Vigyázat, tigris! – spirituális hangos novella

Vigyázat, tigris! – spirituális hangos novella

A helyi erdészet a Börzsöny erdőit brutális módon fosztogatja, pusztítja. Úgy tűnik, ugyanez a helyzet az országban majd’ mindenhol. Mifelénk az erdészet a következőt csinálja meglehetősen sok helyen és évek óta: előbb kiritkítja az erdőt (bontóvágás), majd miután felnőtt a ritkított erdőben a vegetáció, úgynevezett végvágásra ítéli a területet: megjelennek a munkagépek, és mindent letarolnak, amikor ez megtörténik, ilyen lesz a táj:

Nem tudják, mint cselekszenek! A fák kivágásával egy ökológiai lánc elejébe, és nem a végébe avatkoznak be. Vagyis a fák kivágásával megváltozik a talaj vízháztartása, árnyékoltsága, ami az aszályos, forró nyarakon baktériumok, gombák, rovarok, növények drasztikus és tömeges pusztulásával jár együtt, szignifikánsan csökken a biodiverzitás, valamint invazív fajok jelennek meg. Sajnos egy végvágott, lepusztított terület nem, vagy csak igen nehezen tud regenerálódni, különösen jelen helyzetben, a klímaválság küszöbén.

Mindezt ma a jogszabályok megengedik. Még a madarak költési időszakában is. És akkor is, ha letarolnak vele védett növényeket. A Nemzeti Parkok pedig semmit nem tudnak tenni hivatalosan – ezt körül jártuk.

Ugyanakkor látható, hogy majd’ mindenki torkig van azzal, ami ma legalizált erdőpusztítás kapcsán történik, nemcsak a lakosság, hanem a Nemzeti Parkok munkatársai, a hivatalokban dolgozók, és az erdészek java része egyaránt így vélekedik. Az emberek 99%-a szereti az erdőt!

Van, aki érti, mi a baj azzal, hogy magunk alatt vágjuk a fát, szó szerint, és van, aki csak a rövidtávú anyagi érdekeket látja. Számára egy fa csupán faanyagot és pénzt jelent. Van aki nem látja az élő egészet, aminek mi is részei vagyunk. Hogyan válik a jövőnk ketté? Mert kettéválik. Az egyik ember észreveszi, hogy az erdő a testi-lelki rekreáció színhelye, és ő egyre jobban lesz: gyógyul. A másik ember pedig egyre feszültebb, idegesebb, szorongóbb, egyre betegebb lesz. De hát ez végül is egyetlen Bolygó, nem?! Ki fog győzni? Ki fog életben maradni?

Peter Wholleben erdész Ha a fák lélegzethez jutnának c. mélyen igaz könyvében így fogalmaz:

Az erdő visszatér. Jó lenne, ha még mi is itt lennénk.

Az alábbi gyönyörű novellát Ray Bradbury írta, és egy egészen meghökkentő képet és lehetőséget tár elénk. Lehet, hogy a Földanya mindenkinek azt fogja adni, ami összhangban van önmagával? Lehet, hogy a világunk szó szerint párhuzamos valóságokra hasad?

A novellát Vároczy László fordította, én pedig felolvastam Neked. Íme:

 

Békevágy

Békevágy

 

Szentendre belvárosában történt, egy napsütéses, hétvége délelőttjén. Épp arra sétáltam a feleségemmel, kézen fogva ballagtunk. Megtorpantam. Katonaság?! Épp lezárták Szentendre egyik forgalmas főutcáját. Katonazenekar fellépésére készültek. Az utca oldalába, a sok százéves házak tövébe toborzó sátrakat állítottak. A sátrakba csinos, fiatal terep-egyenruhába öltöztetett katonalányokat parancsoltak.

Az a fiatal, aki itt megállt, nézelődött, úgy sejtem, egyre gyakrabban találkozott ezután a tiktok-on, az instán a katonaéletre buzdító ügyesen álcázott hirdetésekkel, melyeket várhatóan mesterséges intelligencia komponált szuperhatékonyra azért, hogy jó nagyra duzzadhasson – az adófizetők pénzén! – Magyarország zsoldoshadserege. Sokba kerül majd mindannyiunknak ez a haszontalan erőfitogtatás, mert ugye egy katonáknak a plakátokon 7-800 ezer forint havi fizetést ígérnek. Összehasonlításképp, a jövő generációit oktató pedagógus tavaly átlagosan 390 ezer Ft (brutto!) bért kapott havonta.

Mi történik szerte Európában? És mi zajlik Oroszországban? Hát Izraelben, a Közel-Keleten? Érdekes megoldásra készül a sok “intelligens”, általunk választott vezető – tisztelet a kivételnek. Vajon tényleg úgy akarják feloldani az egyre szorítóbb klímaválságot, hogy mielőtt a tudósok által jósolt nagy összeomlás bekövetkezne, kiírtjuk egymást?

Van más megoldás? Természetesen van. Erről beszéltünk és beszélgettünk Dr. Köves Alexandrával és Dr. Dittrich Ernővel a Boldogság program c. előadásunkon. Aki ismeri a Howkins-féle tudatskálát, tudja azt is, hogy az acsarkodás, a félelem, a hibáztatás önbeteljesítő poklából egyetlen módon tudjuk felemelni magunkat: ha megnő a tudatosság és energiaszintünk. Ehhez azonban nem elég a facebook-ot, az instát és a youtube-ot böngészni. A külső változáshoz benső változás szükséges. És a benső változáshoz az kell, hogy elkezdj valamit máshogy csinálni, úgy, hogy az feltöltsön, kisimítson, örömmel és reménnyel töltsön el. Például jógázhatsz, vagy kimehetsz az erdőbe, a testet-lelket emelő-gyógyító fák közé.

Az alábbi novellát az ezredfordulón írtam. Aztán a minap Édesanyámnál járva véletlen belepillantottam egy TV-s vetélkedőbe, aminek az volt a lényege, hogy bemutasson bunkó fiatalokat, és így a néző átérezhesse, hogy ő, mint néző mennyivel különb ezeknél. Amolyan tesózó tesó-show; egy betegen okos stratégiája annak, hogyan akasszuk meg az emberek lelki fejlődését. Ekkor jöttem rá, hogy bár 24 éve írtam, a Vallásom: Bunk c. novella sosem volt aktuálisabb. Derűs és fanyar. És remélem elgondolkoztat. Alább találod, meg is hallgathatod.

A biztonságnak benned kell gyökereznie

Mindannyian össze vagyunk zárva ebben a parányi, Föld nevű bárkában, mely elképesztő sebességgel száguld a Kozmoszban. Felejtsük már el, lélegezzük már ki magunkból azt a hülyeséget, hogy ellenségek vagyunk!

Ehhez arra van szükség, hogy átélhesd: a biztonságod belül gyökeredzik: benned, és a téged támogató, benned élő kozmikus erőkben. Ezt nem megérteni kell, ezt átélni kell!

Azért, hogy ezt az átélést segíthessem, ingyenesen elérhetővé tettem a Stresszoldó és Immunerősítő, 1 éves online jógakurzusom egyik fejezetét, melynek fókuszában pont a gyökérközpont megerősítése áll. Hozzon számodra erős stabilitást, és annak élményét, hogy biztonságban vagy. Olyan mérhetetlen biztonságban, amit elképzelni sem tudsz. De nem is elképzelni kell. Ezt át kell élni! Katt ide, és kezdj bele most! 

Az alábbi novellát ellenpontként szánom. Azt remélem, ha elolvasod vagy meghallgatod (13 perc) felragyog majd benned a békevágy.


 

B. T. Aila:

 Vallásom: Bunk

Bunk vagyok. Ja! Ezt most már büszkén vállalom, már nem kell állandóan harcolnom, hogy elismerjék ezen jogomat. A Szocializmus üldözte a vallásokat, azt mondják. De a Szocializmusnak vége: ez egy Új Kor, egy új rezsim. A vallások kora. És kérdem én, van-e más vallás, aminek olyan ősiek lennének a gyökerei, mint a Bunk-ságnak? Mózes még talán meg sem született Egyiptomban, nem is beszélve arról a legnagyobb zsidóról, a Krisztusról — aki elvetette a kereszténység magvait —, amikor már hemzsegtek a földön a Bunk-ok. Csak éppen mindmostanáig senkinek nem jutott eszébe, hogy összefogjon bennünket, együvé tereljen. Megjegyzem, hogy más vallások híveinek többsége is lelke mélyén Bunk, mindig is az volt. Miért lett akkor mégis keresztény, zsidó, mohamedán stb? Mert tartozni akart valami Nagyhoz, ahol együtt lehet a többi Bunkkal, azért. Mert mindmostanáig biza nem volt Bunk vallás, ahová tartozhatna! Hálás vagyok, hogy az Új Kor gyermeke lehetek, mert nem kell soha többé tévelygenem a világban, hiszen Bunk vagyok. Bunk! Az vagyok. Bunk gyűlésekre járok, ahol találkozhatok a többi Bunkkal. Végre jól érzem magam a bőrömben, mert — ahogy azt a numerován Bunk-o-ige is mondja: Te úgy vagy jó, ahogy vagy, hisz Bunk vagy! Az ám!

Kissé elszomorodtam. Mindig szomor ül meg, ha a sötét, Bunk-létem előtti napokra gondolok. Énekeljünk Bunk társaim, egy vigasztaló Bunk-zsoltárt:

Átizzadt napok kellenek?
Iskolapadok, porszagú vállalatok?
De hisz’ én Bunk vagyok!
Bunk-o-Bunk, sej mi Bunk-ok.

Bunknak lenni, fergeteg!
Nem látjuk a felleget, hisz’
Bébujunk mi Bunk-erunkba.
Bunk-o-Bunk, sej mi Bunk-ok.

