„Cyberlazításnak hívjuk azt az állapotot, amikor pihenés gyanánt munka közben (vagy helyett) a közösségi média rengetegében merülünk el. Otthon, a nehéz nap után hálásan terülünk el a kanapén egy jó Netflix-maraton reményében. Pedig a digitális tér, a médiavezérelt világunk mindenre alkalmas, csak lazításra nem. Ez a túlstimulált környezet pont, hogy a figyelmed megszerzéséért küzd folyamatosan, megszakítás nélkül, s így önmagában képtelen a relaxálás bármilyen szintű biztosítására.”
– Írja Steigervald Krisztián a Generációk harca a figyelemért c. könyvében.
Kétfajta módon telnek a napjaim. Egyrészt otthon dolgozom, szabadon osztva be az időmet. Reggel meditálok, aztán írogatok (amint látod), jógázom, majd többnyire leülök a számítógép elé dolgozni. Számomra a reggel a kreatív időszak. Majd ebéd után szinte mindig jön egy fél órás, valóban pihentető relaxáció, ezt követően teázgatok, majd leülök újra dolgozni. Ezután, ha tehetem, és eszembe jut (bárcsak minden nap eszembe jutna!), kiszellőztetem a fejem a közeli erdőben – egy óra séta a fák közt hatalmas segítség, hogy összerendeződjek, feltöltődjek. Törekszem arra is, hogy a családdal is egyaránt törődjek, és imádom a vacsora körüli beszélgetéseket, és azt, ha felolvashatok a lányomnak esténként. Aztán lefekvés előtt újra meditálok – gyakorta azokkal, akik velem tartanak hétről-hétre.
Ez a napirend egy rendkívül hatékony és kreatív állapotot tart fent: az elmúlt két-három évben pl. írtam két könyvet a spiritualitás és az erdő kapcsolatáról, és született két világszabadalom, melyben igen nagy szerepet játszottam (ez utóbbi mesterséges intelligencia és orvosi képalkotás témakörében.)
Dr. Köves Alexandra, a Corvinus Egyetem ökológiai közgazdász professzora, a Boldogság program című közös előadásunkban elmondta, hogy ahhoz, hogy ne boruljon ránk a szemfedő nagyon hamar – nagyjából 15 évünk maradt, hogy mérsékelhessük a klímakatasztrófát – az egyik alapvetés, amit meg kell kérdőjeleznünk: valóban a 36-40 órás munkahét számít munkának?
Dr. Köves Alexandra egyik diája az előadásából
Mit okoz a hagyományos munkanap bennünk és a külvilágban?
Erről is van tapasztalatom, mert heti egyszer bejárok a munkahelyemre és leülök a többiek közt egy irodában. A személyes találkozás és beszélgetés fontos – ez inspirál, hogy bemenjek. Mégis, azt veszem észre, hogy ez a fajta felfokozott rezgés szétzilál, és úgy látom, hogy nem csak engem. A csapatmunkánk évről évre egyre szétesettebb. Egyre nehezebben, vontatottabban, parttalanabb módon kezeljük a felmerülő és megoldandó problémákat, a hatékonyságunk évről évre zuhan, közelít a nulla felé. Van rálátásom, ugyanis 22 éve ugyanannál a cégnél dolgozom.
Steigervald Krisztián a fenti könyvében rámutat arra, hogy miután az asztalomra helyezett mobiltelefon messenger üzenete, vagy egy bejövő email vagy teams üzenet elvonja a figyelmem, az agyamnak kb. 20 percre lenne ahhoz szüksége, hogy visszataláljon ahhoz a témához, aminek a megoldásában épp elmerültem, és folytathassam a munkát ott, ahol épp tartottam. Ez szakértők által vizsgált és feltárt tudományos tény. A teams üzenetek pedig percenként érkeznek – manapság azt gondoljuk, hogy ez a jó munkakapcsolat. A mobil és email függésünk pedig olyan alapvető lett, hogy észre sem vesszük, sőt, normálisnak tartjuk. Mindez azonban lényegében megsemmisíti a hatékony egyéni és közös munkát. Ráadásul közben egyre feszültebbek és frusztráltabbak leszünk.
És amikor hazavergődőm egy ilyen szétesett nap után, valójában nem fáradt vagyok igazán, hanem tompa, nyomott, zaklatott, ingerlékeny, ez egy szétesős fáradtság. Van egy mély, kollektív barázdánk, amibe ilyenkor könnyen belezökken az ember: leül a TV elé, vagy kezébe kapja az okoseszközét, böngészi a közösségi média zaját, vagy nézi a filmeket, sorozatokat. És ezt gyakran kiegészíti azzal, hogy iszik. Majd belecsúszik az ember a zaklatott, gyakran súlyos álmoktól, forgolódástól terhes félalvásba, és másnap fáradtan ébred fel. És ahogy így telnek a hónapok és évek, azt veszi észre, hogy egyre frusztráltabb és fásultabb, végül depressziós lett. Közben megjelenik persze a magas vérnyomás vagy cukorbetegség, vagy más, súlyosabb állapot, amitől lelke mélyén végig rettegett.
Dr. Dittrich Ernő, a Pécsi Tudományegyetem professzora – aki a másik vendég előadó volt a Boldogság program c. estünkön – elmondta, hogy a globális környezetszennyezés alapvető oka az emberi lélek életpusztító rezgés szintje. Az ember benne van a fent vázolt taposómalomban, amitől végső soron nyomorult módon érzi magát – függetlenül attól, hogy mennyit keres. És hogy elviselje, addikciók tömegébe bonyolódik, melyek erőteljes terhet rónak az egész bolygóra. Beteg az egyén, és ez borítja fel az ökoszisztémánkat, mely több terhelést már nem bír elviselni.
Ha így folytatjuk, 2045-re – állítja Dittrich Ernő, összhangban a klímakutatókkal – kipusztul a földi ökoszisztéma 95%-a, ami magával rántja majd az embert is. Soha nemlátott katasztrófa szélén állunk, egy olyan összeomlás határán, ami mindenkit, kivétel nélkül súlyosan érinteni fog, függetlenül attól, hol lakik és mennyi a pénze vagy politikai hatalma.
Azonban, amikor hazaérek egy fárasztó, zsibbasztó nap után, lehetőségem van másképp dönteni. Nem könnyű, elismerem. Azonban épp ez az emberi létezés hatalmas kiváltsága: képesek vagyunk másképp dönteni.
Milyen másképp dönteni?
Dönthetek például úgy, hogy leülök jógázni, hogy valóban jól legyek, hogy minden izmomból kimossam a feszültségeket. Nem csak arról van szó, hogy helyreáll a vérnyomásod, vagy megerősödik az immunrendszered, vagy helyreáll az inzulintermelés, az adrenalin kiválasztás egyensúlya, vagy hogy azt veszed észre, hogy nem fáj a vállad, a derekad vagy a hátad, hogy visszatért az életkedved és a kreativitásod. Ennél sokkal többet kapsz: belemerülhetsz egy minden sejtedet átható energia és öröm pezsgőfürdőbe: a csendbe.
Dr. Bükki Tamás Aila jógaórája, Verőce
Most hadd jöjjön itt egy leheletnyi fizika – ígérem, élvezni fogod:
Szóval Willis Lamb 1955-ben Nobel-díjat kapott azért a felfedezéséért, hogy a vákuum, melyben az elemi részecskék – az atommagok és elektronok – táncolnak, nem semmi, nem üresség, hanem egy energiával feltöltött tenger, amivel minden töltött részecske folyamatos energia cserében áll. Ez a kölcsönhatás az energiával töltött vákuummal hozza létre a protonok és elektronok közti Coulomb-kölcsönhatást, a vonzást és taszítást, mely meghatározza az atomok periódusos rendszerét, és végső soron lehetővé teszi az életet (legalábbis azt a részét, amit az érzékszerveinkkel tapasztalunk). A tested minden atomja, minden elektronja, minden enzimje és fehérjéje, DNS-e folyamatosan ebben a végtelen, energiával töltött csendben fürdik.
A jóga ahhoz kell, hogy megalapozza a meditációt. A meditáció pedig nem más, mint tudatosan, átérezve ennek határtalan örömét, megfürödni ebben a csendben. Benne fürödsz mindig. Viszont amikor tudatosítod, oldódnak az elme megbetegítő zaklatottságai. Ez pedig azt hozza, hogy az egyéni és csoportos hatékonyságunk, probléma megoldó képességünk elképesztően felfokozódik. És közben egyre jobban leszel, nő benned a derű és a béke.
Társadalmi szinten pedig a folyamatok szinte észrevétlenül átformálódnak, méghozzá nem fokozatosan, hanem kvantumugrás-szerűen. Ha a felszínt nézed, nem érted az okát, mi hozta létre ezt a pozitív változást ebben a kaotikusan komplex rendszerben. Azonban a pozitív változás egyszer csak ott van. És amikor ez ott lesz, biztos tudod majd, mindenki tudni fogja: van jövője a gyermekeinknek. Van okunk ünnepelni! Ezt az állapotot hívják Egészségnek.
Mi lesz a jövő legnagyobb felfedezése?
Ahogy a Boldogság program 2., beszélgetős részében – ami nagyon izgalmasra sikerült – elmondtam: megadatott nekünk, hogy egy különösen fontos korban élhetünk. Elképesztő sokat tehetsz ugyanis azért, hogy másképp legyen. Csöppet sem vagy kicsi és tehetetlen! Ugyanis közös az elmemezőnk. Vagyis, bármit is írsz be ebbe a közös elmemezőbe (és minden gondolatoddal, kimondott szóval, tetteddel beleírsz valamit) – mivel az egyéni és közös tudatosság fénye erősödik – egyre inkább számít. Szuperhőse vagy annak, hogy fordíts a dolgokon, hogy visszaforduljunk a szakadék pereméről.
A rendszeres közös meditáció egy remek eszköze annak, hogy aktívan rátalálhass, ebben a közös és hatékony, örömteli munkában neked mi a pontos szereped.
Találjunk rá együtt arra a benső képre, mely megmutatja, feltárja előttünk a jövőnk-jelenünk világát, egy olyan Föld bárkát, ahol jó élni nekünk, és jó lesz a gyermekeinknek is! És ha épp nincs gyermeked, tekintheted akár úgy is, mint a szvámik: nekik minden ember és élőlény a gyermekük.
