Erdőszeretet, életigen – Állítsuk le együtt az erdőpusztítást Magyarországon!

Erdőszeretet, életigen – Állítsuk le együtt az erdőpusztítást Magyarországon!

Az elmúlt fél évben rengeteget dolgoztam, hogy ez megszülessen. Hogy valóban leállíthassuk az erdőpusztítást. Ennek a kampánynak a kidolgozása azonban messze nem csak az én érdemem, sok erdészeti, természetvédelmi, ökológus és klíma szakértővel konzultáltam – egy 33 főből álló mag csapat állt össze. Szóval sokan sokféleképp segítettek és segítenek. Ez tehát egy valódi együtt munka volt – ma még csoda, a jövőben így fogunk mindannyian együttműködni – az élet védelmében.

Ha Te is tennél valami fontosat az erdők védelméért, katt ide!

De miért kellene szeretnem az erdőt?

Valóban, a szeretet nem tartozik a megmondható dolgok sorába.  Nem lehet megmondani senkinek, hogy mit szeressen.

A fák és az erdők számtalan dolgot adnak nekünk. Ők nem tudják, hogy dolguk van, csak teszik, amíg tehetik.  Amíg ki nem vágják őket.

Nem érezhetjük, hogy ez pusztítás, hacsak nincs velük kapcsolatunk. Talán csak néha, de van. Amikor az erdő árnyat ad, amikor egy városi hőhullám közepén csak azokban az utcákban lehet megmaradni, ahol elég fa biztosítja a kellemes, hűvösebb levegőt, amikor egy világjárványban az egyik leginkább kézenfekvő menekülési útvonal az erdőben sétálni egyet.

Miért fontos megvédenünk az erdőinket, és önmagunkat?

Egy perces rövidfilmünkből gyorsan megértheted, miről van szó:

Szóval egyre több a súlyosan aszályos nyár, az özönvízszerű eső, egyre gyakoribbak az árvizek.

Az egészséges erdők alapvető szerepet játszanak abban, hogy megküzdhessünk a klímaváltozás kihívásaival [1]. A fák többek közt hűtik a talajt és szabályozzák az időjárást [2].

Az erdő egy élő közösség, amelynek elválaszthatatlan része az ember is, ezért az erdő egészsége sokkal fontosabb a kitermelhető fa mennyiségnél.

Tehát az erdő nem csupán az erdészeti szakma és a gazdasági-politikai vezetők ügye, hanem közügy. Minden ember joga, hogy ezt élvezhesse és felelőssége, hogy megvédje.

Veszélyben vannak az erdőink? Igen!

A jelenlegi vágásos erdészeti fakitermelés az emberi és élőközösségek túlélését veszélyezteti, mivel

  • Az erdei életközösségek drasztikus pusztulásával jár együtt, és a bioszféra része az ember is.
  • A kivágott faanyag többségét eltüzeljük, ami még inkább mélyíti a klímaválságot: növeli a légkör szén-dioxid tartalmát és csökkenti az erdőkben megkötött szén mennyiségét (amit kivágtak, nem tud több szén-dioxidot megkötni).
  • A klímaválság tüneteként fellépő forró, aszályos nyári hónapok miatt a lepusztított erdőterületek nem, vagy csak igen nehezen tudnak megújulni.

A fenti és az alábbi képen egy végvágott terület látható. A területet a munkagépek teljesen letarolták, a talajt összetömörítették. Az árnyék nélkül hagyott területen a helyi ökoszisztéma összeroppan, a csapadék – a lomb nélküli, keréknyomokkal átszelt területről – gyorsan lefolyik.


Végvágott terület közelről. Ez az erdőpusztítás 2024. április közepén, a madarak költési időszakában történt a Börzsönyben.

Ma Magyarországon a megmaradt erdők nagy részét végvágásra ítélték. Az alábbi térkép a börzsönyi erdőterület középső részét mutatja. A rózsaszínnel jelölt terület végvágásra, azaz lepusztításra ítélt terület. Hasonló a helyzet a Bükkben, a Mátrában, a Mecsekben, a Soproni- és Kőszegi-hegységben, az Alföldön, országosan szinte mindenhol.

A kékkel jelölt rész a faanyagtermelést nem szolgáló üzemmódú erdő (itt valóban nincs fakitermelés). A zölddel jelölt rész az ún. örökerdő vagy szálalóerdő, amely egy tudományosan igazolt, működő fakitermelési megoldás.

Az örökerdő illetve a szálalás biztosíthatná a társadalom működéséhez szükséges faanyagot, ugyanakkor nem járna együtt az erdők kifosztásával és az élet veszélyeztetésével.

Az erdőink gyors kirablásából egy maroknyi ember gazdagodik csupán, de ezzel együtt veszélybe sodor mindannyiunkat.

Mivel a végvágásos fakitermelés mindannyiunk életét veszélyezteti, ennek leállítása és az Erdőtörvény azonnali módosítása szükséges – összhangban az EU 2024. június 24-i Természethelyreállítási rendeletével [3].

Nézd meg 8 perces rövidfilmünket is, melynek Az időutazók érintése a címe. Átéled majd, hogy van remény a változtatásra:


Ha Te is tennél valami fontosat – írd alá kérlek!

A fentiek miatt az erdőgazdálkodási szabályozás haladéktalan módosítását követeljük, és az alábbi javaslatot fogjuk elküldeni Nagy István agrárminiszternek, és Zambó Péter erdőkért felelős államtitkárnak.