Ott azt’ együtt lehetünk, Nagyok!
Szeszgőz és csajok: amit akarok.
Bunk vagyok, mindenekfelett:
Bunk-o-Bunk, sej mi Bunk-ok.

Jobb, nem? Ja. Meghiszem azt. Elnézést, hogy néha így elkap a szomor és akkor énekelnem kell. Azért emlékezem, mert megmondta nekem a Bunk-o-mester, a Bunk vallási vezetőnk, hogy írjam meg a Bunk-o-történelmet, mármint azt a részét, amit átlátok. Hogy miért én? Hát ezt kérdeztem én is. Azt mondta nekem, hogy azért, mert az egész egyházmegyében én vagyok az egyetlen, aki tisztességesen le tud írni egy mondatot, azért. Írni a többiek is tudnak, persze úgy ahogy, de én sokat is olvasok, mert azt úgy szeretem, hogy a többiek akkor nemBunk-nak néznek. Azt múltkor is odagyün valamelyik Bunk társam, azt’ kiveri kezemből a könyvet, és röhög. Hogy kikerekedett a szeme, amikor leköcsögöztem a Bunk-o-font gyalázó anyját, azt’  meg szemen is köptem az illetőt. Rögtön látta, hogy én is afféle jóféle Bunk vagyok, és hogy ezt látta, rögtön kebelre is ölelt. Mert együvé tartozunk, mi, a Bunk-ok!

Most, hogy már így belegyüttem az írásba, akár belekezdhetnék abba a dokumentálásba is. Az úgy volt, hogy az alapítónk, a numeróván Bunk-o-mester, egyszer csak kifogyott minden vagyonából, azt dolgozni nem akart, amit ugye meg lehet érteni, mert miért is dolgozzon egy ilyen zseni. Épp május volt, amikor az előző évi jövedelmét be kellett volna vallania, hogy jól megadóztassák. Persze szart bele, hogy bevallja, mert ugye aki Bunk, az egy csöppet sem hülye általában. Ezt csak azok kedvéért írtam le, akik nemBunk-ok, mert mi Bunk-ok történetesen tökéletesen tisztába vagyunk ezzel a ténnyel. De hogy folytassam a történetet, a mi nagyrabecsült numeróván Bunk-o-mesterünk az adópapír prospektusát jól áttanulmányozta, átrágta, hátha talál valahol egy hézagocskát, ahol megcsapolhatja az Államot. A történelmi hűség kedvéért teszem csak hozzá, hogy az állam ekkor még csak burkoltan támogatta a Bunk-okat, hiszen még a Bunk vallás nem is volt megalapítva. Azt a mi Nagy Bunk-o-mesterünk tette, a Majsztro, ahogy sok Bunk-o-egyházkösségben nevezik Őt.

Szóval, Bunk-o-mester, a Nagy, észrevette akkor, hogy belefulladna a pénzbe, ha a fél ország neki utalná át adója 1%-át, amire az adótörvény lehetőséget adott. Mivel Bunk-o-mester nem akart vesződni azzal, hogy egy alapítványt alapítson, meg ilyesmi, egy döbbenetes felfedezést tett. A felfedezést egyébként úgy tette, hogy ült a Margit híd pesti hídfőjénél, és bámulta, hogy hogyan úszik el egy rakat mocsok a Dunában, többek között egy dinnyehéj is. A dinnyehéjról a következők jutottak az eszébe: alapítok egy vallást. Aztán sokáig semmi nem jutott eszébe. Bunk-o-mester nem volt az a vallásos fajta ugyanis, hogy meg tudja mondani, hogy ez pontosan mit is jelent. Csak azt tudta, hogy ha sok pénzt akar látni, akkor sok hívet is kell begyűjtenie. De honnan? — kérdezte magától. Úgy beszélik, hogy hazafelé zötykölődött a villamoson külkerületi panellakása felé, amikor a következő duma ütötte meg a fülét:

 — Csá. Mi a szart piszmogsz már? Mondtam, hogy ne azt a szart vegyed. A Samsungot kellett volna megvenned. Ja. Meg nem egy olyan hodály. Mert seggfej vagy, azé’, oké?  Egy seggfej. Add el! Én tudok egy vevőt rá, ha kell. Azt’szerzek neked egy Samsungot, ha kell. Hehe… Akadj fel, jó?! Buzi.

És megszületett Bunk-o-mesterben a gondolat: összetereli ezeket az embereket, akik egyre többen vannak az országban. Megalapítja a Bunk vallást. Együvé gyűjti ezt a nyájat, együvé gyűjti azokat, akikben ott a nagy közös: a Bunk-o-szellem.

És hozzá is kezdett azonmód. Bejegyeztette a Bunk-vallást, és minden vagyonát beleölte egy óriásplakát kampányba. Azt remélte, hogy a pénz a jövőévi adóbevallásnál már talán meg is térül. És igaza lett, hiszen már az első évben több mint ezren csatlakoztak, és énekelték fennhangon az első Bunk-erben a Bunk-ok himnuszát, amit szintén Nagymesterünk, a numeróván Bunk-o-mester írt:

Ne gondold, nem vagy egyedül,
Bunk-ok vesznek itt körül, ó körül.
Nem kell neked iskola, kit lakat az jól, koma.
Ne tagadd meg véredet, hisz Bunk-nak lenni:
Élvezet.

 A Nagyok közé tartozol, hatalmas a Bunk-akol.
Te nem vagy rút, se jó, se szép, Bunk vagy, s ez épp elég.
Lehetsz szegény figura, vagy igazgató, gyár ura;
Ugyan, ne tagadd meg véredet, hisz Bunk-nak lenni:
Élvezet.

Tégy ma azt, mi jólesik, ha Bunk vagy, a mindenit!
Érezd át az életed, kóstolj meg mindent, míg lehet!
Mi nem mondhatunk mást, csupán, hogy Bunk vagy, egykomám,
S, hogy ne tagadd meg véredet, hisz Bunk-nak lenni:
Élvezet.

És ha rosszul érzed majd magad, kapd elő Bunk-o-fonodat.
Hívd Bunk-társad íziben, s érezd, Nagy vagy, ó, igen.
Hisz nem vagy már többet egyedül: Bunk-ok vesznek itt körül.
Ne tagadd meg véredet, hisz Bunk-nak lenni:
Élvezet, ó, élvezet.

 A szívem együtt dobban ezekkel a sorokkal. Tűzbe is mennék akár, ha ezeket énekelhetem. Na de most térjünk vissza gyorsan a Bunk vallás dokumentálásához, ami a feladatom. Az első év elég suskát hozott Nagy Bunk-o-mesterünknek, hogy még nagyobb reklámkampányba fogjon, így már a televízió is rendszeresen elkezdte sugározni az első Bunk-o-műsorait. Feledhetetlen! Az első ilyen a Bunk-ok-közt volt, és hatalmas sikert aratott. Ezrével csatlakoztak, fiatalok és idősebbek egyaránt. Én is ekkor csatlakoztam egyébként a Bunk-ok hoz.

 Azelőtt rossz volt. Nem találtam a helyem. Azt hittem, hogy az életemnek nincs értelme. Így aztán nem is kerestem. Ez annyira zavart, hogy szégyelltem magam, biz’ isten, amiért minden hétvégén, péntekenként, végighánytam az utcát, mert annyira bekocsmáztam a srácokkal. Meg rossz volt, miután a vasárnap esti kokogőztől úgy ahogy kitisztult a fejem, és arra eszméltem, hogy már megint hétfő és rohadhatok benn a suliban már megint. Ez rossz volt. Mert éreztem, hogy az nem tesz boldoggá, hogy suliba járok, mert ugyan mi gyün majd abból ki, ha az életemnek úgysincs semmi értelme. A piálás is csak azért volt jó, meg a koko, meg miegymás — most már tudom — mert tartozni akartam a többi hasonszőrűhöz, a többi Bunk-hoz. Akkor azt hittem, hogy csak én vagyok ilyen, meg egy páran a bandából, és ezért rosszul éreztem magam. Minden öröm, ami volt nekem, csak pillanatokig tartott: a csajt csak addig élveztem, amíg széttette a lábát, a füvet csak addig, amíg szíttam, meg utána egy picit, a piát meg csak addig, míg zsibbasztott. És utána? Mindig undorodtam magamtól, hogy legszívesebben leköptem volna magam. Mert azt hittem, hogy csak én vagyok egyedül — legfeljebb még egy páran — ilyen szerencsétlen. Fogalmam sem volt, hogy valójában, vérem szerint Bunk vagyok. És mint Bunk, a Nagyokhoz tartozom, és ez csöppet sem szégyenletes, sőt. Szőrnyű identitászavarom volt — ahogy ezt nemrég hallottam — akár csak a homoszexuálisoknak, amíg el nem fogadják azt a tényt, hogy ők homokosok.

Az életemnek tényleg nincs semmi értelme, igaz. De tartozom valahová. Bunk vagyok! És millió számra vagyunk mi, Bunk-ok a világon, akiknek az életüknek nincs semmi értelme, ahogy ezt a második Bunk-o-ige oly’ szépen kifejezi: Értelme életednek, hogy rájöttél: Bunk vagy, s ennyi elég neked. 

 A Bunk-o-vallás lassan világvallássá növi ki magát. A Kormány már a harmadik év után belátta, hogy a Bunk-oké a jövő. Numeróván Bunk-o-mester ma a Köztársasági elnökünk és Egyházi vezetőnk egy személyben. És mióta fővallás lett a Bunk az országban, egy csomó minden is megváltozott. Ma már nem kötelező tanulni, ha valaki nem akar. (Ez egyébként semmit sem jelent, mert éppannyi magasan iskolázott bejegyzett tagunk van, mint analfabéta.) Aki Bunk, híven a himnuszunkhoz, azt teheti, amit akar. A lényeg, hogy élvezzük az életet, és hogy erősítsük identitástudatunkat, hogy mindannyian Bunk-ok vagyunk, mert ezen kívül csakis szomor van az életben:

Kint jégeső záporoz, kopog vadul Bunk-erünk tetején,
S didereg az, ki kint maradt, távol Bunk-melegünktől,
Mert szilajul keresi ő, mit rejt élete, ér-e valamit,
a boldogtalan.

