esetben előttem van. Valamit, amiért értelme van reggel felkelnem, amin gondolkodhatok nappal és ami boldogsággal tölt el, ha rajta gondolkozom; valamit, amivel szívesen álmodom éjszaka. Azt kérdezi, mit keresek? A kérdése hibás! Nem az számít, hogy mit keresek, hanem az, amit esetleg találhatok.
— De hát a falban semmit nem találhat! A falban semmi olyan nincs eltemetve, amit maga keres! Miért nem tanul inkább nyelveket, ha ennyi fölös energiája van! Miért nem jár társaságba, ahol emberekkel beszélgethet. Az emberek magának sokkal többet adhatnak, mint ezek a falak!
— Megpróbáltam. Nem adtak többet. Semmit sem adtak! Azt hiszi nem próbáltam meg? A legtöbbjük sokkal üresebb volt, mint ezek a falak. Sokkal üresebb! Fel sem merült bennük, hogy valami nincs rendben az életükkel. Emberek születtek és haltak el körülöttük. És ők? Csak éltek bele a világba. Nem voltak kérdéseik! Érti, nem érdekelte őket lényegében semmi! Találkoztam olyanokkal, akik hasonló cipőben jártak, mint én. Ezek viszont ugyanolyan talajvesztettek voltak, mint én. Ők is kétségbeesve kerestek valamit. Lehet, hogy nem falat fúrtak, de kerestek valamit. És soha nem találtak semmit.
— Ez nem igaz! A világban rengeteg olyan ember él, aki megtalálta az élete értelmét. Például valamelyik vallásban, hitben, amit követhet és ami vezeti — mondtam.
— Vallások, na igen! Végig jártam őket. A keresztényektől egészen a krisnásokig. Kijelentik, hogy valami létezik, legyen az Isten vagy bármi, hogy valami úgy van, ahogy le van írva és kész. Nem lehet velük vitatkozni, mert minden vitában önellentmondásokba kerülnek. Egyesek, amikor az ember feltár egy-egy ilyen önellentmondást, úgy védekeznek, hogy nem engedik eljutni agyukig a kérdést. Mások viszont, ha sarokba szorítva érzik magukat, a bibliát és mindenféle szentnek kikiáltott könyveket lobogtatnak, szent idézeteket mormolnak; pajzsként használják ezeket a könyveket. Amikor végképp nem tudnak már veled mit kezdeni, jobb esetben kikiáltanak értetlennek vagy éretlennek, rosszabb esetben pedig eretneknek, szentségtörőnek, ördögnek. És mindezt saját hiányos, inkonzisztens világképük védelmében. Megpróbáltam, kedves barátom. Ez nem az én világom. Ez nem az az út, amit én követni tudnék. Ne értsen félre, nem hiszem, hogy ezek a vallások rosszak lennének. Egész biztos vagyok abban, hogy sokak találják meg benne a számításukat, a boldogságot. De én erre képtelen vagyok!
— Értem. De hát a világban olyan sok minden van… sok… csodálatos dolog akad. Sok minden, amit nem értünk, ami számunkra távoli. Látszólag elérhetetlen. A világ törvényei, meg maga a Világegyetemünk. Ami bennünk is tükröződik, hiszen mi is része vagyunk ennek az egésznek. Nem gondolt még soha arra, hogy a világ jobb megismerése, rendjének tanulmányozása adhatja meg a választ a kérdéseire? Tanuljon mondjuk matematikát vagy fizikát a falfúrás helyett!
— Fizikus vagyok. Hát nem furcsa! Én is pont ezekkel a gondolatokkal indultam neki ennek a pályának.
— És nem adott semmi támpontot, ami alapján elindulhat? Semmit, ami hozzásegítheti ahhoz, amit keres? Azt csak nem mondhatta a fizika, hogy a falfúrással találhatja meg a választ a kérdéseire?
— Rengeteg dolgot megértettem általa. Dehogynem, sok mindent adott. De amit én keresek, a valódi értékek, a valódi célok, arról végig némán hallgatott. A fizika nem ígérget olyasmit, amivel nem tud elszámolni, mint a vallások. Amit állít, az viszont részekre szedhető, szabadon boncolható. A fizika legalább megengedi a kérdéseket. Igaz, léteznek kérdések, amik megkérdezhetetlenek. Léteznek nézőpontok, amikből a szemlélő ki van rekesztve. A fizika, talán meglepő, de valójában nem ütközik az Istenképekkel. Csak éppen más dimenziókba teszi őket. És pont ez a szabadság, ami lehetővé teszi egy Isten létét, ez a szabadság, ami miatt nem adhat választ a kérdéseimre.
És hát visszatérve a falakhoz, a fizika pont azt állítja, hogy a falakban bármi lehet. Mindaddig bármi lehet, amíg meg nem lestük, mi van bennük. Ahhoz, hogy megbizonyosodjunk, hogy a falban csak beton van, meg vasak, meg kavicsok, ahogy ön mondta, szükségszerűen ki kell zárnunk azt, hogy valami más is lehet ott. Erre pedig egyetlen mód van, ha kifúrjuk ott a falat és megnézzük, hogy mi van a lyukban. Ha már sok lyukat fúrtunk és mindenütt csak betonport találtunk, meg kavicsot, meg vasat, jogosan mondhatjuk, hogy mindenhol csakis betonpor, meg kavics, meg vas van. De ezt sosem állíthatjuk százszázalékos bizonyossággal. Akármikor állunk is le a falfúrással, mindig hagyunk valami icipici esélyt annak, hogy esetleg valami más is volt ott, amit nem találtunk meg, sőt amire nem is gondoltunk soha, hogy ott lehet vagy akár létezhet. A kérdés, mekkora kockázatot vállalunk. Hipotéziselmélet, uram, tiszta statisztikus matematika.
Csak ültem ott és hallgattam, ahogy beszél. Az egész valahogy teljesen lenyűgözött. Csakis az zavart, hogy képtelen voltam eldönteni, hogy egy ártatlan őrülttel ülök egy asztalnál, vagy a muki teljesen normális, csak valahogy, ahogy ő fogalmazott, talajvesztett. Lehetetlen lett volna bármit is felhozni a falak védelmében.
Végül megköszöntem a kávét és megígértettem vele, hogy ha már mindenképpen úgy érzi, hogy fúrnia kell, próbálja meg a dolgot napközben elintézni. Ebbe készséggel beleegyezett. Amikor elbúcsúztam, az ajtóban még egyszer belenéztem apró, csillogó, szürkészöld szemébe. Furcsa, de ott, abban a pillanatban valahogy tökéletesen megértettem ezt az embert és együtt éreztem vele. Mindemellett hihetetlen megkönnyebbülést okozott, ha arra gondoltam, hogy amikor lemegyek majd a lakásomba, lyukak helyett Melinda fogad. Visszabújok majd a tiszta és még meleg ágyba, odabújok mellé és átölelem. Reggelit készítek neki és nem lesz a közelemben egyetlen marék betonpor sem.
Amikor leértem a lakásba, Mel már lázasan sürgött-forgott. Megterített reggelire. Az asztalon ott gőzölgött egy nagy kancsó tejeskávé. A fehér abrosz közepén szépen elrendezve az aranysárga, friss, ropogós zsömlék csinos kupaca, körülötte méz, sajt és áfonyadzsem. Az általam kiborított cukrot már rég felseperte. Mel friss volt és üde. Látszott rajta, hogy alaposan kialudta magát. Így fésületlenül, kócosan, ahogy vidáman tett-vett a konyhában, olyan gyönyörűnek láttam, mint még sohasem. Talán egy picit ehhez az is hozzájárult, hogy megszabadultam a fejünk fölötti kőbányából. Úgy éreztem, hihetetlenül boldog vagyok, ott, abban a pillanatban. Szerettem volna azt a pillanatot beletenni egy befőttesüvegbe, hogy amikor úgy érzem, hogy egy pillanatra én is talajvesztetté válok, újra feltöltsön azzal a derűvel, jókedvvel és határtalan bizakodással, amit akkor, abban a pillanatban, Mel mellett éreztem.
Mel leült velem szemben az asztalhoz. Ketté vágott egy zsömlét. Megkente vajjal és elém rakta a tányérra. Miközben ezt csinálta, végig figyeltem mozdulatait. Ittam őket, habzsoltam őket. Mel rám pillantott és szélesen elmosolyodott. — Egyél! — mondta, és füle mögé parancsolta egyik rakoncátlan hajtincsét, ami néhány perce kelt önálló életre. (Ami nem is csoda, ha azt vesszük alapul, hogy mennyi élet és szépség, lángolt ebben a nőben; az a bűbájos tincsecske csak kölcsönvett tőle egy picit.)
Lassan ettem. Élveztem az áfonyadzsem pikáns izét, a sajt, a vaj és a ropogós zsömlék ízharmóniájának jellegzetes karakterét. Amikor végeztem a kávéval, felzengett fejem felett a fúrógép. Talán meglepő, de az egész most olyan volt számomra, mintha feltették volna egyik régi, de kedves lemezemet. Valahogy más volt, mint néhány órával ezelőtt. Nem csupán idegtépő ricsaj volt, ami elől menekülni kell. Tartalom volt mögötte, szólt valamiről. Énekelt. Ahelyett, hogy felborította volna lelki egyensúlyomat, megerősítette, elmélyítette azt.
— Már megint fúr! — sóhajtott Mel és felkelt, hogy eltakarítsa a reggeli maradványait. Miközben segítettem neki leszedni az asztalt, részletesen elmeséltem a hajnali randevúmat a falfúró-emberrel. Szótlanul hallgatta az előadásomat. A szeme azonban nagyon is beszédes volt számomra. Tudtam, hogy mélyen átérzi a falfúró-ember helyzetét. Azon gondolkozik, hogy mi lehetne a megoldás, hogyan enyhíthetne szegény ember kínjain, benső, önmagát gerjesztő, pusztító szenvedésein. Láttam rajta, hogy maga elé idézi életének válságos pillanatait, hogyan érzett azokban a keserű órákban és hogyan sikerült végül is meglelnie a kiutat.
— Gondolod, hogy tehetünk érte valamit? — kérdezte. Nagy barna szemében őszinte részvét csillogott.
— Nem tudom, nem hiszem — feleltem. — Ha tehetnénk is érte valamit, szerintem nem az az ember, aki másoktól szívesen elfogadna ilyenfajta segítséget. Magányos farkas, akinek sohasem felel meg a kitaposott út. Erősen markolja a bozótvágó kést, ő akar utat törni magának. Ha segítenél neki előtte irtani a dzsungelt, valószínűleg másmerre fordulna, máshol próbálkozna. Ez az ő harca. Nem harcolhatja meg helyette senki más.
Mel szomorúan bólintott. Ha nem is értett egyet velem teljesen, elfogadta a válaszomat. De láttam rajta, hogy az egész történet tovább dolgozik benne, mélyen belefészkelte magát az agyába. Megpróbál megoldást találni, hogy segíthessen. Megcsókoltam, hogy egy pici lelket öntsek belé. Fülébe súgtam, hogy nagyon szeretem. Erre egy picit megvigasztalódott, vonásainak szelíd szomorúsága egy félénk mosolynak szorított helyet. Lassan visszatért a jókedve, átjárta és újra megszépítette az életöröm.
A következő héten külföldre kellett utaznom. Egy csomó üzleti ügy csak azt várta, hogy én intézzem el. Ha magammal vihettem volna Melindát, nem lett volna semmi baj ezekkel az utakkal. Csakhogy ez ritkán jött össze. Vagy az én programom volt ezeken az utakon hihetetlenül zsúfolt, vagy Mel nem tudott elszabadulni a városból arra a hétre. Ez az út is egyike volt az ilyen magányos útjaimnak.
