– Mi vezette arra a gondolatra, hogy épp fagylaltot kanalazzon a telefonba?– Forró nap volt.A doktor elhallgatott egy pillanatra.– És mi történt azután?– Csend, az történt. Istenem, valami csodálatos volt.
A novellát H. Kovács Mária fordította, én pedig felolvastam Neked:
A hársfa varázsfa, a szerelem fája. Egyben a jó alvás, a pihentető alvás erejét hozza. Ez a rügyelixírje egyik varázs-hatása.
Az a hely, ahol a hársrügyeket gyűjtöttem, egy olyan hely a Börzsöny rejtekében, ahol boszorkányok táncolnak. Itt nő, metsző és éles kövek rejtekében egy öreg hárs. Így írok erről a helyről Az öt fa című könyvemben:
„A holló leereszkedik egy vaskos, öreg, sokágú tölgyre. Ez már nem a Halak csillagkép része, mások itt az energiák. Boszorkányok köre ez, és ahol a holló ül, az az Anyafa.
“Ma éjjel megmerítkezem mindenben, ami csak él!”
– mondja Ray Bradbury csodálatos novellájában, a Tavaszi boszorkában. A novellát Török Krisztina fordította. Én pedig felolvastam Neked:
Jó pár éve egy biogazda barátomnál találkoztam egy különös férfival. Emlékszem, megkínáltam ezt a férfit a magunk sütötte pogácsával, de csak a fejét rázta. Nem csak ezt, minden ételt visszautasított. Amikor megkérdeztem miért, elmesélte, hogy volt egy nagy balesete, és utána jött egy betegség, és most, a legkisebb nyomokban lévő méreg is úgy kibillenti, hogy mehet tőle a korház intenzív osztályára. És nyomokban méreg a mai világban bizony lényegében minden ételben van. Tehát ennek a férfinek az élete pengeélen táncolt. Hogy lehet, hogy a többieknél nem jelentkezik hasonló, és ők látszólag szabadon ehetnek szinte bármit? – töprengtem.
Minden rendszert, így az élő szervezetet is a visszacsatolások nagy száma stabilizálja. Például a szervezet bizonyos receptorai érzékelik a vércukorszintet, a sejtek tápanyag ellátását, és ennek segítségével a szervezet szabályozza az inzulin termelést. Ha a visszacsatolás, azaz az érzékelés alapú korrigálás valahol sérül, a jel késik, vagy nem megfelelő erősségű, akkor megjelenik a cukorbetegség. Az emberi szervezetet sok-sok milliárd visszacsatolás teszi stabillá, ezért viseli el az olyan terheléseket, mérgeket, mint pl. az alkohol, a dohányzás, az autó kipufogófüstje, vagy a növényvédőszerek maradékai az élelmiszerekben.
Egy bizonyos terhelési szinten túl azonban elkezdenek a visszacsatolások rosszul működni, szétesni. Amikor pedig a visszacsatolások egy jelentős része felbomlik, akkor előáll egy krónikus állapot, vagy szélsőséges esetben egy olyan helyzet, mint a fent említett férfinál: ha a legkisebb olyat teszi, ami nem kompatibilis az élettel, mondjuk megeszik egy friss pogácsát, lehet, hogy belehal, hiába készült az a lehető legtisztább módon bio búzalisztből.
És most nézzünk szét tágasabban! Miért olyan fontos a sokat emlegetett biodiverzitás? Vannak, akik így vélik: a természetfilmesek úgyis rögzítik a sok csodálatos dolgot, ha akarjuk, majd megnézzük az ezerszínű élővilágot a neten, látványos filmeken. Valójában mit számít, hogy eggyel vagy akár 100-al kevesebb rovar van, vagy eltűnik egy-egy kisemlős vagy jelentéktelen virág?
A fajok gazdagsága nem amiatt fontos, hogy szép, színes és gazdag legyen ez a bolygó! A fajok gazdagsága nem dekoráció! A fajok egymásra utalt sokfélesége, gazdagsága teremti meg az élő közösségeket stabilizáló visszacsatolásokat. Az ember életfeltételeinek stabilitását is a biodiverzitás biztosítja.
A szélsőséges időjárások, a nagy szárazságok, az évről évre ismétlődő nagy erdőtüzek, az évente többször előforduló özönvízszerű esők, mely városokat mosnak el, úgy tűnik, mind-mind annak a jelei, hogy a Föld bioszférája – melynek része az ember is – instabillá vált. Már nem tehetünk meg bármit. De mi az, amit tennünk érdemes? Mi az, ami hatékony gyógyulást hozhat nekünk?
Olasz kutatók az elmúlt 2 évtizedben egy alapvető felfedezést tettek: kiderült, hogy a víz nem rendezetlen H2O molekulák halmaza, hanem a víz egy része, szobahőmérsékleten 27%-a, egymással együtt rezgő parányi gömbökbe szerveződik. Ezek a gömbök szeretnek láncokba, struktúrába rendeződni, és körbeveszik az élet molekuláit. Úgy tűnik, hogy csak olyan molekulák képesek részt venni az élet táncában, amelyeket ezek a parányi vízgyöngyök be tudnak burkolni és összekötni más molekulákkal – erről a fontos felfedezésről bővebben olvashatsz a Vízgyöngyök és az élet ritmusa című írásomban.
Tudtad-e azt, hogy a szervezetedben minden egyes nap közel 1 millió génhiba keletkezik? Azonban minden egyes sejted sejtmagjában enzimek folyamatosan szkennelik a kromoszómáidat, és ha találnak egy hibát, szólnak egy másik enzimnek, az felnyitja a kettős szálat és kivágja a sérült részt, majd szól egy másik enzimnek, amely beilleszti a megfelelő bázis molekulát, majd egy másik visszazárja kettős szálat. Mindezt precízen, egymás után teszik. Itt láthatsz erről egy meghökkentő videót. Ez a szuperintelligens javító rendszer 100% hatékonysággal működik. Ha csak 99.99% hatékonysággal működne, alig lenne ember, aki megélné az 5 éves korát. Erre az elképesztő hatékonyságra semmilyen ember teremtette mechanizmus nem képes. És úgy tűnik, hogy ez a vízgyöngyöcskék koherenciát teremtő kvantumhálózata nélkül nem is lenne lehetséges. A víz tehát nem csupán oldószer, sokkal több annál!
És ez csak egy a számtalan létfenntartó visszacsatolásból, melynek sok-sok varázslatos szintje van. Minden napod tehát maga a csoda!
Tágítsuk ismét a képet! Ma már tudjuk, hogy a fák a gyökereken keresztül egybekapcsolódnak. A gombák fonják őket össze. Ha az erdőben megállsz, minden talpalatnyi föld alatt kb. 100 km gombafonal hálózat van. Gombák, amik összefűzik a fákat egymással és a lágyszárú növényekkel. Ha mikroszkóp alatt megnézzük, nem lehet megmondani, hol végződik a fa gyökere és hol kezdődik a gomba. És ha még jobban belenagyítanánk, azt látnánk, hogy a vízgyöngyök kvantumhálózata is összeköti őket. És ebbe az élethálóba nem csak a fák és gombák, hanem a baktériumok, atkák, rovarok, madarak és emlősök is beletartoznak. És az ember is. Számtalan módja van az összefonódásnak, egymásrautaltságnak. Az erdő egyetlen hatalmas, gyönyörű élőlény.
Amikor megérintesz egy élőlényt vagy egy fát, a testedet alkotó, és azt körül lengő vízgyöngyökből álló kvantum hálózat rácsatlakozik a fákra. A fák érzékelnek Téged – erre jöttek rá Olasz tudósok Damanhurban. Sőt, az is kiderült, hogy a növények képesek ránk hangolódni és kommunikálni velünk.
De a fák ennél is többet tudnak: gyógyítanak. Japán kutatók például kimutatták, hogy ha az ember megérint egy fát, a fa elkezd ún. fitoncidokat termelni. A vizsgálatok szerint két-három erdőben töltött nap alatt a nagy falósejtek száma 50%-al nő a szervezetben. Ezek azok a sejtek, melyek segítenek többek közt a rákos sejteket felismerni és eltüntetni. A kutatók kimutatták, hogy az immunrendszer ébersége és erőssége az erdei tartózkodás után 30 nap múlva is magas szinten maradt.
Japánban az 1980-as évek óta receptre írják fel az erdőt, a Shinrin Yokut. És vannak erdők, amelyek már azért védettek, mert a kutatók és a döntéshozók is felismerték, hogy annál jobbat nem tehetünk, minthogy békén hagyjuk az erdőinket, és kapcsolódunk a fákhoz, amikor csak lehet. A természet egészsége és jól léte a közös jól létünk alapja.
Mi történik jelenleg Magyarországon? És mi történik körülöttünk a világban? Mik a tünetek, melyek akkor látszanak, ha megvizsgáljuk az erdők állapotát?
Az erdőink gyors ütemben pusztulnak. Tarvágás tarvágást követ. A tarvágott (pontosabban véghasznált) területeken pedig az ökoszisztéma erősen sérül, a klímaválság miatti aszályos nyári hónapokban a levágott, árnyék nélkül maradt területeken az ökológiai rendszer akár teljesen összeroppanhat. Az ország erdőinek 90% kipusztításra van ítélve, és ezt a jelenlegi törvényeink támogatják – erről bővebben írtam az Erdőszeretet, életigen – állítsuk le együtt az erdőpusztítást Magyarországon c. blogomban.
Az ezzel kapcsolatos Erdőszeretet, Életigen petíciónkat több, mint 12 ezer ember írta alá 3 hónap alatt! A petíciót elküldtük Nagy István agrárminiszternek és Zambó Péter erdőkért felelős államtitkárnak, akik a felvetéseinkre, megoldási javaslatunkra nem válaszoltak. A címzettek helyett dr. Molnár Orsolya és Szentpéteri Sándor főosztályvezető válaszoltak, akik a 2016-2030-as Nemzeti Erdőstratégiára hivatkoztak. Válaszuk sajnos több ponton nem állja meg a helyét, mert az Erdőstratégiában megfogalmazott célok egyszerűen nem teljesülnek.
A Kárpátokban óránként pusztul el 5 focipálya méretű erdő – hogy ezt együtt megállíthassuk, a Green Peace szervez épp aláírásgyűjtést az ügyben, jelenleg több, mint 108 ezer aláírásnál tartanak. Szeretnék jelezni a környező országok politikai vezetésnek, hogy sokan vagyunk, akiket ez a helyzet felháborít.
Nemrég jött ki a WWF Élő Bolygó jelentése, ami azt mutatja, hogy elmúlt 50 évben kiirtottuk a Föld ökoszisztémájának 70% százalékát – mondja Dedák Dalma, a WWF környezetpolitikai szakértője a kávéház a világ végén sorozat egyik podcastjában.