Biztosan tudom, hogy az átformált-megmentett jövőben fontos szerepet játszanak majd a tiszta, háborítatlan erdők és a fák – melyek messze többek faanyagnál: velünk együttműködő, gyönyörű szellemi lények. Olyasmit tudunk adni egymásnak, olyan tágasságot és örömet, hogy azt nehéz szavakba foglalni. A meditációim során azonban arra kaptam hívást, hogy mégiscsak próbáljam meg megmutatni. Ezért írtam meg Az öt fa c. könyvemet.
Az öt fa könyv mottójának választottam Thomas Berry filozófus és katolikus pap egy fontos és magalapozott jóslatát, mely a jövő legizgalmasabb felfedezéséről szól. És ennek semmi köze a mesterséges intelligenciához, a kvantumszámítógépekhez, vagy épp az űrhajózáshoz. Sokkal elementárisabb és meglepőbb. Ez az:
„A jövő legnagyobb emberi felfedezése az emberi intimitás felfedezése lesz mindazokkal a más létmódokkal, amelyek velünk élnek ezen a bolygón.” /Thomas Berry: The great work: out way into future/
„Jézus érzi, hogy sikerült teljesítenie az Atya akaratát: a leggonoszabb kígyóörvénylés közepette megszülte a szeretetet. Ez a teremtés célja: az eredendő Gyűlöletet átminősíteni Szeretetté. Ez az az út, amelyen mindannyian járunk. Csakhogy ez egy nagyon hosszú út. Mert a kígyónak sok ezer feje van.” (Müller Péter: Kígyó és kereszt)
A jó vagy a rossz, vagy mindkettő?
Honnan származik az emberi élet sokféle félelme, fájdalma? Honnan származik az agresszió, a csalás és az árulás? Hát az örökös háború? Miért súlyt minket megannyi fájdalmas betegség?
Nemrég tartottam egy előadást Veres Mónikával és Bóna Lászlóval, melynek címe A Béke Te magad légy! volt. Bóna László számomra új és elég megdöbbentő dolgokat tárt fel. Arról beszélt, hogy megvizsgálta az elmúlt évek nagy kríziseinek közös jellemzőit. A covid-19-nek, az ukrán-orosz háborúnak, a klímaválságnak, melyet az egyik legerősebb, reális szorongásforrás jelenleg; a kutatók szerint nagyjából 17 évünk maradt, hogy mérsékelhessük a teljes összeomlást. Szóval Bóna László megvizsgálta, hogy reagáltak és reagálnak ezekben a szorongató, félelemkeltő helyzetekben az emberek, összeírta a kollektív tüneteket. Majd megkereste, hogy melyik szer okoz hasonló tüneteket. És az anacardium jött ki, a kesudió. Ezt a szert a homeopaták leggyakrabban akkor adják, amikor valakinél rákos megbetegedést diagnosztizálnak. Az anacardiumot a kesudió vékony barna hártyájából készítik (mi már enélkül kapjuk a boltokban, de van egy épp olyan vékony barna héja, mint a mogyorónak). Abból a részéből készítik ezt a rákot gyógyító szert, ami elválasztja a keserűt az édestől.
Miről szólt pl. a covid-19 válság? Azt mondtuk például: ez az ember őrült, sőt közveszélyes, hogy megtagadja azt, hogy beadják neki a minket megmentő oltást. Vagy épp azt mondtuk: ez az ember őrült, hogy beadatja magának, sőt még a gyerekének ezt a kiteszteletlen vackot, hisz épp ez fogja megbetegíteni, talán meg is öli vele magát vagy a gyerekét. Két szemben álló nézőpont van. Két vélt ellenség. Van tehát az egyik fél, aki a jó, és ott van a másik, aki helytelenül jár el, sőt, ostobán. Melyik oldalra állsz?
Amikor körbe nézünk és keressük jószándékkal, hogy akkor most mit csináljunk, azokat a híreket fogjuk kiszűrni, amelyek minket igazolnak, a mi álláspontunkat erősítik. A közösségi média épp erre van kihegyezve: azt a véleményt, hírt kapod, amit a mesterséges intelligencia úgy ítél, hogy szeretni fogsz. A meggyőződésed egyre erősödik. A mérleghinta elbillen. És egyszer csak ott találod magad a „jó” oldalon. A gond csak az, hogy a másik oldalon lévő is ugyanazt képzeli, hogy ő a „jó” oldalon áll. Ez a hollywoodi narratíva. A szuperhősök világa, akik a „jó” oldalon állnak, és folyamatos véres harcban állnak a gonosszal.
És mindeközben mélyen belül tudjuk, hogy a másik oldalnak is valahol igaza van. A jin-jang egymást kiegészítő fekete és fehér részében mindig ott egy pont a másik oldalból. De ezt a hangot el kell nyomnunk magunkban. Ezt nem lehet megemészteni! Nem is mutathatjuk ki. Mert félünk, hogy ez még jobban eltávolítana minket egymástól. Ezért bezárjuk egy koporsó daganatba az életünk minden ellentmondását és elnyomott félelmünket.
És akkor mi az, ami a gyógyulás felé visz? Mit tud az édes-keserű határán lévő hártyából készített szer? Mindenekelőtt azt tudja, hogy képessé tesz arra, hogy felülemelkedhessünk a jó és rossz izolációs képzetén. Segít rálátni, hogy az életutak és a hozzá kapcsolódó döntések nagyon különbözőek lehetnek, és annak ellenére, hogy nagyon különbözőek, lehet, hogy mindegyik rendben van. Egyik embert igen is megmentette az oltás. A másik embert pedig megölte.
Másrészt megértheted azt is, hogy ha bezárod egy daganat-koporsóba a benned lévő negatív erőket, félelmeket, fájdalmakat, azok előbb-utóbb megmutatják magukat. Ezeket az erőket meg kell tanulni kezelni, mert végső soron a felemelkedésed szolgálják. Végső soron a békét és közös jól létünket szolgálják. De hogyan?
A Béke Te magad légy előadásunkat 2024. jan. 21-ig itt megnézheted.
Az élet gyógyító drámája
Létezik egy Neked kijelölt életút. Ez a te dharmád, a sorsod. Ha nem azt az utat járod, ami a sorsod, ami a te dharmád, akkor az életnek nincs katarzisa. Mi a katarzis? Az aláhullás és a felemelkedés, és közben a megtisztulás: megküzdeni egy nehézséggel, hogy a maga idejében és rendjében feloldódhasson majd az, ami fájdalmas volt, nyomasztó, zavaró, félelmetes. Meg kell küzdeni az kígyó valamelyik fejével.
Ha az életem tompa és langyos, ha nincs benne fejlődés, felemelkedés, akkor a végigélt élet lényegében haszontalan. Olyan, mint egy Csehov dráma – mondja Müller Péter: „Hősei mind vágyódnak valamire, terveznek, reménykednek, töprengenek – de mivel a katarzisig nem jutnak el: nem történik velük semmi. Csak hervadoznak, és isznak, és panaszkodnak, és tűnődnek, és elmúlnak.” Ilyen az elvesztegetett életidő. Pedig az életidő a legnagyobb ajándék, amit kaptunk.
A mozifilmekben bemutatott szuperhősök épp ezért olyan vonzók, mert egy rövid ideig, velük azonosulva, kiléphetünk a mindennapok tompa, csehovi egyhangúságából. Ám megoldást nem adnak, nem fedik fel a neked kirendelt életutat, nem segítenek az életed nehézségeire megoldást találni. És visszazökkentve a mindennapokba, talán még fájóbb az összkép.
Tehát mi a kulcs ahhoz, hogy megélhesd, az életednek minden tompasága, monotonitása, vagy épp nehézsége, fájdalma ellenére igen is van értelme? Hogyan tudod elérni, hogy egészségbe és örömbe oldódhasson az életed? A saját utadat járd!
Amikor Ardzsúna kilovagol a Kurushétra csatamezőre a harcra felsorakozott két sereg közé, és körbe néz, ott látja mindkét seregben barátait, tanítót, rokonait. És azt mondja a kocsihajtó Krisnának: na ezt én nem csinálom! Nem, én nem harcolok! És akkor Krisna megmutatja neki, hogy az ő életútja nem az, hogy elvonuljon egy barlangba és szent remete legyen. Hanem az, hogy vegye fel a kardját, még akkor is, ha fájdalmas. A saját életútját kell élnie, neki most a harcos útját kell járnia. És ha majd ezt az utat bejárta, ha ezzel a kígyóval megküzdött, akkor majd tovább léphet. Ha elvonulna egy barlangba, és a szent remeteséget hirdetne, egy álszent lenne csupán, és tele lenne az élete keserűséggel, majd előbb-utóbb fájdalmas betegséggel.
Alászálló és felemelkedő energiák: nágák és a kundalíni
Az ember a földi létsíkon él, amit Bhu-lókának is hívnak a jógik. Nem csak a fizikai testből állsz: te vagy az érzelmeid, gondolataid, benne vagy a szociális kapcsolataidban. Egy összetett energia rendszerrel rendelkezel. Nádik, azaz energia és információs pályák ezrein fűződsz önmagadhoz és a világhoz, melyben élsz. És ebben a fizikai testnél tágasabb energia rendszerben vannak csakráid: energiát és információt fogadó, adó és elosztó központok. Ezek a csakrák egyben hozzáfűznek más létsíkokhoz is.
A muladhára vagy gyökérközpont alatt van még 7 fontos csakránk, ezek a tálák. Legmélyebben fekvő csakránk a patála, mely a lábfejünkben helyezkedik el, pontosabban oda vetül. Az ehhez kapcsolódó létsík a nágák, a kígyók otthona. Ebből a világból vetül az életünkbe például a kegyetlenség és az agresszió. Hasonlóan, a többi hat alsóbb létsíkból, azaz tála-lókából vetül életünkbe például a féltékenység, az irigység, a félelem és önzés – vagyis sok negatív, lehúzó minőség, amit lépten-nyomon megtapasztalunk. Ezek azok a minőségek, azok a kígyók, amelyekkel meg kell küzdenünk.