Csigalassúsággal telt el az a hét. A végén már csak arra vágytam, hogy végre otthon legyek. A repülőtéren fogtam egy taxit abban a reményben, hogy az majd szélsebesen hazarepít. A taxi persze dugóba került a városban. Az a negyven perc, amíg a taxi átvergődött velem a belvároson, életem leghosszabb negyven percei közé tartozik.
Melinda hatalmas vacsorával fogadott. A vacsora fantasztikusan sikerült, de az egészben a legfantasztikusabb Mel volt. Miután befaltam a sült utolsó maradványait is — ami nem volt semmi teljesítmény, minthogy Mel hozzám képest jóformán csak csipegetett — felbontottam egy üveg félszáraz vörösbort. A bor megnyugtató társaságában letelepedtünk a nappaliban a kandalló elé. Hosszú mesébe kezdtem. Elmeséltem Melnek az elmúlt hetet töviről-hegyire. A bor és a mellettem lobogó barátságos kandallótűz megoldotta a nyelvemet. Mel mosolyogva hallgatott, majd ő kezdett mesélni. Olyan jó volt hallani; szavai szinte hipnotizáltak.
Már néhány napja otthon voltam, amikor kezdett tudatosulni bennem, hogy itt valami nem stimmel. Valami rendkívül zavart, nyugtalanított, de sokáig képtelem voltam megfogalmazni, mi lehet az. Aztán miközben otthon éppen a csapot próbáltam javítgatni, hirtelen beugrott. Megszűnt a fúrás! Amióta hazajöttem, most döbbentem csak rá, egyszer sem hallottam az elmúlt hónapokban olyannyira megszokottá vált fúrógép zaját. Mi történhetett? Csak nem halt meg? Vagy elköltözött? Mindegy. Ez nem az én dolgom. Semmi közöm hozzá. De mégis! Képtelen voltam kiverni a dolgot a fejemből. Abbahagytam a csap szerelését, beletöröltem a kezemet a munkásruhámba, majd úgy ahogy voltam, felmásztam egy emeletet és becsöngettem a betonporos lakásba.
Azt vártam, hogy valaki más fog majd ajtót nyitni, vagy egyáltalán senki sem fog ajtót nyitni. Miközben ott az ajtó előtt várakoztam, azon morfondíroztam, hogy mit fogok akkor mondani, ha valaki más lakik már a lakásban, mert mondjuk a falfúró-ember eladta, vagy mert a többi szomszéd beperelte csendháborításért és kilakoltatták. Szinte megkönnyebbültem, amikor az ismerős férfifej bukkant fel az ajtónyílásban.
— Ne haragudjon, hogy zavarom, tudom, hogy az egész valójában nem rám tartozik, de mostanában mintha már nem fúrna — mondtam.
— Így van! Most már semmi szükség nincs arra, hogy falakat fúrjak — jelentette ki magabiztosan és vidáman, miközben kezével tessékelt befelé.
A lakás, amióta itt jártam hihetetlen változáson ment keresztül. A padlóról eltűnt a törmelék és az utolsó marék betonport is alaposan feltisztították. A falfúró-ember láthatóan nagy munkában volt: minden lyukat, amit fúrt, most egyesével betömögette, begipszelte, majd az így kijavított falat letapétázta. Habár a munka garmadája még előtte volt, a lakás már kezdett emberhez méltó képet ölteni. Füttyentettem.
— Ez… ez egészen elképesztő! — mondtam. — Őszinte elismerésem. Látom, sikerült ráébrednie, hogy a falakban az égvilágon semmit nem találhat a vacak kavicson, betonon és vasrudakon kívül.
— Ki kell ábrándítanom — mondta nevetve. — A fúrást azért hagytam abba, mert megtaláltam amit kerestem.
— Hol, a falban? Na ne szórakozzon! Talált valamit a falban? Egy aranyrögöt, vagy ékszert, vagy egy eldugott térképet vagy valami hasonlót? — kérdeztem hitetlenkedve.
— Nem, nem, nem! Semmi hasonlót. Hanem találtam valakit. Egy fantasztikus NŐT. Egészen hihetetlen. Amikor a falat fúrtam, soha még csak meg sem fordult a fejemben, hogy végül egy nőre fogok bukkanni. Ez a nő új életet adott nekem. Szeretetet és szerelmet. Megvigasztalt és megbékített. Olyan dolgokat vettem észre magam körül, amikre eddig vak voltam. Ezek a dolgok aztán életre keltek és célokat mozgattak felém. És mindezt neki köszönhetem. Kirángatott az örvényből. Szerelmével, bájával, kedvességével, törődésével, jókedvével.
— Egy nőt talált a falban? Na ne zöldítsen! Mi volt az? A gyártásnál véletlenül a betonba ejtett pornóújság? Mi ez, mondja, egy modern Kőműves Kelemen? Komolyan gondolja, hogy beveszem, hogy egyszer csak kifurkál a falból egy nőt, ami aztán megváltoztatja az életét? — kérdeztem némi ingerültséggel. Azt hittem, hogy hülyét akar belőlem csinálni.
— Dehogy, dehogy! Persze hogy nem! Nyilvánvaló, hogy nem volt bebetonozva a falba! A dolog sokkal egyszerűbb — mondta mosolyogva. — Úgy egy hete történt, hogy azt a szemközti falat — mutatott kezével az étkező falára — kezdtem el fúrni. Ekkor már a kimerültség végső határához közeledtem. Azt mondhatnám, hogy ez a fal volt az utolsó reményem. Fúrtam és fúrtam. Jó kemény beton, alaposan megizzasztott. Minden lyukat, ahogy ezt csinálni szoktam, alaposan megtisztítottam a betonportól, majd gondosan bevilágítottam a zseblámpámmal, hogy megnézzem hátha van ott valami. Így telt el az egész délelőtt és az egész délután. Aznap 212 lyukat fúrtam, és az eredmény abszolút nulla. Bekaptam valamit vacsorára, majd vissza akartam térni a fúráshoz, de valahogy undorodtam mindentől. Leginkább a fúrógéptől undorodtam. Hatalmas önuralomra volt szükségem, hogy visszanyerjem széjjelzilált hitem néhány morzsáját, és végül este felé rászántam magamat egy utolsó fúrásra. Nekifeszültem a falnak és fúrtam, fúrtam csak fúrtam szinte öntudatlanul. A fej füstölt, a tapéta megszenesedett a lyuk körül. De úgy éreztem nem hagyhatom abba a fúrást, mert ha most abbahagyom, akkor soha nem fogom tudni újra elkezdeni és akkor végem van. Végem! Tudom, nehéz ezt magának ép ésszel megértenie. De akkor, azon a lyukon múlt minden, arra a lyukra tettem fel az egész életemet. És hirtelen megszaladt a fúró. Annyira megijedtem, hogy elengedtem a gépet. Az acél pengve tört ketté a nehéz fúrógép súlyától. A fúrófej beletört a lyukba. Megpróbáltam kipiszkálni, de sehogy sem tudtam kihúzni. Ekkor véletlenül nyomni kezdtem, és azt tapasztaltam, hogy könnyedén megy befelé. Egyszerűen átfúrtam a falat. Ez még soha nem történt meg velem. Átfúrtam az egyik közfalat!
— Katakomba! — vetettem közbe izgatottan. — Talált egy titkos helyiséget!
— Ugyan, ne marháskodjon! Ez egy panellakás. Itt nincsenek titkos folyosók, átjárók meg kamrák. Nem, szó sincs ilyesmiről. Egyszerűen átfúrtam a másik lakásba. A mellettem lévő szomszédos lakásba. És átnéztem a lyukon. És tudja mit láttam? Életem legfantasztikusabb, legszebb nőjét pillantottam meg ott. És tudja, hogy mit csinált? Falat fúrt. Ugyan úgy falat fúrt, ahogy én falat fúrtam. Ugyan úgy tele volt a lakása padlója betonporral, mint ahogy az enyém tele volt. Ott állt, izzadtan a munkától, vállig érő barna, göndör haja összeragadva a betonportól, kezében fúrógép. Szemében az a tűz izzott, amit oly sokszor láttam az utóbbi hetekben, ha a tükörbe néztem. Így bukkantam rá életem legnagyszerűbb nőjére. Szédülve botorkáltam kifelé a lakásból. Becsöngettem hozzá és…
— Ez egész egyszerűen elképesztő! Ez a leleslegvalószínűtlenebb történet, amit valaha is hallottam — vallottam be elbűvölten. És azóta?
— Azóta sokat vagyunk együtt. Rengeteget segítettünk egymásnak. Lelkileg. Mindketten abbahagytuk a fúrást, kitakarítottuk a lakást. Az övét már ki is tapétáztuk, újrafestettük. Az enyémen dolgoznom kell még egy kicsit, amint látja. Szeretjük egymást. Megértjük egymást. Be kell vallanom, hogy Melinda jelenléte mindent megváltoztatott az életemben.
— Melindának hívják? — kérdeztem egy picit meglepődve. — Érdekes, az én feleségemet is Melindának hívják — mondtam.
— Hát ez remek, egyszer összejöhetnénk így négyesben. Valamelyik hétvégén. Egész biztos vagyok benne, hogy Mel nagyon érdekesnek találná magát — mondta vidáman az ex-falfúró-ember.
— Mel, hogyhogy Mel? — húztam összébb a szemöldököm — Csak nem így becézi őt?
— Azt szereti, ha Melnek hívom. Nekem tetszik, egészen egzotikus, nem?
— De. Egzotikus. És most hol van Mel?
— Jaj, ezen a héten rendkívül elfoglalt. Én is szinte csak néhány órát látom naponta, és az éjszakákat sem tudja velem tölteni, minthogy éjszaka dolgozik. Pocsék munka, pocsék beosztással, de ahogy ő mondja, legalább jól fizet. Az előző héten azonban nappalis volt. Akkor sokkal jobb volt. Itthon volt éjszakára is. Istenem, micsoda egy fantasztikus nő! Egyszerűen rajongok Melért. Mindenképpen át kell jönniük a hétvégén, csinálunk egy óriási partit, jó?
— Én benne vagyok, de még előtte meg kell kérdeznem Me…, izé a feleségemet — mondtam. A hangomba, ki tudja miért, némi remegés költözött. — Tudja, valamit igazából nem értek — mondtam. — Hogyhogy nem vette észre előzőleg, hogy valaki a másik lakásban állandóan falat fúr? Mert az, hogy mi nem jöttünk rá, az érthető, hiszen azt hittük, hogy maga csinálja az egész felfordulást. De magának észre kellett volna vennie, hogy valaki más is fúr a közelében.
— Kezdetben amikor elkezdtem az egészet, egész biztos, hogy észrevettem volna. De amikor megtaláltam Melt, amikor átmentem hozzá, akkor ő még csak pár napja fúrt intenzíven. Azokban a napokban, nem tudom, hogy meg tudja-e ezt érteni, én már nem voltam része ennek az univerzumnak. A világ számomra nem létezett. Csak ezek a falak voltak, a betonpor, a fúrógépem és semmi más. Ha ágyúval lőtték volna a szemközti házat, azt sem vettem volna észre.
— Tényleg fantasztikus lehet az a nő, ha ebből az állapotból vissza tudta rángatni magát — mondtam elismerően.
— Fantasztikus! A legangyalibb teremtés, akivel valaha is találkoztam. És mindamellett eszméletlenül szép is — felelte, és csak úgy áradt belőle a lelkesedés. — Hogy én milyen hülye vagyok! — csapott a homlokára. — Csináltam róla kb. egy hete néhány fotót, amikor elhatároztuk, hogy mindketten abbahagyjuk a fúrást. Amikor még minden tele volt betonporral. Megkértem, hogy vegye kézbe a fúrógépet és fúrjon még egy utolsó lyukat, hogy úgy fényképezhessem le, ahogy rátaláltam. Tetszett neki az ötlet. Isteni kép lett belőle! — hadarta lelkesen. — Itt van! — nyújtotta felém a telefonját. — Ő Melinda.