Látva a szomorú helyzetet, azon töprengtünk együtt, 2024. év végén, hogyan léphetnénk tovább az erdők és önmagunk védelmében.
A megoldáshoz egyrészt Bóna László vezetett el. László összeírta az elmúlt évek társadalmi tüneteit. Klímaválság: hőhullámok, hősokkok, „elszáradunk, kitikkadunk”. Összeírta a Covid krízis jellegzetes tüneteit. Az Ukrán-Orosz háború kollektív tüneteit. És arra jutott, hogy a társadalmunk épp olyan tüneteket mutat, mint egy daganatos beteg – A béke te magad légy című döbbenetes előadást itt nézheted meg.
Bóna László a fenti előadásában elmondja, hogy a társadalmat az emberen keresztül lehet meggyógyítani. „Nem ültethetem le ide a Földet! Hogy kedves Terra, vagy Terrike, ülj ide!”
Tudjuk azt is, hogy a Földet kizsákmányoló, egyre csak növekvő gazdaságpolitika nem tartható tovább. Dr. Gelencsér András akadémikus egyenesen olyan gazdaságpolitikát javasol ebben a fontos előadásában, ahol nem felmegyünk a hegyre, nem a Trump-féle gazdasági vakrepülést majmoljuk, hanem hozzászoktatjuk az embereket ahhoz, hogy bizony lefelé kell mennünk a hegyről, ha túl akarjuk élni a krízist.
A törvényeink jelenleg úgy vannak megalkotva, hogy az ökoszisztémát kizsigerelő gazdaságot támogatják. Ezeket a törvényeket mi magunk hoztuk, mi magunknak kell tehát olyan törvényeket alkotni, melyek az életet szolgálják.
Csakhogy Bóna László fenti előadása még egy fontos dologra rámutat: egészséges társadalmat csak egészséges emberek képesek alkotni.
„Egészséges ételeket egészséges emberek akarnak enni. A beteg emberek őket megbetegítő ételeket esznek.” – mondja Bóna László.
Tehát tudjuk azt, hogy az embereket kellene gyógyítani. Egy rákos betegséget kell gyógyítani.
Megfelel-e Neked az, ahogy ma a rákot gyógyítja az orvostudomány? Műtéttel, a daganatot kivágva – vesd össze az Orosz-Ukrán háborúval vagy a Líbia-Izrael háborúval. Vagy kemoterápiával, sugárterápiával kellene hozzáállni? Pusztuljon minden beteg sejt? Na, persze így pár milliárd kipusztul majd a kevésbé beteg sejtecskék közül is.
Los Angeles, és benne Hollywood épp lángokban áll. Ezt a 7 perces közvetítést erről a tragédiáról nem amiatt idézem ide, hogy a média negatív hírvonalát erősítsem. A kommenteket érdemes megnézni. „A világ megrontóit is elérte a végzetük, amit vetettek azt aratnak.” vagy „A modern Sodoma és Gomora”. Nulla önreflexió. És nulla empátia az érintett emberek nehéz sorsa, és a sok milliárd megégett élőlény, fák, rovarok, madarak, emlősök iránt.
A reményt számomra az adja, hogy tudom, sokan vannak, akikben ott van ez az empátia, csak épp úgy döntöttek, nem terhelik magukat ilyen lehúzó, élettelen hírekkel.
Bóna László kifejti, hogy a rákos betegség lelki sajátossága a következő: az ember úgy látja a világot, hogy neki van igaza, a másik pedig a hülye, a gonosz, a kiirtandó. Csak vagy-vagy álláspontokban tud gondolkodni és élni. Azaz képtelen kiszakadni abból a narratívából, amit Hollywood közvetít, a szuperhősök szánalmas világából, ahol a „jók” kiirtják a rosszakat. A baj csak azzal van, hogy mindenki jónak képzeli magát.
Tudunk-e másképp hozzáállni az ökológiai válsághoz? Tudunk-e például a fakitermelést végző erdészekre úgy tekinteni, hogy ők nem gonoszak, nem ellenségek?
Ha nem tudunk, akkor alighanem nem fogunk tudni mi magunk meggyógyulni, kiszakadni a rákot okozó gondolati narratívából, és akkor lehet, hogy csak nagyon súlyos áron tudunk majd meggyógyulni.
Ez a kérdés foglalkoztat: tudunk-e olyan civil társadalmi összefogást teremteni, ami a közös gyógyulásunkat – és benne az egyén gyógyulását – együtt támogatja?
Bernard Lievegoed holland orvos dolgozta ki 1978-ban a közösségek organikus szemléletét. Azt mondta: egy emberi közösségre is tekintsük úgy, mint magára az emberre. Azt állította, hogy egy emberi közösség is egy élőlény!
Lievegoed az antropozófia (emberbölcselet) szemléletét alkalmazza, miszerint minden ember alapvetően három részből áll, azaz van egy fizikai teste, van egy érzelmi és szociális lénye, és vannak gondolatai, tehát van a lényének egy mentális szférája. Hasonlóképp az emberek által létrehozott közösségeknek is, legyen az egy család, vagy egy cég, vagy akár egy nagyobb szerveződés, éppígy három jól elkülöníthető szférája van:
1.) A gazdasági szféra (ami az ember testével rokon): ide tartoznak a pénzügyek és a gazdálkodás, az igények és elvárások, melyet a „cégnek” kell kielégíteni, valamint a környezettel való viszony, és a szociális felelősségvállalás.
2.) A szociális szférához (ami az ember lelkével rokon) tartoznak az emberi találkozások, az emberek közti kommunikáció és annak minősége, a szimpátiák és antipátiák, az empátia, a konfliktusok és ezek kezelése, a jog és szabályozások, és a munkamegosztás.
3.) A szellemi szférához (ami az ember szellemi vagy gondolati részével rokon) tartoznak a közösséget alkotó emberek képességei, tapasztalatai, kreativitásuk, fejlődésük, az, hogy mennyire tudnak az egyes emberek a hibáikból tanulni; és ide tartozik a lojalitás is, ami azt jelenti, mennyire tud valaki emlékezni a megállapodásokra és megtartani azokat; valamint ide tartoznak a motivációk és az elvek is, melyeknek egy irányba kell mutatniuk ahhoz, hogy a közösség tartósan jól legyen.
Egy közösség egészségét az jelzi, hogy a szabadság, egyenlőség, testvériség jelmondatának régóta lelkesítő szavai a megfelelő szférákban teljesülnek-e.
Egy egészséges rendszerben a szellemi szférában kell teljesülnie a szabadságnak: azaz egy egészséges közösségben mindenki szabadon kifejtheti a gondolatait és véleményét. Azaz önmaga lehet, önmagát adhatja.
vö: Ma Magyarországon, mint kiderült, egy Nemzeti Parkos dolgozó nem állhat ki szabadon a természet védelméért, mert kirúgjak az állásából. És hasonló okok miatt nagyon nehéz volt olyan szakértőt találni, aki ki mer állni például az erdővédelmi petíciónk mellett, mert az intézetek forrásai hirtelen elapadnak, létük ellehetetlenül, ha nyíltan beleállnak ebbe vagy hasonló ügyekbe.
Egy egészséges rendszerben a szociális szférában kell megjelennie az egyenlőségnek, ami azt jelenti, hogy mindenkire egyelő jogok és kötelezettségek vonatkoznak.
vö: Hazánkban rendszeresen történnek például erdőirtások Natura 2000 területeken is. Az erdők jogi helyzetét megbeszéltük az EMLA környezetjogi egyesület vezető ügyvédjével. És arra jutottunk, hogy jogilag nem lehet semmit tenni az erdők védelmében. Tegyük fel, hogy mindezt a Natura 2000 bizottság elé tárjuk, és elindul egy EU-s per, ami Magyarországot elmarasztalja. Ahogy láttuk más hasonló esetekben, a kormányra várhatóan ez nem lesz hatással. Magyarország jelenlegi kormánya úgy véli, rá a jogszabályok nem úgy vonatkoznak, mint egy állampolgárra.
Egy egészséges rendszerben a gazdasági szférában kell megjelennie a testvériségnek. A testvériség elve pedig azt jelenti, hogy nem származhat hasznom olyanból, amiből másnak kára származik.
vö: Az erdők gyors iramú, végvágásos letermeléséből egy marék ember gazdagodik csupán, mindenki kárára, és ezt az állapotot a mai törvények, és a politikai vezetőknek visszaszivárogtatott pénzek konzerválják.
A szocializmus az a beteg rendszer volt, ahol az egyenlőséget, melynek a szociális szférában kellene megjelennie, a gazdasági szférára erőltettek. Most ez már nincs így, mindegyik szféra a betegség súlyos tüneteit mutatja.
Hogyan lehet egy halmozottan beteg társadalomban pozitív változást elérni, annak akár egyetlen fontos vonatkozásában, mint az erdők védelme?
A továbblépés lehetőségére a Civil Kollégium Alapítvány (CKA) munkatársaival folytatott élő beszélgetés mutatott rá: össze kell fonni egyetlen, egymást éltető hálózatba azon embereket, akik formális vagy informális civil szervezeteket képviselnek, olyan embereket, akiknek a motivációja egyezik: szeretnék megóvni az erdőket és az ökoszisztémát.
Csak az aHang oldalán az Erdőszeretet, Életigen petícióval párhuzamosan 12 másik erdővédelmi petíció fut. Vagyis van nagyon sok olyan ember, aki tenni akar. De lehet, nehéz láthatóvá válnia, vagy nincs meg hozzá a szakértői bázisa, vagy épp nem tud hatékonyan fellépni más okokból, pl. források hiányában.
Ezen a ponton kimentem az erdőbe, és leültem egy tölgyfa alá. És a tölgyfa tovább segített. Mindebből a következő tovább lépési lehetőség formálódott ki:
1.) Megkeressük ezeket az önállóan küzdő embereket és a kisebb-nagyobb civil szervezeteket, olyanokat, akik szeretnének tenni az erdők és az élet védelmében, és egy olyan hálózatba fonódunk, melyben hatékonyan tudjuk egymás ügyét segíteni, támogatni, egymást éltetni.
2.) Mindezt úgy tesszük, hogy igyekszünk magunkban felszámolni a Hollywood-narratívát. Felhagyunk az ellenségképpel.
3.) Ahhoz, hogy ezt megtehessük, behívjuk az erdő gyógyító jelenlétét.