Röviden erre van szükség:

  1. A végvágásos erdőpusztítást azonnal le kell állítani Magyarországon!
  2. A Kormány vonja be a természetvédőket, ökológusokat a magyar erdők helyreállítási tervének elkészítésébe!
  3. A 10 éves erdőgazdálkodási terveket le kell állítani és újra kell alkotni!
  4. 2030-ig Magyarországon 70 millió fát kell elültetni, a természetes újulaton felül!
  5. Meg kell szüntetni azt a helyzetet, hogy az állami erdészetek a természet rombolásában érdekeltek!

ÉLETIGEN! – Ide kattintva tudod aláírni

És akkor lássuk pontosabban:   

1.) Követeljük a végvágásos erdőgazdálkodás azonnali teljes tilalmát Magyarországon. Az őshonos erdőkben csak folyamatos erdőborítást fenntartó módszerekkel lehessen gazdálkodni, például szálaló vagy örökerdő típusú üzemmódokkal, legfeljebb 300 m²-es lékekkel, és legfeljebb 10%-os kitermelési rátával 10 évente. A fakitermelésnek az ökoszisztémát a lehető legkisebb mértékben kell érintenie, és a fenntartható erdőborítást, illetve az erdők őserdő felé haladó állapotát kell támogatnia. Az őshonos, 100 évnél idősebb fákat tilos kivágni, kivéve, ha veszélyt jelentenek.

2.) Kérjük a Kormányt, hogy alkossa meg és fogadja el a Nemzeti Helyreállítási Tervet (NHT), amely összhangban áll az EU Természethelyreállítási rendeletével [3]. Az NHT-nak meg kell mutatnia, hogyan valósul meg a magyar erdők legalább 30%-ának helyreállítása 2030-ra, és 90%-ának 2050-re. A tervet független szakértők – biológusok, természetvédők, ökológusok, erdészek – bevonásával kell elkészíteni. A cél, hogy a szigetszerű védett erdőket összekapcsoljuk, és organikus erdőkké alakítsuk, ahol a fakitermelés tilos, és csak természetvédelmi erdőkezelés engedélyezett. Az NHT elfogadásának határideje 2025. június 21.

3.) Az összes állami és magán erdészet valamennyi, 10 éves erdőgazdálkodási tervét haladéktalanul felül kell vizsgálni, és a fentiekkel összhangban ezeket módosítani kell, függetlenül attól, mikor kezdődik a következő 10 éves tervezési ciklus. Kérjük, hogy az agrárminisztérium, illetve az erdészeti hatóság ezt követelje meg az erdészetektől.

4.) Az EU-s Természethelyreállítási rendelet célja, hogy 2030-ig uniós szinten legalább 3 milliárd fát ültessenek. Követeljük, hogy Magyarország területarányosan 70 millió fa ültetését tegye lehetővé és finanszírozza. Ez a szám nem tartalmazza a véghasználat során előírt erdészeti magoncokat, és a természetes újulat sem számítható bele. Az ültetést az állami erdészeti Zrt.-k és civil szervezetek bevonásával kell elvégezni, és ugyanígy a civil szervezetekkel kell ellenőrizni, biztosítva az ellenőrzés anyagi hátterét. A Kormánynak gondoskodnia kell a fák gondozásáról és öntözéséről. Az ültetés nem történhet védett vagy ökológiai szempontból jelentős gyepeken, és előnyben kell részesíteni a vizes élőhelyeket, ártereket. Mindennek összhangban kell lennie a kiegyenesített, kimélyített, ligeterdeitől megfosztott vízfolyások revitalizációs programjával, mely az EU-s Víz Keretirányelv szerint a jó ökológiai állapot eléréséhez elengedhetetlen.

5.) Jelenleg az állami erdészeti zrt-k jelentéktelen bérleti díjat fizetnek csak a rájuk bízott erdők után. Ugyanakkor, amikor a bevételről van szó, úgy viselkednek, mint egy önálló, államtól független cég – a fakitermelés bevétele náluk jelenik meg. Követeljük, hogy ezt az egészségtelen, skizofrén gazdasági helyzetet haladéktalanul szüntesse meg az Agrárminisztérium, a következő módon: az állampolgárokat képviselő államapparátus ne hagyja a kitermelt állami fa ellenértékét az állami erdészeti zrt-knél (ezzel bevétel-érdekeltté téve azokat), hanem teljesített és átlátható ökológiai szolgáltatás alapján fizessen a munkájukért, aminek része kell, hogy legyen az erdők védelme, azok ökológiai sokféleségének fenntartása, természetességi állapotának növelése (együttműködve a nemzeti parkok igazgatóságaival), a folyamatos erdőborítás biztosításával elvégzett fakitermelés, valamint a rekreációs szolgáltatások fenntartása, korszerűsítése és bővítése.

6.) Az új erdőtörvény vegye figyelembe a klímaváltozás [1] kihívásait! A klímaváltozás hatásai a hazai erdők fennmaradását veszélyeztetik. A klímavészhelyzetre való tekintettel új erdőtörvény megalkotására van szükség. Követeljük, hogy a kormány maximálisan vegye figyelembe a Nagy Tavak és Vizes Élőhelyek Szövetsége által, a magyar erdők természetességének javítása érdekében kiadott konferencia-nyilatkozatát [2]. A kormány haladéktalanul bízzon meg a fakitermelésben nem érdekelt, független erdőökológiai szakértőket azzal, hogy vizsgálják meg annak lehetőségét, hogyan tudnánk segíteni az erdőket átalakulni úgy, hogy minél könnyebben adaptálódhassanak az új klimatikus viszonyokra. A nem őshonos, klímatűrő fajokkal való kísérletezésnek fontos szerepe lehet pl. a települések emisszióját egyensúlyba hozó, jövőbeli agglomerációk szempontjából [4], ugyanakkor a nem őshonos, klímatűrő fajok telepítése egyelőre a természetes és természetközeli erdőkön kívül történjen, majd az erdészeti és erdőökológiai kutatások eredményeivel összhangban haladjon.