De itt benn, a Bunk nem keres értelmet ennek a szónak,
Mert értelme, ha van is, mit ér ha tudja a Bunk?
A jó Bunk-meleg miénk; ezen a Földön a Bunk
a boldogabb.    

Mit is mondhatnék még el a Nagy Bunk-o-mester tetteiről? Temérdek oldalt megtölthetnék vele, temérdek példát hozhatnék, hogy hogyan lettek boldogabbak az emberek, amikor ráébredtek önön Bunk-ságukra, és merték vállalni azt. Mennyi boldogságkönny folyt végig az arcokon, amikor befogadta és keblére ölelte őket egy egész Bunk-er. De engem arra kért fel az egyházkösségem Bunk-o-mestere, hogy dokumentáljam a Bunk-ok történelmét, és azt gondolom, hogy ebbe nem illenek ilyen érzelgős történetek.

A Bunk-ságnak jövője van, pontosabban csak a Bunk-ságnak van jövője. Ezt sajnos a nemBunkok egyre szilárdabban tagadják. Sajnos azzal, hogy a Bunk így elterjedt, szintén elterjedt a nemBunk. NemBunk mindenki egyébként, aki nem Bunk, és ki meri jelenteni, hogy Bunk a világ minden pénzéért sem lenne. Sokan vannak ilyenek. Mi Bunk-ok egyre jobban utáljuk a nemBunk-okat, mert a nemBunk-ok is egyre jobban utálnak minket. Gőgösek arra, hogy ők nemBunk-ok, és általában le is nézik a Bunk-okat.

Még szerencse, hogy a kormányban is sok Bunk van, így aztán tudunk ez ellen tenni valamit. A kormány tavaly bejelentette, hogy minden nemBunk-nak meg kell jelölni magát egy papírkörbe írt nagy kérdőjellel. Aki ezt nem teszi meg, és kiderül róla, hogy nemBunk, azt ki fogjuk csinálni. Ha a nemBunkok megmaradnának a helyükön és nem áskálódnának folyton a Bunk-ok ellen, nekünk sem kellene ilyen megtorlásokhoz folyamodnunk. De a nemBunk-ok elveszik az életterünket, ahogy azt a Bunk-o-ige is jól kifejezi:  Bunk-nak lég kell, Bunk-nak tér kell, mert mi Nagyok vagyunk!

Boldog vagyok. A vallásom Bunk. Ez egy Új Kor, egy új rezsim. És ha az kell, tűzbe mennék Bunk-társaim oldalán a mi jó Majsztrónkért, alapító Bunk-o-mesterünkkért. Mert ahogy azt egyik Bunk-o-zsoltárunk csodálatos dala is mondja:

Ki Bunk-ot fenyeget, minket mind fenyeget.
S csúful végzi majd mind a nemBunk, ha minket fenyeget.
Mert megteremtjük mi, a Nagyok, az életteret,
A nagy Bunk-o-birodalmat, hol a Bunk
szabadon ihat és ehet, s élheti az igazat,
a Bunk-o-életet.

Az Isten-gén

Az Isten-gén

 

B. T. Aila: Az Isten-gén

Volt még egy olyan dolog, amihez ragaszkodott: minden reggel látni akarta a Napfelkeltét. Ehhez kiült a Parkba, távol az Aluljárótól, ahol az éjszakáit töltötte. A Parkban sohasem futott össze senki ismerőssel, ezért kezdett el ide járni. De aztán elég volt pár év, és majd’ minden ismerőse lekopott róla, gyorsabban, mint a töredezett Adidas felirat foszlófélben lévő dzsekijéről. Már nem volt fiatal. Pontosan meg tudta volna mondani évtizedeinek számát, de nem beszélt úgy igazából már évek óta senkivel. Mióta kiköltözött az Aluljáróba, miután elhagyta a szállót — kitúrták —, miután… A gondolatok fonalát egyre gyakrabban veszítette el. Talán azért… — vélte. De már nem is igen izgatta. A gondolatok. A gondolatok nem töltik meg a gyomrot, nem turkálnak neki valami „új” trappót a régi helyett, aminek az orránál már levált a talpa, s minden lépésénél nagyot szusszantott, mintha helyette szusszantana.

Tavasztól őszig minden reggel korán kelt, még jó sötét volt mindenhol, majd kitámolygott a lépcsőig, meghúzta a borosflaskát — azon aludt, a feje alá rejtve a műanyag palackot, nehogy éjszaka a Bunkók meglovasítsák —, majd mihelyst kissé átmele­gedettebbnek érezte magát, nekiindult az éjszakának, hogy még idejében eljuthasson a Parkba. Nem busszal ment, még ha jártak is már a buszok. Nem szerette az emberek pillantását. Komótosan ballagott végig a kivilágított, néptelen utcákon. Be-bekukkantott a szemetesekbe. Nem volt ilyenkor alapos, csak úgy kutyafuttában túrt bele-bele, felszínesen, hátha kiugrik valami hasznavehető. Soha nem állt le néhány percecskénél tovább, mert a Nap kíméletlenül kúszott felfelé a horizont mögött, azt’ mire kibukkan, ott szeretett volna már ücsörögni a Padon, a Parkban, hogy lássa, ahogy kivörösödött szemét a világra mereszti.

Ezen a reggelen is korán kelt. Tudta, hogy ki hol alszik. Így, bár vaksötét volt mindenhol, ő mégis ügyesen kitalált, többi érzékszerveit egybefogva használva, akár csak a farkas, aki orrával lát úgy, ahogy az ember a szemével. Ivott. A bor vizes volt, savanyú, de az alkohol melegítő érzése feledtette vele szája ízét; egy jó nagyot kiköpött utána. Felszegte a fejét, majd a flaskát a hóna alá csapva fölkéredzkedett a lépcsőn, s kidugta fejét a csillagtalan éjszakába. Az esthajnalcsillag volt az egyetlen égi objektum, ami rendszeresen bevárta őt. A holdat nem szerette, mert nyugtalanul változott. Az esthajnalcsillagot szerette. Meglengette a csillag felé a borosflaskáját, majd nekiindult. Nagy út állt előtte.

Az utca néptelen volt. Az utcai lámpák álmossárgán világították be a járdaszegély eldobott cigarettacsikkeit. A cigarettacsikkek látványától rekedtesen felköhögött. Köhögésére megrebbentek a narancssárga-szűrős csonkocskák, és aminek fehér teste nem égett még porrá, magasba vetette magát. Mutatványukkal mosolyt csaltak az öreg hajléktalan szemébe. Az öreg újra felköhögött. Elkapott két csikket, amelyek különösen magasra ugrottak, majd a zsebébe mélyesztette őket. Az öreg nem dohányzott; már vagy fél éve leszokott róla — nagyon köhögött akkor, és azt mondták, „ziher, hogy tüdőrákban fog kifingani”. A csikkeket azért tette el mégis, hogy majd eladja vagy elcserélje őket. Kiegyenesítette a hátát, köhécselt még egyet, amúgy búcsúzásképpen, majd folytatta az útját a Park felé.

Ezen a reggelen nem voltak kukák az utcákon. Bánta vagy sem, így volt. A házak fala mellé húzódott. Ahogy ment, végig a lába alá figyelt, mintha attól félne, hogy lépten-nyomon elbotolhat valamiben. Lehajtott fejét nem emelte fel akkor sem, amikor időnként elhúzott mellette egy-egy autó, vagy valahonnan zaj ütötte meg a fülét; minden zajt úgy fogadott el, ahogy a kukák hiányát is fogadta: a fal mellé húzódott és nézte, ahogy élnek a lábai. Ahogy így ment előre, lábait szemmel tartva, egyszer csak megtorpant.

Az utcasarkon, a fal tövében egy zöld színű valami csillant. A közeledő hajnallal egyre halványuló lámpafényben olybá tetszett először, mintha csak egy törött sörösüveg nyaka lenne, de ahogy közelebb lépett, boldogan konstatálta tévedésétEgy csodaszép, zöld színű, műanyag öngyújtó volt az. Ilyen szép, műanyag öngyújtót még életében nem látott, ismerte be elégedetten, ahogy a kezében forgatta. Megrázogatta. Az áttetsző, zöld falon jól látszott a töltőfolyadék szintje: az öngyújtó bizony majdnem tele volt. Óvatosan körülnézett, és mégoly óvatosan a zsebébe csusszantotta. Elégedetten elmosolyodott. Majd nagy lelkesültségében kicsavarta a kétliteres műanyag flakon műanyag tetejét és nagyot húzott a habzószélű fehérborból. A savanyú ital marta a torkát. Ez jól esett — gondolta. megtörölte száját a kezével, gondosan visszacsavarta a flakont, majd lába alá kapta ismét a kerületet; ment a Padja felé. Erősen világosodott már. A napfelkelte, tudta, csak pár perc kérdése.

*

[részlet egy újságcikkből]

A genetika, méltán mondhatjuk, a tudományok királya. Az emberi kromoszómák örökítő anyagának, a gének­nek feltérké­pezése közben különös dologra bukkantak amerikai kutatók a Washington állambeli GGT National Laboratories-ban. A leg­frissebb értesülések szerint megtalál­ták az emberi örökítő anyagnak egy olyan részét, amely nem kevesebb, mint Istenért felelős! Az Isten-gén — ahogy azt a kutatók elnevezték — tehető ugyanis felelőssé az ember Istenhitéért, ponto­sabban, ahogy azt a genetikusok állítják, ez a gén tehető felelőssé az Istennel való kapcsolattartás képességéért.