A következő kép lebeg előttem: a találkozásaink jó része erdőben sétálva, fák között lesz. Amikor csak lehet, az erdőhöz kapcsolódunk majd annak érdekében, hogy mi magunk, akik majd az Erdőszeretet-koalíciót megalkotjuk, mint egyének, és mint szervezet, egyre egészségesebbek lehessünk: testileg, lelkileg, szellemileg. Ehhez, amikor csak tehetjük, befonjuk magunkat a vízgyöngyök és a fák hálózatába. És amit az erdőtől kapunk, azt az összhangot és békét, és testi-lelki-szellemi kiegyensúlyozottságot, belevisszük majd az általunk formált koalícióba, és a társadalmi folyamatokba.
A működésünk indikátorai az organikus szemlélet indikátorai lesznek. Figyelünk majd a fent bemutatott szellemi, szociális és gazdasági szférák egyensúlyára. És ha ezekben eltérést tapasztalunk, visszacsatolunk, korrigálunk. Célunk, hogy minél többféle homeosztázist, élő visszacsatolást teremtsünk, hogy a Erdőszeretet-koalíció stabil lehessen.
Hitem szerint ez az Erdőszeretet-koalíció olyan akciókat fog majd létrehozni, melynek a jövőformáló hatása erőteljes lesz, mert összhangban tudunk majd cselekedni a Természettel, melynek mi magunk is részei vagyunk. Olyan akciók formálódnak majd ebből az állapotból, melyek békések lesznek. Úgy vélem, sokkal erőteljesebbek leszünk így, sokkal jobban szolgálja majd ez az egyéni és kollektív gyógyulásunk, mintha egyénileg, vagy az erdőkapcsolat nélkül akarnánk a kaotikus, egymásnak ellentmondó szakpolitikai közegekben manőverezni.
Ha ezt sikerül megteremtenünk, a jövőformáló erőt nem mi hozzuk létre majd, ez az élet ereje lesz, ami megnyilvánul rajtunk keresztül. Ha így lesz, a pozitív változás szükségszerűen létrejön, tudom. Nem fokozatosan, nem. Kvantumugrás-szerűen. Mert minden gyógyulásnak ez a természete.
Ezt a novellát még 1997-ben írtam. Végzős fizikus hallgató voltam az egyetemen, és a jógára még nem találtam rá. Kerestem valamit, mert a tudásszomjam már nem elégítette ki a fizika. A boldogtalanságom pedig épp csúcsra volt járatva, és évről évre rosszabb volt a helyzet. Szóval keresőben voltam – épp ahogy az alábbi novella falfúró embere, aki kitartóan perforálja a panellakása falait. De vajon hová vezeti őt az őrülete?
Visszatérve a falakhoz, a fizika pont azt állítja, hogy a falakban bármi lehet. Mindaddig bármi lehet, amíg meg nem lestük, mi van bennük. Ahhoz, hogy megbizonyosodjunk, hogy a falban csak beton van, meg vasak, meg kavicsok, ahogy ön mondta, szükségszerűen ki kell zárnunk azt, hogy valami más is lehet ott. Erre pedig egyetlen mód van, ha kifúrjuk ott a falat és megnézzük, hogy mi van a lyukban.
Felolvastam Neked ezt a leporolt, derűs novellát, íme. De ha jobb szereted, alább el is olvashatod.
A fotelba rogyva bambultam a TV színeit. Bármi volt is a műsor, az agyamig már csak valamiféle kaleidoszkóp-szerű kavalkád jutott el. Az utóbbi hetekben határozottan egyre többet vagyok így kiütve. Kezdetben a melegre fogtam, amit szívből utálok, de aztán rá kellett jönnöm, hogy inkább a kialvatlanságomnak róhatom fel az egészet. Régen meg sem kottyant, ha beledolgoztam az éjszakába, volt amikor egész éjjel le sem feküdtem aludni és másnap alig éreztem a fáradtság súlyát. Most pedig mintha kiszívták volna az agyamat. Öntöttem magamnak még egy kevés sört a poharamba, majd az egészet egy hajtásra kiittam. Az ólmos fáradtság lassanként megadta magát egyfajta jóleső bizsergésnek, mely lassan kezdte átjárni, átmelegíteni az egész testemet.
Melinda, a feleségem, félig felhúzott lábbal ült mellettem a fotel karfáján. A TV villódzó fényei megvilágították finom vonású arcát. Ezernyi fényparány kergetődzött az izgalomtól félig kinyílt ajkai és apró fitos orra körül. Minél tovább néztem ezt az angyali arcot, annál inkább úgy éreztem, hogy a fáradtság utolsó morzsája is felszívódik. Láthatóan Melindát egyre jobban magával ragadta a film. Melinda arca érzelmeinek tökéletes tükre volt. Az évek során kialakult köztünk valamiféle összhang, valami hihetetlen érzékenység a másik legrejtettebb, legkuszább érzéseinek megértésére. Az azonosulás, összeolvadás egészen különleges élménye volt ez. Azon kaptam magam, hogy azt játszom, hogy pusztán az arcára, szemeinek mozgására, az itt-ott feltűnő majd kisimuló ráncok dinamikájára figyelve megpróbálom kitalálni, hogy mi is megy tulajdonképpen a TV-ben. Persze nem sikerült, hülye ötlet volt. Néhány perc múlva Mel észrevette, hogy figyelem. Lassan felém fordult, rám villantott egy mosolyt; egy mosolyt, amiről pontosan tudta, hogy milyen hatást ér el vele nálam. Eközben megragadta a tálcán álló sörösüveget, kiöntötte a maradékot a pohárba, majd a sörrel együtt visszatért a filmhez. Az egészet a szokásos természetességgel és eleganciával csinálta. Fantasztikus volt! Tudom, hogy egyesek szerint ez abnormális dolog, de amióta megismertem Melt, én egyre szerelmesebb vagyok ebbe a nőbe (és ezen az a tény, hogy már közel öt éve összeházasodtunk, semmit sem változtatott).
A filmnek hamar vége lett. Mel felkelt és nagyot nyújtózott. Odalibegett a kandallóhoz és két jókora hasábot rakott a fáradtan lobogó tűzre. Megfogta a piszkavasat és rutinos mozdulattal élesztette fel a parázsban szunnyadó energiát. Kényelmes tempóban visszatette a piszkavasat a helyére, majd lassan, lebegő léptekkel elindult felém. Útközben kibontotta a haját, melynek barna, göndör fürtjei a vállát verdesték. Már vagy két perce alig bírtam magammal, de tudtam, hogy Mel azt szereti, ha ilyenkor hagyom még egy darabig, hagyom, hogy minél tökéletesebben elbűvölhessen.
Azt álmodtam, hogy füvet nyírok, de a fűnyírót egyszerűen nem lehet kikapcsolni, s ezért soha nem állhatok le a fűnyírással. Lenyírtam háromszor a füvet a házunk előkertjében. Aztán lenyírtam a szomszédos kertekben is, majd a közeli stadion gyepét és így tovább. Iszonyatos volt! Nem állhattam meg, mert nem tudtam kikapcsolni a fűnyírót. Már a távoli dombok legelőinél jártam, amikor szörnyű félelem kerített hatalmába. Mi lesz, ha a világ összes füvét lenyírtam, és többet nem lesz fű, amit nyírhatok? Rémisztő lehetőség volt. Annyira rémisztő, hogy felszínre vergődtem az álmomból. Felébredtem.
Reggeli öt óra volt. És fúrtak. Az egész ház harsogott az ütvefúró zajától. Hosszú percekig csak bambultam magam elé álomittasan, megpróbáltam az álmom utolsó maradványait is kidörzsölni a szememből. Egyszerűen teljességgel hihetetlen volt, hogy valaki szombat reggel öt órakor kezdjen el falat fúrni.
Az utóbbi egy hónapban, mióta a fölöttünk lévő új szomszéd beköltözött, napi rendszerességgel, szinte megállás nélkül hallatszik ez az idegtépő fúrógépzaj. De eddig legalább délelőtt fúrt vagy délután, legfeljebb még este egy picit. De nem hajnalban! Az istenért! Az ember dög fáradtan hazaevickél a munkából, gondolja végre szombat, alhat egy jót. De nem! Ez a barom belefúr a szombat reggelbe!
A fúrás elhallgatott. Na, hál’ istennek, gondoltam. Kitámolyogtam az ágyból. Mel békésen szunyókált; szemmel láthatólag nem érte el ez a ricsaj. Gondoltam, ha már ébren vagyok, akkor csinálok magamnak egy jó forró tejeskávét, majd a kávéval és egy jó könyvvel visszabújok még Mel mellé néhány órára az ágyba. A konyhában előkotortam a tejet, kiöntöttem egy jó bögrével, behajítottam a mikroba, majd amikor kész lett, beletettem két kanál nescafét. Éppen a cukorral bajlódtam, amikor a fúrás újra kezdődött. Olyan intenzíven talált el az egész, hogy a cukros doboz kiesett a kezemből, beterítve cukorral az egész konyhát. Az idegroham kerülgetett. Nem igaz, hogy az a kurva fúrás nem ér rá még néhány órát, ha már annyira fúrnia kell!
Berontottam a hálószobába, magamra kapkodtam az este levetett gönceimet, majd kivágtattam a lakásból. Felmásztam a fölöttünk lévő emeletre, odamentem az ajtóhoz és elkezdtem ököllel, teljes erőből döngetni. Minden egyes csapással azonban furcsamód azt vettem észre, hogy a mérgem fokozatosan elpárolog. Mire a szomszéd ajtót nyitott — megjegyzem akkor már vagy két perce verhettem az ajtót — tökéletesen lehiggadtam. A dühöm teljesen köddé vált. Már-már ott tartottam, hogy szégyellni kezdtem magam, amiért egy ilyen kis fúrás miatt ekkora rumlit csinálok. Ekkor azonban eszembe jutott a konyhát beterítő, szanaszéjjel szórt cukor, amit valószínűleg majd nekem kell feltakarítani. Ez észhez térített és visszatért belém egy pici az előbb elszublimált haragból.
— Segíthetek valamiben? — kérdezte az ajtó résében felbukkanó középkorú férfifej.
— Igen, segíthet! Nézze uram, én a maga alatt lakó szomszéd vagyok. Nézze, ha már mindenképpen fúrnia kell, lenne olyan jó és megtenné azt a szívességet, hogy nem hajnalok hajnalán lát neki! Jóember, öt óra múlt! Van magának fogalma milyen baromi lármát csinál a fúrógépével? Különben is, kezd az agyamra menni, hogy maga rendszeresebben fúr, mint ahogy én vécére járok! Mire készül itt jóember? Képkiállítás lesz, vagy micsoda? — fakadtam ki.
— Örülök, hogy megismerhetem — nyújtotta a kezét a szomszéd. — És elnézését kérem. Igaza van! — sóhajtotta. — Bevallom, meg sem fordult a fejemben, hogy valakit is zavarhat a dolog. De ne álljon ott kinn, jöjjön be egy pár percre! Itt benn kényelmesebben megbeszélhetjük a dolgokat — invitált befelé, miközben szélesre tárta előttem a bejárati ajtót.