A tálák létszintjén élő lényeknek egyetlen lehetősége van: a szegény gazdag lesz, a gazdag pedig elszegényedik. A gyengét kifosztják, megölik, aztán fordul a kocka, és az erősre is rátámadnak, megkínozzák és megölik. Nincs kiút a kígyók ékkövének és az aranynak, az elnyomó hatalom játszmáinak a bűvköréből, legalábbis önerőből nincs. A tála-lókák létszintjén nincs önzetlenség, adakozás, elvárások nélküli segítség. Mi azonban nem ezen a létszinten élünk!
A földi létsíkon, ahol élünk, lehetőséget kaptunk a felemelkedésre. A muladhára és gyökérközpontban ott van feltekeredve egy hatalmas lehetőség, egy hatalmas energia. Ez a kundalíni, mely szintén kígyó formájában van jelen. Amikor ez az erő elindul felfelé, megnő a stabilitásunk, felerősödik bennünk az életöröm, megjelenik az életünkben a kreativitás. Majd ahogy ez az energia tovább emelkedik, megjelenik bennünk az együttérzés, a megbocsátás és a feltétel nélküli szeretet. Ez az emberi élet potenciálja, amit együtt kibontakoztathatunk.
Fontos értened, hogy nem szükséges hinned abban, hogy léteznek a földi létsíkon kívüli más létsíkok, sem abban, hogy léteznek nádik vagy csakrák. Amikor pl. a tála-lókák befolyásáról írok, azt azért írom, hogy tudd, a jóga módszereket kínál arra, hogy az életedben megjelenő negatív hatásokat gyengíthesd. Azaz, ha gyakorlod a megfelelő eljárásokat, akkor megtapasztalhatod, hogy elkezd csökkenni az életedben pl. a félelem, az indulatosság, a csalás vagy az agresszió. Ha pedig olyan gyakorlatokat végzel, ami megerősíti a gyökérközpont és az a feletti energiaközpontok működését, azt tapasztalod majd, hogy megnő az életedben a biztonság, felerősödik a tetterőd, vagy végre megéled, hogy hallható vagy, vagy hogy szeretnek, hogy könnyedén adsz, vagy például felerősödik az életedben az életöröm. A jógához tehát nem szükséges hinni. Azonban, ha gyakorlod, sokrétű pozitív változást hoz majd az életedbe.
Vajon ezt a felemelkedő erőt miért szimbolizáljak ismét kígyóval? Azért, mert a gyakorlásban elsődleges fontosságú a fokozatosság és a kitartó, szelíd, erőszakmentes bánásmód önmagunkkal. Ha nem így teszel, és a változást túl gyorsan akarod elérni, a kígyó beléd mar. A jóga gyakorlásának alapja az ahimsza, azaz az erőszakmentesség.
Három kígyóval az öröklét kapujáig
A felemelkedő kígyó azonban nem is egy kígyó. Hermész botjára, a Caduceusra két kígyó csavarodik. A két kígyó a két fő energiapályát, az ida – azaz lényünk női, befogadó minőséget, és a pingalát, a férfias, kiáradó minőséget szimbolizálja. A Hold és a Nap. A bot maga a szusumna nádi, a fő energiapálya, melyben a spirituális energia, a kundalini kígyója felemelkedik a gerincünk mentén. Ehhez az emelkedéshez pedig az kell, hogy lényünk női és férfi oldala kiegyenlített legyen. Ennek a művészetét nevezik hatha jógának.
Természetesen ez a kiegyenlítettség nem hozható létre azzal, ha saját nemünket megváltoztatjuk. Az egyensúly azáltal születik, hogy férfiként megélem és elismerem a női, befogadó oldalam erejét, és nőként felismerem és megélem saját férfi, teremtő és kiáradó részem erejét. Egy párkapcsolat akkor működik jól, ha a két fél segíti egymást, hogy mindketten ezt a benső harmóniát megteremthessék önmagukban. Ha segítik egymást saját életútjuk kibontakoztatásában.
A három kígyó, az ida és a pingala, valamint a szusumna végül az ádzsna központba nyújtja fel a fejét. Az ádzsná csakra vagy 3. szemünk szerepe az, hogy az univerzális információs folyamból képesek legyünk kiszűrni azt az információt mely a személyes dharmánkhoz, az életutunkhoz szükséges. Ez a szűrő bennünk a Buddhi. Ez az intuíció székhelye. Ez a központ segít, hogy felismerjük mások elejtett szavaiban az útmutatást. Amikor ez kellően aktívvá válik, akár egy lehulló falevél, egy csöndes tó látványa, vagy akár a vonat ablakából figyelt elsuhanó házak képe is rádöbbentsen arra, merre kell, hogy haladj az úton.
Aha, tehát akkor az ádzsnát kell ébreszteni, hogy a saját életutamat járhassam?
Az a helyzet, hogy az energiaközpontokat csak együtt, összehangolt módon szabadna csak erősíteni. Mondok egy példát: ha valaki elkezd az ádzsná központra, azaz a 3. szemére „gyúrni”, akkor előbb-utóbb látni, hallani, érezni fogja mások gondolatait. És akkor megérzi majd azt is, hogy ez meg ez az ember bizony nagyon nem szeret engem. Ahhoz, hogy ennek ellenére vele tudjak maradni – ha ez a közös dharmánk része –, kellően erős anaháta, azaz szívközpont kell, és megfelelően erős múladhára, hogy mindeközben elég stabilnak is érezzem magam. Hogy a stabilitásom és biztonságom önmagamban nyugodjon, és ne a másik embertől függjön. Tehát, ha a 3. szemet nyitom a többi erősítése nélkül, sok fájdalmas helyzetet hozhatok az életembe. Csak akkor tudom az életeseményeket helyesen menedzselni, ha az energiarendszerem kiegyenlített. A kundalini kígyója csak ebben a benső kiegyensúlyozottságban tud fájdalom nélkül felemelkedni.
A három kígyó, az ida és a pingala, valamint a szusumna tehát az ádzsna központba nyújtja fel a fejét. Itt találkoznak ismét, ám tovább nem haladhatnak. Magasabbra nem érhetünk el a bennünk rejtőző kígyók erejével.
Azonban emberi lényként magasabbra is emelkedhetünk – akkor, amikor ez megadatik. Akkor adatik meg, amikor felkészültek vagyunk rá. A belső egyensúly megadja az oltalom erejét, és a rezzenéstelen stabilitást. Az éber, koncentrált figyelem és ellazult jelenlét meghozza a meditáló lélek számára a nagy átalakulást: a világ kitágul és a kicsi, magányos egyén rádöbben, hogy sokkal tágasabb, lényegében egy az Egésszel. Az ádzsná fölött megszűnik az idő. Megszűnik a feszültség az elmúlástól, mert aki ide elért, megtapasztalja: semmi lényeges nem múlik el benne soha.
Állítólag ez az a pont, ahol az ember teljesen szabadon dönthet az élete felől. És ez az a pont, ahol megszűnik annak képzete, hogy nekem van egy önálló sorsom és életem.
„Ebben a pillanatban Isten sorsa beteljesedett. A legvadabb gyűlölet és eltaszítás pillanatában megszületett a mindenkit átölelő szeretet.” (Müller Péter: Kígyó és kereszt)
Az alábbi novella főhőse hatalmat akar, és megkapja. És ezzel együtt a tökéletes elszigetelődést is.
„És mi lehet nagyobb cél ennél? Mert mire törekednek a keleti bölcsek? Kiüresedésről beszélnek, meg effélékről. De Istennek lenni! Az ám! Azt egyetlen vallás sem mondja, ígéri, hogy ha így meg így teszel, akkor végül Isten leszel. Nekem, lám, mégis sikerült.„
Erről eszembe jutnak Swámi Véda Bhárati (Himalájai jóga tradíció Mestere) szavai, aki Mantra és meditáció c. könyvében így ír erről az emberi tévedésről:
A téveszmék egyike, hogy a meditáció az elme veszélyes kiüresítése, szabadon hagyva azt mindenféle gonosz szellem számára. Éppen ellenkezőleg, a meditáció az elme lecsendesítése, s békét és nyugalmat hoz létre az elmében. A meditáció nem pusztán kiüresedés – a béke az béke, nem csupán a háború hiánya…
Az alábbi novellának a főhőse nem a meditáció útját választja. Hanem Ahrimán útját, aki jelen világunkban egyre nagyobb teret nyer. Az Antropozófia szerint Ahrimán egy olyan szellemi lény, aki félelmet kelt, elszigetelődést hoz létre, és látszat hatalmat ad. Pont azt adja, amit az alábbi novella hőse is megtapasztal.
Jógikus nézőpontból ez a Tála-csakrák világa. A Tála csakrák a fizikai testben a lábakba vetülnek, azaz a muladhára vagy gyökérközpont alatt helyezknek el és 7 van belőlük; hatásuk erősen befolyásolja az embert, megbéklyózza a fejlődést. Ezek oldásával fogunk többek közt foglalkozni A Fény 3 kapuja c. meditációs kurzuson.
Szóval szerencsére van kiút. Azonban az utat mindenkinek saját magának kell végigjárnia. Ez egyedül ma már „sajnos” egyre nehezebb feladat.
A Vágyválasztás c. novellámat alább olvashatod el, vagy akár meg is hallgathatod (22 perc).
Vágyválasztás!
A tél nehézkesen indult be, ahogyan a legtöbb dolog is nehézkesen kezdődött ebben az évben. A vágyaim olyanok voltak, mint a meleg aszfaltra hulló hópelyhek. Az ég haragos, piszkos kékje egyfolytában fenyegetett valami megnevezhetetlen égi csapással, pedig nem vagyok babonás. A tudatomban tülekedő napok zihálták elő a holnapot: haragosat, indulatoktól széjjelrobbanót, teli remegő versengéssel, versengve a világommal, versenyre kelve magammal.
Nehezen tudnám megmondani, hogy egyszerre mi kezdett el annyira idegesíteni, hiszen minden olyan volt, amilyenre vágytam. Az elmúlt vágyválasztás óta semmi sem változott, persze nem is változhatott. A vágyválasztás pont ezért nagyszerű: kiszámítható tőle a jövő, és mégis megmarad az ember szabad akarata. Ó, azok a tökéletlen vágyaim!