A kísérletek tanúsága szerint — fejti ki C. F. Clauss professzor a GGT genetikus csapatának vezető kutatója — akinek a sejtjeiben ez a gén megtalálható, az kivétel nélkül képes az Istenhitre, mi több, azon személyek általában hisznek is Isten létezésében. A professzor nagy felbolydu­lást kiváltó interjújában nem tért ki arra, hogy melyik Istenről van szó, illetve, hogy jelenthet-e Isten ez esetben többistent is, és hogy melyik vallási irányzatok jogosultsá­gát támasztja illetve cáfolja meg jelentős felfedezésük. Úgy tűnik egyébként, hogy a fenti, igen komoly, és óvatosan kezelendő kérdés tekintetében maguk a kutatók sem tudnak még dűlőre jutni — egy részük úgy gondolja, hogy a felfedezés több ezer év után végre kétségtelen bizonyítékkal szolgál a zsidó-keresztény Isten létezésére és alátámasztja azt a régi keletű nézetet, miszerint minden más vallás hamis és csupán az emberek megtévesztésére szolgál, míg mások megegyezni látszanak abban, hogy a felfedezés pont hogy a többi vallási irányzatot legitimizálja, hiszen úgy tűnik, hogy az Isten-gén előfordulása bolygónk minden szegletén azonosan gyakori. Amiben a kutatók megegyeznek, az az, hogy mindazok, akiknek az örökítő ­anyagából az Isten-gén hiányzik, láthatólag nem képesek Istenhitre, nem képesek közel kerülni Istenhez, vele kommunikálni, és “az Ő intelmei szerint és Neki kedves módon” cselekedni.

Az Isten-gén felfedezése minden eddiginél mélyreszántóbban oszthatja meg a társadalmunkat, hisz ezek szerint léteznek közöttünk olyanok, akik bármit tesznek is, Istent megtalálni képtelenek, sorsuk pedig e földi lét, és így haláluk sem lehet más, mint csupán az elmúlás, testük szétesése és megsemmisülése. Mások pedig, akik az Isten-gént birtokolják, meghallhatják az Úr hangját, hitük szerint élhetik életüket, és haláluk után — amennyiben a Szent Biblia szövegét fogadjuk el — mérlegre tétetik egész földi életük, s jutalmuk a menny, büntetésük pedig a pokol lesz.

De honnan tudhatjuk, hogy birtokoljuk-e az Isten-gént? Honnan tudhatjuk, hogy a bennünk lévő Istenhit valódi-e, hogy kapcsolatunk az Úrral nem pusztán önámítás-e, puszta képzelgés — tették fel a kérdést az Isten-gén projekten éjt nappallá téve dolgozó tudós csapatnak. A kutatók szerint az Isten-gén kimutatása nagyon-nagyon költséges eljárás. A tudósok türelemre intenek mindenkit. Jelenleg ugyanis azon dolgoznak, hogy az Isten-gént kimutató tesztet egyszerűsítsék, és ezzel a jövőben mindenki által hozzáférhetővé tegyék. Egyelőre azonban csak néhány világvallás magas rangú személyének, köztük a római Pápának ajánlotta fel a laboratórium, hogy elvégzi náluk a tesztet. A legtöbben azonnal visszautasí­tották az ajánlatot azt sértőnek bélyegezve, a Vatikán pedig bejelentette, hogy bár fontolóra veszi a javaslatot, de abba semmiképp nem mehet bele, hogy egy ilyen vizsgálat eredményét nyilvánosságra is hozzák, lévén a teszt a tudósok szerint sem százszázalékos bizton­ságú.

Csak remélni tudjuk, hogy az Isten-gén felfedezés rövid távon nem okoz majd súlyos politikai, gazdasági, társadalmi válságot. A felfedezés hosszú távú hatásai egyelőre felmérhetetlenek.

*

A Pad csodaszép volt. Körülsandított, majd nehézkesen lezökkent rá. Kezdetben kicsit féloldalasan ült, kezét a felső lécen pihentetve, bal lábát kissé felhúzva. Miután így birtokolta a padot egy percig, elégedetten kiegyenesedett, lábát a másik mellé csúsztatta és felemelt fejjel a fényesedő horizont felé fordult. A kilátást nem takarta el sem épület, sem pedig fa. A levegő friss volt, de mozdulatlan; most a szél nem zavarta tágra nyitott szemeit a nézésben, mint olykor szokta. A borosflaskáját leállította a talajra és két lába közé fogta, amúgy szelíden szorítva, nehogy megroppanjon a palack oldala.

Várt. A madarak is elhallgattak.

Várt. Ahogy várt a sötétség, és a sötétség hátán homályos kelésként megtapadt felhők.

Úgy várt, mint a kopott óra várt, aminek már csak a stopperóra része üzemelt, egyenként leszámolva a századmásodpercek végetnemérő halmát.

Várt. Ahogy új életre várnak a nyomorultak. Akik rettegnek a haláltól, de még jobban csak az élettől rettegnek; várnak és várnak, várják az Utánavalót.

Várt. Nagyot ásítottak erre a jobb és bal oldalt magasodó bérházak ablakai: felszaladt rajtuk egy-egy zajos redőny.

A Napfelkelte kikapaszkodott a horizont mögül.

A Nap egyik kivörösödött sugárujját a másik után szúrta bele a világba. Az öreg hajléktalan szája szétnyílt örömében, és megnyalta kicserepesedett száj szélét. A világ vérben izzott előtte. A fákról, a magas bérházakról, a mozdulatlan felhőkről mind-mind vékony fonalakban folydogált le a hajnal.

Az öreg boldog volt. Egy pillanatra behunyta a szemét, majd újra kinyitotta.

A hajnal boldog volt. Egyre inkább életre kelt, fehér izzásba remegett, könnyfakasztó izzásba, amit az öreg már nem tudott szemmel követni.

Leejtette tekintetét és végigsimogatta vele a lábánál szikrázó flaskát. Felemelte, méregette egy kicsit, szakértő módon lötykölte egy kicsit a benne lévő aranyfolyadékot, majd lecsavarta a kupakját. Mielőtt ivott volna, megemelte a Nap felé, biccentett fejével a Napnak. Ivott. Becsukott szemmel. Az ital gyorsan átjárta. Napvérben fürdette szervezetét. Amikor szemeit újra felpattintotta, már reggel volt.

De micsoda reggel! Minden sejtjében bizsergést érzett, minden sejtjében volt valami, valami különös. És ez a Különös most felébredt, ez a gyönyörű Nap ébresztette fel fény játékával. Felállt a Padról. A zsebébe túrt. Előhalászta a szikrafényű zöld öngyújtót, a tűzszerszámot, a kincset. Csodálta, ahogy az új Nap fénye áttör zöld, műanyag testén — talán ezreket is megadnak majd érte. Ízlelgette a szót: ezreket. Kimondta hangosan: — Ezreket! Elmosolyodott. Forgatta még egy picit a friss világfényben, csillogtatta krómozott fejrészét, meg-megvillantotta… majd hirtelen markába zárta és izgatottan nézett körül. Sehol senki, jól van — nyugtázta magában és gyorsan vissza süllyesztette a zsebébe az Öngyújtót.

Ez a nap az ő napja, ez az ő óriási szerencséje — gondolta a megzajosodó utcákon lépkedve visszafelé. A sejtjeiben a különös bizsergés emlékeztette erre, és a zsebében szorosan markolt zöld Öngyújtó apró keménysége emlékeztette erre.

Az öregnek tervei voltak a mai nappal! Évek óta először tervei voltak a nappal. Kicsit homályos tervek, kicsit bizonytalanok még, de feltétlenül tervek voltak. Mindenekelőtt el kell adnia az Öngyújtót. Bár gyönyörű, gyönyörűen zöld, de meg kell hoznia ezt az áldozatot. Feltétlenül. A világon semmi sem megy áldozatok nélkül — mondogatta magának, hogy rábeszélje magát. Végül megígérte magának és az Öngyújtónak, hogy mihelyst megteheti, vissza fogja vásárolni Őt, hogy együtt csodálhassák majd a sok-sok csodaszép Napfelkeltét.

*

[részlet egy újságcikkből]

A társadalmi elégedetlenség toronymagas hullámai, amit az Isten-gén nemrég kikiáltott felfedezése korbácsolt, lassan csillapodni látszanak. A nagy felfedezést követő pár héten belül majdnem minden országban, és így nálunk is, igazolták az Isten-gén létét. Bár hatalmas embertömegek verődtek össze a különféle genetikai laboratóriumok közelében, de ahogy az lenni szokott, az emberek hamar belefáradtak a végeláthatatlan és bizonytalan kimenetelű tömeg demonstrációkba, és néhány fanatikus csoport kivételével, hallgatva az ügyben kijelölt kormányzati szóvivőre, hazatértek, bízva az ígéretben: amint elhárultak a technikai nehézségek és sikerül az Isten-gén indikátor anyagot nagyobb mennyiségben gyártani, a kormányzat akár a költségvetés jelentős átcsoportosításával is, de megoldja, hogy mindenki, aki akarja, leteszteltethesse magát. A kormány a kormányzati ciklus legfontosabb programjává szándékozik emelni az Isten-gén programot, követve a fejlett társadalmak példáját — fejtette ki a Miniszterelnök rendkívüli sajtótájékoztatóján. „Az emberek lelki nyugalma érdekében mindent el kell követnünk, és most az emberek nyugalmát leginkább az veszélyezteti, hogy nem tudják, hogyan is állnak Istennel.”