Már éppen azon voltam, hogy visszautasítom az invitálását, amikor a szemem a szélesre tárt bejárati ajtón át az előttem feltáruló szobára tévedt. Mondani akartam valamit, de a látvány annyira sokkoló volt, hogy egy hang nem sok, annyi sem jött ki a torkomon. Döbbenetes! A padlót vastagon mindenhol betonpor borította. A finom betonport lábnyomok tarkították. Mintha nem is egy szoba lett volna padlószőnyeggel, parkettával meg miegymás, hanem mintha mondjuk a Marson járnánk, ahol mindent beterít egy finom, ősi por, amit szemérmetlenül összejárkáltak az első űrhajósok, vagy mintha a szoba a Szahara közepén emelkedne és mindenütt ott lenne a nyoma az elmúlt éjszaka tomboló homokviharának. A fal tövét és a sarkokat ezenkívül itt-ott beton és vakolatdarabok, és számtalan törött és agyonkoptatott fúrófej tarkította. Mégis a falak voltak a legdöbbenetesebbek. Az első kép, ami eszembe villant, amikor vonakodva, ugyanakkor azonban az egész furcsaságától teljesen hipnotizálva beléptem az ajtón, az az volt, hogy egy óriási sajt belsejében járok. Ementáli! Nem, abban túl nagyok a lyukak. Valami más, mondjuk Eidami, mindegy. Teljességgel hihetetlen! Lyukak százai és ezrei. Teljesen szabálytalanul és mindenhol. Az egészet annyira képtelenül megnyerőnek találtam, hogy önkéntelenül elmosolyodtam. Egész egyszerűen lenyűgöző, hogy valaki beköltözik egy új lakásba, és kitartó munkával, közel egy hónap alatt az egészet szarrá fúrja.
— Jaj, a lakás, igen, bizonyára megdöbbenti — mondta a szomszéd, látva az arcomra kiülő leplezetlen döbbenetet. — Tudom, az első pillanatban hihetetlennek látszik, de higgye el, hogy jó okom van arra, hogy így agyonfurkáljam a falakat — tette hozzá.
Az egészben a felkavaró az volt, hogy amikor szóba álltam ezzel az emberrel, teljesen normálisnak tűnt. Egészen más lett volna a helyzet, ha mondjuk miközben ezeket a szavakat mondja egy jókora fúrógéppel hadonászik, időnként fel-felbőgetve a motort, hogy szavainak nagyobb nyomatékot adjon, és közben idétlen-szélesen vigyorog, vagy valami hasonló. De a pasi teljesen épelméjűnek látszott, eltekintve attól a zavaró ténytől, hogy az elmúlt néhány hét alatt kitartóan perforálta a lakását.
— Nézze, valójában semmi közöm hozzá, hogy mit csinál a lakásával, de ez… ez egy picit mellbevágó — vallottam be kissé akadozó hangon. Eközben a férfi egy kis szobába terelt, amit szemmel láthatólag étkezőnek használt. Ebben a szobában lényegesen kevesebb volt a por, mint a többiben, feltehetőleg azért, mert időnként felporszívózta. Minden esetre amennyire ezt meg tudtam ítélni, semmivel sem volt ez a szoba kevésbé kilyuggatva, mint az előző. Szédülten telepedtem le a felkínált székre. A falfúró-ember egy percre eltűnt a konyhában, majd visszatérve, egy apró ezüsttálcát rakott közénk az asztalra, melyen két hívogató kávé gőzölgött. Hálásan pillantottam rá, majd elvettem az egyiket. Lassan kortyoltam. Kezdtem életre térni. Sőt, jól éreztem magam (a kávéval versenyt gőzölgő, mindent beterítő betonpor ellenére). Mialatt a kávét ittuk, mindketten mélyen hallgattunk. Mintha valami olyasmiről kellene most beszélgetnünk, amit mindketten legszívesebben szemérmesen elhallgatnánk, mintha a beszéd felébreszthetné a falak démonjait, akik itt, az agyonlyuggatott falak között könnyedén ránk szabadulhatnak.
— De hát miért? — kérdeztem, miután letettem a kiürült csészét, megtörve ezzel a ránk nehezedő csendet.
— Hogy miért furkálom a falakat ilyen… ühm… lelkesen? — mondta. — Azt hiszi, hogyha nem kellene furkálnom, ha tehetnék mást, ha lenne más megoldás, furkálnám a falakat? Maga el sem tudja képzelni, hogy micsoda fárasztó, nyomasztó munka ez! Magának fogalma nincs róla, hogy mit érzek akkor, ha nem furkálok! Micsoda lelki kínokat élek át! És amikor fúrok, az az őrjítő bizonytalanság, hogy találok-e valamit… A feszültség, ami majd szétveti a koponyámat. Ami rám ül, és egyben szorongat, fogva tart. Minden, de minden este hulla fáradt leszek és még éjszaka sem tudok pihenni. A fúrással álmodom! Álmomban folytatom azt, amit este befejeztem, és reggel, ébredés után újra fúrnom kell. És ez így megy megállíthatatlanul és könyörtelenül, és az egész lassan teljesen felőröl.
— De hát miért csinálja egyáltalán? Miért nem él úgy, mint bármely másik ember? Miért kell fúrnia, mit szándékozik azzal elérni, hogy sajtot csinál a lakásából? — kérdeztem némi részvéttel a hangomban.
— Keresek valamit — mondta, és szemében különös, mélyről jövő fájdalom tükröződött, mintha kútba néznék; a mélység tele hideggel, nedvességgel, rettegéssel.
— Keres valamit? — hitetlenkedtem. — És a falban akarja megtalálni? — kérdeztem.
— A falakban ezelőtt még soha nem kerestem — mondta halkan. — Gondoltam, talán a falban majd megtalálom.
— De hát mit keres, jóember! A falban beton van, meg sóder, na meg vasak, csövek, vezetékek és semmi más.
— Hogy mit keresek? Fogalmam sincs. Valamit, ami helyre rázhatná az életemet. Valamit, ami rámutat arra, hogy én is érek valamit. Valamit, amiért érdemes még leélnem azt a nyomorult néhány évtizedet, ami még jobb esetben előttem van. Valamit, amiért értelme van reggel felkelnem, amin gondolkodhatok nappal és ami boldogsággal tölt el, ha rajta gondolkozom; valamit, amivel szívesen álmodom éjszaka. Azt kérdezi, mit keresek? A kérdése hibás! Nem az számít, hogy mit keresek, hanem az, amit esetleg találhatok.
— De hát a falban semmit nem találhat! A falban semmi olyan nincs eltemetve, amit maga keres! Miért nem tanul inkább nyelveket, ha ennyi fölös energiája van! Miért nem jár társaságba, ahol emberekkel beszélgethet. Az emberek magának sokkal többet adhatnak, mint ezek a falak!
— Megpróbáltam. Nem adtak többet. Semmit sem adtak! Azt hiszi nem próbáltam meg? A legtöbbjük sokkal üresebb volt, mint ezek a falak. Sokkal üresebb! Fel sem merült bennük, hogy valami nincs rendben az életükkel. Emberek születtek és haltak el körülöttük. És ők? Csak éltek bele a világba. Nem voltak kérdéseik! Érti, nem érdekelte őket lényegében semmi! Találkoztam olyanokkal, akik hasonló cipőben jártak, mint én. Ezek viszont ugyanolyan talajvesztettek voltak, mint én. Ők is kétségbeesve kerestek valamit. Lehet, hogy nem falat fúrtak, de kerestek valamit. És soha nem találtak semmit.
— Ez nem igaz! A világban rengeteg olyan ember él, aki megtalálta az élete értelmét. Például valamelyik vallásban, hitben, amit követhet és ami vezeti — mondtam.
— Vallások, na igen! Végig jártam őket. A keresztényektől egészen a krisnásokig. Kijelentik, hogy valami létezik, legyen az Isten vagy bármi, hogy valami úgy van, ahogy le van írva és kész. Nem lehet velük vitatkozni, mert minden vitában önellentmondásokba kerülnek. Egyesek, amikor az ember feltár egy-egy ilyen önellentmondást, úgy védekeznek, hogy nem engedik eljutni agyukig a kérdést. Mások viszont, ha sarokba szorítva érzik magukat, a bibliát és mindenféle szentnek kikiáltott könyveket lobogtatnak, szent idézeteket mormolnak; pajzsként használják ezeket a könyveket. Amikor végképp nem tudnak már veled mit kezdeni, jobb esetben kikiáltanak értetlennek vagy éretlennek, rosszabb esetben pedig eretneknek, szentségtörőnek, ördögnek. És mindezt saját hiányos, inkonzisztens világképük védelmében. Megpróbáltam, kedves barátom. Ez nem az én világom. Ez nem az az út, amit én követni tudnék. Ne értsen félre, nem hiszem, hogy ezek a vallások rosszak lennének. Egész biztos vagyok abban, hogy sokak találják meg benne a számításukat, a boldogságot. De én erre képtelen vagyok!
— Értem. De hát a világban olyan sok minden van… sok… csodálatos dolog akad. Sok minden, amit nem értünk, ami számunkra távoli. Látszólag elérhetetlen. A világ törvényei, meg maga a Világegyetemünk. Ami bennünk is tükröződik, hiszen mi is része vagyunk ennek az egésznek. Nem gondolt még soha arra, hogy a világ jobb megismerése, rendjének tanulmányozása adhatja meg a választ a kérdéseire? Tanuljon mondjuk matematikát vagy fizikát a falfúrás helyett!
— Fizikus vagyok. Hát nem furcsa! Én is pont ezekkel a gondolatokkal indultam neki ennek a pályának.
— És nem adott semmi támpontot, ami alapján elindulhat? Semmit, ami hozzásegítheti ahhoz, amit keres? Azt csak nem mondhatta a fizika, hogy a falfúrással találhatja meg a választ a kérdéseire?
— Rengeteg dolgot megértettem általa. Dehogynem, sok mindent adott. De amit én keresek, a valódi értékek, a valódi célok, arról végig némán hallgatott. A fizika nem ígérget olyasmit, amivel nem tud elszámolni, mint a vallások. Amit állít, az viszont részekre szedhető, szabadon boncolható. A fizika legalább megengedi a kérdéseket. Igaz, léteznek kérdések, amik megkérdezhetetlenek. Léteznek nézőpontok, amikből a szemlélő ki van rekesztve. A fizika, talán meglepő, de valójában nem ütközik az Istenképekkel. Csak éppen más dimenziókba teszi őket. És pont ez a szabadság, ami lehetővé teszi egy Isten létét, ez a szabadság, ami miatt nem adhat választ a kérdéseimre.