Na, de legyen elég ebből a csapongásból! Analizáljuk a helyzetemet tisztességesen, eltompítva az emóciókat, kikristályosítva a szellemet. Mert csakis ez vezet a dolgok tisztánlátásához. Aztán majd külön foglalkozunk az érzelmekkel, lelkesülünk, vágyakozunk, aztán pedig megpróbáljuk majd összeszedetten leírni a vágyainkat. Csak semmi amorf álmok. Csakis formáltak. Tudattal ledesztilláltak. Amiket aztán elővezethet az ember a közelgő vágyválasztáson.
A vágyválasztáson végiggondolhatjuk őket szép sorjában, mintha kívánságokat morzsolnánk egy aranyhalnak, és… a valóságunk megváltozik. A vágyaink szerint. A valóságunk az lesz, amit mi választottunk. Egészen a következő vágyválasztásig. De addig viszont állandóság lesz. Két vágyválasztás közt éppen ezért szabadjára engedhetjük érzelmeinket, lubickolhatunk a mi általunk előírt valóság megszilárdult képzelmeiben. Kitombolhatjuk magunkat. Szerethetjük magunkat. És utálhatjuk magunkat, szenvedhetünk, amiért olyan a világunk, amilyen. Az impotenciánk miatt, hogy csak ez telt tőlünk. De persze új vágyaink is születhetnek. A világunkon azonban ezekkel a következő vágyválasztásig, mint mondottam, nem változtathatunk. Még csak az kéne! Így is elég kusza a világ!
Hát ezért kell így, a vágyválasztás közeledtével elnyomni a csapongást és desztillálni a vágyakat. Hogy a következő év jó legyen. Hogy legalább a sanszunk meglegyen rá. Mert ez az év szőrnyű volt, ez már egészen bizonyos.
Csak úgy rotyognak bennem az indulatok és még csak ki sem adhatom őket. Az én vágyott pozíciómban! Csak úgy remegek belül. Mennyi, mennyi igazságtalanság történik velem. Mennyi kiszúrás, mennyi kitúrás, mennyi szemétség. Szörnyű ez a világ… hát… Eszerint szőrnyű évre vágytam.
Talán a legnagyobb baj az, hogy elszigetelődtem. Fontos ember vagyok, mert arra vágytam, hogy fontos ember legyek. De arra elfelejtettem vágyni — hiszen honnan is tudtam volna, milyen fontos embernek lenni —, hogy állandó kapcsolatban maradhassak az emberekkel. Elhappolnak az orrom elől egy csomó jó üzletet, amiért én dolgoztam meg: hiszen vágytam rá, hogy sikeres üzletember lehessek. És tessék. Sikeres vagyok. Csak épp százszor sikeresebb is lehetnék! Ha egész nap a várost járom, lemaradok egy csomó fontos találkozóról, ha pedig benn csücsülök az irodában, elveszítem ügyfeleimnek színe-javát. Más persze okosabban vágyott fontos embernek lenni. Ezek mindig mindenről tudnak, ezek jól értesültek, ezek nem késnek el sehonnan, ezek olyanok, mintha egyszerre többhelyen is lehetnének. Persze, mért is ne, ha egyszer vágytak rá?
Már nekem is megfordult a fejemben, hogy arra fogok vágyni, hogy egyszerre én is több helyen lehessek. De sajnos nem bírom beleélni magam, mert mindig, már amikor hozzákezdek, iszonyú zsibongást és zavart érzek, őrjítő zavart, mint amikor egy árúház műszaki osztályán minden téve mást-mást kiált felém, és körbevillogják retinám a színek, hogy belesajdul a szemem, a fejem.
A vágyakkal ez a legnehezebb: a desztilláció, a letisztításuk. És nem tudom… a vágyaim idén, mint a meleg aszfaltra hulló hópelyhek. Semmi konkrét, semmi maradandó. Az ég sötét felettem, fenyeget minden, és már-már úgy tűnik, hogy a világ bizonytalan körülöttem, pedig nem lehet az; elcsüggeszt ez a vágytalanság. Mi a baj?
Valami olyanra kellene vágyni, ami boldoggá tesz. De mi tesz boldoggá? Fényes üzletember akartam lenni, jó. De úgy tűnik, hogy ehhez silány volt a fantáziám. Kitartás kellene… Igen! Ez jó dolog. Na meg fantázia. De hogyan vágyhat fantáziára valaki, akinek láthatóan nincs fantáziája? Talán valami koncepcionálisan új, egy vadonatúj jövőkép… S ugyan milyen? És ha finomítanám a vágyaimat a jelen helyzettel kapcsolatban? Igen. Ez is jó lehet. De hogyan, hogyan…? Ezzel az elérhetőséggel kéne talán valamit kezdeni, de olyan üres vagyok belül… Vajon miért vágytam arra, hogy ilyen üres legyek belül? Mégiscsak a személyiség széjjelhasadást kellene választanom, ahogy sokan teszik?
Viszont… az esetleg jó lenne, ha… igen, ha magamra drótozhatnám valahogy a telefonom, a drága telefonom, mert akkor bárhol felcsengethetnének, akár utcán, akár a villamoson. Nem lennék ilyen impotens. Elérnének mindenhol, megnyugtathatnám az ügyfeleket, hogy csak pár perc, és már ott is vagyok, vagy értesíthetnének, hogy jöjjek gyorsan vissza az irodába, mert nagy dolgok vannak készülőben. Igen, ez már tetszik… Akkor hát…
Vágyválasztás!
— Kiderül az ég, kiderül az ég, kiderül az ég… — szuggeráltam magam elé csukott szemmel. Egész lassan kinyitottam a szememet és az égre sandítottam a busz üvegén keresztül. Semmi. Az ég ugyan olyan jellegtelenül szürke, mosolyhervasztó volt, mint pár másodperccel ezelőtt. Kiengedtem a benntartott levegőt. Jól van. A világ helyesen működik.
Elővettem a zakóm zsebéből a mobilomat, kikerestem a menüből a titkárnőm számát, majd a fülemhez emeltem az apró telefont.
— Zsuzsanna, bent van már a Gülüszemű? Igen? Mit sikerült megtudnia? Igen? Azt lesheti. Jól van. Mit is mondott? Interkontinentál? Nem probléma, ott leszek. Ez ügyes volt. — Megszakítottam a vonalat.
Óvatosan körülnéztem. A buszon láthatóan többen is engem néztek, de amint rájuk pillantottam, azonnal elkapták a tekintetüket. Ostoba népség! Ahelyett, hogy a saját dolgukkal törődnének… A busz zökkent egyet, és ettől a tekintetem a kezemben tartott telefon sárga LCD kijelzőjére esett.
Pár másodpercig a mobilom képernyőjét néztem, és kimérten pörgettem a menüt. Felhívjam Jánost, vagy elég lesz egy SMS? Jó lesz az SMS — véltem, és máris pötyögni kezdtem az üzenetet. Jaj, csak ez a hülye busz ne rázkódna ennyire…
CSA! DUGD BE A FEJED AZ INTERBE 1/2 O MULVA
Elküldtem. Már épp zsebre akartam tenni a mobilt, amikor eszembe jutott, hogy meg kéne már beszélni egy találkozót egy régi haverral — aki bankár lett, mert nekem ilyen régi haverjaim is vannak. Csak a számát nem sikerült eddig kiderítenem. A busz még úgyis zötykölődik velem vagy tíz percet — az a rohadt csúcsforgalom, hogy az emberek nem képesek még így déltájt sem a fenekükön otthon megülni vagy dolgozni benn a munkahelyükön, ha már munkaidő van, a szentségit neki! — úgyhogy akár fel is hívhatnám Marit, hogy derítse ki nekem, neki az ilyesmi csak pár percig szokott tartani, és amúgy is sokkal tartozik nekem.
— Szia. Nem. Csak egy kérés. Derítsd már ki, hogy mi a száma egy bizonyos D. Zoltánnak! Osztálytárs. Fontos lehet, persze. Nézd, most még a következő egy órát sem látom, nemhogy az estét. Tudod mit, hívj, ha megvagy a számmal, és ezt majd megbeszéljük!
Megszakítottam a vonalat. De hülye egy liba ez! Most majd találhatok ki megint valamit, hogy leszereljem. Azt hiszi, hogy nem tudom, hogy sutyiban a Gülüszemű macája. Nekem sem véletlenül teszi a szépet — gondoltam mérgesen, és a mobilomat óvatosan a belső zsebembe csúsztattam.
A mellettem álló nő úgy nézett, mintha kísértetet látna, majd amikor észrevette szúrós tekintetemet, rögtön el is kapta a fejét. Utálom, hogy az embernek semmi intimitása nem lehet manapság, mert képtelenek mellette úgy utazni a többiek, hogy csak a saját dolgukkal törődjenek.
— Elnézést, ugye nem maga volt ott este, a Kártyásnál? Aki olyan szépen kariokizott? — kérdezte az előbbi nő zavartan, felém fordulva.
— És ha én? — néztem rá tűrhető megvetéssel. Lehet, hogy ez is a Gülüszemű kémje?
— Már akkor is meg akartam szólítani, de nem voltam biztos benne.
— Igen? — vontam fel a szemöldökömet.
— Nem ismer meg? Hát nem emlékszik? Én voltam az a lány, Kenesén. Persze jó régen volt. De bennem úgy élnek… — elharapta a szót. A szemei zavarosak lettek. — De talán én tévedek, csak tavaly annyira vágytam már rá, hogy viszontlássalak, viszontlássam magát, … be fog következni, csak nem tudtam mikor. Annyira emlékeztet rá, a tekintete.
Egy darabig mereven bambultam a nőre. Honnan tudhat a Gülüszemű a kenesei évekről? Na mindegy, járjunk ennek a dolognak a végére, gondoltam. Amíg nem sejti, hogy tudom, addig biztonságban vagyok. Kéne küldeni még egy SMS-t a Janinak, hogy nézzen utána…
— Maga biztos most hülyének néz.
— Ugyan! Nekem is rémlik valami, de nem ugrik be az arca. Bocs, ha ezzel most megbántottam. Tudja — néztem körül egy kissé idegesen — az életem, hogy is mondjam, nagyon sűrű. Csoda hát, ha ki-ki esik néhány dolog a fejemből? — és kaccantottam.
— Ó, nem, dehogy!