Katt és írd alá!

Mi mindent tehetsz még?

Mi a Te erdőpillanatod? Küldj egy képet!

Milyen pár szóban a Te erdőélményed? Elmeséled egy erdőtörténeted? Lelkesíts másokat!

És ha örömet okoz neked is, oszd meg ezt: #Erdoszeretet, #Eletigen

Itt találod a facebookon, és itt az Instán! Nagy köszönet érte!

Érdekelnek a kalandok is, és megdöbbentő további tények?

Zelei Anna, a fák fotóművésze, interjút készített velem, amiből ez a cikk született. Elmondom benne pl. hogy hová tűnik el az állami erdészetek évi sok 10 milliárd Ft-os bevétele…

Hivatkozások

 [1] Klímatudomány 10 üzenete c. kiadványban (2024. szeptember) 11 magyar tudós és akadémikus deklarálta, mit kell figyelembe vennie a törvényalkotásnak a jövő generációk élhető létfeltételeinek biztosítása érdekében.

[2] A Nagy Tavak és Vizes Élőhelyek Szövetsége (Civil EU Presidency), 2024. októberi erdészeti konferenciájának nyilatkozata az erdők revitalizációjáról itt érhető el.

[3] AZ EURÓPAI PARLAMENT ÉS A TANÁCS (EU) 2024/1991 RENDELETE (2024. június 24.) a természet helyreállításáról és az (EU) 2022/869 rendelet módosításáról, magyarul lásd itt.

[4] A települések természetközeli, agglomerációs és revitalizáció modellje két fontos pillére Dr. Dittrich Ernő (Pécsi Tudományegyetem) által kidolgozott 6 lépcsős programnak, lásd: Dittrich Ernő: A jövő neve élet? – Megoldás a klímaváltozásra, avagy a változás 6 programja

 

Elporladó fegyverek, vagy ami kell még

Elporladó fegyverek, vagy ami kell még

Mindenki harcol, csak úgy mellesleg… azt mondja: harcolok a kilóimmal, harcolok a betegséggel. Legyőztem ezt a betegséget! Ha mindannyian harcolunk, hogy akarunk békét?” (Bóna László: A béke te magad légy! c. előadása)

Egy éve történt, és nagyon mellbevágott a hír: 2023. augusztusában felavatták Magyarország első harckocsigyárát Zalaegerszegen. A 24 óra akkor így büszkélkedett a nagy eseménnyel:

A rendezvényen Orbán Viktor miniszterelnök mellett beszédet mondott a Rheinmetall elnöke is. Armin Papperger a gyár megnyitása kapcsán rögtön két rekordról is beszámolt. Beszédében azt állította, hogy az üzem – a cégcsoporton belül világrekord gyorsasággal épült és – Európa legmodernebb, legkiválóbb harckocsigyára lesz.”

Aztán 2023. decemberben az RTL valóban már ezzel a csodahírrel állt elő:

Elhagyta a gyártósort az első Lynx KF-41 a Rheinmetall német hadiipari cég zalaegerszegi üzemében… A kormányfő akkor azt is hozzátette, hogy a harci járműveket gyártó üzem mellett tesztpálya és kísérleti csarnok is van, vagyis a gyártás és a kutatás-fejlesztés egy helyen valósul meg, és kijelentette: – Ahogy a nagykönyvben meg van írva: made in Hungary a szó minden értelmében.”

És azóta is rendületlen hévvel készül Magyarország az új világháborúra: már óriásplakátokon, százmilliós hirdetésekkel költik az adófizetők pénzét arra, hogy szép nagyra duzzasszák az ország zsoldoshadseregét, amit az adófizetők pénzelnek.

Apropo: Magyarország állítólag az EU legszegényebb országa. Szóval valóban bele kell húznunk, nem igaz?

A minap az egyik heves nyári zápor lemosta a sallangokat, és feltárta a lényeget. Az alábbi kép mosolygott rám az egyik váci óriásplakátról:

Kérlek, ha nem világos, hogy miért olyan szomorú ez a vidám plakát, ne olvasd tovább ezt az írást!

Ha még mindig azt hiszed, hogy az embertársaink gyilkolása fog megóvni attól, hogy feldúlják otthonod a vérszomjas oroszok, ukránok, arabok, vagy akárkik, hogy a fegyverkezés fog megóvni attól, hogy szeretteid megalázzák és megkínozzák, akkor az élet legalapvetőbb törvényét még nem értetted meg. Ez a törvény a karma törvénye, az ok-okozat törvénye. Erre a sok-sok fájdalmas élettapasztalat érleli meg az embert: ha már elégszer öltél és megöltek, és elégszer nézted végig nővéreid, lányaid, feleséged megerőszakolását és felkoncolását, ha meghaltál már vért hörögve egy tüdőlövéstől, többé nem tud őszintén lelkesíteni a vidáman mosolygó hadfiak plakátja, nem dobogtatja meg hazafias hévvel a szívedet, hogy Magyarországon gyártják Európa legkíválóbb harckocsiját, mely akár egyetlen célzott lövéssel ezrek testét tudja majd felkenni a közeli házromok falára „made in Hungary”.