És hát visszatérve a falakhoz, a fizika pont azt állítja, hogy a falakban bármi lehet. Mindaddig bármi lehet, amíg meg nem lestük, mi van bennük. Ahhoz, hogy megbizonyosodjunk, hogy a falban csak beton van, meg vasak, meg kavicsok, ahogy ön mondta, szükségszerűen ki kell zárnunk azt, hogy valami más is lehet ott. Erre pedig egyetlen mód van, ha kifúrjuk ott a falat és megnézzük, hogy mi van a lyukban. Ha már sok lyukat fúrtunk és mindenütt csak betonport találtunk, meg kavicsot, meg vasat, jogosan mondhatjuk, hogy mindenhol csakis betonpor, meg kavics, meg vas van. De ezt sosem állíthatjuk százszázalékos bizonyossággal. Akármikor állunk is le a falfúrással, mindig hagyunk valami icipici esélyt annak, hogy esetleg valami más is volt ott, amit nem találtunk meg, sőt amire nem is gondoltunk soha, hogy ott lehet vagy akár létezhet. A kérdés, mekkora kockázatot vállalunk. Hipotéziselmélet, uram, tiszta statisztikus matematika.
Csak ültem ott és hallgattam, ahogy beszél. Az egész valahogy teljesen lenyűgözött. Csakis az zavart, hogy képtelen voltam eldönteni, hogy egy ártatlan őrülttel ülök egy asztalnál, vagy a muki teljesen normális, csak valahogy, ahogy ő fogalmazott, talajvesztett. Lehetetlen lett volna bármit is felhozni a falak védelmében.
Végül megköszöntem a kávét és megígértettem vele, hogy ha már mindenképpen úgy érzi, hogy fúrnia kell, próbálja meg a dolgot napközben elintézni. Ebbe készséggel beleegyezett. Amikor elbúcsúztam, az ajtóban még egyszer belenéztem apró, csillogó, szürkészöld szemébe. Furcsa, de ott, abban a pillanatban valahogy tökéletesen megértettem ezt az embert és együtt éreztem vele. Mindemellett hihetetlen megkönnyebbülést okozott, ha arra gondoltam, hogy amikor lemegyek majd a lakásomba, lyukak helyett Melinda fogad. Visszabújok majd a tiszta és még meleg ágyba, odabújok mellé és átölelem. Reggelit készítek neki és nem lesz a közelemben egyetlen marék betonpor sem.
Amikor leértem a lakásba, Mel már lázasan sürgött-forgott. Megterített reggelire. Az asztalon ott gőzölgött egy nagy kancsó tejeskávé. A fehér abrosz közepén szépen elrendezve az aranysárga, friss, ropogós zsömlék csinos kupaca, körülötte méz, sajt és áfonyadzsem. Az általam kiborított cukrot már rég felseperte. Mel friss volt és üde. Látszott rajta, hogy alaposan kialudta magát. Így fésületlenül, kócosan, ahogy vidáman tett-vett a konyhában, olyan gyönyörűnek láttam, mint még sohasem. Talán egy picit ehhez az is hozzájárult, hogy megszabadultam a fejünk fölötti kőbányából. Úgy éreztem, hihetetlenül boldog vagyok, ott, abban a pillanatban. Szerettem volna azt a pillanatot beletenni egy befőttesüvegbe, hogy amikor úgy érzem, hogy egy pillanatra én is talajvesztetté válok, újra feltöltsön azzal a derűvel, jókedvvel és határtalan bizakodással, amit akkor, abban a pillanatban, Mel mellett éreztem.
Mel leült velem szemben az asztalhoz. Ketté vágott egy zsömlét. Megkente vajjal és elém rakta a tányérra. Miközben ezt csinálta, végig figyeltem mozdulatait. Ittam őket, habzsoltam őket. Mel rám pillantott és szélesen elmosolyodott. — Egyél! — mondta, és füle mögé parancsolta egyik rakoncátlan hajtincsét, ami néhány perce kelt önálló életre. (Ami nem is csoda, ha azt vesszük alapul, hogy mennyi élet és szépség, lángolt ebben a nőben; az a bűbájos tincsecske csak kölcsönvett tőle egy picit.)
Lassan ettem. Élveztem az áfonyadzsem pikáns izét, a sajt, a vaj és a ropogós zsömlék ízharmóniájának jellegzetes karakterét. Amikor végeztem a kávéval, felzengett fejem felett a fúrógép. Talán meglepő, de az egész most olyan volt számomra, mintha feltették volna egyik régi, de kedves lemezemet. Valahogy más volt, mint néhány órával ezelőtt. Nem csupán idegtépő ricsaj volt, ami elől menekülni kell. Tartalom volt mögötte, szólt valamiről. Énekelt. Ahelyett, hogy felborította volna lelki egyensúlyomat, megerősítette, elmélyítette azt.
— Már megint fúr! — sóhajtott Mel és felkelt, hogy eltakarítsa a reggeli maradványait. Miközben segítettem neki leszedni az asztalt, részletesen elmeséltem a hajnali randevúmat a falfúró-emberrel. Szótlanul hallgatta az előadásomat. A szeme azonban nagyon is beszédes volt számomra. Tudtam, hogy mélyen átérzi a falfúró-ember helyzetét. Azon gondolkozik, hogy mi lehetne a megoldás, hogyan enyhíthetne szegény ember kínjain, benső, önmagát gerjesztő, pusztító szenvedésein. Láttam rajta, hogy maga elé idézi életének válságos pillanatait, hogyan érzett azokban a keserű órákban és hogyan sikerült végül is meglelnie a kiutat.
— Gondolod, hogy tehetünk érte valamit? — kérdezte. Nagy barna szemében őszinte részvét csillogott.
— Nem tudom, nem hiszem — feleltem. — Ha tehetnénk is érte valamit, szerintem nem az az ember, aki másoktól szívesen elfogadna ilyenfajta segítséget. Magányos farkas, akinek sohasem felel meg a kitaposott út. Erősen markolja a bozótvágó kést, ő akar utat törni magának. Ha segítenél neki előtte irtani a dzsungelt, valószínűleg másmerre fordulna, máshol próbálkozna. Ez az ő harca. Nem harcolhatja meg helyette senki más.
Mel szomorúan bólintott. Ha nem is értett egyet velem teljesen, elfogadta a válaszomat. De láttam rajta, hogy az egész történet tovább dolgozik benne, mélyen belefészkelte magát az agyába. Megpróbál megoldást találni, hogy segíthessen. Megcsókoltam, hogy egy pici lelket öntsek belé. Fülébe súgtam, hogy nagyon szeretem. Erre egy picit megvigasztalódott, vonásainak szelíd szomorúsága egy félénk mosolynak szorított helyet. Lassan visszatért a jókedve, átjárta és újra megszépítette az életöröm.
A következő héten külföldre kellett utaznom. Egy csomó üzleti ügy csak azt várta, hogy én intézzem el. Ha magammal vihettem volna Melindát, nem lett volna semmi baj ezekkel az utakkal. Csakhogy ez ritkán jött össze. Vagy az én programom volt ezeken az utakon hihetetlenül zsúfolt, vagy Mel nem tudott elszabadulni a városból arra a hétre. Ez az út is egyike volt az ilyen magányos útjaimnak.
Csigalassúsággal telt el az a hét. A végén már csak arra vágytam, hogy végre otthon legyek. A repülőtéren fogtam egy taxit abban a reményben, hogy az majd szélsebesen hazarepít. A taxi persze dugóba került a városban. Az a negyven perc, amíg a taxi átvergődött velem a belvároson, életem leghosszabb negyven percei közé tartozik.
Melinda hatalmas vacsorával fogadott. A vacsora fantasztikusan sikerült, de az egészben a legfantasztikusabb Mel volt. Miután befaltam a sült utolsó maradványait is — ami nem volt semmi teljesítmény, minthogy Mel hozzám képest jóformán csak csipegetett — felbontottam egy üveg félszáraz vörösbort. A bor megnyugtató társaságában letelepedtünk a nappaliban a kandalló elé. Hosszú mesébe kezdtem. Elmeséltem Melnek az elmúlt hetet töviről-hegyire. A bor és a mellettem lobogó barátságos kandallótűz megoldotta a nyelvemet. Mel mosolyogva hallgatott, majd ő kezdett mesélni. Olyan jó volt hallani; szavai szinte hipnotizáltak.
Már néhány napja otthon voltam, amikor kezdett tudatosulni bennem, hogy itt valami nem stimmel. Valami rendkívül zavart, nyugtalanított, de sokáig képtelem voltam megfogalmazni, mi lehet az. Aztán miközben otthon éppen a csapot próbáltam javítgatni, hirtelen beugrott. Megszűnt a fúrás! Amióta hazajöttem, most döbbentem csak rá, egyszer sem hallottam az elmúlt hónapokban olyannyira megszokottá vált fúrógép zaját. Mi történhetett? Csak nem halt meg? Vagy elköltözött? Mindegy. Ez nem az én dolgom. Semmi közöm hozzá. De mégis! Képtelen voltam kiverni a dolgot a fejemből. Abbahagytam a csap szerelését, beletöröltem a kezemet a munkásruhámba, majd úgy ahogy voltam, felmásztam egy emeletet és becsöngettem a betonporos lakásba.
Azt vártam, hogy valaki más fog majd ajtót nyitni, vagy egyáltalán senki sem fog ajtót nyitni. Miközben ott az ajtó előtt várakoztam, azon morfondíroztam, hogy mit fogok akkor mondani, ha valaki más lakik már a lakásban, mert mondjuk a falfúró-ember eladta, vagy mert a többi szomszéd beperelte csendháborításért és kilakoltatták. Szinte megkönnyebbültem, amikor az ismerős férfifej bukkant fel az ajtónyílásban.
— Ne haragudjon, hogy zavarom, tudom, hogy az egész valójában nem rám tartozik, de mostanában mintha már nem fúrna — mondtam.
— Így van! Most már semmi szükség nincs arra, hogy falakat fúrjak — jelentette ki magabiztosan és vidáman, miközben kezével tessékelt befelé.
A lakás, amióta itt jártam hihetetlen változáson ment keresztül. A padlóról eltűnt a törmelék és az utolsó marék betonport is alaposan feltisztították. A falfúró-ember láthatóan nagy munkában volt: minden lyukat, amit fúrt, most egyesével betömögette, begipszelte, majd az így kijavított falat letapétázta. Habár a munka garmadája még előtte volt, a lakás már kezdett emberhez méltó képet ölteni. Füttyentettem.
— Ez… ez egészen elképesztő! — mondtam. — Őszinte elismerésem. Látom, sikerült ráébrednie, hogy a falakban az égvilágon semmit nem találhat a vacak kavicson, betonon és vasrudakon kívül.