— És? Hogy is volt azzal a Kenesével? Talán ha mondana valamit? — és még egyet kaccantottam.
— Persze, persze — helyeselt a lány. — Öt éve volt. A barátaival volt ott, a parti Hotelben, minden este billiárd…
Csöngött a mobilom.
— Bocs — vetettem oda a lánynak. A lány zavartan felkacagott, és elfordította a tekintetét.
— Igen? Na? Mondjad! Az nem az. Ez a srác bankár lett. Keresd tovább! — mondtam, és hirtelen úgy éreztem magam, mint a rossz gyufa feje a skatulya oldalán: sercegtem, sercegtem, csak sercegtem, de semmi eredmény. Miért, miért? Reméltem, hogy tüzet fogok, és akkor kiégethetem a világból az ilyen hülyéket, mint ez a Mari is. Még pár másodpercig bámultam a képernyőt, hogy kicsit lehiggadjak; egy két másodpercre eltűnődtem azon, hogy talán más csörgést kellene választani, talán bent letölthetnék pár újat a netről, aztán végignéztem a menüt, kit hívhatnék még fel. A szemembe akadt Jani száma, és erről eszembe jutott, hogy egy új SMS-t akartam neki küldeni, mert itt ez a lány… A lány! Idegesen pillantottam fel, csukott szememet hirtelen felpattintva: talán eltűnt.
Nem tűnt el. A valóság jól működik.
Ott volt mellettem továbbra is. Aztán eszembe jutott, hogy átadom neki a helyemet. Az mégiscsak sokkal jobb, ha én nézhetek rá felülről, és nem így, fordítva. Nehézkesen felpattantam. A lányból a köszönet áporodott gondolatai akartak rám telepedni, mint valami szakadozott pókháló. A lány helyet foglalt. Most az én fejem volt magasabban.
— A kenesei Hotel, tudja, én is ott voltam a barátnőimmel.
— Igen? És?
— Jaj, most már biztos vagyok benne, hogy maga, hogy Te voltál! A szeme…
De utálom ezt a személyeskedést!
— Kontaktlencsét hordok — mondtam le a lánynak gúnyosan, majd épp azon voltam, hogy találok még valami bántót… amikor, istennek hála, megberrent a telefonom.
— He! Ó, kedvesem. Nem. Igen? A fenébe is. Nem voltam elég gyors. Tudom igen. A Gül… — akartam mondani, de eszembe jutott a lány alattam, majd elnyomtam magamban egy sűrű káromkodást —, Az tehet egy szívességet, kedvesem. A lényeg, hogy ne tudja meg, hogy tudjuk. Mondjon be neki valami marhaságot, csak higgye azt, hogy ez az igazság. Mit tudom én! Janit már értesítettem. Meg fogjuk csinálni, ne aggódjon!
Megszakítottam a vonalat.
— Valami rossz hír? — érdeklődött felém a lány.
— Ne haragudjon, de mi köze hozzá?
— Ó, semmi — és elfordult, és a busz ablakán keresztül a sötét, zavaros eget kémlelte. Sokáig nem szólt egy szót sem. Ennek igazán örültem.
És eszembe jutott egy vágyam, amely már rég tisztulófélben volt bennem: milyen fantasztikus is lenne, ha egyszerre több emberrel is tudnék beszélni, ha nem volnék ilyen impotens ezzel a mobillal, hogy állandóan azon kell gondolkoznom, hogy kivel is kellene a következő másodpercben kapcsolatot létesítenem. Hanem minden fontos emberrel valahogy egyszerre beszélgethetnék, sőt, az arcát is láthatnám közben, elég volna becsuknom a szemem. Kizárhatnám a nem kívánt zavaró alakokat, mint ez a lány itt, a nem kívánt jelent, mint ez a busz tömve kagylózó utasokkal.
Megsértődött? Úgy kell neki. Elvégre ő tört be az én magánszférámba azzal, hogy csak úgy odafordult hozzám. Személyesen! Mintha a középkorban volnánk. A felhőkre tekintettem, és sűrű keserűség vett rajtam erőt.
— Nem lett volna szabad magához szólnom. De értse meg, ez volt a vágyam!
— Értem. A vágya. Mi volt a vágya? — mintha érdekelne. Ugyan kit érdekel más vágya? Elég az embernek a sajátjaival megbirkóznia.
— Lehet, hogy nem maga az. Vagy ha maga, akkor sokat változott…
— Lehet. Nekem más vágyaim vannak, feltehetőleg — és felkaccantam. Ez a kaccantás hasonlít egy kicsit az első mobilom egyik csörgéséhez. Bevallom, annak mintájára alakítottam ki.
Csörgött a telefonom.
— Na, mondd! Jól van. Mondd a számát! Biztos, hogy ez D. Zolié? Jó. Mindjárt, várj egy percet, csak beírom… — most kell valami ürügyet találni, a francba is … — nem Mari, az nem lesz jó. Egy csomó vendég lesz ott, a feleségem pedig nem hülye. Nézd, ezt még nem tudom. Majd hívlak. Talán holnapután.
Megszakítottam a vonalat.
— Hát megnősült?
— Mi?
— Megnősült. Akkor… akkor…
— Igen. Hol is tartott? Valami Hotelt emlegetett, vagy nem?
A lány egy pillanatra összegömbölyödött az ülésen, majd mint egy szétrobbanó, felhúzott rugó, kigöngyölődött, majd’ elsodorva elvágtatott mellettem és leugrott a buszról a következő megállónál. És közben halkan azt suttogta maga elé, hogy ő nem erre vágyott, és hogy ő milyen szerencsétlen.
Soha nem láttam viszont.
Soha nem vágytam rá, hogy viszontlássam.
Ahogy telt az idő, új és új vágyak desztillálódtak le bennem: és mindegyik közt azt az új telefont szerettem volna leginkább, amely képes kikapcsolni engem ebből a világból, ahol szürkésfekete, mosolyhervasztó az égbolt, és ahol ilyen pofátlanok és nyomorúságosan primitívek az emberek, hogy tökéletesen képtelenek megérteni, mit is jelent az a szó, hogy intimitás. Az ilyen mobil segítségével csak azok lennének jelen az életemben, akik valóban fontosak nekem.
Vágyválasztás!
Arcok vettek körül. Megtöltötték a horizontomat, és halkan duruzsoltak. Amelyikre ráirányítottam a tekintetemet, az megnövekedett és felhangosodott. Beszéltem vele, majd váltottam, s az előbbi alak visszazsugorodott a háttérbe. Új arc pödrődött elő a távolból, új hang töltötte be a teret. Mindenki itt volt a horizontomon, aki valamit is számított nekem.
Ez a multimobil végtelen elégedettséggel töltött el, mert végtelenül hatásossá tett. Többé nem kell találkozók után rohangálnom, többé nem maradok le semmiről, s végül, de nem utolsósorban biztonságban vagyok. Tökéletesen biztonságban vagyok a mindenre elszánt külvilággal szemben, akik régebben minduntalan inzultáltak. Nem feltétlenül fizikailag, bár erre is volt eset. Legtöbbször szavakkal bántottak: ott teremtek előttem a semmiből az utcán vagy amikor beléptem az irodába, vagy amikor “szórakozni” mentem, hogy üzletfeleimmel leöntsek a torkomon néhány korsó sört, és beszéltek hozzám mindenféléről, és mindig kellemetlenül éreztem magamat közöttük, persze nem a beszéd miatt, hisz ilyesmi, amikor felhívtak a régi, jó ősmobilomon, sosem zavart; a mobilon keresztül minden kontaktust tökéletesen kezelni tudtam. És még csak nem is az zavart ezekben a szituációkban, hogy az ilyen fizikai kontaktusok esetén láttam az arcukat, éreztem a parfümük illatát. Hanem az, hogy nem voltak betervezve. Csak előtűntek a semmiből, és eltűntek a semmibe. A kiszámíthatatlanságot pedig gyűlölöm.
Én sikeres ember vagyok. Olyan az életem, amilyennek tervezem. És nem tűröm, hogy minden lény, pusztán azon a nevetséges jogalapon, hogy ő is létezik, behatoljon a magánszférámba, és állandóan azon kísérletezzen, hogy a terveimet összekuszálja. Arról nem is beszélve, hogy az ilyen zavaró és sértő kontaktusok mindig az időmet rabolták el, a drága időmet. Az időm véges! Én pedig nem vagyok hajlandó mindenfelé elpazarolni, szórni mindenki fejére ezt a gazdagságot.
De mióta itt ez a fantasztikus multimobil, legújabb vágyam materializációja, csak az van a horizontomban, aki fontos, mert elősegíti a karrierem, vagy mert szórakoztat, kikapcsol. Ráadásul ki sem kell mennem a lakásomból. Olyan a világ és azok népesítik be, akik előrevihetnek. És én is csak olyan embereknek a horizontján tűnök fel az ő multimobiljuk jóvoltából, akiknek fontos vagyok valamilyen szempontból. Minden véletlen kockázata minimális.
A világ így nem Isten tervei szerint épül, hanem a saját terveim szerint. Másfelől nézve: Isten vagyok!
Becsukom a szemem. Az alakok eltűnnek a multimobil által vetített horizontról. A zajok elhalnak.
Hah. Isten vagyok! És mi lehet nagyobb cél ennél? Mert mire törekednek a keleti bölcsek? Kiüresedésről beszélnek, meg effélékről. De Istennek lenni! Az ám! Azt egyetlen vallás sem mondja, ígéri, hogy ha így meg így teszel, akkor végül Isten leszel. Nekem, lám, mégis sikerült. Sikeres vagyok. Sikeres üzletember. És Fontos ember. A vágyaimat pedig addig finomítottam, csiszolgattam, amíg a múltkori vágyválasztáson sikerült Istenné változtatnom magam. Elégedett vagyok magammal.
A multimobil állandó duruzsolását és villódzó, horizontomat benépesítő alakjait pedig egyszerűen kikapcsolhatom, ha becsukom a szemem. Ekkor alkalmam van tűnődni a jelenemen és jövőmön. A jelenem tökéletes, ez kétségtelen. És a jövő… Nos, ez az egyetlen, ami nyugtalanít egy picit.