De hát akkor mi a megoldás? Ray Bradbury Egy darab fa c. elképesztő novellájában rámutat a lényegre. Mit okozna vajon, ha elporladnának a fegyverek? – hallgasd meg, felolvastam Neked:

Szóval elegendő-e a fegyverek ártalmatlanítása, hogy béke legyen körülöttünk?

Rajan Sankaran homeopata orvos kijelenti: minden betegség egy téveszmében gyökeredzik. A békétlenségünk egy közös betegség, egy ragályos elmebaj. És a téveszme jelen esetben az, hogy minden szenvedéseinknek, nyomorúságunknak a másik ember, nemzet az oka. Azaz a bajainkat krónikusan kivetítjük.

Észrevetted-e azt, hogy a fenti eszmefuttatásban a háború generálását a kormányra vetítettem? Na ez a békétlenség oka, helyben is vagyunk.

Amikor túl sok lesz a feszültség bennem, amikor már nagyon sokat pörögtem, vontam az igát, amikor „nagyon sokat dolgoztam azért, hogy most nagyon sokat dolgozhassak”, és itt fáj, ott szúr, tele vagyok betegéggel, meg dühöngenék, de kinek és minek? – mondod, vagy épp letargiádban már mozdulni sem bírsz, vagy úgy látod, évről évre szarabb az élet – nos, amikor ez már kollektív méreteket ölt, előfordulhat, hogy egyszer csak kirobban a háború?

2023 októberében szerveztem egy előadássorozatot a Béke Te magad légy címmel. Eddig csak a rövid összegzése volt elérhető, de most feltettem Neked Bóna László igazán döbbenetes előadását teljes egészében. Tudtad-e például, hogyan függ össze a rákbetegség a béke és háború témakörével? Mert bizony, nagyon is összefügg. Bóna László egy egészen meghökkentő megvilágításban tárja mindezt elénk:

De a lényeg, ahogy Bóna is kijelenti: a közösség gyógyulásának kulcsa az egyén gyógyulásában rejlik. Minden valódi gyógyító tudomány felismeri a test-lélek-szellem egységét, és arra törekszik, hogy túllendítsen életút elakadásaidon, feloldja mélyen gyökerező tévképzeteinket. Így működik többek közt a jóga és jógaterápia, a homeopátia, az antropozófus orvoslás, de az ősi alkímia is ennek a tudománya.

Tehát ha fáj a fejed vagy a hátad, ha stresszes vagy, ha magas a vérnyomásod, ha diabétesszel vagy más krónikus nehézséggel élsz, ha kilátástalannak látod az életed, azaz elakadások mutatkoznak a testedben, vagy lelki szinten, vagy holdudvarodban, a szociális körülményeidben: tehetsz úgy, hogy az egészségtelen körülményeket, a nyomorúságos helyzetedet, despota főnöködet vagy élettársadat okolod mindezért. Lehet, hogy sok igazság lesz benne, igen. Azonban gyógyulást csak azt hoz, ha az okokat önmagadban megkeresed és rendezed.

Békét akarsz Te is? Látod-e magadban a harcost? Én igen. Még mindig ott van. Ha nem így lenne, ez az írás is másmilyen lenne. Na, hát ezzel kell szembenézni – legalábbis nekem éppen ezzel. Remélem sikerül – és most a magam nevében beszélek. Mert én valóban békét akarok. Megéltem már elégszer ugyanis, milyen a háború.

Ezen a ponton kimentem az erdőbe és 4 napig ott éltem a csöndes, szerető fák ölelésében.

Mint a hagyma héjai, úgy váltak le rólam a feszültségek újabb és újabb burkai. Minden erdei meditációban újjászülettem.

Így értem arra a pontra, ahonnan visszatérve most új reménnyel és derűs szívvel tekintek körül.

Folytatás következik 🙂

Kompenzációs repülés, avagy a misztikus realizmus

Kompenzációs repülés, avagy a misztikus realizmus

Talán emlékszel a híres történetre: amikor Jézus Jerikóhoz közeledett, egy vak koldus ült az út szélén, és kéregetett… (majd) elkezdett kiabálni: „Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!” „Mit akarsz, hogy cselekedjek véled?” A döntés a vak kezében volt… Ő azt mondja, hogy LÁTNI akarja végre, mi történik itt, miről szól ez az egész, látni önmagát, látni másokat, látni a világ értelmét, … látni Istent! S amikor kinyílik a szeme, akarata teljesül, s meglátja az Istent. Ott áll előtte. Verejtékes köpenyben, poros, mezítelen lábbal… A többiek elmennek mellettük, meglökik őket, vitáznak, fecsegnek, adnak, vesznek, lopnak, unatkoznak, káromkodnak…  S hogy látása még élesebb legyen, s ne csak megrendülve átélje, de meg is értse a csodát, Jézus azt mondja: „A hited meggyógyított téged.” A mesteri tevékenység legdöntőbb pillanata ez, amikor még a lehetőségét is elvágja annak, hogy ez az ember függő helyzetbe kerüljön vele szemben, s a csodatevő mágust imádja benne. Az ilyesmi nemcsak újabb vakságot eredményezne, de nem is lenne igaz: Jézus a legjobb szándékával és legistenibb erejével sem lett volna képes meggyógyítani, ha ez az ember nem lett volna ilyen nagy hitű.” (Müller Péter: Lomb és gyökér)

A minap egy csodában volt részem: átélhettem a dunavirágzást. Minden évben, augusztus derekán néhány napra este átalakul a Duna felszíne: ezen a pár napon, este 9 és 10 között felébrednek a kérészek, ezek a fehérezüst szárnyú, apró tündérek, felébrednek egy évig tartó álmukból. Ott álltunk barátainkkal és gyermekeinkkel térdig a Duna vizében, telefonunk elemlámpájával megvilágítottuk a vizet. Nyüzsögtek, verdestek, lábunkra, karunkra, ruhánkra ültek százszámra, majd tovatáncoltak ezek a puha kicsi lények – megdöbbentő volt ebben a kábult élet pulzálásban állni.