— Ki kell ábrándítanom — mondta nevetve. — A fúrást azért hagytam abba, mert megtaláltam amit kerestem.
— Hol, a falban? Na ne szórakozzon! Talált valamit a falban? Egy aranyrögöt, vagy ékszert, vagy egy eldugott térképet vagy valami hasonlót? — kérdeztem hitetlenkedve.
— Nem, nem, nem! Semmi hasonlót. Hanem találtam valakit. Egy fantasztikus NŐT. Egészen hihetetlen. Amikor a falat fúrtam, soha még csak meg sem fordult a fejemben, hogy végül egy nőre fogok bukkanni. Ez a nő új életet adott nekem. Szeretetet és szerelmet. Megvigasztalt és megbékített. Olyan dolgokat vettem észre magam körül, amikre eddig vak voltam. Ezek a dolgok aztán életre keltek és célokat mozgattak felém. És mindezt neki köszönhetem. Kirángatott az örvényből. Szerelmével, bájával, kedvességével, törődésével, jókedvével.
— Egy nőt talált a falban? Na ne zöldítsen! Mi volt az? A gyártásnál véletlenül a betonba ejtett pornóújság? Mi ez, mondja, egy modern Kőműves Kelemen? Komolyan gondolja, hogy beveszem, hogy egyszer csak kifurkál a falból egy nőt, ami aztán megváltoztatja az életét? — kérdeztem némi ingerültséggel. Azt hittem, hogy hülyét akar belőlem csinálni.
— Dehogy, dehogy! Persze hogy nem! Nyilvánvaló, hogy nem volt bebetonozva a falba! A dolog sokkal egyszerűbb — mondta mosolyogva. — Úgy egy hete történt, hogy azt a szemközti falat — mutatott kezével az étkező falára — kezdtem el fúrni. Ekkor már a kimerültség végső határához közeledtem. Azt mondhatnám, hogy ez a fal volt az utolsó reményem. Fúrtam és fúrtam. Jó kemény beton, alaposan megizzasztott. Minden lyukat, ahogy ezt csinálni szoktam, alaposan megtisztítottam a betonportól, majd gondosan bevilágítottam a zseblámpámmal, hogy megnézzem hátha van ott valami. Így telt el az egész délelőtt és az egész délután. Aznap 212 lyukat fúrtam, és az eredmény abszolút nulla. Bekaptam valamit vacsorára, majd vissza akartam térni a fúráshoz, de valahogy undorodtam mindentől. Leginkább a fúrógéptől undorodtam. Hatalmas önuralomra volt szükségem, hogy visszanyerjem széjjelzilált hitem néhány morzsáját, és végül este felé rászántam magamat egy utolsó fúrásra. Nekifeszültem a falnak és fúrtam, fúrtam csak fúrtam szinte öntudatlanul. A fej füstölt, a tapéta megszenesedett a lyuk körül. De úgy éreztem nem hagyhatom abba a fúrást, mert ha most abbahagyom, akkor soha nem fogom tudni újra elkezdeni és akkor végem van. Végem! Tudom, nehéz ezt magának ép ésszel megértenie. De akkor, azon a lyukon múlt minden, arra a lyukra tettem fel az egész életemet. És hirtelen megszaladt a fúró. Annyira megijedtem, hogy elengedtem a gépet. Az acél pengve tört ketté a nehéz fúrógép súlyától. A fúrófej beletört a lyukba. Megpróbáltam kipiszkálni, de sehogy sem tudtam kihúzni. Ekkor véletlenül nyomni kezdtem, és azt tapasztaltam, hogy könnyedén megy befelé. Egyszerűen átfúrtam a falat. Ez még soha nem történt meg velem. Átfúrtam az egyik közfalat!
— Katakomba! — vetettem közbe izgatottan. — Talált egy titkos helyiséget!
— Ugyan, ne marháskodjon! Ez egy panellakás. Itt nincsenek titkos folyosók, átjárók meg kamrák. Nem, szó sincs ilyesmiről. Egyszerűen átfúrtam a másik lakásba. A mellettem lévő szomszédos lakásba. És átnéztem a lyukon. És tudja mit láttam? Életem legfantasztikusabb, legszebb nőjét pillantottam meg ott. És tudja, hogy mit csinált? Falat fúrt. Ugyan úgy falat fúrt, ahogy én falat fúrtam. Ugyan úgy tele volt a lakása padlója betonporral, mint ahogy az enyém tele volt. Ott állt, izzadtan a munkától, vállig érő barna, göndör haja összeragadva a betonportól, kezében fúrógép. Szemében az a tűz izzott, amit oly sokszor láttam az utóbbi hetekben, ha a tükörbe néztem. Így bukkantam rá életem legnagyszerűbb nőjére. Szédülve botorkáltam kifelé a lakásból. Becsöngettem hozzá és…
— Ez egész egyszerűen elképesztő! Ez a leleslegvalószínűtlenebb történet, amit valaha is hallottam — vallottam be elbűvölten. És azóta?
— Azóta sokat vagyunk együtt. Rengeteget segítettünk egymásnak. Lelkileg. Mindketten abbahagytuk a fúrást, kitakarítottuk a lakást. Az övét már ki is tapétáztuk, újrafestettük. Az enyémen dolgoznom kell még egy kicsit, amint látja. Szeretjük egymást. Megértjük egymást. Be kell vallanom, hogy Melinda jelenléte mindent megváltoztatott az életemben.
— Melindának hívják? — kérdeztem egy picit meglepődve. — Érdekes, az én feleségemet is Melindának hívják — mondtam.
— Hát ez remek, egyszer összejöhetnénk így négyesben. Valamelyik hétvégén. Egész biztos vagyok benne, hogy Mel nagyon érdekesnek találná magát — mondta vidáman az ex-falfúró-ember.
— Mel, hogyhogy Mel? — húztam összébb a szemöldököm — Csak nem így becézi őt?
— Azt szereti, ha Melnek hívom. Nekem tetszik, egészen egzotikus, nem?
— De. Egzotikus. És most hol van Mel?
— Jaj, ezen a héten rendkívül elfoglalt. Én is szinte csak néhány órát látom naponta, és az éjszakákat sem tudja velem tölteni, minthogy éjszaka dolgozik. Pocsék munka, pocsék beosztással, de ahogy ő mondja, legalább jól fizet. Az előző héten azonban nappalis volt. Akkor sokkal jobb volt. Itthon volt éjszakára is. Istenem, micsoda egy fantasztikus nő! Egyszerűen rajongok Melért. Mindenképpen át kell jönniük a hétvégén, csinálunk egy óriási partit, jó?
— Én benne vagyok, de még előtte meg kell kérdeznem Me…, izé a feleségemet — mondtam. A hangomba, ki tudja miért, némi remegés költözött. — Tudja, valamit igazából nem értek — mondtam. — Hogyhogy nem vette észre előzőleg, hogy valaki a másik lakásban állandóan falat fúr? Mert az, hogy mi nem jöttünk rá, az érthető, hiszen azt hittük, hogy maga csinálja az egész felfordulást. De magának észre kellett volna vennie, hogy valaki más is fúr a közelében.
— Kezdetben amikor elkezdtem az egészet, egész biztos, hogy észrevettem volna. De amikor megtaláltam Melt, amikor átmentem hozzá, akkor ő még csak pár napja fúrt intenzíven. Azokban a napokban, nem tudom, hogy meg tudja-e ezt érteni, én már nem voltam része ennek az univerzumnak. A világ számomra nem létezett. Csak ezek a falak voltak, a betonpor, a fúrógépem és semmi más. Ha ágyúval lőtték volna a szemközti házat, azt sem vettem volna észre.
— Tényleg fantasztikus lehet az a nő, ha ebből az állapotból vissza tudta rángatni magát — mondtam elismerően.
— Fantasztikus! A legangyalibb teremtés, akivel valaha is találkoztam. És mindamellett eszméletlenül szép is — felelte, és csak úgy áradt belőle a lelkesedés. — Hogy én milyen hülye vagyok! — csapott a homlokára. — Csináltam róla kb. egy hete néhány fotót, amikor elhatároztuk, hogy mindketten abbahagyjuk a fúrást. Amikor még minden tele volt betonporral. Megkértem, hogy vegye kézbe a fúrógépet és fúrjon még egy utolsó lyukat, hogy úgy fényképezhessem le, ahogy rátaláltam. Tetszett neki az ötlet. Isteni kép lett belőle! — hadarta lelkesen. — Itt van! — nyújtotta felém a telefonját. — Ő Melinda.
Éreztem, ahogy a vér kiszalad az arcomból. Szédültem. A fényképen valóban Melinda volt, kibontott hajjal, koszos munkásruhában, ahogyan éppen falat fúr, miközben a lehető legszélesebb mosolyával vigyorgott a szemembe.
Már nem emlékszem, hogy kivertem-e a kezéből a telefont. Szó nélkül kirohantam a lakásból. Szerencsétlen pali csak állt ott döbbenten, megmerevedve, váratlan kirohanásomat némán figyelve. Láthatóan gőze sem volt arról, hogy mi kavarhatott fel ennyire. Lerohantam az emeletről, becsörtettem a lakásunkba. Majdnem a nyakamat törtem amikor megbotlottam a fürdőszoba előtt szerteszét hagyott csapszerelvények egyikében. Feltápászkodtam. Betaszítottam a nappali ajtaját. Olyan lehettem, mint egy meglőtt vaddisznó, aki most mindennek és mindenkinek neki akar menni őrjöngő dühében. Melinda a hintaszékben kényeztette magát és valamilyen ostoba vetélkedőt bambult a TV-ben. Amikor kivágtam az ajtót, mosolyogva fordult felém, de látva megvadult arckifejezésemet mosolya hamar elhervadt.
— Történt valami? — kérdezte vigasztaló, ártatlan hangján.
— Történt. De inkább neked kellene mesélned, nem gondolod?
— Nekem, miről?
— Mondd, te teljesen hülyének nézel? Azt hitted, hogy nem fogok rájönni? Mond neked esetleg valamit az a szó, hogy betonpor?
A szája lebiggyedt, fülei vörösre váltak.
— Ő mondta el neked?
— Megmutatta nekem azt a tündéri fotót. Igazán jól sikerült!