Ugyanis… be kell vallanom, nincsenek vágyaim. És ez rettenetes. De hát hová is lehetne innen fejlődni, kérdem én? Pedig a vágyválasztásig muszáj néhány kikristályosított vágyat megszülnöm. De mit? Ugyan mit? Ha erre gondolok, hirtelen olyan üres leszek belül. Jaj, csak ez az üresség ne lenne! Mért ez a zsibbasztó üresség?
Még tökéletesebb Isten legyek? Az Istenek Istene? Főisten? Mitől? Hogyan? Nos, a Főisten az alapokat is megváltoztathatja. Hogyan? Hogyan változtathatnám meg az alapokat? Mi az igazi alapja a létemnek?
Megvan! A Vágyválasztás! A létem igazi, vitathatatlan alapja a vágyválasztás rendszere, hogy időről időre összegyűjtött és ledesztillált vágyaimmal formálhatom a valóságomat. És mi lenne, ha ezen változtatnék… ha hozzá mernék nyúlni magához a Vágyválasztáshoz? Az lenne csak az Istenhez méltó tett! Az tenne engem az Istenek Istenévé! De hogyan? Csak ez a szőrnyű üresség ne szállna meg állandóan a kérdéseim után!
Ez az! A vágyválasztást fogom folytonossá tenni. Nem csak egyszer lesz egy évben. Hanem az év minden pillanata vágyválasztás lesz. Minden pillanat vágyai valósággá fognak szilárdulni. Micsoda nagyszerű lehetőség!
Igen! Ha azt akarom majd, hogy pusztuljanak el az ellenfeleim, nem lesz többé ellenfelem. Ha azt kívánom majd, hogy sikerüljön megkötnöm egy fontos üzletet, az üzlet már meg is köttetett. Valóban mindenható leszek…
Mindig is az idegesített, hogy készülnöm kellett ezekre a vágyválasztásokra, hogy desztillálnom kellett az álmaimat. És közben soha nem éreztem az álmaimat elég méltónak magamhoz. A vágyaim olvadékonyak voltak, mint a meleg aszfaltra hulló hópelyhek. S csak én tudom, hogy mily’ nagyszerűek voltak, egytől egyig. De ha minden pillanata életemnek egy vágyválasztás is lesz egyben… Oh! Szinte beleszédülök a lehetőségbe! Én leszek a világ egyetlen valódi Fontos Embere! A tökéletesen sikeres ember, az emberisten, istenember, az Isten és Főisten egymagam.
Azt akarom tehát, hogy a vágyválasztás immáron folytonos legyen!
Vágyválasztás!
Most sötétség vesz körül. Belül ürességet érzek. És most lassan, egészen lassan kinyitom a szemem…
„Nagy aranyszínű villanásban látja az egészet: a fákat és az embereket, amint összecsapnak a földért, a vízért és a légkörért… Négymilliárd évnyi élet legbámulatosabb eredménye segítségre szorul. Nem, nem ők – mi. Segítségre mindentől és mindenkitől.” (Richard Powers: Égig érő történet. Barabás András fordítása)
Dr. Köves Alexandra, ökológiai közgazdász, a Corvinus Egyetem Döntéselméleti tanszékének docense meghívott, hogy legyek a beszélgető társa a Zöld Egyenlőség podcast-jában.
Alexandra a nemnövekedés elvének hazai szószólója, és nemrég arról számolt be, hogy az Európai Parlamentben ma már felállva ünneplik azt, aki a nemnövekedésről beszél, mint a legfontosabb út ahhoz, hogy elkerülhessük a küszöbön álló klímakatasztrófát.
Mi is ez a nemnövekedés elve?
„Nemnövekedés (angolul: degrowth) egy politikai, gazdasági és társadalmi mozgalom, melynek alapját környezetvédelmi, fogyasztásellenes és anti-kapitalista eszmék alkotják. A nemnövekedést valló gondolkozók és aktivisták kiállnak a termelés és a túlfogyasztás – melyben hosszú távú környezetvédelmi aggályok és a társadalmi egyenlőtlenségek gyökereznek – visszafogása mellett.” – írja a Wikipédia
„A gazdasági növekedés nem lehetséges a környezet pusztítása nélkül. Semmilyen tudományos bizonyíték nem utal arra, hogy e kettő szétválasztható lenne a szükséges mértékben globális szinten. A magas jövedelmű országok a gazdasági növekedést hajszolják, ami azért probléma, mert ez a növekedés jelentős mértékben, – sőt, időnként teljesen – semmissé teszi azokat az eredményeket, amiket a környezetvédelem területén tett erőfeszítéseknek köszönhetünk. A jelenlegi klímakáosz, és az élőlények közötti egyensúlyt biztosító érzékeny háló szétszaggatása alapvető fenyegetést jelent a békére, a víz-és élelemellátásra, valamint a demokráciára. Nem csupán a túlélésünkhöz, de társadalmunk virágzáshoz is szükséges egy, a növekedés dogmáját meghaladó gazdasági modell előmozdítása… Ahhoz, hogy a lehető legkisebb lábnyommal elérhessük a lehető legmagasabb életminőséget, meg kell változtatnunk a gazdasági játékszabályokat és annak céljait.” – olvashatjuk a https://nemnovekedes.net/ oldalon.
Mit tanulhat a közgazdaságtan a fizikától?
Na de miért kért meg engem Alexandra, hogy beszélgessek vele a kvantumfizikáról? Mit tud a fizikai, és miben segíthet, hogy teremthessünk együtt egy élhető jövőt, egy olyan világot, ahol jó élni, ahol nem kihasználjuk, hanem együttműködve segíthetjük egymást, tiszteletben tartva élő környezetünket? A fizika végül is nem az élettelen világ megismeréséről szól?
A Mit tanulhat a közgazdaságtan a fizikától? c. podcastot ide kattintva hallgathatjátok meg, de akár elérhetitek Spotify-on keresztül is. Szerintem nagyon izgalmas kérdésekről beszélgettünk, érdemes meghallgatni (49 perc).
Ha össze akarnám foglalni pár mondatban, talán ezt emelném ki belőle: a nézőpont, ahogy a világot szemléljük, meghatározza azt, hogy mi fog történni a világban. Mindeközben megmarad az egyén döntési szabadsága, autonómiája. Továbbá a folyamatok sosem lineárisak: hirtelen változások jellemzik. Azt hiszem, a beszélgetésünk nagyon reménytelire sikerült.
Ha egy konkrét példán keresztül is meg akarod mindezt érteni, szívből ajánlom ezt a zseniális, 45 perces magyar filmet:
A film arról szól, hogy a termőföldjeink a környezet és emberpusztító mezőgazdásági eljárásaink miatt fokozatosan kimerülnek, még pár évtized, és semmi terményt nem adnak majd. Ugyanakkor van egy bizonyítottan működő, az életet támogató alternatíva. Ott van tehát az értelmes, új nézőpont, és tapasztalatból tudjuk, hogy az minden szempontból előnyös és fenntartható.
Miért nem vált át a teljes mezőgazdaság erre? Látszólag érthetetlen, de aztán leesik: az új megoldás, amit a film bemutat, nem növeli a GDP-t. Emiatt, azaz a műtrágya és növényvédőszer gyártók gazdasági ellenérdekeltsége miatt valójában megjósolhatatlan, hogy át tud-e erre állni időben a gazdaság. Mit lehet akkor itt tenni? Hát épp azt, amit Alexandra is tesz a Zöld Egyenlőség podcastjában: újabb és újabb impulzust adni, koptatni azt a halálos beidegződést, hogy a GDP növelése, pl. a szántás, a műtrágya, a mérgek az, ami jó nekünk. És akkor egyszer csak nemlineáris módon átbillen majd a rendszer, egyszer csak megtörténik, és onnantól még a középiskolákban is tanítják majd, hogy lám-lám, így kell ezt csinálni.
Na de mi köze van mindennek a spiritualitáshoz?
Elgondolkoztál-e azon, miért van az, hogy többé kevésbé ugyanazt a valóságot tapasztaljuk? Állunk ketten a villamos megállóban, és begördül a sárga, zajos villamos. Mindketten ugyanazt a villamost látjuk és halljuk. Hogy lehet ez?
Több lehetőség van: lehet egyrészt, hogy van egy objektív valóság, és mi, autonóm lények, ezt az objektív világot tapasztaljuk az érzékszerveinken keresztül. Persze, nem teljesen ugyanazt, mert ha épp máshová figyelsz, vagy épp alszol, nem tapasztalod az állomásra begördülő, sárga, zajos villamost.
Innen indult ki a fizika is, és a 20. században arra jutott, hogy a valóság teljesen másképp működik. A kvantumfizikusok arra jutottak, hogy nincs olyan, hogy objektíven megfigyelhető valóság. A megfigyelő megváltoztatja a valóságot.
Ami azonban még ennél is megdöbbentőbb: úgy tűnik, egyetlen megfigyelő van. Te, aki kinézel a fejedből és tapasztalod a világot, és én, aki épp ugyanezt teszem, nem különálló lények vagyunk. A kvantumfizika egész rendszere csak akkor marad konzisztens ugyanis, ha elfogadjuk: egyetlen megfigyelő van csupán. Te és én lényegünkben egyek vagyunk.
Mutatok egy alternatív nézőpontot is, amelyben több megfigyelő van, azonban közös az elme mezőnk. A dolog úgy is felfogható, hogy a te elméd és az én elmém nem független: olyan, mintha közösen egy barlang falát írnánk. Te itt írod, és olvasod, én egy kicsit arrébb. Te ennek vagy a szakértője, én valami másnak. Mindkettőnk kezében ott van egy elemlámpa, tudatosságunk elemlámpája, amivel bevilágítjuk a barlangnak egy kis falszakaszát. Amit megvilágítunk, azt tekintjük valóságnak. És időnként, ha nem ugyanazt látjuk, nagyon összeveszünk. De akár egyet is érthetünk abban, mi az, ami jó nekünk, ugye?
Miért olyan reményteli mindez?
Mert arra jutunk, hogy nem vagy kicsi és jelentéktelen. Ha beírsz valamit a közös elmemezőbe, az ott van, és azáltal, hogy más is észreveszi – vagy ugyanaz a lélek tapasztalja – az változat a közös jövőnkön. Szóval, számít, hogy mit teszel, mit mondasz, minek adsz figyelmet.