Éreztem, ahogy a vér kiszalad az arcomból. Szédültem. A fényképen valóban Melinda volt, kibontott hajjal, koszos munkásruhában, ahogyan éppen falat fúr, miközben a lehető legszélesebb mosolyával vigyorgott a szemembe.
Már nem emlékszem, hogy kivertem-e a kezéből a telefont. Szó nélkül kirohantam a lakásból. Szerencsétlen pali csak állt ott döbbenten, megmerevedve, váratlan kirohanásomat némán figyelve. Láthatóan gőze sem volt arról, hogy mi kavarhatott fel ennyire. Lerohantam az emeletről, becsörtettem a lakásunkba. Majdnem a nyakamat törtem amikor megbotlottam a fürdőszoba előtt szerteszét hagyott csapszerelvények egyikében. Feltápászkodtam. Betaszítottam a nappali ajtaját. Olyan lehettem, mint egy meglőtt vaddisznó, aki most mindennek és mindenkinek neki akar menni őrjöngő dühében. Melinda a hintaszékben kényeztette magát és valamilyen ostoba vetélkedőt bambult a TV-ben. Amikor kivágtam az ajtót, mosolyogva fordult felém, de látva megvadult arckifejezésemet mosolya hamar elhervadt.
— Történt valami? — kérdezte vigasztaló, ártatlan hangján.
— Történt. De inkább neked kellene mesélned, nem gondolod?
— Nekem, miről?
— Mondd, te teljesen hülyének nézel? Azt hitted, hogy nem fogok rájönni? Mond neked esetleg valamit az a szó, hogy betonpor?
A szája lebiggyedt, fülei vörösre váltak.
— Ő mondta el neked?
— Megmutatta nekem azt a tündéri fotót. Igazán jól sikerült!
— Ne légy cinikus! Én az egészet nem így terveztem. De a dolgok kicsúsztak a kezemből. Értsd meg, hogyha én nem vagyok, az az ember már régen halott! Szüksége volt rám! Amíg te tudja fene, hogy hol utazgattál, addig neki rám volt szüksége. Olyan elesett volt, olyan szerencsétlen! Ahogy te is mondtad, talajvesztett. Segíteni akartam rajta. A fenti lakás éppen üres volt. Bérbe vettem. Segíteni akartam, de fogalmam se volt hogyan. Képtelen voltam megérteni az őrületét. Gondoltam, csakis egy dolog segíthet, csak egy dolog vihet hozzá közelebb, ha magam is úgy élek néhány napig, ahogy ő él. Vettem egy fúrógépet és én is fúrni kezdtem. El sem tudod képzelni, hogy micsoda szőrnyű, kimerítő, idegtépő munka. Elképzeltem, hogy az életem azon múlik, hogy mit találok a falakban. Csodálom, hogy neki volt energiája hetekig ezt csinálni. Én a második napon már remegtem a kimerültségtől. Szörnyű volt!
És akkor átfúrta a falat. És átjött, rám talált. Boldoggá tudtam tenni. Szüksége volt rám és be kell vallanom, hogy nekem is rá. Nehéz ezt elmagyarázni… Nem tehettem meg, hogy kihátrálok a képből. És a dolgok magukkal ragadtak és sodortak. Reméltem, hogy mire hazajössz, az egészet valahogy rendbe tudom majd hozni. De valahogy soha nem jött össze a dolog. Tudom, most dühös vagy. De remélem idővel majd nekem fogsz igazat adni…
— I…igen, néhányszor. Értsd meg, hogy nem tehettem mást!
A szám teljesen kiszáradt. A düh, amit eddig éreztem, eltűnt, és csak űrt hagyott maga mögött. Jéghideg űrt. Csak egy héj voltam, ami tökéletesen üres belül. Remegő lábakkal, szomorúan hagytam ott a szobát, amit szinte teljesen betöltött Melinda könnyes arca. Kiléptem a lakásból.
Az este üres-hidegen vett körül. Beültem a kocsiba, felkapcsoltam a reflektorokat, beindítottam a motort és kihajtottam a városból, ki az országútra. Vadul száguldottam. Fogalmam sem volt, hogy merre megyek, csak követtem az utat, hagytam hogy vezessen. Útközben kifogyott a benzin. Beálltam egy benzinkúthoz. Amíg a kutas feltöltötte a kocsit, a kút boltjában mindenféle hülyeséget összevásároltam. Aztán beőgyelegtem egy közeli szupermarketbe. Úgy éreztem, hogy a vásárlás megnyugtat. Fogalmam sem volt, hogy mit rakok a kosárba; mindenfélét lekapdostam a polcokról. Tele szedtem a kosarat. Amikor már nem bírtam többet belegyömöszölni, kifizettem a számlát, beöntöttem az egészet a kocsiba és tovább robogtam.
Nem tudom mennyi idő telhetett el. Nem érdekelt az idő. Az a tűz, ami eddig hajtott, lassan alábbhagyott. A lángok eltűntek, de a parázs még sokáig égetett. Lelassítottam a kocsit és lehajtottam a sztrádáról. Befordultam egy mellékutcába, áthajtottam egy falu vidáman lüktető fényein. Találtam egy földutat és ráfordultam. Megálltam. Kiszálltam a kocsiból és leültem a fűre.
Telihold volt. A teliholdat bámultam; tisztán látszottak rajta a kráterek. A hold a körülöttem magasodó fáknak különös, kísérteties árnyékot kölcsönzött. Lassan kezdtek visszatérni az érzékeim. Az első dolog amit éreztem, a mardosó éhség volt. Reméltem, hogy a bedobtam a kosaramba valami ehetőt is. Felkászálódtam, oda mentem a kocsihoz, kinyitottam a csomagtartót, hogy keressek valamit abban a rakásban. Kotorásztam a sötétben. És egyszer csak valami olyasmi akadt a kezembe, amitől megfagyott az ereimben a vér. Előhúztam az árnyékból. A holdsugár nevetve csillant meg a kezemben tartott csinos kis fúrógépen.
Stanislaw Lem zseniálisan és eszement-viccesen mutatja meg azt a pörgést, ami mindannyiunknak olyan ismerős – különösen Ünnepek előtt. Volt már veled úgy, hogy egy bevásárlóközpontban a pultban válogattál és a többi emberre rá sem hederítettél? Na, hát itt is hasonlóképp indul a galiba, csak egy űrhajón: a történet egy lóbab-meteorral kezdődik, ami tönkreteszi a kormányt, majd egy marhafelsál okozta átmeneti napfogyatkozással folytatódik, és azzal, hogy milyen az, ha nem hallgatunk magunkra. A történet vége felé pedig már az önmagunkból összeállított választási bizottsággal is találkozhatunk. De vajon hogyan lehet kivergődni az időörvényből?
Felolvastam Neked ezt a pörgő, csavaros és humoros novellát, melyet Murányi Beatrix fordított.
És ha eleged volt a stresszből és a pörgésből, érdemes egyet relaxálni. 20-30 perc relaxáció kb 3 óra mélyen pihentető alvással ér fel. Vagy épp nincs időd?
Ha úgy döntesz, hogy belebújsz a „szafanderbe”, rájössz majd: nem vagy egyedül, hogy megjavítsd a dolgokat, és találkozhatsz azzal az önmagaddal is, aki pontosan tudja, mit kell tenni mindezért.
“Mindenki harcol, csak úgy mellesleg… azt mondja: harcolok a kilóimmal, harcolok a betegséggel. Legyőztem ezt a betegséget! Ha mindannyian harcolunk, hogy akarunk békét?” (Bóna László: A béke te magad légy! c. előadása)
Egy éve történt, és nagyon mellbevágott a hír: 2023. augusztusában felavatták Magyarország első harckocsigyárát Zalaegerszegen. A 24 óra akkor így büszkélkedett a nagy eseménnyel:
„A rendezvényen Orbán Viktor miniszterelnök mellett beszédet mondott a Rheinmetall elnöke is. Armin Papperger a gyár megnyitása kapcsán rögtön két rekordról is beszámolt. Beszédében azt állította, hogy az üzem – a cégcsoporton belül világrekord gyorsasággal épült és – Európa legmodernebb, legkiválóbb harckocsigyára lesz.”
Aztán 2023. decemberben az RTL valóban már ezzel a csodahírrel állt elő:
„Elhagyta a gyártósort az első Lynx KF-41 a Rheinmetall német hadiipari cég zalaegerszegi üzemében… A kormányfő akkor azt is hozzátette, hogy a harci járműveket gyártó üzem mellett tesztpálya és kísérleti csarnok is van, vagyis a gyártás és a kutatás-fejlesztés egy helyen valósul meg, és kijelentette: – Ahogy a nagykönyvben meg van írva: made in Hungary a szó minden értelmében.”
És azóta is rendületlen hévvel készül Magyarország az új világháborúra: már óriásplakátokon, százmilliós hirdetésekkel költik az adófizetők pénzét arra, hogy szép nagyra duzzasszák az ország zsoldoshadseregét, amit az adófizetők pénzelnek.
Apropo: Magyarország állítólag az EU legszegényebb országa. Szóval valóban bele kell húznunk, nem igaz?
A minap az egyik heves nyári zápor lemosta a sallangokat, és feltárta a lényeget. Az alábbi kép mosolygott rám az egyik váci óriásplakátról:
Kérlek, ha nem világos, hogy miért olyan szomorú ez a vidám plakát, ne olvasd tovább ezt az írást!
Ha még mindig azt hiszed, hogy az embertársaink gyilkolása fog megóvni attól, hogy feldúlják otthonod a vérszomjas oroszok, ukránok, arabok, vagy akárkik, hogy a fegyverkezés fog megóvni attól, hogy szeretteid megalázzák és megkínozzák, akkor az élet legalapvetőbb törvényét még nem értetted meg. Ez a törvény a karma törvénye, az ok-okozat törvénye. Erre a sok-sok fájdalmas élettapasztalat érleli meg az embert: ha már elégszer öltél és megöltek, és elégszer nézted végig nővéreid, lányaid, feleséged megerőszakolását és felkoncolását, ha meghaltál már vért hörögve egy tüdőlövéstől, többé nem tud őszintén lelkesíteni a vidáman mosolygó hadfiak plakátja, nem dobogtatja meg hazafias hévvel a szívedet, hogy Magyarországon gyártják Európa legkíválóbb harckocsiját, mely akár egyetlen célzott lövéssel ezrek testét tudja majd felkenni a közeli házromok falára „made in Hungary”.
De hát akkor mi a megoldás? Ray Bradbury Egy darab fa c. elképesztő novellájában rámutat a lényegre. Mit okozna vajon, ha elporladnának a fegyverek? – hallgasd meg, felolvastam Neked:
Szóval elegendő-e a fegyverek ártalmatlanítása, hogy béke legyen körülöttünk?
Rajan Sankaran homeopata orvos kijelenti: minden betegség egy téveszmében gyökeredzik. A békétlenségünk egy közös betegség, egy ragályos elmebaj. És a téveszme jelen esetben az, hogy minden szenvedéseinknek, nyomorúságunknak a másik ember, nemzet az oka. Azaz a bajainkat krónikusan kivetítjük.
Észrevetted-e azt, hogy a fenti eszmefuttatásban a háború generálását a kormányra vetítettem? Na ez a békétlenség oka, helyben is vagyunk.
Amikor túl sok lesz a feszültség bennem, amikor már nagyon sokat pörögtem, vontam az igát, amikor „nagyon sokat dolgoztam azért, hogy most nagyon sokat dolgozhassak”, és itt fáj, ott szúr, tele vagyok betegéggel, meg dühöngenék, de kinek és minek? – mondod, vagy épp letargiádban már mozdulni sem bírsz, vagy úgy látod, évről évre szarabb az élet – nos, amikor ez már kollektív méreteket ölt, előfordulhat, hogy egyszer csak kirobban a háború?