A kérészek ebben a pár napban a felszínre úsznak, kibújnak fehér búvárruhájukból, szárnyra kapnak és párosodnak. A nőnemű kérészek ezután lerakják közel 1 cm hosszú, fonáldarabkához hasonló petecsomóikat, egy-egy ilyen fonalacskában kb. 6000 petével, majd a hímekhez hasonlóan el is pusztulnak. Fehérezüst tündérlétük, szárnyalásuk alig egy óráig tart csupán.

Az alábbi 40 másodperces filmecskében megnézheted, milyen a dunavirág nimfája a vízben, és milyen lesz, amikor élete fénypontján felrepül az égi fények tükröződéseit követve – a filmet Kriska György készítette, aki a vízi rovarok életét kutatja, és csodálatos képvilágot tár elénk:


Ha a kérészek rövid életük alatt össze-vissza repkednének, akkor előbb utóbb a tengerben kötnének ki, ahol nem tudnának szaporodni, hiszen generációról generációra egyre lejjebb sodorná őket a folyó. Mivel nem ez történik, a tudósok feltételezték: a kérészek folyásiránnyal szemben repülnek – ezt hívják kompenzációs repülésnek. A jelenséget számos megfigyeléssel igazolták.

Biológus barátom elmesélte, hogy egyszer egy kutató ismerőse felhívta a figyelmét arra, hogy nézze meg jobban majd, amikor a kérészek repülnek – a tiszavirágok nappal is megfigyelhetők –, és ha jól figyel, meglátja majd: a kérészek minden irányba repülnek. Csak nem így látod, mert megvezeti a tapasztalatodat a kompenzációs repülés elmélete.

És most következzen egy cseppnyi, izgalmas tudomány:

A duna- és tiszavirágoknál a kompenzációs repülését, mint a kérészek jellegzetes viselkedését, a tudományos élet számos képviselője tényként kezeli. Úgy gondolják a tudósok, hogy a vízfelszínről visszaverődő vízszintesen poláros fényt követik ezek a vízirovarok (polarotaxis), ez a fény tartja őket a vízfelület felett.

Fényforrások vannak éjszaka is, pl. amikor mi láttuk a rajzást, világított a telihold. Sajnos a rovarok repülését az ember által okozott fények is befolyásolják, ilyenek a lámpák egy hídon, vagy a folyó menti műutak fényei, ahol pl. az aszfaltról visszaverődő poláros fény szintén becsapja őket, és tévesen víznek azonosítják azt, így ott pusztulnak el és teszik le a petecsomókat a műúton.

fotó: Szendőfi Balázs

A kompenzációs repülés megfigyeléséhez fényre van szükség. Honnan tudjuk vajon azt, hogy maga a megfigyelés, vagy a megfigyeléshez használt fény nem befolyásolja-e alapvetően azt, amit látunk?

Szendőfi Balázs természetfilmes a dunavirágzás jelenséget teljes sötétben, infrakamerával is filmezte – az infrakamera infravörös spektrumú fényt bocsát ki és a visszaverődött fényt rögzíti. Balázs azt állítja, hogy amint minden látható fényt lekapcsoltak, a rovarok beálltak folyásirányba. A rovarok tehát érzékelik a fény frekvenciáját és polarizációját is. Azonban az infravörös fény is fény, ami éppúgy megzavarhatja őket. Okozhatja-e vajon a megfigyelés önmagában a kompenzációs repülésnek nevezett jelenséget? És vajon az emberi agy és idegrendszer, melyet az elvárásai is befolyásolnak, kiválogat-e, felerősít-e a hömpölygő rovaráradatból bizonyos várt viselkedési tendenciákat?

Azt mondod, hogy Téged a szemed biztos nem csal meg? Nézd meg az alábbi képet. Ez egy statikus kép, egyetlen pixele sem mozdul. Te is azt észleled, amit én, hogy forog? Biztos, hogy forog?

Ha tudsz arról, hogy van olyan, hogy kompenzációs repülés, ha azt hiszed, hogy a kérészek, hogy megóvják fajukat a kipusztulástól, folyásiránnyal szembe kell, hogy repüljenek, akkor valóban ezt fogod tapasztalni? Na és ha sikerül kirázni a fejedből, hogyan is kellene viselkedniük? Akkor lehet, hogy azt tapasztalod majd, hogy a kérészek minden irányba repülnek, lefelé, folyásirányba is?

Így jön létre a vakság, és így tud a hibás koncepció elengedése, melyhez egy másik valóságban való hit ereje kell, meggyógyítani, látóvá tenni – hasonlóan a jerikói vak történetéhez?

Itt valami fontos tudás hiányzik még. Mit szólsz ehhez a nézőponthoz? Állítólag párzásig a kérészek össze-vissza repdesnek, a kompenzációs repülés pedig a megtermékenyített nőstények viselkedése; ezek a megtermékenyített kérészek elindulnak, egész egyszerűen azért, mert oda szeretnének visszajutni, ahol a bölcsőjük volt.