Ahogy Paramahamsza Jogananda is mondta: „Amire a figyelmed fordítod, az fog naggyá nőni az életedben.”
A kérdés csupán az, te mit szeretnél látni az életedben és magad körül? Az ember egyik legcsodálatosabb lehetősége, hogy meg tudja fogalmazni a teremtő szándékát, avagy szankalpáját, és valóban működik. Ide kattintva találsz segítséget a szankalpa megalkotásához, pozitív jövő teremtő lehetőségeid kibontakoztatásához.
Ne csupán értsd meg, hanem érezd is át!
A megértés egy csodálatos lehetőség, az embernek adatott rendkívüli eszköz. Azonban önmagában sok-sok vitára ad okot. A jógik mindig azt hangsúlyozták, hogy csak az a tudás, ami tapasztalati tudás (vidya), és amit az életedben alkalmazni is tudsz.
Egy erdőtől nem csak azt lehet megtanulni, hogyan kell a földjeinket helyesen művelni, ahogy a fenti filmből kiderült. Amikor megfelelő módon lépsz be egy erdőbe, megélheted, hogy ez a világ legtágasabb lénye. Nem különálló, magányos fák halmaza az erdő, hanem egymással a leveleken és a gyökereken át kapcsolatban lévő, egyetlen hatalmas, csodálatos élőlény. Élőlény, akitől te sem különülsz el, nem csak amiatt, mert életed a fák lététől alapvetően függ. Megélheted, hogy a fák befogadnak, hogy átölelnek, és így Te magad is kitágulhatsz, és átölelhetsz mindent, ami él.
Ez a felemelő tapasztalás az, ami szerintem nagyon lényeges ahhoz, hogy egy olyan jövő formálódhasson ki, ahol jó élni, ahol ez a Föld nevű bárka továbbra is az otthonunk maradhat. Ennek az élménye valami ősi, és egyben nagyon-nagyon új.
„A jövő legnagyobb emberi felfedezése az emberi intimitás felfedezése lesz mindazokkal a más létmódokkal, amelyek velünk élnek ezen a bolygón.” (Thomas Berry: The Great Work: Our Way into Future. Bükki Tamás Aila fordítása.)
Minden egyensúlyi állapotot meghaladó környezetszennyezés, illetve környezetpusztítás az emberi lélek problémáiból ered… az emberi boldogság fokozása nélkül nem képzelhető el a Természettel való egyensúly. (Dr. Dittrich Ernő: A jövő neve élet)
A minap megnéztem Leonardo DiCaprio az Özönvíz előtt című filmjét, melyet, mint az ENSZ klímaválságért felelős béke nagykövete, két éven át forgatott. Megrázó erejű, tényfeltáró film. DiCaprio végigjárta az olvadó gleccsereket, a pálmaolajért felégetett esőerdőket, a kátrányhomokért letarolt kanadai erdőségeket; felkeresett politikusokat Miamiban, ahol már most küzdenek az óceán áradásával, elment Kínába, ahol Peking környékén már nem lehet levegőt venni a szmogtól, és elment Indiába is, ahol látta, hogy a veteményre 5 óra alatt lezúdult fél évnyi eső hogyan semmisíti meg az ott élők életkilátását egyetlen nap alatt.
Miután beszélt többek közt a Pápával és az USA akkori elnökével is, így szól az emberekhez:
Közös otthonunkat komoly csapás érte. Remélhetőleg mindenki rájön majd, hogy mindig van kiút. Hogy mindig változtathatunk. Annak jeleit látjuk, hogy hamarosan fordulóponthoz érünk… Önök a Föld utolsó nagy reménye. Kérjük Önöket, hogy védjék meg a Bolygónkat. Különben mi, és a többi élőlény is odaveszünk.
Ezt a filmet kb. 8 éve forgatta. Azóta folyamatosan és rohamosan romlik a helyzet. Az ökológusok szerint az emberi faj a kihalás küszöbére érkezett. Kb. még 17 évünk maradt, hogy mérsékelhessük a katasztrófát. Várhatóan még 30 év, és összeomlik a mezőgazdaság… A fiam most 16, a lányom 13. Nekik már ezek szerint, ha lesznek is gyermekeik, az éhezés, az anarchia marad rájuk? Ó, Istenem!
A fiam épp egy lepusztult, poszt-apokaliptikus világban játszódó számítógépjátékot játszik – szinte minden nap órákig tolja a szünetben. Megtiltsam neki? Ezzel vajon mit érek majd el? Amúgy van ilyen játékból több tucat a neten. Pár ezer forint egy ilyen, és eszméletlenül szép a grafikája, tényleg alig lehet otthagyni. De milyen jövőt vetít ez a fiatalok elé!? Mit teremtenek majd, mit akarnak majd látni azok, akik ebben élnek? Apropó, a fiam korosztályából már jó páran alkoholfüggők. Amikor hazaérnek, akkor végre beléphetnek a virtuális világba, ölhetik halomra a szörnyeket. Az egész napos frusztrációt valahogy le kell vezetni.
Aztán eszembe jutott, hogy nem tehetem meg azt sem, hogy elektromos autóra cseréljem a 20 éves benzines autóm. És azt sem, hogy lecseréltessem a házam tetején a cserepet, mert a 30 éves omladozó cserepekre sajnos nem tehetek rá napelemeket. Szóval sok-sok milliót kellene keresnem még, hogy megtehessem, amit érdemesnek látok megtenni, hogy legyen a fiamnak és a lányomnak valami élhetőbb jövője. El kellene vállalnom valami plusz munkát, igen. De hát már így is alig pihenek! Basszus!
De persze, ha belegondolok abba, hogy milyen környezetszennyező a napelem gyártása, vagy az elektromos autók akkumulátor gyártásához milyen brutális a lítiumbányák környezetszennyezése, és hogy az autók töltéséhez is fát és szenet égetnek úgy 50%-ban ma Magyarországon – nos, még jobban elkedvetlenedtem. Akkor mi marad nekem, mit tehetnék? A szelektív szemétgyűjtés, amiről tudom, hogy utána összeborítják az egészet, majd a 90%-a megy a kommunális hulladékba?
Lerogytam egy vaskos uszadékfára a Duna parton, és csak néztem a kavicsok felett imbolygó vizet. Kisütött a nap. Egy vízisikló úszott el előttem, végig a part mentén, folyásiránnyal szemben. Talán kishalra vadászott. Aztán sűrű füstöt böfögve, nagy hanggal elment egy viharvert, öreg szárnyashajó. A víz hullámai elszelídültek. Én ott maradtam, csendesen. A víz időtlenül, finoman simogatta tovább a már amúgy is fényesre és kerekre simított kavicsokat. Kiemeltem az egyiket, forgattam a kezemben. Aztán megmostam a Duna vizével az arcomat.
És akkor beugrott: de hiszen jól vagyok! Van egy csodálatos párom, két nagyszerű, egészséges gyermekem. Van hajlékom, és van mit ennem is. Sőt, tudok adni az embereknek: tartani egy-egy jógaórát, ahol átélhetik, hogy most jobban vagyok, könnyedebb az életem. Vagy elvihetem őket az erdőbe, és megmutathatom nekik, hogyan segíthetik őket a fák. Hogyan csendesíthetik el épp azt a zaklatottságot, kilátástalanságot, ami engem is most elővett, és hogyan töltődhetnek fel életörömmel.
És akkor ráláttam a csapdára is, melybe belesétáltam az imént, és amelybe újra és újra belesétálunk, és ami ezt az egész katyvaszt okozta, amiben épp ülünk. Ez a csapda kicsavarja az emberből szegény hitének utolsó cseppjeit. Ez a csapda az, ami azt üvölti az ember fülébe: keress még többet, dolgozz még többet! Sose legyél elégedett! Nincs rá pénzed? Majd a bank ad. Lehet már most elektromos autód. És onnantól a banknak robotolsz. Még többet, és még többet! Hiszen épp válság van, szaladnak el az árak is! Ó Istenem! Ez az, pont ez az, ami boldogtalanná tesz. És ez a boldogtalanság vesz rá, hogy többet hajtsak, többet fogyasszak, sokkal, sokkal többet – mert ha már ennyit gürcölök, legalább ez a sör, ez a kis szórakozás, ez a nyári repülőút jár nekem, hát nem igaz! Jár nekem, de keserű, boldogtalan maradok tőle. Boldogtalan a sörtől, a vásárlásoktól, a nyári nyaralás után is, reménytelenül boldogtalan.
Teljesen igaza van Dittrich Ernőnek, amikor A jövő neve élet c. könyvében azt írja, hogy az emberi elégedetlenségből és boldogtalanságból származik a klímaválság egésze. Ez a forrása, igen. Tehát, ha változatni akarunk a jelen helyzeten, nem új tetőért, új autóért kell gürcölnünk! Persze, ha megtehetem, és úgy gondolom, ezzel csökkenthetem a rám eső CO2 emissziót, érdemes változtatni. De ha mindez a benső feszültéségeimet, a boldogtalanságomat fokozza, akkor mindezzel épp a klímaszakadék felé lökdösöm magam, és minden embert.
Bhután egy olyan ország, ahol nem az egyre nagyobb GDP elérése a cél, hanem az egyre nagyobb össznépi boldogság elérése. És Bhután az egyetlen olyan ország, amely nem CO2 kibocsátó, hanem elnyelő.
És ekkor eszembe villant az is, mit mondott egyik kurzusán Dr. Szvámi Mudrarúpa jógi:
A végső orvosság a magas vérnyomásra: a boldogság.
És nem csak a vérnyomás betegségére, hanem a kollektív betegségünkre, a klímaválságra éppúgy.
Hányszor éltem már meg hasonló gödröket. És hányszor éltem már meg azt is, hogy a rendszeres jógázás épp azt hozza, hogy szinte pár óra alatt kiemelkedem a gödörből. Ezt nem én cselekszem már. Egyszerűen megtörténik velem. Nem a jógaszőnyegen történik a lényeg, hanem azon kívül. És amikor megtörténik, visszatér a remény, akkor felállok, felegyenesedem. És folytatom az utam. És akkor világosan láttam már azt is, miről beszélt Szvámi Satyananda, amikor azt mondta, hogy a jóga célja a boldogság.