2023 októberében szerveztem egy előadássorozatot a Béke Te magad légy címmel. Eddig csak a rövid összegzése volt elérhető, de most feltettem Neked Bóna László igazán döbbenetes előadását teljes egészében. Tudtad-e például, hogyan függ össze a rákbetegség a béke és háború témakörével? Mert bizony, nagyon is összefügg. Bóna László egy egészen meghökkentő megvilágításban tárja mindezt elénk:
De a lényeg, ahogy Bóna is kijelenti: a közösség gyógyulásának kulcsa az egyén gyógyulásában rejlik. Minden valódi gyógyító tudomány felismeri a test-lélek-szellem egységét, és arra törekszik, hogy túllendítsen életút elakadásaidon, feloldja mélyen gyökerező tévképzeteinket. Így működik többek közt a jóga és jógaterápia, a homeopátia, az antropozófus orvoslás, de az ősi alkímia is ennek a tudománya.
Tehát ha fáj a fejed vagy a hátad, ha stresszes vagy, ha magas a vérnyomásod, ha diabétesszel vagy más krónikus nehézséggel élsz, ha kilátástalannak látod az életed, azaz elakadások mutatkoznak a testedben, vagy lelki szinten, vagy holdudvarodban, a szociális körülményeidben: tehetsz úgy, hogy az egészségtelen körülményeket, a nyomorúságos helyzetedet, despota főnöködet vagy élettársadat okolod mindezért. Lehet, hogy sok igazság lesz benne, igen. Azonban gyógyulást csak azt hoz, ha az okokat önmagadban megkeresed és rendezed.
Békét akarsz Te is? Látod-e magadban a harcost? Én igen. Még mindig ott van. Ha nem így lenne, ez az írás is másmilyen lenne. Na, hát ezzel kell szembenézni – legalábbis nekem éppen ezzel. Remélem sikerül – és most a magam nevében beszélek. Mert én valóban békét akarok. Megéltem már elégszer ugyanis, milyen a háború.
Ezen a ponton kimentem az erdőbe és 4 napig ott éltem a csöndes, szerető fák ölelésében.
Mint a hagyma héjai, úgy váltak le rólam a feszültségek újabb és újabb burkai. Minden erdei meditációban újjászülettem.
Így értem arra a pontra, ahonnan visszatérve most új reménnyel és derűs szívvel tekintek körül.
“A nagy Toynbee, a remek történész mondta egyszer, hogy ha egy egyén, egy csoport, egy világ nem tesz meg mindent, hogy megragadja és alakítsa a jövőt, akkor a múlt sírjában porlad el.” (Ray Bradbury: A Toynbee-átalakító)
Levegőt adó és a klímát stabilizáló, gyönyörű erdőinket, állami utasításra, a magyar erdészetek jelenleg kivéreztetik, aztán elégetik. Elégetik a fák millióit a zöldnek mondott biomassza erőművekben. És mindezt a klímaválság idején, amikor a lehető legnagyobb szükségünk van egészséges erdőkre, melyek stabilizálják az időjárást és a klímát. Erről írtam Az élet védelme – a cselekvő remény útján c. blogomban.
Agócs József (Erdészeti és Faipari Egyetem, Növénytani Tanszék) már az 1990-as évek elején, Erdőéltetés c. könyvében (Ekvilibrium Kiadó) arról írt, hogy a magyar erdészet már nem rablógazdálkodóként pusztítja az erdőket, hanem ez már ellengazdálkodás. Egy olyan tehenészethez hasonlítja a helyzetet, ahol a teheneket éheztetik, majd levágják azelőtt, mielőtt tejet adhatnának.
A helyzet az elmúlt években ehhez képest durván romlott. Ma az erdészetek országszerte mindent megtesznek, hogy hektárszám végvágják gyönyörű erdőinket, amiről pontosan tudják: sosem lesz helyettük erdő a forró, aszályos nyarak miatt.
A napokban kivittem Szendőfi Balázs természetfilmest a Börzsönybe, hogy lefilmezzük azt az erdőpusztítást, amit az Ipoly Erdő Zrt. követett el az elmúlt években. Szendőfi Balázs egy olyan bátor filmes, aki nem csak a táj és élővilág szépségét képes ábrázolni, hanem meg meri mutatni az ember okozta pusztítás kontrasztját is. Ha még nem láttad a Hegyizene c. filmjét, érdemes Balázst meghívnod – szívesen elmegy ide-oda az országban, hogy levetítse pl. közösségi házakban; a döbbenetes film után pedig általában remek beszélgetés kerekedik.
Ahogy a drón felröppent és 400-500 m magasságból körbe néztünk a Börzsöny szívében, Királyházánál, azonnal láthatóvá váltak a sebek az erdőben. Olyan erdőrészek, amit az utóbbi években az erdészet nullára letarolt. Jelenleg ott tartunk, hogy a Börzsöny tetemes részét már kiirtottak – kicsit távolabb a turista utaktól, hogy ne tűnjön fel. És azt tervezik, hogy ezt folytatják.
Mi meg azt tervezzük, hogy ezt nem hagyjuk.
Amikor a börzsönyi pusztításról szóló filmecske dramaturgiáján töprengtem, szembesültem azzal, hogy milyen döbbenetesen nehéz ezt jól megfogalmazni. Van ugyanis egy élettörvény, amit először jóga mesteremtől hallottam, Paramahansza Joganandát idézve:
„Az nő naggyá az életedben, amire a figyelmed fordítod.”
Ha tehát a pusztítás képeit mutatjuk, akkor a pusztítást erősítjük, egy olyan jövőt teremtve, amit nem szeretnénk – ezt teszi évtizedek óta az állami felügyelet alatt tartott média, és meg is van a tragikus eredménye. Ma már az emberek legtöbbje álmodni sem képes mást, mint rémálmokat: pusztítást és háborút.
Én gyönyörű erdőkről álmodom, és erről szeretnék álmodni. Olyan erdőkről, ami közel áll az őserdő egyensúlyához. Olyan erdőkről, amelyet végtelenül tisztelünk, mert felismertük, hogy az élővilág csodás fajgazdagsága nélkül mi sem létezhetünk. És arról álmodom, hogy ezt már nagyon sok ember belül érzi, és nem csak érti. Egy olyan jövőről, hogy átéljük azt, hogy az erdő a társunk, barátunk, segítőnk, és ez a kapcsolat kölcsönös: egymásban tükröződünk, egymásba fonódunk. És ettől végre testileg lelkileg igazán jól vagyunk.
Na de ha csak a szépséget mutatjuk meg, az erdő békéjét, egészségét, gyógyító erejét, hol marad az ébresztés? Hol marad a sokk, hogy állj! Ez így nem mehet tovább! Igen is egy helyzetre lehet jogosan dühösnek lenni. Krisztus sem csak a szakállát vakargatta, mikor meglátta a templom előtt a pénzváltókat, hanem odalépett, és felborította az asztalukat, és közben azt üvöltötte, hogy takarodjatok Isten házából!
Szóval ideje összefognunk, és felébresztenünk magunkban az úgynevezett helyreállító haragot. A helyreállító harag a Lálana csakrához kapcsolódik, mely a torokközpont és a 3. szem közt található:
Felső csakrák az energiatestben.
A Lálana csakrát a kecsári mudrával lehet aktiválni: a nyelvet visszahajtjuk, és a nyelv hegye a kemény és lágy szájpadlást elválasztó részhez ér. Amikor a Lálana csakra aktív, az egész lényünket átjárja az életöröm és az élet szeretet. Ezért a helyreállító harag sosem személyre irányul, hanem egy tarthatatlan helyzetre.
Szóval ezt a kettősséget kell Szendőfi Balázs rövidfilmjének majd bemutatni. Az egészséges jövőt előrevetíteni, és egyben a helyreállító haragot felébresztenie erőteljes képeivel. És ez bizony nagy feladat. Majd megmutatom, hogy sikerült, ha készen leszünk.
Amikor mindezen töprengtem, újra beugrott Ray Bradburry csodálatos novellája, a Toynbee-átalakító. Arról szól, hogyan teremtett meg egy elkeseredett, világvége-orientált társadalom egy csodálatos, egészséges jövőt. A novellát ide kattintva olvashatod el. Vagy hallgasd meg alább – felolvastam Neked.
Az élet védelmében c. blogomban arról írtam, hogy a bolygót hűtő, a klímát stabilizáló fák millióit égetjük el biomassza erőműveinkben. Ezen erőművek jelenleg, legfőképp a tar- és végvágott erdőinkből állítják elő a villamos energiát. Ezek a letarolt erdők a súlyosan hibás erdészeti beavatkozás miatt, illetve a jellemzően forró, aszályos nyári időjárás miatt ma már nem tudnak megújulni. A biomassza tehát nem megújuló energiahordozó!
A biomassza erőművek egyesületének honlapján büszkén leírják, miért is olyan jó megoldás, amit csinálnak. A fák érdemeit sorolják fel, például, hogy oxigént termelnek, sőt, még a port is megkötik, kiszűrik.
Biomassza erőmű Pécsen. Forrás: Index.hu
Képzelj most el egy bírósági tárgyalást, ahol egy sorozatgyilkos így érvel:
– De bírónő, mindegyik olyan szép ember volt, csodás, fényes hajjal! Olyan kedves volt a kacagásuk, egytől-egyig jó humorú és intelligens személyek voltak.
– De hát akkor miért ölte meg és darabolta fel őket?
– Persze, hogy megöltem őket, hisz nekem is vannak igényeim! Kivettem a veséjüket és a májukat, és eladtam. Így jó volt nekem is, mert elég sok pénzt kaptam érte, hogy magas életszínvonalon tudjak élni. Mi itt a probléma?
A döbbenet az, hogy ma, Magyarországon (és szerte a világban) fák milliói kerülnek „vágóhídra”, és hasonló pszichopata érvekkel élnek a biomassza erőművek tulajdonosai és üzemeltetői, az energiaszektor politikai és gazdasági vezetői, valamint azok az erdészek (tisztelet a kivételnek), akik a mészárlást végzik és jóváhagyják. És ezek az emberek egyelőre nem idézhetők bűncselekmény vádjával bíróság elé, pedig éppúgy csodálatos, egyedi és gyönyörű, intelligens élőlényeket gyilkolnak halomszám.
Sőt, a fák tömeges legyilkolása része egy globális öngyilkossági kísérletnek. Mi ennek a mélyen fekvő oka? A materialista világ embere elzárta magát a transzcendenstől, így kétségbeejtően nem tudja, ki is ő valójában. Mert ha tudná, nem így viselkedne élő, lélegző, gyönyörű környezetével.
Amikor az alábbi, vidám, játékos hangulatú novellát olvasod vagy hallgatod, emlékezz arra, hogy ez nem a távoli jövő fantazmagóriája, hanem itt és most zajlik. Ezt éljük. És ebből az eszementségből kell kiemelnünk magunkat, méghozzá sürgősen.
Ehhez az egyik fontos lépés, hogy önmagunk részeként ismerjük fel az élő természetet. Azaz valódi önismeretre kell szert tennünk.
B.T. Aila: Halálkodni jöttünk
A halálkodás azt jelenti, hogy többen összeverődünk és végignézzük saját halálunkat.
A halálkodás csak pár évszázada jött divatba. Kitűnő dolog ez azoknak is, akik szórakozni akarnak és azoknak is, akik keresik a választ a Nagy Kérdésre. Én ez utóbbiak közé tartozom. Nagyon is foglalkoztat, hogy mi lehet a Halál.