A materializmus kompenzációs repülése

Földi életünk kérészéletű: akárhány éves is vagy, ha visszatekintesz, láthatod, egyetlen szárnyrebbenés volt eddigi életed. Ez így lesz halálod óráján is. Mire fordítottad rövidke Földi élet-ajándék órácskádat? – lesz egy pillanat az életedben, amikor elképesztően fontos lesz számodra a kérdés, és szembesülnöd kell, őszintén a fájdalmas valósággal. Azonban nyüzsgünk tovább, mindennapi problémák töltik ki a napjaink, rohanunk, teszünk-veszünk, egyre feszültebben és feszültebben.

Amíg a materializmus koncepciója itatja át a lényedet, a koncepció valósága fogva tart: nem tudsz mást tenni, mint fontosnak vélt dolgok körül pörögni. Ha azt mondom neked, hogy az élet nem áll meg a halál után, lehet, csak vállat vonsz – mit számít az most? Most kell kifizetni a villanyszámlát, most kell gondoskodnom a gyerekeim jövőjéről, vásárolni és eladni, most adódott ez az új üzlet, ez a munka, ez a kihagyhatatlan lehetőség!

Müller Péter Lomb és gyökér c. zseniális művében felhívja a figyelmet a következő fontos dologra:

A lényeg, hogy az ember, a „manusz” mint gondolkodó lény, távlatok nélkül nem tud létezni. Az úton csak eltévedni lehet, ha nem tudjuk, honnan jöttünk, s hová tartunk. A materializmus igyekszik becsülettel megfelelni erre a kérdésre. Azt mondja, hogy mirigyek váladékából keletkeztél, és rohadt hullává változol. Ez a válasz a lelke mélyén senkit sem elégit ki, de jogot ad arra, hogy azt tégy, amit akarsz: éld ki, szerezd meg a pillanat örömeit, fojtsd el félelmeidet, s feledkezz meg róla, hogy benned az öröklét igénye él. Megragadni, megfogni, kiélvezni, azt, ami az enyém! … Amíg ez az akarat irányít, kívülről fújhatom a világ valamennyi szent könyvét, törzshelyem lehet a templom, s naponta többször is imádkozhatom, az egész csak önáltatás, szerepjátszás, amelyben végső soron megbukom. A vallás jelmezében tetszelgő énakarat annyival rosszabb a szókimondó materializmusnál, hogy az utóbbi csak téved, de az előbbi hazudik is.”

Aki olvasta Az élet védelmében – a cselekvő remény útján c. írásomat, tudja, hogy mostanában elég sok időt szentelek annak, hogy megakadályozhassuk az eszement erdőpusztítást Magyarországon. Óriási mértékeket öltött az utóbbi években az a tendencia, hogy az erdészetek több hektáros erdőrészleteket földig tarolnak. Többen összefogtunk, és azt szeretnénk elérni, hogy az erdészetek országszerte a véghasználatnak hívott ökológiagyilkos „erdőmegújítási” hagyományukkal felhagyjanak végre, és térjenek át az erdők megerősítésére, és a természet és ember együttélését segítő erdőkezelésre, tiszteletben tartva a természet sokszínű gazdagságát. Ennek a gazdagságnak a része az ember is, és léte ettől a gazdagságtól függ – legalábbis itt, a Földön.

Minden természetpusztítás mögött a valódi ok az emberi boldogtalanságban keresendő. És a boldogtalanságunk oka számtalan tévedésünkben van, ilyen például a materializmus tévedése, útkeresése. Ezen az úton, az én, az egó megerősödésének útján végig kell menni, és ebből lehet majd továbblépni. De ezen az úton az ember egyre szomjasabb. Végig ott a benső vágy, hogy visszatalálhassunk valódi bölcsőnkhöz, ahonnan származunk, és ez semmit nem csillapodik akkor, ha pl. kizsigereljük a környezetet, ahol élünk. Csak valahogy a sok-sok mesterséges fény egyre inkább, megvakít, összezavar minket.

Kinek kiáltsunk az útszéléről, hogy könyörüljön rajunk, mert LÁTNI szeretnénk?

Zarándokúton: a vak ember hite által feltárt erdei csoda

Engem a vak ember hite vezetett el jó pár éve a magas Börzsöny hegyei közé, ahol látni engedtek valami fontosat, ami a szemnek láthatatlan. Így bukkantam rá a Szűz és Halak csillagképek földre vetülő rendszerére. A Szűz a felemelkedő, Anyai energia, a természetben ott lüktető élet energiája, mely a szíved dobogtatja, és a kérészeket násztáncba hívja. A Halak egy másféle erő, egy Földről felemelő erő, az Atya ereje.

Ahogy járja a Szűz-Halak zarándoklatot az ember, így tapasztaltam, a kettő összefonódik a szív terében. A csillagképek rendszere 34 összetartozó energia csomópontot foglal magában, és magjában ott a Grál-völgy, egy különös hely, mely nem is egy adott hely, mégis egyik kapuját a Börzsöny hegyei ölelik magukba. Ez a hely benned nyílik, ahol ez a két energia, a felemelkedő Anya, és a felemelő Atya ereje összefonódik, és megszületik a Fiú idebent.

A Grál-völgy erőtere egy időalagút azokhoz a Mesterekhez, akik az ősi tudást képviselték – ők helyezték el ezt a tájba írt kódot a Börzsöny hegyei között 12400 évvel ezelőtt. Erről bővebben beszélek Az öt fa c. könyvemben, pl. a könyv Grál-völgy c. nyitó fejezetében, amit felolvastam Neked:

A Szűz-Halak zarándoklat energiatere egy új korszak emberének, vagy ahogy Müller Péter nevezi: a Pirkadat emberének inkubátora. Azonban messze nem ez az egyedüli út, ami által ez a fontos léttapasztalat kibontakozhat benned.