Az Isten-gén teszt, bár a felfedezése óta kidolgozott számos technikai újítás következtében lényegesen leegyszerű­södött, ugyanakkor még mindig igen költséges, és a legfrissebb értesüléseink szerint még távol van attól, hogy kiterjeszthető legyen a teljes népességre a költségvetés azonnali és katasztrofális csődje nélkül. Talán még évekbe is beletelik — nyilatkozta a minap egyik vezető genetikai laboratóriumunk főmunkatársa. Ezzel persze nem akarunk senkit elkeseríteni. A legfontosabb, hogy mindenki legyen türelemmel, hiszen minden további tömegmegmozdulás nemhogy fölösleges, hanem csakis azzal járhat, hogy hátráltatja a tudósok munkáját — akik teljesítményük robbanás határán dolgoznak a probléma megoldásán —, és így elodázza a percet, amikor mindannyian megtudhatjuk: vajon érdemes-e hinnünk Istenben? Nem tanácsolhatunk tehát mást, mint amit Miniszterelnökünk is tanácsolt: Addig is higgyenek!

Jó hír, hogy az Isten-gén teszt jelenlegi ára már lehetővé teszi, hogy néhány ezer adagnyit bevethessenek. A kibocsátott teszteket, az erre kijelölt kormánybizottság határozata értelmében, hazánk két legnagyobb statisztikai és véleménykutató cégének adták át, azzal a megbízással, hogy átvizsgálják, átvilágítsák társadalmunk keresztmetszetét — a hajléktalanoktól kezdve egészen a kormányzatig —, hogy milyen gyakorisággal találhatók Istenképes emberek. A tesztek eredményei természetesen szigorúan bizalmasak; az egyes célszemélyeket — tekintve a teszt magas árát — igen gondosan, egy többlépcsős szelekció után fogják kiválasztani, az eredményeket pedig mihamarabb közzé teszik. Vajon egyenlő eséllyel találhatja meg egy lecsúszott, idejét vizes kiskocsmákban múlató embertársunk és egy nagyvállalat gazdag és ezrekért felelős elnök-vezérigazgatója Istent? — tettük fel a kérdést vezető statisztikai hivatalunk egyik, a teszt megtervezéséért felelős szakemberének, akinek itt, az ő kérésére, nem áruljuk el a nevét. „A külföldi tapasztalatok szerint igen, bár a helyi sajátosságok miatt az eredmény némileg eltérhet. A választ mi is kíváncsian várjuk.” — kaptuk meg az óvatos feleletet.

De mi lesz, ha már tudjuk a választ? Talán átszervezzük emiatt gazdasági és politikai életünket? És azok fognak-e vezetni, akik Istenképesek, vagy esetleg a másik oldal? Kérdés számtalan van. A válaszról pedig folyamatosan beszámolunk Önöknek.

*

Mélyen meghajolt. Újra. Már nem tudta hányadszor, nem számolta. Háta végig egyenes maradt, úgy hajolt előre, kezét, amiben a csodaszép zöld Öngyújtót tartotta, könyökben kissé behajlította és ebben a pózban megmerevítette — olyan volt, mint egy szobor, amit derékban megbillentenek.

Az Öngyújtója nem kellett senkinek.

Már sötétedett. A remény a fénnyel halványult benne. Érdekes — gondolta — amíg a Nap sütött, a remény is változatlanul ragyogott benne, hogy majd a következő erre járó szeme megakad az ő csodaszép, zöld Öngyújtóján, és így szól hozzá: Á, micsoda csodaszép, zöld Öngyújtó! Adok érte ezret, nem is, háromezret. Ugye eladó?

Minden erre járó előtt megpróbált kimérten, nem túl megalázkodón meghajolni (aki megalázkodik, azt mind csak leköpik és meglopják, mondogatta magában), egyenes háttal hajolt meg hát, szemét nem lesütve, hanem ráemelve, ahogy a felkelő Nap emelte őrá a szemét máma reggel. De az emberek egymás után mentek el előtte, mögötte, oldalvást, látszólag rá sem pillantottak az ő zöld Öngyújtójára, pedig az olyan csodaszép volt, olyan csodaszépen csillogott. Csodaszépen.

Aztán a fények elkezdtek szétzilálódni körülötte. Az Öngyújtó fénye megmattult, és már nem tudott olyan szépen csillogni, nem tudta a varázsával üdvözölni az arrajáró embereket — legalábbis ő egyre inkább hajlott így gondolkozni —, hogy megragadja, és arra kényszerítse őket, hogy a pénztárcájukba nyúljanak. Pedig mi nekik az a párezer! Ezért az Öngyújtóért!

A városra nehezedő sötéttel egyre jobban szorította ő is markába az Öngyújtót. Egyszer csak arra eszmélt, hogy már teljesen a markába zárta, hogy már akkor sem tudná senki észrevenni, ha történetesen pont egy ilyen zöld öngyújtót keres és az orra előtt áll. Nagyot sóhajtott. Kiegyenesedett. És zsebre rakta a kis tűzszerszámot. Na, nem baj — mondta magának és az Öngyújtónak — holnap is lesz egy nap. És hazaindult az Aluljáróba.

Vigyáznia kell majd rá éjszaka, mert a többiek pont az ilyesmire várnak, és nagyon könnyen ráfaraghat — gondolta lassan, elmélyülten; olyan lassan gondolta, mint ahogy az ember a szotyolát szokta majszolgatni. Vigyázni kell rá! Holnap biztosan…

— Büdös hajléktalan. — szólt oda neki így hirtelen valaki, aki mellett elhaladt. Oda se figyelt rá. Azt is csak amúgy félfüllel hallotta, amit az illető a társának mond.

— Kimutatták, hogy ezek mind Istenképtelenek. Hiányzik belőlük az Isten-gén, tudtad? Akár föl is köthetnék magukat, úgyis csak szétmállnak majd, mint egy darab szar.

Holnap máshol kell próbálkoznia… — majszolta tovább a pirított gondolatmagvakat. Köpött egyet. Holnap… Hogy mit is? Ja, persze! Kijönnek ők ketten, ő, meg az a csodaszép Öngyújtó, és megnézik a Napfelkeltét.

Ehhez az egyhez ragaszkodott; minden reggel látni akarta a napfelkeltét.

— Ehhez az egyhez ragaszkodom! — mondta hátra hangosan. Senki nem szólt vissza neki.

*

Másnap reggel, hiába is jött ki az öreg, a Napfelkelte elmaradt. És azután is, és azután is.

Az öreg egy napon különös dolgot művelt: kotorászni kezdett egy kukában, és a végén otthagyott valamit.

 

Árnyékból szövődő Fény: jog, környezet, spiritualitás

Árnyékból szövődő Fény: jog, környezet, spiritualitás

 

Az erdők sorsa elválaszthatatlanul összefonódik az emberiség sorsával. Nemcsak átvitt értelemben, hanem szó szerint. A fák olyan hatékony szociális közösséget hoznak létre, hogy az éghajlat legalábbis jelenlegi változásaival sok esetben képesek megbirkózni. És ez még nem minden: a legjobb eszközeink arra, hogy eltávolítsák a légkörből az üvegházhatású gázokat – sokkal hatékonyabban, mint amire bármilyen technika valaha is képes lenne. Ráadásul jelentős mértékben hűtik a helyi klímát és számottevően növelik az eső mennyiséget.” (Peter Wohlleben: Ha a fák lélegzethez jutnának)

Elon Musk 2021-ban 100 millió dolláros díjat ajánlott fel annak, aki olyan berendezést tervez, mely nagy hatékonysággal képes eltávolítani a légkőrben felgyűlő, a bolygónkat melegítő széndioxidot, lásd [Elon, 2021]. Egy kérdés mindenképp felmerül ennek kapcsán, belehelyezkedve Elon nézőpontjába: tényleg ekkora a baj, hogy egy ilyen berendezés már ennyire jó befektetés?

Dr. Bányai Orsolya, (Debreceni Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar) így fogalmaz remek cikkében, aminek a címe: Kvantumfizika és jog – mire tanít a környezetvédelmi szabályozás kudarca, lásd [Bányai, 2018].

A tudományos bizonyítékok szerint az emberiség globális fordulópont (tipping point) előtt áll, amelynek meghaladásával olyan ökológiai változásokkal számolhatunk, amelyekhez már nem tudunk alkalmazkodni. Ez vélhetően néhány generáción belül bekövetkezik. E veszélyt már 1992-ben jelezte 1700 vezető kutató azzal, hogy aláírták a „World Scientists Warning to Humanity” címet viselő dokumentumot. Ebben mindenkit figyelmeztettek, hogy lényegi változtatás hiányában az emberi társadalom a saját fennmaradását teszi kockára, a Föld ökoszisztéma-szolgáltatásainak összeomlása miatt. 2017-ben újabb figyelmeztetést adtak ki, amelyet immár több mint 15 000 kutató írt alá 184 országból, megerősítve a korábbi nyilatkozatot és sürgetve a változtatást.”

Dr. Dittrich Ernő (Pécsi Tudományegyetem) pedig tovább pontosít – támaszkodva az ökológia- és klímakutatókra – és azt írja A jövő neve élet c. könyvében [Dittrich, 2021], hogy már most is nagyon rezeg a léc, hogy a katasztrófa bekövetkezzen, de ha így folytatjuk tovább, a permafrost alól kiszabaduló metán egy drasztikus éghajlatváltozást indít majd el hamarosan. 2040 körüli időpontra teszik a kutatók a nagy összeomlás kezdetét, amikor a világon mindenhol elkezd majd megszűnni a mezőgazdaság. Globális aszály, porviharok, menekülő, éhező és vándorló ember százmillióit láttatja ez a kép. És mindennek az a vonzata, hogy kb. 2080-ra kipusztul az emberiség 90-95%-a.

A jelenlegi háborús előkészületekkel terhes világ ennek az összeomló, kaotikus, kétségbeesett világnak az előszele vajon?