Eljutottunk oda, hogy minden kérdést megválaszoltunk. Nincsenek fehér foltok többé, az emberi megismerés tökéletes lett. Így tudunk gyógyítani mindenféle betegséget, sőt, meg tudunk előzni mindenféle ragályt. Tudunk utazgatni a Kozmoszban ide-oda, a fizikai korlátok leküzdve. Az Időben is tudunk utazgatni. Nincsenek pszichés problémáink (sem az utazgatástól, sem egymástól). Optimálisan toleránsak vagyunk mind egymással, mind mindenféle lénnyel szemben. Csak egyet nem síkerült sehogyan sem kiokkumulálnunk: vajon mi lehet a Halál?
Vannak, akik azt mondják, hogy jól elvannak így is, hogy nem tudják mi is a Halál. Ezek többnyire azzal érvelnek, hogy a végén úgyis kiderül. Szerintük a Kérdés feltevése egész egyszerűen csupán fölösleges türelmetlenkedés. Ezek élete csakis szórakozásból áll az Univerzumban, hiszen minden kérdés megválaszolva, mi mást is lehetne itt csinálni! De engem — és a Világ jó része így van ezzel — határozottan érdekel a válasz. Kíváncsi fajta vagyok. Szerintem csöppet sem mindegy például az, hogy van-e létezés a Halál után, vagy csak egyszerűen szétmorzsolódunk, atomjainkra esünk majd, ha meghalunk. Bár az igaz, hogy akár így van, akár úgy, itt csak egy marad nekünk: a szórakozás. Jó dolog, hogy nincsenek problémák többé és csak szórakozhatunk egész életünkön keresztül.
Régen az egész kérdést szőnyeg alá söpörték. A vallások túlvilágról, mennyországról és pokolról, avagy folytonos újjászületésről beszéltek. A vallásos emberek ettől megnyugodtak. A nagy Tertulitttic azonban precízen bebizonyította híres munkájában, hogy mindegyik vallás alapvetően önellentmondásos, bármi legyen is a dogmarendszerének az alapja (lásd: Tertulitttic 1. főtételét). Sőt, bebizonyította, hogy bármely két vallás, tetszőleges dogmarendszerekkel, egymásnak is ellentmondanak legalább egy ponton (lásd: Tertulitttic 2. főtételét.) Következtetésképp: elvethetünk bárminemű vallásos fogalmat, ami a Halálról és az Utánavalóról adhatna valamilyen képet nekünk. Ekkor pedig úgy állunk, ahogy állunk: gőzünk sincs róla, hogy mi is lehet a Halál.
Egyetlen lehetőség van, hogy kiderítsük: eljárunk halálkodni.
Már régen felfedeztük, hogy minden döntésünkkel más jövőt választunk mind magunknak, mind pedig az egész Univerzumunknak. Ekképp az Univerzumunk megszámlálhatatlanul végtelen sok jövőre hasad. Ebben a végtelen sok jövőben minden döntéshozó lény (ember) végtelen sok alteregóban van jelen. Ha például úgy döntök, hogy itt és most kiugrom ebből az űrhajóból, amiben pillanatnyilag tartózkodom, akkor nagy valószínűséggel meghalok egy percen belül. Ha nem ugrom ki, tovább élek. Most!
Nem ugrottam ki, mert az marhaság lett volna. De az a lényem, aki kiugrott, most lassan fuldoklik. Ő is én vagyok, én is ő vagyok. Csak abban különbözünk, hogy egy picikét más jövőt választottunk.
A modern technika lehetővé tette, hogy ne csak a Kozmoszban és az Időben, hanem a Lehetőségek-terében is tudjunk utazgatni. Ha most elmennék a legközelebbi lakott bolygóra, beülhetnék egy Lehetőség-röptetőbe, megnézhetném, hogy miként fuldokol az az önmagam, aki kiugrott pár perce a hajóból, és aki e pillanatban már halott.
Az ember önmagát ismeri leginkább. A Lehetőség-röptetőt az ember arra használja leginkább, hogy időről időre megnézze saját haldoklását. Az önkutatás ezen módszere lehet az egyetlen, ami elvihet bennünket a Halál megértéséig (lásd: Tertulitttic 27. főtételét).
*
Becsaptam az iroda ajtaját. Az iroda ajtaján szándékomhoz híven megjelent a halálkodni mentem felirat, tájékoztatásul azoknak, akik éppen esetleg a következő félórában akarnának csip-csup ügyekkel megkeresni személyesen. Az ilyen kiruccanás a Cégnél mindenkinek engedélyezett, persze a saját anyagi kockázatára. Ha a következő félórában ugyanis valaki sürgős ügyben keresne, és elég fontos ember lenne az illető, akkor a saját költségemre visszamehetnék egy félórácskát az időben, nem nagy ügy, és fogadnám az illetőt, mintha el sem távoztam volna a szobából. Csak a rutinos megfigyelő venné észre azt az aprócska időörvényt, ami ilyenkor keletkezik, de még ha észre is venné, akkor is úgy tenne, mintha semmit nem vett volna észre, ahogy azt az illem megköveteli. Kérdezősködni pedig végképp nem illik, még ha fölöttem áll is rangban az illető. És különben is: halálkodni menni munkaidőben a legtermészetesebb dolgok egyike.
A folyosón egyenest a legközelebbi ablakhoz mentem és szélesre tártam. Majd kiugrottam az ablakon.
Eszeveszett gyorsasággal zuhant felém a föld. Néhány másodperc és a szél csak úgy fütyült a fülem mögött. A retinámba integrált stopper — ami automatikusan számlálni kezdett, amikor kiugrottam — pörgő számjegyei vörösre változtak, jelezve, hogy még három másodperc és becsapódom, aztán pedig szétlapulok az alattam elterülő betonon. Nagyot ásítottam.
A sikló ebben a pillanatban kapott el, és azonnal lefékezte a zuhanásomat. Amint egyenesbe jött velem a gép, odapillantottam a kockázati mutatóra. A francba — gondoltam félig mérgesen, de egy csöppet sem meglepődve a számon: 12 kilencesig biztos volt, hogy az ugrást túlélem és a sikló elkap. Semmi esélyem nem volt, hogy kinyiffanjak és szétlapuljak az aszfalton. A Rendszer most is tökéletesen működött és megmentett. Persze a mentés költségét már le is vonták a bankszámlámról. A Rendszer így akarja visszaszorítani a népszerű öngyilkossági kísérleteket és ezzel csökkenteni a saját terheltségét. A dolog csak azért működik, mert a legtöbb ember havi tíz tizenöt öngyilkossági kísérletnél nem engedhet meg többet, mert attól kezdve “éhezhetne”. Nekem azonban az anyagi lehetőségeim jóformán kimeríthetetlenek — úgy nevezett kozmogazdagnak számítok. Annyiszor kísérelhetek meg tehát öngyilkosságot, ahányszor csak akarok. Mostanában például akárhová megyek, úgy kezdem, hogy kiugrom az ablakon. Persze jóformán nulla az esélyem, hogy kinyiffantsam magam — ami kissé már unalmas. Hát igen, az embernek jóformán csakis a természetes halál marad. Szumma szummárum: döbbenetesen nehéz manapság kinyiffanni. De ennyivel mégiscsak tartozom a többi énemnek, nem igaz?
Csoda, hogy nagyon megörültem, amikor a számítógépem tudatta velem, hogy talált számomra egy sikeres öngyilkossági kísérletet? Ez a halálom a közeljövőben fog bekövetkezni, amitől még érdekesebb az egész. Sőt, egy olyan énem halálát nézhetem végig, aki nem is olyan régi döntési ponton vált el tőlem. Az eseménytől, mint mindig, most is teljesen izgalomba jöttem. Az öngyilkossági kísérlet koordinátáit átküldtem a közeli Lehetőség-reptér termináljába, és egyben foglaltattam egy röptetőt magamnak. És már indultam is: ki az ablakon.
A siklóban elég volt a Lehetőség-reptér képét magamban felidéznem, a kis masina máris irányba állt és vitt a célom felé. Gyorsan átszálltam a lehetőség röptetőbe. Az ajtó hangtalanul becsukódott mögöttem. Egy színes kavalkád, mintha egy gondolat-vízesés függönyén lépnék keresztül… és meg is érkeztünk. Kiszálltam a kis gépből.
Már két énem álldogált ott és halkan beszélgetett. Odaléptem hozzájuk. Kezet fogtam velük. Fő az önudvariasság. Fő az önbecsülés.
— Remélem, tanulságos halálunk lesz — kezdte az egyikünk a szokásos 1. számú udvariassági formulával.
— Remélem, kevesebbet szenvedünk s többet kapunk majd — mondta a másikunk a szokásos 2. számú udvariassági formulát.
— A Halál a nagy titok, talán most megérthetünk majd valamit belőle — mormoltam el a 3. számú udvariassági formulát.
— Odanézz, ott! — kiáltott közbe egyikünk, mire mindhárman felkaptuk a fejünket.
Eddig észre sem vettem, de az irodaházunk alatt a járdán voltunk. A fejünk fölött az a pici pont egyre sebessebben növekedett. Az utolsó, amit láttam, hogy egy nagyot ásítok… Majd becsapódtam a járda betonjába.
Szőrnyű látvány volt. Az agyvelőm szertespriccelt, és alaposan beterített mindhármunkat. A testem egy merő húscsomó és csontszilánk volt. Álltam ott és megfeszítve bámultam saját hullámat néhány sokat ígérő percig. Most valami gondolatnak kellene jönnie… — szuggeráltam magamnak. De nem jött semmi. Az agyam teljesen üres volt. Ezúttal sem kerültem a megoldáshoz közelebb — konstatáltam szomorúan.
Már búcsút intettem és elkezdtem a megadásteljes visszavonulást, amikor hirtelen az egyikünk előreugrott, és rávetette magát a hullánkra. Vadul rugdalni kezdte, és közben olyanokat üvöltözött, hogy ”legalább megmukkanhattál volna előtte, te szemét”, meg hogy “ma is cserbenhagytál bennünket, te dög”, meg efféléket. Megborzongtam. Ennyit az önbecsülésről — gondoltam. Majd hátat fordítottam őrjöngő énemnek — aki változatlan dühvel rugdalta a szétroncsolódott testet —, beszálltam a várakozó Lehetőség- röptetőbe, és visszaszállíttattam magamat saját lehetőség-alterembe.
Lehetőség-reptér várójában odamentem az egyik ablakhoz és egyetlen mozdulattal szélesre tártam, majd kiugrottam.
Az utolsó másodperc előtt megint elkapott az ásítás.
Majd alám csúszott a sikló és elkapott. A bankszámlámról persze nyomban levonták a megmentésem árát. Nem rokkanok bele.
*
A kopogtatásra nehézkesen kinyitottam a szemem. Azt akartam mondani, hogy szabad, de mielőtt megszólalhattam volna, a betegápoló válaszolt helyettem. A korterem ajtaja óvatosan résnyire nyitódott, majd a saját, kipirosodott arcom tűnt fel a fénysáv közepén. Istenem, hát még itt is megtaláltak?!
Amikor pár éve nagy levegőt vettem és rászántam magam, hogy véglegesen a Rendszerhatáron túli múltba költözöm, azt reméltem, hogy önön kíváncsiságom nem lesz olyan nagy, hogy ide is kövessenek. A kockázat miatt. A Rendszerhatáron túli múltban ugyanis a Rendszer nem tudja biztosítani az egyén biztonságát illetve a megmentését. Itt, a régmúltban, az embert például agyonütheti egy elszabadult tetőcserép, elütheti egy autó, vagy akár még az is előfordulhat, hogy tüdőrákot kap a szennyezett levegőtől; semmi sincs biztosítva. Nem a kockázatot kerestem. Sem nem a Halált vágytam, amikor az időgép többszöri figyelmeztetését törölve végül rávettem a masinát, hogy landoljon velem itt, a 21. században. Pusztán a válasz izgatott a nagy Kérdésre. Évtizedek több tucatnyi halálkodása semmiféle eredményt nem hozott. Úgy gondoltam — nem tudom, hogy miért —, hogy itt, ebben az időben meg fogom találni a választ. Itt nincs lehetőségem halálkodni járni ugyanis. Ezzel szemben az életem minden perce életveszélyben forog. Pont ellentéte tehát az én koromnak, ahol az életbe belepusztulni szinte lehetetlen. Talán, ha most majd azért kell küzdenem, hogy életben maradjak…, akkor talán a válaszhoz is közelebb kerülhetek.