A Szűz-Halak zarándoklatot végig járni nem kis erőfeszítést igényel. Nem csupán jelentős fizikai kihívás, hiszen kb. 70 km-t és több mint 3000 méteres szintkülönbséget járunk végig az öt nap alatt. Ez a zarándokalt lelkileg is nagyon intenzív élmény, az öt nap alatt ugyanis végig csöndben vagyunk. Ez alatt a csöndes erdei elvonulás alatt az ember szembekerül eltemetett félelmeivel, késztetéseivel, téveszméivel: azaz önmaga mélyére ás, hogy kitisztulhasson. A zavaros vízzel teli edénybe nem lehet az élet vizét beletölteni. Épp ezért a szeptemberi Szűz-Halak zarándokutakra olyan embereket viszek magammal, akik ehhez megkapták a kellő felkészítést.

A Szűz-Halak által megmozdított energiák nem csak a zarándokutat végig járó emberek életére lesz nagy hatással. Egyrészt a zarándoktársaim talán hivatásuknak érzik majd azt, hogy az erdő ölelő szeretetébe másokat is beavassanak. Másrészt, ez a találkozás a Fiúval, a benned is élő, többnyire elhalkult ÉN-nel, azaz a Pirkadat emberével, immáron sokaknak megadatik, neked is, bárhol is élsz. Minden gyönyörűséges fa ehhez a létélményhez nyit átjárót, egy kvantumalagutat. A Lélekalagutak c. írásomban találod, hogyan nyithatók fel ezek a misztikus alagutak.

Ez a létélmény, a teljességgel való egység élménye, a Mesterek ölelése, bíztatása, jelenléte az, ami átformálhatja a sorsunkat, mert látóvá tesz.

Eltöprengtem: vajon Krisztus második eljövetelének ez a tapasztalata is egyfajta „kompenzációs repülés”?  Hogyan lehetne ezt szerinted eldönteni?

 

Lélekalagutak

Lélekalagutak

A külvilággal foglalkozó reál tudományokban a döntő szó az információ. A humán világban, a lélek dolgaiban: nem! Az emberiség kétezer éve informálva van a kereszténység legegyszerűbb és legmélyebb igazságairól is, mégsem valósított meg belőlük semmit! Hiába „tudja” mindenki, hogy a szeretet törvénye éppoly univerzális, mint a gravitáció, mégis gyűlöletben élünk, amelyből még akkor sem vagyunk képesek föleszmélni, amikor már végveszélyben vagyunk, s egymás torkát szorítva zuhanunk a szakadékba. … A benső világ – azaz: a lélek – megértése csakis önismeret útján történhet meg. A befelé néző ember megismerése csakis akkor lesz valódi, ha saját tudattalan tartalmaival szembesül, ha megismeri lelkének működését, szintjeit, emlékeit, valódi szándékait, rejtett jövőképét, sorsteremtő hatalmát; ha egyre beljebb és beljebb kutatva végső soron megpillantja s átéli lénye legbensőbb centrumaiban élő halhatatlan, isteni ÉN-jének jelenlétét. Ha ez megtörténik: máris tud szeretni.”
(Müller Péter: Lomb és gyökér)

Több, mint 25 éve voltam utoljára az Alpokban, most nyáron újra eljuthattam ide. Felemelő, egyben megdöbbentő élmény volt.

Egyszerre észleltem a természet csodáját, és az ember brutális tájpusztítását. Gyakran e kettő egyetlen hegy két oldalán: egyik oldalt temérdek erdőirtás, melynek oka a gyorsan szaporodó nyaralók, újabb és újabb síliftek és sípályák, valamint a „szépre” nyírt legelők, hogy kiszolgálják az emberek semmit sem csökkenő húséhségét – a helyi éttermekben az étlap 99%-a húsétel!

A hegy túloldalán, a kicsit nehezebben elérhető helyeken pedig olykor jó 100 éves fenyvesek, 20-30 cm-es puha mohatakaró, mindenfelé csordogáló patakocskák, millió virág, pirosan és sárgán virító gombák, és hangyák, méhek és rovarok finom jelenléte – az élet gyönyörűséges, testet-lelket feltöltő, kisimító gazdagsága.

Az ember biztonságra törekszik és kényelemre. Eltöprengtem azon, hogy a hegyi utak, melyet a síelők hada miatt még háromméteres hóban is járhatóvá kotornak a gépek errefelé, a nyaralók, melyet a legnagyobb hidegben is kifűtenek a fa és földgáz, vagy villanyenergia égetésével (az áramtermelés 60-80 %-át is fosszilis tüzelők égetésével nyerik jelenleg), megteremti a biztonság és a jólét látszatát.

Miért csak a látszatát? Mert mindezt azon az áron teszi az ember, hogy kiírtja a Föld klímájának stabilitásában óriási szerepet játszó erdőket, feldúlja az ökoszisztémát, aminek ára egy szakadék szélén táncoló civilizáció. Az ökológusok és klímakutató, valamint a jövőkutató szakemberek szerint, mint pl. Stumpf-Biró Balázs, az egész nyugati civilizációnk látszat biztonsága bármikor összeomolhat. Balázs jó ideje vészforgatókönyveket készít, stratégiákat népszerűsít, hogy minél többen túlélhessük a zuhanást, ami szerinte az előttünk álló 25-30 éveben fog bekövetkezni.

Én a remény oldalával szeretnék foglalkozni itt – nem a zuhanással, hanem a felemelkedéssel. A remény éppannyira reális, ott van a hegy túloldalán.

A hegy túloldalára – így tapasztaltam – nem megy el a turisták hada. Ezeken a „rejtett” helyeken tobzódik az élet. Itt kisimul a vándor. Mélyet lélegezhet a fenyőillatú, tiszta levegőből.