Erdőpusztítás a Börzsöny szívében, Királyházánál. A fotó 2024. február 24.-én készült.

 

Mivel Elon Musk semmiképp nem buta ember, és pontosan tisztában van ezekkel a tudományos evidenciákkal, hogyne látná, hogy a CO2 kinyerő és szénmegkötő gép a közeljövő legígéretesebb befektetése! Naná, hogy látja! Ráadásul az eszköz nem csupán őrületes gazdasági, de politikai hatalmat is ad. Szóval a 100 millió dollár szinte semmi a potenciális hozamhoz képest!

Csakhogy ezt az eszközt a természet több száz millió éve feltalálta. Az eszköz neve fa. Pontosabban erdő.

A holobiont ember: összefonódva a környezettel

Van azonban itt egy kis bökkenő:

Ahogy Peter Wholleben [Wholleben, 2023] erdész pontosan rámutat, minden erdészeti, erdőgazdasági beavatkozás brutálisan rontja annak esélyét, hogy a fák megküzdhessenek a klímaváltozással, és nekünk segíthessenek.

Jó, jó, de az erdészet is egy tudomány, nem? És gazdasági érdekek hajtják, ugye? Hozzák pl. a makkokat délről, hogy szárazságtűrő erdők alakuljanak ki, nemigaz?  – hogy csak egy példát említsek Peter könyvéből. Hogy lehet az, hogy minden okos, tudományosan megalapozott erdőgazdaság, úgy tűnik, hogy csak ront a helyzeten?

A helyzet az, hogy a fák, azaz az erdő egy nagyon összetett élettér: gombák, baktériumok, rovarok és más élőlények elválaszthatatlan hálózata. Hogy felfoghassuk ennek komplexitását, Peter többek közt Ramirez és munkatársai tanulmányára hivatkozik [Remirez, 2014], akik 600 talajmintát vettek a New York-i Central Parkban, majd genetikai vizsgálat segítségével 167 ezer fajt tudtak azonosítani. Ebből 150 ezer volt ismeretlen!

Úgy tűnik tehát, hogy egyre kevésbé beszélhetünk fajokról, sokkal inkább összefüggő, elképesztően nagy komplexitású ökológiai rendszerekről, melynek jelentős részét ráadásul nem is ismerjük. Ahogy a fák, úgy az ember is egy ún. holobiont lény, aki létfontosságú függőségi kapcsolatban áll baktériumok, gombák és növények, pl. fák összefonódó, kiterjedt rendszerével.

És mi ebbe a nagyon komplex rendszerbe próbálunk meglehetősen buta módon beavatkozni. Makkokat hozunk például délről, hogy az így kibújó tölgyek felvehessék a küzdelmet az aszályos, forró nyarakkal. De mi lesz a korai fagyokkal? Természetesen legyalulja majd a tölgycsemetéket, amit az erdészek azért telepítettek be, hogy 70-80 év múlva arathassanak.

Bár nem éri meg, mégis bőg a láncfűrész. De miért?

Tudtad például, hogy minél öregebb egy fa, annál több széndioxidot von ki a légkörből? Pedig egyszerűen érthető: minden évben egy kb. ugyanolyan vastag évgyűrű nő – a növekedési ütem csak a nagyon öreg, több 100 éves fáknál lassul le –, és minél vastagabb egy fa, az évgyűrű kerülete annál nagyobb, a megkötött szén mennyiségé pedig a térfogattal arányos, azaz az életkorával exponenciálisan nő. De mindez nem számít, hiszen ma bárhol jársz az erdőkben, bőg a láncfűrész. Hatalmas aratógépek ölik halomra a fákat Magyarországon, Németországban és a világon mindenhol. De hát miért, ennyire megéri?

Peter Wohlleben szerint [Wholleben, 2023] az erdőgazdaság jelenleg a legkevésbé jövedelmező, és legnagyobb kockázatú üzlet, mint hosszútávú befektetés. Összehasonlításképp, ha ma 4000 Euróért valaki erdőt telepít, akkor 100 év múlva kb. 3-szor annyit, 12 ezer Eurót vehet ki belőle – ha nem jönne közbe a klímaváltozás persze, ami rettentő nagy kockázatúvá teszi a dolgot. Ezzel szemben a leggyengébb, és egyben legkisebb kockázatú befektetés, ami kb. évi 6% kamatot ad, 1.3 millió Eurót hoz 100 év alatt, azaz több, mint 100-szoros hozamot. 

Ma jelenleg, Magyarországon, egy 80 éves bükk megölése, nagyjából, legfeljebb 700 Ft hasznot hoz egy erdőgazdaságnak, és van, ahol már most veszteséges. Ennek ellenére tölgyeket, égereket, gyertyánokat, bükköket ölnek naponta sok ezerszám!

Ráadásul a fák nagy részét elégetjük hőerőműveinkben, aminél kevés környezetpusztítóbb, és alacsonyabb hatásfokú energia termelési technológia létezik.

A WWF Magyarország, Többet ésszel, mint biomassza erőművel c. tényfeltáró cikke szerint:

Az országban több helyen is működő biomassza-erőművek rendkívül faanyag- és pénzpazarló módon üzemelnek. A biomasszát égető erőművek ráadásul óriási állami támogatást is élveznek megújuló energia címszó alatt, holott tevékenységük sem rövid, sem hosszú távon nem fenntartható, és az ország villamosenergia-igényének mindössze 3%-át képesek fedezni. Akárhonnan nézzük, magunk alatt vágjuk a fát, ha ezt továbbra is hagyjuk.

Biomassza erőmű Pécsen. Forrás: index.hu

 

A kormányzatok jelentős pénzekkel támogatják az erdőgazdaság veszteségeit szerte a világon. Fákat ültetnek, látjátok, milyen zöldek vagyunk! felkiáltással, melyekből sosem lesz erdő, és ha lesz is valami sivár erdőutánzat, az is csak azt szolgálja, hogy mihamarabb kivághassák és elégethessék a fákat. Az adófizetők pénzét, úgy tűnik, a kormányok szerte a világon, Magyarországon is, jelenleg arra költik, hogy a közös jövőnket láncfűrészekkel vágják derékba.

És itt a dolgot kezdi az ember nem érteni. Mi lehet az ok, ami miatt a politikai és gazdasági vezetőink – akiket a lakosság választ meg! – az eszement erdőgazdálkodást és az erdőpusztítást támogatják?

Mi ennek az őrült önpusztításnak az oka?

Dr. Bányai Orsolya a fent hivatkozott remek cikkében rámutat a probléma gyökerére:

A környezetvédelmi jog kudarcának az az oka, hogy az ember önmagát kivételes helyzetbe helyezi, úgy véli, hogy nem része a természetnek, rá nem vonatkoznak a természet törvényei, azokat nem veszi komolyan. A jogrendszer ennek hatására elvesztette kapcsolatát a Föld rendszereivel.

Orsolya a cikkében ennek az okát is feltárja:

A hitrendszerek döntő többsége szerint az ember lényegét egy transzcendens természetű lélek (héb. ruah, gör. pneuma, szanszkr. atman) vagy a magyar szóhasználatban elterjedt „szellem” alkotja. Ezzel szemben a természettudományos eredmények az embert „materializálták”. A lelket a tudományok megfosztották szentségétől és – hasonlóan a természethez – egyszerűen gépezetté redukálták.

Majd mutat egy remek hasonlatot:

Képzeljük el, hogy egy ember egy autóban ül, és abban a téves felfogásban él, hogy ő maga az autó. Ez egyfelől – kívülről nézve a tévedést – nyilvánvaló őrültség. Másfelől, az ember nem fog jóllakni azzal az energiahordozóval (üzemanyag, olaj), amely a gépkocsi működtetéséhez kell. A kocsi működik tőle, de az ember közben továbbra is éhezik, mert elfelejtett önmagáról gondoskodni. Nem beszélve arról, hogy az ember életéhez sokkal több kell, mint pusztán üzemanyag. Így lehetetlen, hogy az ember elégedett legyen egy autó-léttel. Ugyanakkor, ha már tudja magáról, hogy ő valójában ember, az emberi céljai megvalósítása érdekében eszközként használhatja az autót. Így tehát kimondhatjuk, hogy ha az ember valójában transzcendens természetű, és ennek ellenére immanensnek gondolja magát, akkor a lélek szenved. Innen eredhet az elidegenedés a természettől és más emberektől egyaránt.”

Kezdjük világosan látni, hogy Elon Musk beteg javaslata a világot megmentő gépre pont nem a világunkat menti meg, hanem a szakadék felé taszítja tovább.

A politikusok azt teszik, amit az emberek akarnak, hiszen a politikusokat a lakosság választja meg. Bízom abban, hogy a tudatosság szintjének emelése hamarosan hozzásegít minket ahhoz, hogy kövessük Peter Wohlleben erdész bölcs tanácsát: a fakitermelést jelentősen meg kell adóztatni, és ezt az összeget el kell juttatni azoknak az erdőtulajdonosoknak, akik vállalják, hogy az erdőt békén hagyják. Azaz olyan intézkedéseket kell hozni, melynek következtében számottevően lecsökken a fakitermelés, így a háborítatlan erdők mérete jelentősen megnő. 

Valamint a fosszílis és biomassza erőművek állami támogatását azonnal meg kell vonni. És akkor mi lesz helyette? – kérdezhetnénk. Honnan vegyük a szükséges energiát? Erről is beszéltem a januári előadásomon, melyre előadóként meghívtam Dr. Dittrich Ernőt és Dr. Köves Alexandrát is (Corvinus Egyetem, Döntéselméleti tanszék). A Műegyetem magyar fizikus kutatói ugyanis felfedeztek egy olyan erőforrást, ami környezetrombolás nélkül képes energiát előállítani. Miért is nem használjuk? A Boldogság program c. előadásunkat ide kattintva nézheted meg 2024. augusztus 31-ig.