Ezen a ponton eszembe jutott: de hisz épp fordítva van! Az ember beleragad ebbe az anyagi világba, és már-már elhiszi, hogy egy halandó, esendő, reménytelen, magányos lény. Pedig épp fordítva van! Halhatatlan lélek, aki kapott egy testet. És aki csöppet sem magányos! És aki szituációk sorát kapja itt, hogy fejlődhessen. Szituációk sorát, mint most ez a klímaválság. Hogy egyenként és egymást erősítve megjelenhessen bennünk a remény, és megérthessük: a boldogság az, ami kiemel a gödörből, és nem az újabb technológia.
Az egyik Upanisadban a bölcs mester az embert egy lámpáshoz hasonlítja, amire rászáradt a sár. Amikor a sárra fókuszálsz: boldogtalan vagy. Amikor a fényre, belül: megtörténik a csoda. Így győzzük le egyenként, és együtt a démonainkat. Így ébredünk tudatára a boldogságunknak, ami teljesen független autótól, napelemtől, jövőtől. És pont az így előhívott boldogság, mely lényünk alaptermészete, alaprezgése, ébreszti bennünk azt az erőt, azt a közös, összehangolt erőt, miből kinyílik egy egyensúlyba hozott, megtisztult, sokkal boldogabb világ.
Elmosolyodtam, felálltam az uszadékfáról, végignéztem a Dunán. Láttam a Börzsöny számomra oly kedves hegyeit. És tudtam biztosan, hogy jó úton vagyunk. És hogy csöppet sem vagyunk egyedül.
De hiszen épp erről írtam Az öt fa című könyvemben is! Hogyan felejthettem el, hiszen pár hónapja még aktívan benne éltem! És ekkor eszembe villantak Bóna László szavai is, aki, miután kiolvasta, ezt írta nekem:
Most értem a végére a könyvének – nagy utazás volt térben és időben, a külső tudásban és a belső saját világban – valóban beavatásként működik a szöveg, a könyv szándéka szerint beteljesíti a hivatását. Szeretnék gratulálni hozzá. Nagy munka volt. Egy bárkaépítés.
Na, és most hogyan tovább? Komolyan mondom, ki fogok menni a Szűz-Halak egyik tájtemplomába, és leülök egy olyan fához, amely képes hordozni magában a visszafelé áramló időt. Vannak ilyen fák. Az ilyen fák segítenek abban, hogy kapcsolatba kerüljünk azzal a jövővel, ahol a világunk már meggyógyult. És ami hozzám érkezik, ha több annál, mint amit Az öt fában leírtam, ígérem, megmutatom.
Bárhová is mész, vigyél magaddal egy kis hordozható mennyországot! /Paramahamsa Jogananda/
Jogananda nyilván nem a mobiltelefonodról beszélt. Megmutatom, hogy miről, ám előbb jöjjön a probléma felvetés:
Ökokatasztrófa és apokaliptikus ébresztő
Már csak pár évünk van! Ha így folytatjuk, az összeomlás 5-10 éven belül bekövetkezik! Ez a mi jövőnk tehát, a mi generációnk problémája, és a gyermekeink életét alapvetően meghatározza majd. Katasztrófa szélén állunk! – hirdetik mindenfelé. Apokaliptikus képek és videók jelennek meg a közösségi médiában. Nyilván jó szándékból, ébresztésképp.
És talán amiatt, hogy segítsd ezt a közös ébredést, hogy mások is tudatosítsák a közös felelősségünk súlyát, te is lájkolod vagy megosztod ezeket a posztokat? És aztán?
Bár tudod, hogy 1-1 megosztás nem sok, de hát mit tehetnék? – kérdezed joggal. Ha így állunk, valóban elég, ha mindenki egy kicsit beletesz, változtat? Vagy nagyon nem, és itt összehangolt akcióterv kellene? Véget vetni sok olyan folyamatnak, ami károsítja az ökoszisztémát? Ha igaz, hogy 5-10 év, akkor nagyon bele kellene húznunk, nem? És akkor mit tehet itt egy ember, mit tehetnék én?
A teremtő figyelem hatalma – és felelőssége
Az igazság az, hogy minden apokaliptikus képpel, videóval, felhívással, amit megosztunk, amire figyelünk, valójában nem eltávolítjuk, hanem közelebb hozzuk azt az összeomlást, amiről a cikkek, képek és videók beszélnek. Miért?
Ha rémképeket, közelgő apokalipszist tartunk a figyelmünkben, egy olyan jövőképnek adunk energiát, amit épp szeretnénk elkerülni.
Mindaz, amire a figyelmed fordítod, naggyá nő az életedben – tanítja Joganada.
A jó szándékú kollektív tudatlanságunk, elmebeli fegyelmezetlenségünk így válik maga is romboló eszközzé.
A fehér bálna
Hiába mondogatjuk, hogy nem akarunk belefulladni a műanyag hulladékba, hogy nem akarunk szmogot, pusztító szökőárt, aszályokat, iszapba fulladt városokat, menekülő 100 milliókat! Az elme épp csak a NEM-et nem érti.
Klasszikus példa: Kérlek, ne képzelj el egy FEHÉR BÁLNÁT!
Mondom, kérlek, NE képzelj el egy fehér bálnát!
Na, hogy sikerült?
Mi hát akkor a megoldás?
Azt képzeld el, amit szeretnél!
Emberként az egyik legnagyobb erőnk a teremtő figyelem. Ezzel a hatalommal azonban meg kell tanulnunk végre helyesen élni.
Képzelj el, és láss magad előtt a tiszta folyókat, tavakat, óceánt! Tiszta levegőjű városokat, falvakat, melyeket zöldellő, egyensúlyban lévő erdősségek vesznek körül.
Képzelj el és láss magad előtt embereket, akik önmagukkal is egyensúlyban élnek. Mert minden nap tesznek azért, hogy a természetes összhangjuk önmagukkal, és a környezetükkel helyreálljon.
Ha pozitív üzeneteket és képeket osztasz meg, és közben – nagyon fontos! – át is éled és kifejezed az örömödet, hogy ez megvalósul – akkor egyik legfontosabb erődet mobilizálod, a szankalp-shaktit, azaz a pozitív teremtő erőt.
Mindez közelebb hozza hozzád azokat a helyzeteket, amikor tényleg tehetsz, fontos dolgokkal hozzájárulhatsz ahhoz a folyamathoz, amiben nem csak Te vagy a cselekvő.
Fontos tehát kormányozni a hajót, és arra kormányozni, ahová menni szeretnénk. Ez a jóga lényege, és szerepe az életünkben.
És ehhez adnak hatalmas segítséget az erdők és a fák. Ha közöttük jársz, gyógyulsz. És könnyebb látni a pozitív jövőt.
A Toynbee-átalakító
Van egy remek novella, Ray Brudbury írta, a Toynbee-átalakító. Egy férfi egy ökokatasztrófa szélén álló világban kitalál egy időgépet. Előremegy a jövőbe, és lefilmezi, hogy ott tiszta folyók, tavak, városok vannak; egy megtisztult és megmentett világ. Visszatérve a jelenbe, megmutatja a felvételeket, a világ elé tárja, hogy íme, ilyen lesz a jövőnk.
És az emberek elcsodálkoznak, és hozzálátnak, hogy megteremtsék. Hát, ha így lesz, akkor kiveszem belőle a részem! Hiszen láttam! És meg is teremtik. A sztori gyönyörű, és tartogat egy izgalmas csavart is. Érdemes elolvasni!
A koherencia-erő: az összhang nem megy magától
Egyes emberek apró tettei fontosak. Ám nem elég a szemetet szelektíven gyűjteni. Elhagyni a műanyag zacskókat. Csökkenteni az autóhasználatot. Spórolni a tiszta vízzel.
Legalább olyan fontos, hogy összerendezetten, koherens módon, egymást erősítve történjenek ezek az apró, megtehető lépéseink.
Összhangban cselekedni egymással, a Természettel (vagy ha közel áll hozzád, Istennel) – ezt hívják kriya-jógának.
A kriya-jóga a jóga egy magasabb szintje. Ezt alapozza meg pl. a hatha jóga a maga eszközeivel, a jól ismert (és sokszor hibásan a jógával azonosított) ászanáival és más módszereivel.
A kriya-jóga egy tudatos hozzáállás, és egyben egy konkrét technika, technikák sorozata. Megtanulható. Célja pedig, hogy a kriyát gyakorló beléphessen egy mélyebb meditációs állapotba, és ezzel rászinkronizálódjon a Világ fenntartó, teremtő erőire.
Mi szükség a meditációra?
A meditációban elül az elme zaja. És így észlelhetővé válik a rajtad átáramló fontos információknak egy olyan tartománya is, amit racionális eszközökkel nem tudsz megragadni.
A kriya-jóga elvisz a helyes meditációhoz. Swami Satyananda szerint az egyik legerőteljesebb, és egyben legszelídebb technika, amivel a megvilágosodás elérhető.
Mindez nem vallás, és nincs köze semmilyen felekezethez. Ez egy ősi kincs, amit az emberiség kapott – és évezredeken át jógik őrizték a Himalájában, mígnem megérett az idő, hogy elhozzák közénk.
A meditáció teremti meg a lehetőségét, hogy összhangban cselekedjünk, és összhangban jót teemtsünk. Jót, olyan értelemben, hogy nem csupán nekem jó, hanem mindannyiunknak segítő, érlelő, felemelő.
Hordozható mennyország
Paramahamsa Jogananda, aki a kriya jóga technikáját az 1920-as években nyugatra hozta, arról a mennyországról beszél, amit meditáció során megtapasztalhatsz, nap mint nap.
A benső csendről, tisztaságról, fényről. Amikor aztán felkelsz a meditációból, vidd magaddal ennek a tágas csendnek egy részét, és ennek tudatával beszélj, figyelj és cselekedj.
És vidd magaddal az erdőből a fák békéjét, és az erdő ölelő tágasságát!
Az így mindenhová magaddal vitt mennyország segíthet leginkább, hogy apró jó tetteink összhangba kerüljenek, összefonódjanak, és felerősödjenek.
Így teremtjük meg együtt azt a tiszta, szép jövőt, amit valóban szeretnénk. Ahogy ez természetes.