— Ne légy cinikus! Én az egészet nem így terveztem. De a dolgok kicsúsztak a kezemből. Értsd meg, hogyha én nem vagyok, az az ember már régen halott! Szüksége volt rám! Amíg te tudja fene, hogy hol utazgattál, addig neki rám volt szüksége. Olyan elesett volt, olyan szerencsétlen! Ahogy te is mondtad, talajvesztett. Segíteni akartam rajta. A fenti lakás éppen üres volt. Bérbe vettem. Segíteni akartam, de fogalmam se volt hogyan. Képtelen voltam megérteni az őrületét. Gondoltam, csakis egy dolog segíthet, csak egy dolog vihet hozzá közelebb, ha magam is úgy élek néhány napig, ahogy ő él. Vettem egy fúrógépet és én is fúrni kezdtem. El sem tudod képzelni, hogy micsoda szőrnyű, kimerítő, idegtépő munka. Elképzeltem, hogy az életem azon múlik, hogy mit találok a falakban. Csodálom, hogy neki volt energiája hetekig ezt csinálni. Én a második napon már remegtem a kimerültségtől. Szörnyű volt!
És akkor átfúrta a falat. És átjött, rám talált. Boldoggá tudtam tenni. Szüksége volt rám és be kell vallanom, hogy nekem is rá. Nehéz ezt elmagyarázni… Nem tehettem meg, hogy kihátrálok a képből. És a dolgok magukkal ragadtak és sodortak. Reméltem, hogy mire hazajössz, az egészet valahogy rendbe tudom majd hozni. De valahogy soha nem jött össze a dolog. Tudom, most dühös vagy. De remélem idővel majd nekem fogsz igazat adni…
— Lefeküdtél vele? — kérdeztem fakó, remegő hangon. — Lefeküdtél vele?
— I…igen, néhányszor. Értsd meg, hogy nem tehettem mást!
A szám teljesen kiszáradt. A düh, amit eddig éreztem, eltűnt, és csak űrt hagyott maga mögött. Jéghideg űrt. Csak egy héj voltam, ami tökéletesen üres belül. Remegő lábakkal, szomorúan hagytam ott a szobát, amit szinte teljesen betöltött Melinda könnyes arca. Kiléptem a lakásból.
Az este üres-hidegen vett körül. Beültem a kocsiba, felkapcsoltam a reflektorokat, beindítottam a motort és kihajtottam a városból, ki az országútra. Vadul száguldottam. Fogalmam sem volt, hogy merre megyek, csak követtem az utat, hagytam hogy vezessen. Útközben kifogyott a benzin. Beálltam egy benzinkúthoz. Amíg a kutas feltöltötte a kocsit, a kút boltjában mindenféle hülyeséget összevásároltam. Aztán beőgyelegtem egy közeli szupermarketbe. Úgy éreztem, hogy a vásárlás megnyugtat. Fogalmam sem volt, hogy mit rakok a kosárba; mindenfélét lekapdostam a polcokról. Tele szedtem a kosarat. Amikor már nem bírtam többet belegyömöszölni, kifizettem a számlát, beöntöttem az egészet a kocsiba és tovább robogtam.
Nem tudom mennyi idő telhetett el. Nem érdekelt az idő. Az a tűz, ami eddig hajtott, lassan alábbhagyott. A lángok eltűntek, de a parázs még sokáig égetett. Lelassítottam a kocsit és lehajtottam a sztrádáról. Befordultam egy mellékutcába, áthajtottam egy falu vidáman lüktető fényein. Találtam egy földutat és ráfordultam. Megálltam. Kiszálltam a kocsiból és leültem a fűre.
Telihold volt. A teliholdat bámultam; tisztán látszottak rajta a kráterek. A hold a körülöttem magasodó fáknak különös, kísérteties árnyékot kölcsönzött. Lassan kezdtek visszatérni az érzékeim. Az első dolog amit éreztem, a mardosó éhség volt. Reméltem, hogy a bedobtam a kosaramba valami ehetőt is. Felkászálódtam, oda mentem a kocsihoz, kinyitottam a csomagtartót, hogy keressek valamit abban a rakásban. Kotorásztam a sötétben. És egyszer csak valami olyasmi akadt a kezembe, amitől megfagyott az ereimben a vér. Előhúztam az árnyékból. A holdsugár nevetve csillant meg a kezemben tartott csinos kis fúrógépen.
Stanislaw Lem zseniálisan és eszement-viccesen mutatja meg azt a pörgést, ami mindannyiunknak olyan ismerős – különösen Ünnepek előtt. Volt már veled úgy, hogy egy bevásárlóközpontban a pultban válogattál és a többi emberre rá sem hederítettél? Na, hát itt is hasonlóképp indul a galiba, csak egy űrhajón: a történet egy lóbab-meteorral kezdődik, ami tönkreteszi a kormányt, majd egy marhafelsál okozta átmeneti napfogyatkozással folytatódik, és azzal, hogy milyen az, ha nem hallgatunk magunkra. A történet vége felé pedig már az önmagunkból összeállított választási bizottsággal is találkozhatunk. De vajon hogyan lehet kivergődni az időörvényből?
Felolvastam Neked ezt a pörgő, csavaros és humoros novellát, melyet Murányi Beatrix fordított.
És ha eleged volt a stresszből és a pörgésből, érdemes egyet relaxálni. 20-30 perc relaxáció kb 3 óra mélyen pihentető alvással ér fel. Vagy épp nincs időd?
Ha úgy döntesz, hogy belebújsz a „szafanderbe”, rájössz majd: nem vagy egyedül, hogy megjavítsd a dolgokat, és találkozhatsz azzal az önmagaddal is, aki pontosan tudja, mit kell tenni mindezért.
Ez Ellazulás 7 szintje kurzus relaxációs hanganyagait és videóit itt érheted el – ingyenes.
Műszaki szakközépbe jártam, mielőtt fizikus lettem, bevallom töredelmesen. Aztán találkoztam csak a jógával és lettem jógaoktató. Szóval mondhatnánk: igen, valóban, egy lekerekített sarkú kocka vagyok, de élvezem.
Volt a középsuliban anyagismeret óránk is, bizony, évekig. Hogy miről volt szó, azt már nem tudnám megmondani, egyetlen sztorira emlékszem csak: idős tanárunknak volt egy szavajárása, ezt mondta lépten, nyomon: „Na kérem!” A fiúkkal pedig elhatároztuk, számolni fogjuk, striguláztuk a füzet margóján az elhangzott nakéremeket. Az egyik óra vége felé felerősödött a zaj, pedig szigorú ember volt az öreg: „kilencvenhét, … aszta, kilencvennyolc…, figyeljetek!…, kilencvenkilenc… és…. és …. száz!!!”. A száznál egy emberként üvöltött fel az osztály!
A középsuli után gyorsan fizikus lettem, mert többre vágytam, mint legózni, azaz kész alkatrészeket egymásba dugdosva építeni a világom, és persze volt más, súlyosabb motivációm is. Mindenesetre szerettem volna megtudni valami emlékezetes, értsd: örökérvényűt az anyagról. Az egyetemen még olyan szak is volt, hogy szilárdtestfizika, meg kondenzált anyagok fizikája – ígéretes, nem igaz?! Hát ott csak tudnak már valamit? Valami maradandót, és igazat, úgy értem. De semmi! Vagy csak szánalmasan rossz a memóriám? – az is lehet.
Apropó: a Vákuum kereskedők c. novellámat olvastad már? Arról szól, hogy milyen az, amikor a semmi megsemmisül. Még az egyetemi évek alatt írtam derűs kínomban.
Felháborító azt látni, hogy a sok anyagtudós semmit sem tud az anyagról? Vagy az, hogy valakinek van pofája ilyet állítani?
Az egyetemen betévedtem egy tudományfilozófia szemináriumra, ahol végre fiatal tanárom kimondta a lényeget: remélem senki sem hiszi maguk közül, hogy létezik olyan, hogy elektron! Az elektron – amint az kiderült – egy végtelen kicsi dolog, ami van, hogy nem is dolog, hanem egy hullám. És ha éppen részecske, azaz végtelen kicsi dolog, kiderül, hogy van pofája forogni maga körül, bár nincs olyan hogy önmaga, sőt, bár végtelen kicsi, van pofája a tömege jelentős részét az egész világegyetemben szétkenve tartani. Na kérem! Azért ez elég abszurd, nem? És ilyen abszurditások hemzsegnek-nyüzsögnek benned megszámlálhatatlanul! Annyira abszurd dolog, mint az anyag, a világon sehol sem létezik!
Na igen, persze – csapsz az asztalra joggal – de ezt mégis, hogy képzeled? A reggeli kávémat te csak ne vitasd el! Az jár nekem, függetlenül attól, mennyire abszurdok az elektronjai. Meg amblokk az egész.
Jó-jó, akkor a reggeli kávéd maradjon, külön terület. De akkor szedjük kicsit szét, miért is mondom, hogy a fizikusok semmit sem tudnak az anyagról.
Kaczvinszky József A hét bevatásban, rögtön az elején elmagyaráz egy fontos élettapasztalatot: ahogy haladsz előre a világ- és önmegismerésben, mindaz, amit tudni véltél, időről-időre, pontosabban újabb és újabb beavatási szintre érve összeomlik. Az egész világképed újra és újra darabokra hullik. Egyszerűen nem maradhatsz meg a koncepcióidnál. Nem ragadhatsz bele egy nézőpontba.
Akkor most mi az igaz, létezik anyag vagy sem? – véded a kávédat jogosan.
Amikor elalszol, más ember leszel? Aki vagy, eltűnik? Dehogy, csak egy más tudatállapotba kerülsz. Máshogy viselkedik az anyag az álmodban? Repültél már álmodban? Átmentél falakon? Más lesz a tested? Persze hogy más! Egy műtét során, altatásban, vagy egy műtéti hipnózisban, a tested nem is létezik számodra, különben beleőrülnél a fájdalomba. Szóval, hogy mi az anyag, mi a tested, az bizony tudatállapot függő.
A beavatás nulladik szintjén van asztal, és rajta ott a gőzölgő reggeli kávéd; van munkahelyed vagy éppen nincs, és vannak mindennapos gondjaid.
Ha jógázol, vagy más spirituális technikát rendszeresen gyakorolsz, az elvezet oda, hogy lazul a stressz, és kezded valahogy kívülről is látni a dolgokat; ettől időnként fellélegzel, és azt mondod, azért a mindennapi gondoknál messze több az élet! Tele van szépséggel! Felemelő, kitágító élménnyel!
Pl. lefekszel egy kidőlt fára az őszi bükkerdőben, nézed a kék eget, és a szállingózó vörösbarna bükkfaleveleket. Játszol velük. És érzed, hogy élsz, és élni jó! – ilyenek ennek a jóga cuccnak a mellékhatásai. Szóval kezdesz jól lenni. És ha fáj itt-ott, a tested vagy a lelked, vannak már technikáid, amivel egyenesbe hozhatod magad. És egyszer csak azt veszed észre, az emberek is elkezdtek máshogy viszonyulni hozzád. Valahogy kedvesebb, szelídebb, tágasabb hellyé alakult a világ! – igen, bizony nagyon más helynek látszik a világ az 1. beavatási szintről.