Amikor az első balesetem után lábadoztam a korházban — egy autó ütött el, úgy egy félórával azután, hogy megérkeztem ebbe az időbe — majd megevett a dögunalom. Elküldtem az egyik ápolót a könyvtárba és olvasni kezdtem — ilyet még soha nem csináltam azelőtt, mert ott volt a holo-tv és az ezernyi interaktív show, úgyhogy senki sem olvasott vagy csinált valami olyasmit, amit egy kis jóindulattal annak nevezhetnénk. Mivel az itteni tv-műsort primitívnek és nézhetetlennek ítéltem, mit volt mit tenni, beleástam magam a legkülönbözőbb könyvekbe. Az olvasás élménye teljesen új volt és megrészegített. Annyira, hogy amikor a zárójelentéssel kiballagtam a korház kapuján, járás közben egy izgalmas regényt bújva, piff, hát nem megint elütött egy autó! Újabb hat hét, újabb tíz-tizenöt könyv. Azért legközelebb óvatosabb voltam. Eltelt vagy három hét anélkül, hogy a legkisebb bajom lett volna. Már-már büszke voltam magamra. Amikor is hirtelen rosszul lettem. Vakbélgyulladással operáltak meg két nap múlva. De sebaj, nyeltem a könyveket, mint epebajos a tiltott sósmogyorót: minden nap könyvvel aludtam el és könyvvel ébredtem. A könyv az életemmé vált. És mit kerestem a könyvekben? Természetesen a Választ kerestem a nagy Kérdésre! Hiszen minden más kérdés meg volt már válaszolva.
Megszállott módjára kutattam. Azt mondják, hogy ezt a saját időmben is megtehettem volna? Azt mondják, hogy a könyvek semmi újat nem mondhattak nekem, hiszen ha bennük van a válasz, akkor azt Mi, akik számára minden válasz ismert, már tudnánk? Részben igazuk is van! Csakhogy én a fejembe vettem, hogy létezik a Válasz, és itt megtalálom. És éreztem, hogy meg is fogom találni. Éreztem, ahogy közeledem hozzá. Fokról-fokra, balesetről-balesetre, könyvről-könyvre…
És egyszer csak nyilvánvaló lett az egész. Röhejesen nyilvánvaló. Tisztán láttam és értettem, hogy mi a Halál. Nagyot kacagtam…
Ekkor ütött el az a Kamion. Azt, hogy kamion volt, csak később mondták el nekem. A korházban napokkal később szivárgott vissza némi öntudat forró, sónehéz, magatehetetlen testembe. És nemsokára jött újból a szuroksűrű öntudatlanság…
A korterem ajtaja hirtelen szélesre vágódott, és hosszú libasorban bemasírozott több mint egy tucat alteregóm. Gyorsan az ágyam köré gyűltek. Hát megtaláltak. De hisz nem is haldoklom…? Vagy igen? Miért vannak itt? Biztos, hogy haldokolnom kell, ha még azt is vállalták, hogy utánam jönnek ide, a Rendszerhatáron túli múltba. Szóval haldoklom — konstatáltam szomorúan. A következő pillanatban viszont már dühöt éreztem: és ezt miért nem mondták nekem az orvosok? Végignéztem az arcaikon, az arcaimon. Mindegyik fényes volt az izgalomtól; a szokatlan sápatag neonfény, mint valami különös izzadság, úgy folydogált le a fejükről, a homlokukba, a füleik mögött. Undorító! Idejöttek, hogy kilessék az én halálomat, hogy megzavarjanak saját halálom szent intimitásában, ami egyedül csak rám tartozik. Aztán eszembe jutott, hogy ők is én vagyok, tehát nem zavarhatnak meg az intimitásomban. Vállat vontam — ettől iszonyú fájdalom hasított végig a gerincem mentén — hiszen csak halálkodni jöttek. Végül is ennyivel tartozom magamnak.
Néztem őket, ahogy körbe, meredten figyelnek, hátha elmondom nekik, hogy mi a Halál. Azt, hogy itt vannak, azt bizonyítja, hogy az életemből csak néhány percecske maradt. Tehát haldoklom. Haldokolnom kell… Szorosan becsuktam a szemem, és végigvizsgáltam gondolatban magamat — de nem, nem éreztem semmi különöset. Persze időnként iszonyú fájdalom hasított végig rajtam, de… nem haldokoltam. Rájuk néztem ismét, majd akadozva megszólaltam:
— Srácok, húzzatok haza! Nem haldoklom.
Néma csend fogadta a bejelentésemet. Majd egyikünk, aki a lázlapom előtt állt — furcsa, számomra ismeretlen divatú ruhát viselt egyébként — megszólalt.
— Még három perc, és halott leszel.
— Biztos? — kérdeztem izgatottan.
Némán bólintott. Némán bólintottak.
— Nagy esemény ez nekünk. Jó, hogy vagy olyan állapotban, hogy tudsz beszélni. —mondta ugyanaz az alteregóm. Úgy látszik, hogy hallgatólagosan mindegyikünk elfogadta őt szószólónak.
— De én nem haldoklom.
— Tudod, hogy nem lennénk itt, ha három perc múlva nem köszöntene be a nagy Esemény.
Tudtam. Persze. Szóval három perc. De ha jól vagyok…? Mit nekem egy kis kamion. Idejöttem a veszélyek közé, és hát állom a gyűrődést, ez van.
— Rájöttél, hogy mi a Válasz? — szólt a szószólónk.
— Rájöttem — mondtam tűnődve, az igazságnak megfelelően.
Izgalomba jöttek. Mocorogni kezdtek. Közelebb nyomultak. Készenlétbe álltak. Mintha az utolsó szavakat suttogva akarnám elmondani, és a fülüket a számhoz kellene majd tapasztaniuk. A marhák!
— És? Mi a Halál? — nyögték többen is, és még közelebb furakodtak.
Rájuk mosolyogtam:
— A Halál az Élet — mondtam. Végignéztem rajtuk. Az arcukon nem látszott a megvilágosodás. Nagy levegőt vettem, és folytattam:
— Van Mennyország és van Pokol. Tudjátok, hogy az mi? A keresztények szerint ez a két végállomás, ahová a Halál után megérkezünk.
— De Tertulitttic 1., 2. és 3. főtétele szerint — kezdte a jobb oldalon, a fejem mellett álló — a vallásoknak nem hihetünk. Vallásos lettél ebben a primitív korban?
— Nem. Nem vagyok vallásos. Tertulitttic főtételeit pedig én is ismerem — mondtam nekik béketűrő hangon. — De a keresztényeknek abban igazuk van, hogy van Mennyország és van Pokol. Továbbmegyek. Sok keleti vallás pedig az Újjászületést és a Nirvánát emlegeti, mint a Halálra rákövetkezőt.
— Na látod! Tertulitttic 2. főtétele. Máris megtaláltad az egyik ellentmondást.
— Most vitatkozni jöttetek, vagy Halálkodni? — kérdeztem mérgesen.
— Halálkodni — mondták többen, kórusban.
— Akkor meg pofa be, és hagyjatok beszélni! Elvégre én haldoklom és nem ti, vagy nem igaz? — mondtam, és szúrósan végignéztem rajtuk. Mindegyikükön időztem jó pár másodpercet. Nem siettem. Érezzék csak, hogy ketyeg az az óra, a szentségit neki! Majd megköszörültem a torkom, és újra belekezdtem:
— Szóval, a Nirvánánál és az Újjászületésnél tartottam. És arra a felismerésre jutottam, hogy mindkettő valóságos dolog. Mindkettő Igazság.
— De előbb nem azt mondtad, hogy a Mennyország és a Pokol létezik? — kérdezte a szószólónk.
— De. Mindkét igazság Igazság. A Mennyország és Pokol az Igazság egyik arca, a Nirvána és Újjászületés pedig a másik arca, ami a Halált illeti. Az Igazságank mindig több arca van. — Elgondolkoztam egy pillanatig, majd hozzátettem: — Aminek nincs több arca, arról el sem lehet dönteni, hogy Igazság-e egyáltalán.
— Csakhogy Tertulitttic 34. főtétele kimondja, hogy az Igazság mint fogalom, nem definiálható, nem megfogható és így nem is létezik. — szólalt meg ismét a fejemnél, jobb oldalon álló alteregóm.
— Csakhogy én leszarom Tertulitttic-ot, az összes főtételével egyetemben.
— Tertulitttic korunk legnagyobb filozófusa volt! — mondta szikrázó szemekkel, vörös arccal az alteregóm.
— Hagyd már beszélni! — intette le a szószólójuk.
Vártam néhány másodpercet, amíg a moraj elült. Majd nagy levegőt vettem, és folytattam a felvilágosításukat.
— Fogadjuk el, hogy van Isten, és Isten jóságos. Szerintetek miért ítél egy jóságos Isten valakit Pokolra, ha valóban jóságos? Tovább megyek: hogyan ítélhet valakit Mennyországra, ha valóban jóságos? Elmondom nektek: sehogyan. Isten Újjászületésre “ítél”. Új lehetőségre, hogy szembe nézz azokkal a problémákkal, amikkel Halálod előtt nem sikerült szembenézned. Vagy szembe néztél, de alulmaradtál. Az Élet Isten teremtette csiszolóműhely. Innen nem kerülhetünk ki mindaddig, amíg tökéletesek nem lettünk — mondtam.
Döbbenve láttam, hogy többen mosolyognak. Döbbenve láttam, hogy többen az órájukra pillantgatnak közben. Tehát már csak másodperceim lehetnek hátra? Megborzongtam.
— Csakhogy nincs olyan, hogy Isten — üvöltött fel szörcsögve a Tertulitttic hívő kolléga — ugyanis Tertulitttic 61. főtétele kimondja, hogy…
— Csönd! — kiáltott rá izgatottan az egyikük. — Még tíz másodperc…
Nagyot nyeltem. A francba! De hát jól vagyok! — akartam közéjük üvölteni…
— Beszélj! — parancsolt rám a szószólójuk.
És én beszélni kezdtem a parancsra. Gyorsan, hadarva kezdtem beszélni:
— Mit is mondjak még? Mit csinálunk mi, mindahányan? Halálkodni járunk. A nagy problémánk pont az, hogy nem merünk igazán önmagunkba nézni, nem merünk azzal szembe nézni, hogy milyen gyerekesen ostobák is vagyunk. Hitegetjük magunkat azzal, hogy már mindent ismerünk, és minden kérdésre tudjuk a választ, pedig semmit sem tudunk. Mert ebben az egy kérdésben, a Kérdésben, akár csak valami fraktál képében, benne van egész Életünk, és minden tudásunk önmagunkról és a Világról. Csak az tudhatja meg, hogy mi is a Halál, aki elég bátor hozzá, hogy beismerje: tudja a Választ. És csak annak nem kell majd újra és újra, életek és halálok százain át, vagy ha úgy tetszik, Poklok százain át ezen a kérdésen csámcsogni újra és újra, aki be meri ismerni, és aki előre is mer lépni.
*
Lövés dörrent. A szerencsétlen, félnótás alteregóm némán hanyatlott vissza korházi ágya párnái közé. Mindahányan voltunk, a gyilkosra meredtünk. Ostobán állt ott a halott jobb oldalánál. A pisztolyt lassan leeresztette. A súlyos pisztoly a földön koppant. Mennyivel halkabb volt ez, mit az előző lövés — csak erre tudtam gondolni. Csak ez töltötte ki a gondolataimat. A lövés minden mást kiradírozott.