Szerencsére tele van a világ olyan emberekkel, akik ezt a helyzetet egyre inkább látják, és valóban olyan irányba mozdítják a dolgokat, hogy kievickélhessünk a csávából. Például Dr. Bányai Orsolya munkatársaival a Debreceni Egyetemen, 2024. őszére egy konferenciát szervez, melynek a témaválasztása a lehető legaktuálisabb: jog, környezet, és spiritualitás!

Az a megtiszteltetés ért, hogy ennek a konferenciának meghívott előadója lehetek. Örömmel elvállaltam, ugyanis mélyen egyetértek Orsolya nézőpontjával, aki így zárja fent idézett remek írását:

A jognak nem egyszerűen azért kellene tiszteletben tartania az örök természeti törvényeket, hogy kínszenvedések közepette fenntartható módon élhessünk, hanem azért, hogy ezzel keretet nyújtson az önismeret elmélyítésének, és ezzel valóban elégedetté válhassanak, kiteljesedhessenek az emberek.

A gyógyító erdő

Az erdő sokkal többet tud annál, hogy stabilizálja a klímát. Az erdő gyógyít. Gyógyítja beteg társadalmunkat, és gyógyítja azt az embert, aki az erdőt járja. Már 30 perc erdei séta, bizonyított módon, feloldja a káros stresszt, kisimít. Segít rendezni a magas vérnyomást, a diabéteszt, a szívbetegségeket, az asztmát.

Ha leülsz egy fa tövébe, a fa rezgésszintje megemel, és segít, hogy ráláthass saját megoldandó problémáidra, segít, hogy kibogózhasd és nagyobb örömmel élhesd az életed.

Az erdészetnek át kell alakulnia, és rekreációs célokat kell szolgálnia.

Erről beszéltem nemrég Szigetszentmiklóson. Az előadás felvételét itt láthatod:

 

 

A hétvégén a Mecsekben jártam. És ott, egy szigorúan védett területen az alábbi latin mondást találtam egy Jézus feszület lábánál – lásd alább. Magyarra fordítva: Az „Orvos kezel, a természet gyógyít”.

Kezdjük el végre egymást kölcsönösen gyógyítani! A fák már régóta ezt teszik.

Ha felismerjük ezt, és tudunk tenni azért, hogy másképp legyen, azzal az intelligenciánkat bizonyítjuk. Egyetlen intelligencia létezik csak: a cselekvő intelligencia. Vajon vagyunk-e annyira intelligensek, mint a fák, akik elképesztően sokat tesznek minden nap azért, hogy a közös világunkat egyensúlyba hozzák?

Peter Wholleben szerint egyetlen egy dolgot meg kell tennünk, de azt mindenképp, azért, hogy ez a minket gyógyító folyamat végbemehessen: békén kell hagyni az erdőket! Ha az erdőt békén hagyjuk, akkor ezek az erdők a jelenlegi silány, éhező ültetvényekből képesek magukat regenerálni. A fák beszabályozzák az időjárást, és elkezdik egyre erőteljesebben kivonni a légkört felmelegítő széndioxidot. Azaz hagyjuk, hadd tegye a komplex ökoszisztéma a dolgát, melynek az ember nem irányítója, kihasználója, hanem jó esetben örömteli részese.

Ha a megfelelő döntéseket hozzuk, széles perspektívából merítve, pl. abból az állapotból, ahová a fák, vagy a meditáció eljuttatja az embert, akkor az a Fény születik majd újjá bennünk és körülöttünk, amiről Jézus is beszélt. Most ennek tanúbizonyságát adhatjuk. És ha így teszünk, feltámadunk.

Érdemes feltenni tehát a kérdést: mi az a kis lépés, amit ma megtehetsz mindezért?

Hivatkozások:

[Wholleben, 2023] Peter Wohlleben: Ha a fák lélegzethez jutnának, Park Könyvkiadó, 2023.

[Elon, 2021] Elon Musk 100 millió dolláros felajánlása a CO2 megkötő technológia létrehozására, lásd Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2021.01.22: https://www.faz.net/aktuell/wirtschaft/co2-bindung-elon-musik-vergibt-preis-fuer-diese-technologie-17159260.html

[Bányai, 2018] Dr. Bányai Orsolya, egyetemi adjunktus (Debreceni Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar Agrárjogi, Környezetjogi és Munkajogi Tanszék): Kvantumfizika és jog – Mire tanít a környezetvédelmi szabályozás kudarca? Pro Futuro 2018/3., 60. oldal. Lásd: https://ojs.lib.unideb.hu/profuturo/article/view/2902/2901

[Dittrich, 2021] Dr. Dittrich Ernő, egyetemi adjunktus (Pécsi Tudományegyetem, Környezetmérnöki Tanszék): A jövő neve élet: megoldás a klímaváltozásra, avagy a változás 6 programja Magyar klímavédelmi Kft, 2021. Lásd: https://justdobetterworld.hu/

[Ramirez, 2014] Ramirez M. et al.: Biogeographic patterns in below-ground diversity in New York City’s Central Park are similar to those observed globally. Proceedings of the Royal Society B, 1014. vol. 22.

 

Az öt fa hangoskönyv – Wégner Judit előadásában

Az öt fa hangoskönyv – Wégner Judit előadásában

Hallgasd meg azt a podcastot, amit Zalatnai Brigitta készített Az öt fa c. könyv írójával, B.T. Ailával és Wégner Judit színművésszel (Madách színház), aki remek alakításban olvassa fel, játssza el a könyvet. A podcastot, melyben sok személyes, izgalmas kérdés került napvilágra, alább hallgathatod meg (55 perc):

„Isteni olvasmány! Merüljünk bele a történetbe és hagyjuk magunkat elvarázsolni!” – Zalatnai (Palcsó) Brigitta újságíró, ÉletVezetés podcast

Ha érdekel a hangoskönyv vagy a nyomtatott könyv, katt az alábbi gombra, ahol akár nagy kedvezménnyel meg is rendelheted:

 

UGRÁS A KÖNYVHÖZ!

Nagy aranyszínű villanásban látja az egészet: a fákat és az embereket, amint összecsapnak a földért, a vízért és a légkörért… Négymilliárd évnyi élet legbámulatosabb eredménye segítségre szorul. Nem, nem ők – mi. Segítségre mindentől és mindenkitől.” – Richard Powers

A sólyom hátán

A sólyom hátán

A kárpát-medencei lét alapjait érintő kérdésfeltevés: mit tudok változtatni önmagamon, hogy holnaptól szebb legyen a világ?” (Somlósi Lajos: Rügyező hagyatékunk)

Az emberi lét tele van feszültséggel, gyakran felzaklató, fájdalmat hozó gondolatokkal és élettapasztalatokkal. Ahhoz, hogy az emberi élet fájdalma, zaklatottsága kioldódhasson, hogy valóban gyógyulhassunk, egyénileg és közösen, fontos minél gyakrabban belemerülni a csendbe. A csend nem a beszéd hiánya. A csend áthatja teljes lényünket, minden sejted, elemi részecskéd fürdik benne.

Van egy anekdota az Univerzumot átható, a teljességet hordozó csendről, én nagyon szeretem. Egy kis tengeri szivacs egy napon úgy dönt, zarándokútra indul – meséli Szvámi Véda – hogy felfedezhesse az Óceánt. Elzarándokol tehát egy sokat megélt szivacshoz, és azt kérdi tőle: Mester, hol van az Óceán? Az öreg szivacs így felel neki: Fiam, az Óceán benned van, és mindenütt körülötted. A fiatal szivacs csak hümmög, kitágul és újra összerándul, és úgy dönt, keres egy igazán bölcs szivacsot, aki elmondja neki végre, hol van az Óceán. Szóval hosszú, hosszú útra indul, az Óceán túlvégébe.

Több csend lenne Indiában vagy a Szentföldön, avagy Vatikán államban a Szent Péter székesegyházban? Ezeken a helyeken több az Isten, másutt meg kevesebb, vagy egyáltalán nincs jelen? Ugyan már! Legfeljebb vannak helyek, pl. templomok, vagy az erdő katedrálisai, ahol ezt a csendet, és a vele együtt tapasztalható, tágas lét-öröm-jelenlétet könnyebb észlelni. Helyek, ahol az emberi lárma könnyebben elcsitul, és így beléphetsz egy kapun.

Aki Isten hasonlatosságára teremtetett

Az ember egy különleges létkonstrukció: miközben ezen a Földi létsíkon él, a Bhu-lókában, ahol az öt érzékszervén át elborítják-megvakítják az ingerek, elárasztják a gondolatok, közben be van kötve sok más, nem Földi létsíkba is. A tálikus létsíkok átszüremlő valósága, áthatása miatt az önzés, a kegyetlenség, az erőszak és pusztítás világát is képes itt megteremteni; régről ismerjük ezt mindannyian. Ugyanakkor az ember képes ráhangolódni a magasabb, fényesebb létsíkok erejére-üzenetére, és ezáltal egyre tisztább, örömtelibb valóságot teremteni, belül és maga körül.

Embernek születni nagy kiváltság! Hatalmas lehetőségeket hordoz a gyógyulásra, és ezáltal arra, hogy valóban „szebb legyen a világ”.

Jézus így szólt tanítványaihoz az Olajfák hegyén (lásd a Pistis Sophiában):

Fény Kincsestárának három kapuja és ennek kilenc őre van.

Ahhoz, hogy ezt a kijelentést felfoghassuk, mindenekelőtt meg kell érteni a fizikai testbe zárt létezés és a finomtest (azaz linga) viszonyát. Szvámi Védának van egy remek metaforája erre: az öt érzékszerv által és a gondolatok által megtestesült valóság olyan, mint a hullámverés az óceán partján.