Megnyugtatlak, a reggeli kávéd továbbra is megmarad. Aztán jön egy pont, amikor megáll a kezedben a bögre.
Na kérem, ez az a pont, amikor rádöbbensz: anyag nem létezik! Rájössz, hogy minden, amit tapasztalsz, elméd vetítővásznán jelenik meg. Már tudod, intuitíven, mélyen: nem az agyad, azaz az anyag idegsejtekből álló összerendeződése teremti meg az elméd. Az csak egy eszköz, hogy hozzáférj az elmetartalmakhoz. Rájössz, hogy minden, amit látsz, az elme vetítővásznán jelenik csak meg. Minden, amit látsz, hallasz, gondolsz, az emlékeid, a történeteid: illúzió. Nem a valóságot látod, hanem az egónak hívott, polarizáló szemüvegen keresztük a vetítővászon 3D-s moziképeit.
Te, aki vagy, aki egy nem múló, halhatatlan létező, figyeli az illúziók moziját. Megkönnyebbülsz ugyan, mert már belülről tudod, hogy nincs olyan, hogy halál; ez az óriási teher tehát lekerült rólad. De ez az állapot magányos érzés is, mert minden más ember léte is illúzióvá olvad. Minden ember talán létezik, de akiket te megtapasztalsz, akiket ismersz, azok nem ők, csupán egy kép, a te kivetítéseid. Így ebben a formában és alakban Te tapasztalod őket. A világ minden gondja és tragédiája: benned van, ahogy a világ minden öröme és szépsége is – hát, ilyen a világ a beavatás 2. szintjén.
A természettudós ekkor döbben rá: minden, amit megfigyelt, amit látni vélt, a dolgok közt ható erők, a fizikai és kémiai törvények, melyeket axiómaként kezelt, semmivel sem valóságosabbak, mint a tél első hava. Kivetítés minden gondolat, minden törvény.
Ezen a ponton aztán egy új fordulat jön, mert az „úton” nem lehet megállni – pedig tudja már a lélek, hogy maga az út és az idő is, és az, hogy halad az ember, hogy fejlődik, alakul: az is csak benne tükröződik, csupán illúzió. Szóval a kép, mint a kaleidoszkópot, ha forgatja az ember, egyszer csak újra átrendeződik.
A kereső lélek ezen a ponton rájön, hogy bár a mozi az mozi, de van egy film, amit kivetítenek. És van egy fényforrás, ami kivetíti a jelenségvilágot, létrehozza az energiák örvénylését, áramlatait, testeket, tárgyakat, formákat, viszonyokat, embereket, törvényeket és gondolatokat. Van egy Fény!
Az ember csak nem hagyhatja a finom reggeli kávéját szétfoszlani, illúzióvá válni, na! Szóval folyamatosan ott a motiváció, hogy az ember egy kicsit többet felfedezzen.
És ekkor elkezdesz a Fény felé fordulni, ami átvilágítja és elevenné teszi a filmet. A dolgok lényege, esszenciája felé fordulsz. És rájössz, hogy a film a jeleneteket kódoló valódi anyag. Ez a film az, amit a jógik szamszkárának, Jung archetipusoknak, ősszimbólumoknak nevezett.
Ezekre az ősszimbólumokra ott talál rá az ember, ahol nincs sem érzékelés, sem gondolat: a meditáció pezsgő csendjében.
Van itt észlelés? Van. De már nem a szemed lát és nem a füled hall. Új érzékszerveid nyílnak arra, hogy kitapogasd mi van ott, ahol a film, a szamszkárák, a dolgak ősokai léteznek. A szamszkárák hömpölyögnek, összefonódnak, összekapcsolódnak, és a rajtuk átvetülő fény megteremti a karmát, az időt, az ok-okozat véget nem érő láncolatát; megteremti a fizika és biológia törvényeit, jelenségeit, az ember szánalmas-fájdalmas történelmét, ösztönvilágát, örömeit, és életeken át hurcolt trauma-terheit.
Ez a karma teremtő erő, a Természet élő pezsgését létrehozó erő: az Anya energiája. Ez a Fény teremtő, életrehozó tulajdonsága, ami létrehozza a vásznon azt, amit korábban anyagnak hívtál. Ez már a 3. beavatási szint, egy teljesen újszerű világ.
Sri Ramana Maharsi azt mondja: Aminek nem kell megtörténnie, az nem fog megtörténni. Aminek meg meg kell történnie, az meg fog történni, bárhogy is akarod az ellenkezőjét. Miért aggódsz hát a jövőd miatt?
Valóban, a film pereg. A karma köti az életed. A vetítővásznon az van, amit a Fény kivetít, és ott van előre kidolgozva minden részlete.
Azt hiszed, az életedben vannak választásaid? Azt hiszed, hogy te döntesz, amikor azt mondod, most pirítóskenyeret reggelizem kőrözöttel, vagy nem is, bemegyek a munkahelyemre, útközben beugrom a pékhez egy ropogós croassanért, és majd megeszem bent egy finom kávé mellet?
Bent kinyitod aztán a laptopod, megnézed, hol tart a világ, jó nagyot harapsz a croassanból, és épp kortyolnál hozzá a kávédból, amikor arcon csap a hír: egy csomó bosszantó természettudós felfedi neked a virtuális újságban, hogy az, hogy mit eszel, bizony nem te választod komám, nem te döntöd el, hanem a benned élő baktérium közösség! Több van belőlük benned, mint testi sejt! Ők vágynak rá, mert kell a cukor és szénhidrát, és te azt hiszed, hogy te döntöttél, pedig ők adták a parancsot, te pedig csak szolgaként követted a beledben fészkelő testlakóid akaratát, és a te hozzájárulásod mindehhez legfeljebb csak annyi volt, hogy előkotortad a bankkártyádat a kellő pillanatban – ami az illúzió netovábbja önmagában is. Szánalmas, mi mindent gondolunk a szabadságról, nem igaz?
Csakhogy, lehet, épp a kávéd védelmében – hogy mire nem veszi rá az embert az az illatos kávé! – rájössz, hogy talán mégis van rá egy mód, hogy magad befolyásold a dolgokat. A 3. beavatás szintjén rájössz: ehhez a filmhez magához kellene hozzáférned valahogy, azaz magukhoz az összekapcsolódó, szövevényes szamszkárákhoz, az életmagokhoz, az ősszimbólumokhoz. Azt, hogy hogyan lehet ezt megtenni, leírtam a Teremtőerő ötágú csillaga c. írásomban.
Úgy tűnik, vannak tehát módszerek, amivel létre lehet hozni kötéseket és le lehet bontani kapcsolatokat a szamszkárák között. Azaz átírható a film, átformálható a karma, átformálható a valóság, amit tapasztalsz. Az Anya erejével, vagy Shaktival való teremtéshez azonban oda kell utazni előbb, ahol a film, a szamszkárák vannak. Ennek technikája a csillag öt ága – a dolog meglehetősen egyszerű, de ha gyakorolni próbálod, rájössz majd, csöppet sem olyan egyszerű.
Létezik ugyanis egy másik út is, ehhez azonban fel kell fedezned az apag lényegét. Minden, amit teszel, amit gondolsz, visszafelé is hat a filmre. Van egy másféle vetítőerő, egy másféle Fény. Ennek a teremtő erejét hívjuk Atyának, vagy Apának, vagy Sívának. Ehhez az erőhöz fordul minden hindu, mohamedán vagy keresztény imáiban. Ennek ujjong minden bhakti-jógi, minden háré Krisnával ezt ünnepli.
Ez a teremtőerő működik minden belégzésednél; ha tudatában vagy ennek, minden belégzéseddel megérinted az Eget, minden belégzésednél egy örökkévaló pillanatra eggyé válasz az Atyával.
Ám itt jól teremteni, talán még nagyobb kihívás. Gondolj csak arra, hogy egy 3D-s „tárgy”, vagy egy sok D-s szamszkára több irányból levetíthető, és minden irányból kicsit más lesz a mozi is. De ahhoz, hogy a sok-sok vetületből új szamszkárákat, és közöttük új kötéseket hozhass létre, az összes visszafelé vetítésnek konzisztensnek kell lennie.
Ha tehát egészséges erdőket, életigenlő világot, egy stabil klimatikus viszonyokkal rendelkező, gazdag élő bolygót akarok látni, ami mindenkinek ugyanazt a jót adja, egy olyan világot, amit szeretnék magamnak és gyermekeimnek, egy világot, amit majd az Anya ereje létrehoz, kivetít, akkor bizony minden lehetséges nézőpontból ismernek kell ezt az új világot. Minden egyes ember nézőpontjából, aki ott él majd, és tapasztalja ezt a tisztább, egészségesebb helyet.
Ennek átélése, tapasztalata – az apag, vagy hívhatnánk atyagnak is, de nekem az apag jobban teszik, te azonban a te valóságodban másképp is hívhatod. Szóval ezt az apagot kell megélni, ezt a konzisztens, sokrétű jövőképet ahhoz, hogy az Atya teremtő fénye átírhassa a filmet, az ősszimbólumok áramló rendszerét.
Az apag kulcsa pedig az empátia. Az apag kulcsa: a földi dráma megélése. Hogy lásd a világot annyi-annyi testben, hogy lásd a világot megannyi nézőpontból. A tudós nézőpontjából, a kocka ember nézőpontjából, a művész nézőpontjából. Egy politikus nézőpontjából, egy hentes, egy humorista, egy tözsdecápa nézőpontjából – aki a „vákuummal” mahinál, és nem teremt semmit, tudjuk, de arra roppant büszke. Tudnod kell látni a világot minden nézőpontból. Ezért kell a dráma, ezért kell olvasni, ezért kell a jó színház, ezért kell a jó irodalom. Mert e nélkül nem fog beérni benned az apag.
Elmélázhatsz most ezen a kávéd mellett – már ha létezik.
Jut eszembe, a végére hagytam amúgy neked a slusszpoént: nem is iszom kávét. Túl gyorsan emeli fel ugyanis a – nem létező – vérnyomásom. De mivel az apagról akartam írni neked, és ez az empátiával szorosan összefügg – szóval érted.
Amúgy én a teáról nem tudok lemondani. A darjiling a kedvencem, de csakis a második szüretelésű, mert annak szerintem mennyei-intenzív az aromája.
Akárhogy is, amint látod, ez a mozi igen gazdag, és még csak a 3. beavatásig jutottam és még hátra van négy pálya! Atyaég! Na de én itt most meg is állok, mert a darjiling teát tényleg nagyon szeretem. Ezzel ébresztem magam minden reggel, ezzel ébresztem az apagot közénk.