— Nem… értsétek meg, nem tehettem mást. Tertulitttic 81. főtétele szerint… — elcsuklott a hangja — tudjátok…, Tertulitttic 111. főtétele, kimondja, hogy, hogy…
Elhallgatott. Hirtelen megfordult és kiviharzott a korteremből.
Nem szóltunk egy szót sem. Elkezdtünk szétszéledni. Mindenki ment a maga útján, vissza a saját lehetőség-alterébe.
Miközben magamra zártam az apró Lehetőség-röptető ajtaját, szomorúan arra gondoltam, hogy már megint nem jutottam a Válaszhoz közelebb. Nagy kár. Pedig olyan ígéretesnek tűnt ez a Halálkodás.
Ha még nem olvastad el a Részegséget és annak előszavát, érdemes ezzel kezdened, ide kattintva.
A Másnaposság c. novellám, amit alább olvashatsz, bár sokkal lágyabb hangvitelű, mégsem ellenpontja a Részegségnek, hanem következménye annak. Arról szól, hogy a jól létet és a biztonságot egyetlen kormány vagy vallási hatalom sem képes biztosítani az ember számára. Az agresszió és fájdalom meghaladásának a kulcsa bennünk van. Ehhez pedig őszintén szembe kell néznünk minden kötöttségünkkel, megszokásunkkal. Le kell fejteni magadról a húsba vágó köteleket, berögződéseidet. Ehhez belülről kell akarni és cselekedni a jót, méghozzá úgy, hogy felragyoghasson gyönyörű emberségünk.
A Másnaposság c. novellámat alább olvashatod, vagy meg is hallgathatod:
B.T. Aila: Másnaposság
Senki nincs körülöttem, aki ne szeretne. Ez is egyetlen napon derült ki, egy olyan napon, amikor a dolgok kiderülni szoktak manapság: egy hivatalosan beiktatott másnapon.
Ilyen másnap minden hónapban van. Minden hónapban más dolognak van másnapja, valami olyan dolognak, ami egyébként hosszú távon beszorulna az emberbe, szétfeszítene minket belülről, ha nem adnánk neki időnként lehetőséget, hogy kiforrjon, ahogy az eltett savanyú forr ki a befőttesüvegből. Ilyenek vagyunk. A Regulák pedig kellenek, sablonjaik nélkül fortyogó káosszá válna ez a Földünket egyre vastagabban beborító embermassza. Regulák nélkül — mondják és hisszük — jönne a hanyatlás, a nyomor, jönnének az elkerült századok, ami ellen pedig annyit dolgoztunk az elmúlt ötven évben, hogy mégiscsak elkerüljük őket, összefogva, fog szorítva, magunkat is fájdalmasan átalakítva, egyéniségünket pedig sablonokba szorítva és “optimalizálva az életvitelünket”, hogy ez — bizonyos vagyok benne — az emberiség legnagyobb tettei közt jegyezhető.
Nem iszunk alkoholt, de van alkohol-másnapunk, amikor minden állampolgár annyit ihat, és iszik is, hogy jóformán egyetlen józan embert nem találni ilyenkor sehol; és nem eszünk káros, az emberi szervezethez nem illő dolgokat, mint a hús és az édességek, viszont a nagyevés-másnapunkon bizony teleesszük magunkat mindenféle “jóval” akár a rosszúllevésig, hiszen utána megint egy évig kell majd minderre “böjtölnünk”. Van közszennyezés-másnapunk, amikor mindenki annyi szemetet hajít el mindenfelé, hogy az utcák ahhoz hasonlíthatók a másnap végére, mint ahogy régen néztek ki egy-egy lombtalanítás alkalmával; ilyenkor szabadon és önfeledten cigarettacsikkeket pöckölhet el az ember a villamosmegállóban, és vadul pufogtathatja egy álló esztendeje a garázsban porosodó, benzinzabáló autóját. Van semmittevés-másnapunk, amikor csak “döglődünk” egész nap otthon, hogy még a pizsamát sem húzzuk le, és élvezzük, hogy tökéletesen passzívak lehetünk egy nap erejéig. És többek között van csillagos ég másnapunk, amikor is mindenki felemelheti a fejét, és egész este a csillagokat bámulhatja, és ábrándozhat mindenféléről. És mindezek felett van szeretet-gyűlölet másnapunk is — szerintem ez a legfontosabb mind között — amikor is mindenki szabadon kimutathatja az érzelmeit — amelyeket egész évben visszatartott magában, mert vissza kellett tartania a Regulák szerint —, szabadon szerethet és gyűlölhet ilyenkor bárkit, otthon és az utcán, vagy akár a munkahelyén.
A szeretet-gyűlölet másnapunk a kedvencem. Persze csak azután lett így, hogy átalakították, és bejött ez a pecsételős rendszer. Azelőtt ugyanis ezen a napon a szeretet és gyűlölet kifejezésére nem voltak szabályok, mindenki úgy fejezhette ki a benne rekedt érzelmeket, ahogy akarta. Ilyenkor százával látott az ember az utcán egymást simogató, egymással csókolódzó párokat, de előfordult az is, hogy itt-ott nyilvánosan szeretkező emberekre bukkant. Valami rejtélyes oknál fogva azonban ezek száma évről évre gyarapodott; a pecsételésre váltást megelőző években, emlékszem, tömegesen szeretkeztek nyilvánosan még a tömegközlekedési eszközökön is, ismerősök és ismeretlenek egyaránt. Nyilvánvaló volt, hogy mindez már-már csak egy fékevesztett, országnagy orgia, s bár úgy látszik, hogy sokaknak ez kell, hogy a bennük szorult érzelmeket ilyenkor kellően kitombolhassák, de mégis szükség lenne valamilyen kontúrra.
A végső döntést a szeretet-gyűlölet másnap alkalmával felszabadult gyűlölet-rész miatt kellett mégis meghozni. Kezdetben az emberek csak üvöltöztek, csak mocskolták mindazokat, akiket némán, merev arccal utáltak egész éven át, időnként szemen köpték és felpofozták a másikat, legfeljebb megrugdalták egy kicsit. De aztán divatba jöttek a késelések, a csonkítások — lévén ezen a napon mindez legális volt, legalábbis a Regulák szerint —, és felvonultak más, “élénk” kifejezőeszközei a bennük szorult gyűlöletnek, és hamarosan mindezt olyan találékonysággal és rendszerességgel csinálták egyesek (persze csakis ezen másnapok alkalmával), hogy arra még Sade márki is büszke lett volna. Muszáj volt megváltoztatni a Regulát. Ezt azért mégsem lehetett megengedni, még ha egyetlen napról volt is szó. A gyűlölet-szeretet másnap szabályait persze úgy módosították, hogy azért az is ki tudja élni a benne szorult vágyakat, akinek ilyen szélsőségekre igénye volt, de ezután mindezt csakis felügyelet mellett tehette. Így például nem ölhetett meg bárkit, csak aki nagyon szerette volna, hogy megöljék (ehhez persze az kellett, hogy arra a személyre előtte át tudja vetíteni minden gyűlöletét; kis kompromisszum az egyénnek, nagy előny a társadalomnak).
Az effajta extrémitásokat nem kedvelők szeretetének és gyűlöletének kifejezésére pedig kitalálták a pecsételést. Ezen a másnapon mindegyikünk elővette a saját monogramos, pirostintás Szeretlek és feketetintás Gyűlöllek feliratú pecsétjét. Ha a másnap folyamán összetalálkozott valakivel, akit szeretett vagy épp csak szimpatikus volt neki, máris rányomta a bőre egy szabad részére a szeretet-pecsétjét, ha pedig valaki olyannal futott össze, akit utált vagy történetesen csak nagyon nem volt neki szimpatikus, a feketetintás pecsétjével jelölte meg az illetőt. A nap végére tele volt mindenki fekete és piros pecsétfoltokkal, a legtöbb általában a homlokunkon, arcunkon, vállainkon és a karjainkon volt, mintha kétszínű pikkelyekkel tetováltattuk volna végig a testünket.
Szép dolog ez. Borzongató dolog, hogy az ember magán hordja azoknak a jelét, akik utálják és azoknak, akik szeretik. Jó dolog, mert legalább így, összeszámolva este a pecséteket, az ember megtudhatja, hogyan is áll az emberekkel. A festék persze lejött rólunk az esti fürdés alkalmával. És amikor lemostuk őket, úgy érezhettük, hogy tiszta lapról indulunk. Most megint tennünk kell majd azért, hogy szeressünk és hogy szeressenek, ahogy azért is, hogy gyűlöljünk és hogy gyűlölhessenek.
*
A szeretetet-gyűlölet másnap mindannyiunk kedvence volt. Mint oly sok dolog, már maga ez is egy ilyen szeretet-gyűlölet másnap alkalmával derült ki jó pár évvel ezelőtt. Jól emlékszem arra a másnapra. Amint a feleségem és a gyerekeim arcáról lehullt az érzelemmerevség-póz — az a kifejezéstelen közöny, amit a Regula kényszerít ránk, hogy sem arcunk, sem szavaink, sem pedig gesztusaink ne árulkodjanak a bennünk lapuló érzelmekről —, lényük felragyogott, szemük csillogni kezdett, s miközben mindegyikük össze-vissza nyomkodta piros pecsétjével a többieket, nevetve kiabálták a világnak, hogy ez a másnap a világon a legszenzációsabb találmány. Boldogan helyeseltem nekik a reggeli közben, hogy én is így gondolom — aznap szabad volt —, és sokat nevettünk, és sírtunk, és kitárgyaltuk, hogy ki-kit szeret vagy éppen utál még, és hogy kit szeretne ma megjelölni a pecsétjeivel. És megbeszéltük, akkor először, hogy ezt a csodálatos másnapot tartjuk a legnagyobbra, és megbeszéltük, hogy ezt egy hatalmas, fényes vacsorával is meg fogjuk ünnepelni a nap végén, amikor már mindenki kellően kitombolta az érzelmeit. A vacsora pedig, emlékszem, rendkívül jól sikerült; mindenki elmesélte, hogy kit pecsételt meg aznap, megmutogattuk egymásnak a saját pecsétgyűjteményünket — a feleségemnek, emlékszem, még a fenekén is volt szeretlek pecsét, amitől egy kicsit féltékeny is lettem, amit nyomban ki is mutattam, hiszen szabad volt, de aztán emlékeztetett rá, hogy azt még én nyomtam rá reggel, miután felkeltünk. Nagyokat nevettünk aznap, és azon nyomban elhatároztuk, hogy minden évben ilyen vacsorával fogjuk zárni ezt a fantasztikus másnapot. Mindenki nagyon boldog volt, és ezt mindenki ki is fejezte — aznap mindez szabad volt a Regula szerint.
Nem is tudom, hogy azelőtt miért nem voltak ilyen jók ezek a másnapjaink. Ezt azonban nem tudtam kideríteni, hiába is próbálkoztam másnap. A feleségem már ismét hidegen és tárgyilagosan válaszolgatott, éppúgy, ahogy a gyerekeim, és így ugyancsak nehéz volt visszaidézni az elmúlt másnap élményeit, már csak azért is, mert engem is kötött a Regula: hamar beláttam, hogy minderről nem lehet az érzelemmerev-pózban beszélgetni, és hagytam ezt a kérdést is, ahogy már számtalant. Hiába, vagy kérdések, vagy a Regula — belénk verték ezt alaposan, már kisiskolás korunktól kezdve. Örültem — persze csak magamban — annak, ami van, és nem kérdeztem semmit. E nélkül a bölcsesség nélkül ma létezni majdnem lehetetlen. Ez áldozat persze, de inkább ez, mint azok a rettenetes, elkerült századok.