A hullámverés elvakít, feldönt, újra felállsz, újra feldönt, fájdalmasan felsérted magad a magad álmodta, kegyetlen valóság kövein. Az élet tele lesz küzdelemmel, szenvedéssel. Aztán egyszer csak találsz egy csendes öblöt, ahol belemerülhetsz a vízbe. Jól úszol – erre szolgál a jóga – így alámerülsz. És ahogy alámerülsz – ez a meditáció – megszűnik a hullámverés, és egy újszerű, mégis mélyen ismerős világ tárul ki előtted.

Aki merült már le tengerben, vagy akár csak úszkált a Balatonban, tudja, a víznek rétegei vannak, melegebb és hidegebb rétegek. Ezek a rétegek a különböző létsíkokból hozzád átszüremlő, átélhető valóság rétegei. Ezeket a valóság rétegeket pedig különböző szellemi lények lakják, melyek hatása, vetülete az emberi élet mindennapi küzdelmeiben, konfliktusaiban, frusztrációiban, örömeiben, flow-élményeiben és csodáiban is megjelenik. Az óceánban vannak cápák, de vannak fénylő gyöngyök is. A szándékerőn (azaz a Szankalp Shaktin) múlik, mit hozol fel az óceán mélyéről.

Ha belépsz az első fénykapun

A finomtest óceánba három kapun át léphetünk be – erről bővebben írtam A Fény három kapuja c. írásomban. Az első kapu a földi létsík világához „legközelebbi” finomtest kapu. Amíg ez a kapu zárva van, ha meditálni próbálsz, azt veszed majd észre, hogy elárasztanak a gondolatok és késztetések: Hopp, pittyent egyet a telefonom, üzenetem érkezett. Ki lehet az és mit akar? Itt ülök és meditálok, pedig még főznöm is kellene holnapra valamit! Jó lenne a hétvégén elmenni valahová, de hova? Micsoda finom illat? Almásrétes! Imádom az almásrétest! – Szóval amíg hasonló jön, az azt jelenti, hogy ez az első fénykapu zárva van számodra.

Ezek az elterelő késztetések azért vannak, hogy megérleljenek, hogy megedzzék az akaraterőd (az Iccsa Shaktit). Ugyanis összeszedettség nélkül, szétszórt energiákkal nem lehet belépni az első lingán, vagy fénykapun.

Az első fénykapu patrónusa Brahma, a teremtő istenség. Az átlépés egy kapun akkor lehetséges, ha van kulcsod hozzá. A kulcsot az életesemények folytán a kapukat őrző szellemi lényektől kapod meg. A folyamat jelentősen segíthető akkor, ha bizonyos mantrákat alkalmazol. A mantra egy specifikus információt hordoz, megszólítja, mintegy megcímzi a kapu őrzőjét.

Minden információ továbbításához szükséges egy megfelelő energiát hordozó hullám. Így működik a mobiltelefonod kommunikációja is: az alap ritmust, a GHz-es elektromágneses hullámot modulálják, formálják azért, hogy a hangod rezgései, vagy az internet-kapcsolaton utazó byte-ok átjuthassanak. A mantra alapjaiban véve ugyanígy működik. A mantrákat a Látók, azaz a Rishik hozták fel a csendóceánból; ezek gyöngyök, melyeket ott találtak a mélyben.

Az első fénykapun az Om námo Brahmáné namaha mantra segít átlépni.

Mielőtt belépnél – mert odabent, legalábbis kezdetben, sötét lesz, csendes sötét – jó, ha van egy szankalpád, egy teremtő szándékod, egy úti célod. Pontosan hová akarsz eljutni az életedben? Mi az, ami Neked most igazán fontos? Ebben a rövid videóban elmondom, hogyan kell a szankalpát megalkotni úgy, hogy valóban működőképes legyen.

Fontos azt is értened, hogy amikor belemerülsz a csendbe, amikor meditálsz, ott nincsenek képek, nincs mozi sem dallam, nincsenek gondolatok sem érzelmek. Csend van. A gyöngyöket, amit találtál, akkor tudatosítod majd, akkor nézhetsz a tükrükbe, amikor visszatértél a meditációból. Az életedben fog a hatása tükröződni.  

Jut eszembe, tudtad, hogy India ősi neve Bharáta? És azt, hogy Bharáta volt az a Rishi, aki a színjátszást, a drámát a világunknak adta, és nem a görögök? Azért hozta el nekünk Bharáta a színjátszást, hogy ebbe a gyöngytükörbe nézve felismerhessük azt, amin változtatnunk lenne érdemes az életünkben. A szanszkrit nyelvtudós, Szvámi Véda szerint a Bharáta szó három szóból áll: a bháva, azaz érzés, érzület; a rága, azaz dallam; és a tála, azaz ritmus. Ez a három a földi játék lényege, és ez a három a valóságunk teljességét feltáró mantra lényege is.

Jármű a finomtest óceánjában: a jantra

Ha a csöndbe merülsz, mivel ott sem az öt érzékszerved, sem a kezed-lábad nem működik, szükséged lesz egy szállító eszközre, egy járműre is, amely a szankalpád által megjelölt helyre visz. Ez a jármű a jantra, ami egy geometriai forma. A jantra a mantra képi megfelelője.

Minden tapasztalatunknak van egy archetipikus szimbóluma, ezek a mandalák. Azonban nem minden mandalának van meg az energiája, hogy a finomtest csendjében vezessen, utaztasson. A jantrák – szemben a komplikált mandalákkal – általában egészen egyszerű, szakrális geometriai ábrák, vagy ilyenekből tevődnek össze: négyzet, háromszög, kör. Az első fénykapun átléptető mantrának ez a jantrája – egy négyzet és egy háromszög:

Azaz ez a jantra két részből áll, az első egy négyzet. Ez elhatárol az emberi élet függőségeitől, egyben a biztonságos tér alapja, a beavató piramis alapja.

Ez a jantra a repülő szőnyeg – aki olvasta Az öt fa című könyvemet, ott a történet főszereplői Gilgames útját követik visszafelé az időben, átzarándokolva Törökországon és Irak sivatagjain, és többek közt átélik a repülő szőnyeg emelő erejét egy iraki mecsetben.

Van tehát a valóságnak néhány „hő” rétege, lókája, ahová ez a repülő szőnyeg képes elrepíteni. A világunkat, életünket támogató-segítő, valamint huncut lényekről, a tüneménylényekről, akiknek a jelenléte az erdőben inkább észlelhető, egy meglehetősen gazdag leírás található Somlósi Lajos Az Erdő mint Eredő c. remekművében.

Ha a tüneménylények világán is túl akarunk emelkedni, a dévák és dévik, azaz az istenlények otthonába, akik szintén erőteljesen formálják mindennapi tapasztalatainkat, ez a kapcsolódás és emelkedés már végképp nem megy a benső megtisztulás nélkül. A benső tisztaságunk tükörképe a környezetünk, ahol élünk. Tovább emelkedni nem lehet az erdők szentségének, a növény és állatvilág tisztelete és megbecsülése nélkül. Aki magos Déva várát akarja felépíteni, annak tisztelnie kell az Anyát, a Természetet, a Shaktit. Csak vele együttműködve, együtt lélegezve, átélve-átérezve szállhat fel a következő, emelő-repítő jantrárta, ami a „csúcsán álló” háromszög.

A háromszög jantra nem más, mint a magyar őshagyomány szent állata, a sólyom:

Ez a kép Somlósi Lajos: Az Erdő mint Eredő, és Fafaggatás c. könyvéből származik.

A sólyom a szívig emel, és ott majd átalakul; és ekkor a saját életútját járó ember átléphet a következő fénykapun. Ez a fénykapu a szív templomában van a finomtestben, és amikor kinyílik, a létezés újabb dimenziója tárul fel – egy olyan erő és szépség, átölelő szeretet, amit nehéz szavakkal kifejezni.

Ahogy Az öt fa című könyvemben írom – mely a regény cselekményével párhuzamosan végig vezet az Ógörög-Óegyiptomi-Kaldeus beavatási úton –, minden nemzetnek van egy lényege, amit az adott nemzetbe született embernek ki kell művelnie. Idézek a könyvből:

Egyszerre azt veszi észre, hogy egy egész nemzet lényegét hordozza magában. Lehet, hogy spanyol, német, amerikai, török vagy épp magyar. Egy nép lényegét hozta ide fel. Ez már a beavatás ötödik szintje, melyet az adott nép nevén neveznek: a német, a spanyol, az amerikai, a török vagy éppen a magyar… Ez a hely ebben a tájtemplomban ahhoz az emberhez szól, aki kész rá, hogy mélyebben bepillantson önmagába, át az idő hasadékain. Aki felkészült arra, hogy hordozza annak a nemzetnek a lényegét, ahová tartozik, ahová született. Ez a hétszintű beavatás ötödik állomása, amely által a drágakő kerül elő. A drágakő pedig a koronához tartozik.”

Magyarnak lenni azt jelenti, hogy a küldetésed része az, hogy a szív terébe emelkedj a sólyom hátán: elfogadni és továbbadni ezt a teremtő, végtelen energiát, könnyedén és természetesen, átélni, hogy rajtad át áramlik.

Ehhez a szárnyaláshoz a kapu tehát bennünk nyílik. És ezzel megérkeztünk oda, ahonnan kiindultunk, az alapkérdéshez: Mit tudok változtatni önmagamon, hogy holnaptól szebb legyen a világ? Mi az a kis lépés, amit ezért ma megtehetsz?

Tudatosíthatod például, hogy minden napod, ez a mai is, sőt, minden lélegzeted ajándék, amit azért kaptál, hogy kibontakozhasson, általad, valami igazán felemelő.