Az idei Másnap azonban számomra mindegyik szeretet-gyűlölet másnapnál emlékezetesebb volt. Kiderült ugyanis, hogy mindenki szeret. Én nem tudom, hogy történhetett, hogy mindenkiben így meggyűlt a szeretet irántam. Volt már, amikor sok piros pecsétet kaptam, elismerem, de hogy más se borítsa a testemet a nap végére, ilyen soha nem fordult még elő velem! Mert ha otthon ülök egész nap, és így csakis azokkal találkozom, akik szeretnek, a családommal, akkor azt mondom, hogy érthető a dolog. (Bár tavaly és tavaly előtt, szomorú, de így van, a fiam gyűlöllek pecsétet nyomott a homlokomra. De most még ő is piros pecsétet adott.)
Ez a másnap reggel pont úgy indult, mint a többi szeretet-gyűlölet másnapom: boldogan üdvözöltük egymást, szertartásosan megpecsételtük egymást, majd felettébb lármásan reggelihez ültünk. Az arcaink, akár csak egy fazékfedő a zubogó víz felett, csak úgy remegtek, ahogy a belőlünk előforró érzelmek próbálgatták felszabadított határaikat. Boldogok voltunk és ezt egymás tudomására is hoztuk, és élveztük, hogy kimondhatjuk, kifejezhetjük boldogságunkat. Aztán szétszéledtünk, ahogy szoktunk. A gyerekek iskolába, a feleségem és én munkába. Ahol persze ez egyszer nem a tanulás, a munka volt a fontos, hanem az érzelmek és a pecsételés. (Megjegyzem, hogy ennek így kellett lennie; különben nem tudnánk kellően hatékonyak lenni a többi napokon, s nem tudnánk kellően koncentrálni a feladatunkra sem. Ezáltal fejlődik eléggé gyorsan a társadalmunk, ma már abszolút hatékonyak vagyunk. A hatékonysághoz pedig kellenek a másnapok, hiszen emberek vagyunk.)
Az első komoly meglepetés tulajdonképpen akkor ért, amikor kiléptem a lakásunk ajtaján, és épp belerohantam a házmesterbe. Boldogan üdvözölt, és a vállamra nyomta vörös pecsétjét. Érdekes — gondoltam, hiszen azelőtt egyetlen ilyen másnapon sem mutatta ki, hogy különösebb érzelmeket táplálna irányomban. Most meg egyértelműen tudtomra adta, hogy kedvel. De vajon mi lehet az oka? Aztán a buszmegállóban, miközben a buszra vártam, két ember is vörös pecsétet adott nekem. Mindkettőt csakis látásból ismertem, évek óta együtt utaztunk a buszon reggelente. Az egyiknek még a nevét sem tudtam. Vajon akkor miért szeretnek? A buszon aztán újabb két pecsét csattant, vörös és vörös. Az egyik egy ismerősöm volt. Múlt évben feketét kaptam tőle, és én is feketét adtam neki. Azóta alig beszéltünk. Miért adta? — morfondíroztam erősen magamban. Ő láthatólag nagyon boldog volt, hogy lát, és hogy pecsétjével nyomatékosíthatja, hogy mennyire szeret. A másik szeretlek-pecsétet a buszon egy vadidegentől kaptam. Azt mondta, hogy csak mert olyan végtelenül boldog, és mert én olyan végtelenül szimpatikus vagyok neki, azért adja. Megköszöntem, de én nem éreztem kedvet, hogy viszonozzam szeretetét. Mire a munkahelyemre értem, már volt egy kis fejfájásom a sok gondolkozástól, hogy vajon mi változott. Vajon miért szeretnek engem ezek ennyire? Zavart voltam, s bár örültem a sikeremnek, bevallom, egy picit vágytam már rá, hogy valakitől egy fekete pecsétet is kapjak. Úgy éreztem, hogy az helyrebillentené ingataggá vált lelkinyugalmamat.
De nem! A munkahelyemen mindez folytatódott. Már a portánál három piros pecsétet kaptam, kettőt a karomra, egyet a homlokomra, és még négyet, mire a szobámba értem. Őrület! Az egyiket észre sem vettem, valaki a tömött liftben nyomta a nyakam hátuljára. És így ment ez tovább. Minden kollégám, akivel összefutottam, már húzta is elő a piros pecsétet, sőt, volt, aki a nyakamba is borult utána. Mi történhetett? Aztán hivatott a főnök, akit magamban mindig is utáltam, és meg voltam róla győződve, hogy ő is így van ezzel, s csakis azért tart a vállalatnál, mert kell a munkám, és egyenlőre nem talált mást, aki helyettesítene. Reménykedve mentem elébe. Fekete pecsét reményében. De már a titkárnője kiakasztott. Amint beléptem, közölte velem, hogy szeret, s megkért, hogy vegyem le a cipőmet — mindezt pirulva mondta — mert a talpamra akarja nyomni szeretet-pecsétjét. Hiába ellenkeztem, ő nem tágított. Elővettem a fekete pecsétem, és a homloka közepére nyomtam. Ő azt mondta, nem baj, ő akkor is szeret. És nem tágított. Egyre idegesebb lettem. Persze nem vettem le neki a cipőmet. Végül a karomon pecsételt meg nagy, vörös pecsétjével. Jéghideg volt a fém érintése, ahogy a bőrömbe nyomta a szeretlek feliratot. És akkor jött a csúcs: a főnök szeretet-pecsétje. A jobb halántékomra nyomta. — Szeretlek, barátom — tette hozzá, és rám kacsintott. — De miért? — kérdeztem. — Én utállak! — mondtam meg nyíltan, és megpecsételtem én is a homlokán. A fekete pecsétemmel! — Nem baj, én szeretlek. Ne is kérdezd, mért, csak úgy — mondta. — Valami van benned, valami… amitől a piros pecsét után nyúl az ember. Hm. Számomra is meglepő — vallotta be. Félelmetes volt, ahogy utána rám nevetett.
Ezután határoztam el, félig dühömben, félig kétségbeesésemben, hogy mostantól fogva szórni fogom a fekete pecséteket. Csakazért is! De mindez nem számított. Csak úgy zuhogtak rám a szeretlek-pecsétek, változatlanul. A bőröm vöröslött már, szinte egybefolyt rajta a sok szeretlek-tinta, mindenhol ott voltak, már a hátamon és a lábszáramon is. Mire hazaértem, úgy undorodtam magamtól, mint még soha. Csak az esti fürdésre vágytam — ez egyszer nem a nagy és fényes vacsorára —, hogy lemoshassam magamról a fél világ ragacsos szeretetét.
Félve nyitottam ki a lakásunk ajtaját. Féltem, hogy mit szól majd vöröslő bőrömhöz a feleségem, féltem, hogy mit szólnak majd hozzá a gyerekeim. És amint belépek, az ajtó mögül a lányom rám veti magát, és fülemre tapasztja nagy, undorító, cuppogó és nedves szeretlek-pecsétjét. Felüvöltöttem. És elborult előttem a világ.
— Utállak benneteket mind, értitek! Utállak mind! — kiáltottam. — Hogy tudott így meggyűlni bennetek ez a sok szeretet!? — sziszegtem, és közben vöröslő fülemről teljes erőmből próbáltam ledörzsölni lányom legutóbbi tettét.
Agyonpecsételt arcom harcimaszkként izzott fel az esti lámpafényben. Ez az indián harcifesték, ez a tűzbe hívó, fraktál bonyolultságú vörös hálója a szeretetnek, ez a könnyeimtől megolvadt maszat lángra gyúlt. Előkaptam fekete pecsétem, és lányom homlokára nyomtam. A lányom döbbenten állt ott egy pillanatig, majd hirtelen felzokogott. De mit számított mindez. Csak boldogabb voltam ettől. Felsikoltottam, és a fiamra vetettem magam. Letepertem, ott az előszobában. Két fekete pecsétet is nyomtam rá, igen. Lihegtem. Felnéztem. A feleségem állt felettem. Arcán mérhetetlen bánat, szomorúság és fájdalom. De akkor mindez mindegy volt. Lassan felálltam, rávigyorogtam (ami talán vicsor volt, nem tudom), majd hozzá léptem. Kimérten és lassan elé álltam és egészen lassan megpecsételtem a gyűlölet-pecsétjével őt is. Feleségem arca pedig abban a pillanatban merev lett. Mint amilyen lenni szokott az évben, olyan érzelemmerev. Csak a szeme sírt, az könnyezett nagyon.
— Mi az — mordultam rá.
— Semmi — suttogta.
— Jó. Elmentem fürödni. Ti meg ott, ne bámuljatok!
A vacsora pedig elmaradt. Legalábbis, ami a fényes, ünnepi vacsorát illeti. Mindannyian tudtuk, ez a másnap már véget ért, ez egyszer néhány órával hamarabb. A vacsoránál már mind az érzelemmerev-pózt viseltük arcainkon. Beszédünk is tárgyilagos volt és hideg. Nem volt nehéz dolgunk, hála a Regulának. Sőt, most mindez olyan nyugtató is volt, határozottan megnyugtató. A biztos pont, a falak köröttünk. A Regulák így voltak nekünk hálásak: biztonságot és védettséget adtak. Elfogadtuk a Regulákat. Csak így lehetünk biztonságban. Magunktól és egymástól. Mi több, elkerültük, amit régen elkerülhetetlennek hittünk: a dekadenciát. Isten veletek elkerült századok.
Másnap egy szokásos nap volt. Egyszerű munkanap. Viszont korán keltem, végtelenül korán. A nap épp akkor kelt fel, láttam a hálószoba ablakából. Bámultam egy ideig vöröslő korongját. Az ablaknál álltam. Megvártam, amíg éles lesz a fénye, aztán becsuktam a szemem, és tovább láttam a vöröslő izzást a szemhéjaim mögött. Megfordultam, és alvó feleségemre néztem. Még álmában is fagyott volt az arca. A Regulák, mindhiába…
Döbbenten álltam ott egy percig és csak néztem őt. Pedig olyan szép, olyan nagyszerű teremtés. Összeszorítottam a fogaimat. A fiokos szekrényhez léptem, kinyitottam és elővettem a pecsétesdobozt. Abba tettük el előző este monogramos pecsétjeinket, hogy abban várják ki a következő szeretet-gyűlölet napot. Kikerestem közülük az én pecsétjeimet. Méregettem egy kicsit a súlyukat a kezemben, aztán… Megborzongtam a gondolatra.
Nem tudom, miért tettem mindezt, igazán nem tudom. Felálltam, kezemben a pecsétemmel, és a feleségemhez léptem. És egészen finoman, nehogy felébredjen, megpecsételtem a derekánál. Ott, ahol a bőr kilátszott a felcsúszott pizsamafelső alól. Elégedetten néztem egy darabig a piros Szeretlek feliratot. Aztán eszembe jutott, hogy…
Erre aztán tényleg nincs magyarázat. Vagyis hogy… nem tudom. Tény, ami tény. Átmentem a gyerekeimhez, és megpecsételtem őket is. A piros pecséttel! A tiszta bőrükre nyomtam óvatosan a pecsétem. A lányomnak az arcára, a fiamnak a lábára, ami most is kilógott a takaró alól. Aztán visszalopództam a hálószobánkba, és a bűnjelet, a pecsétet, visszacsempésztem a helyére, és a fiókot is gondosan visszazártam. Még egyszer mondom, nem tudom mi lelt. Ez az egész csak úgy jött. Így kellett tennem.
Visszabújtam az ágyba a feleségem mellé, és egy hatalmasat és hangosat sóhajtottam. Bár fogalmam sem volt, mi történhetett velem, és szégyelltem is magam nagyon, a szégyent most elnyomta mégis valami melegség. Oldalra néztem. A szemünk találkozott. Ébren van? Döbbenten láttam, hogy mosolyog…