A hegy valóban gyógyító túloldalára azért nem jut el az emberek sáskahada, mert kényelmetlen, mert meg kell érte izzadni, erőfeszítést kell tenni érte. A hegyi utak meredekek. Pár kilométer alatt sok száz, akár 1000 méter szintkülönbséget ívelnek át.

Eltöprengtem, hogy élhetné át ezt az elevenséget, gazdagságot, szépséget és felemelő-gyógyító energiákat az az ember is, aki – pillanatnyi helyzeténél fogva – nem tud megmászni egy hegyet.  És akkor beugrott!

Hát persze, az alagút! Hiszen az autópályán is az Alpokba jövet-menet, hány és hány alagúton vitt át az utunk! De hát ez éppolyan pusztítás, nem? – alagutakkal megerőszakolni a tájat, és elárasztani és letaroltatni a turista sáskahaddal az élő-eleven vidéket. Lehetetlen egy ilyen alagút.

És ekkor eszembe villant a kvantumelmélet alagúteffektusa, mely a józan ész számára lehetetlen és érthetetlen, ám létezik és működik: egy részecske képes arra, hogy átugorjon egy energiagáton. Akkor is meg tudja tenni, hogy átjusson a „hegy túloldalára”, ha ehhez határozottan nem rendelkezik elegendő energiával. Toporog a hegy egyik oldalán, aztán egyszer csak zsupsz, ott van a túloldalon.

Mi lenne, ha ilyen „alagúteffektussal” pezsdítenénk át azt a szeretetet az emberiségbe, amiről Müller Péter is beszélt? Azt a szeretetet, ami egy léttapasztalat, és hatására megszűnik önmagunk, azaz a másik ember és a természet eszement gyilkolása? Mert igaza van Péternek, az információ nem elég. Aki nem élte át, hogy Egy a másik emberrel, egy fával vagy a Földre vetülő csillaggal, ha nem élte át ezt az élményt nem csak az eszével, hanem szívével, lénye teljességével, az hívhatja magát Jézus, Buddha, Krisna vagy Mohamed követőjének, nem tudja mit beszél, és hogy mit tesz önmagával és gyönyörű, Istent tükröző virág-világával.

Lehetséges az, hogy mi emberek átjussunk a tű fokán? Hogy kirepüljünk szépen megépített darázsfészkeinkből, biztonságosnak tetsző otthonainkból – megtalálhassuk azt a helyet, ahová Jézus és sok más Mester is meghívott minket?

Nos, íme a lélek alagúteffektusa:

Válassz ki egy fát – bárhol is élsz, akár egy közeli parkban, a kertedben, vagy egy általad elérhető erdőben. Engedd, hogy a fa szólítson meg, belülről cselekedj, ne a tetszésed és nemtetszésed irányítsa lépteidet. Menj oda a fához, aki az alagút őre. Lehet, hogy megöleled, de az is lehet, hogy tiszteletet adó távolságban megállsz előtte. Lehet, hogy arra hív, tedd rá a kezed, vagy érintsd hozzá a homlokod.

Ezt követően mondd ki a neved!

Ezután fogalmazz meg egy kérést: mi az, amint szeretnél változtatni az életedben? Őszintén, mire van szükséged? Mit kérnél azért, hogy az életed boldogabb lehessen?

Majd tegyél egy felajánlást: az a szeretet, gondviselés, szépség, ami már most is körbevesz, általad, minden lélegzeted által, minden lépésed által segítse és támogassa embertársaid és a természet egészségét, eszmélését önmaga szépségére és rendeltetésére. Engedd, hogy a béke eszközévé válj a felajánlásod által, lélegzeted és létezésed által.

Fontos, hogy a felajánlásod őszinte legyen: ha nem tudod őszintén átölelni az „ellenségeidet” (akik egyébként sosem kívül, mindig belül vannak), akkor ne akard magad megtéveszteni! Az, aki vagy, mindig túllát ezen a csaláson. Vedd észre, hogy ez egy hosszú út, és ha nem megy az, hogy átöleld a szomszédod vagy munkatársad szurkálásait, gonoszágait, vagy magadhoz öleld egyik vagy másik ország ügyeskedő-bujtogató vagy gyilkosságra buzdító politikusait, akkor ezt ne tedd! Egy őszinte kis lépés messze többet ér a nagy szavaknál.

Szóval engedd, hogy egy fa kiválasszon, lépj hozzá, vagy érintsd meg, utána mondd ki a neved, a kérésed és egy felajánlást – így nyílik a kvantumalagút. Majd ülj le legalább 10-15 percre a fa terebélyébe, ölelő lombkoronája alá! És engedd meg, hogy tényleg körülöleljen, és átsegítsen az alagúton a hegy túloldalára, önmagadba.

Tedd ezt szokássá! És vezess róla naplót minden nap! Van, hogy az alagútban kezdetben eltűnik majd, elalszik az éberséged. A dolog azonban ilyenkor is működik. Az életed pozitív eseményei fogják majd visszatükrözni, hogy igen, bizony, jártál ott, a hegy Egészség-oldalán. A fák jelenléte, barátsága felgyorsítja majd saját gyógyulásod folyamatát. És amikor majd találkozunk, és megkérdezem hogy vagy, azt mondod majd, őszintén – köszönöm, jól vagyok!

Közös gyógyulásunk az egyén gyógyulásán át történik meg. A gyógyulás nem akkor jön létre, amikor megszűnnek a zavaró, fájdalmas tünetek, hanem amikor átkelsz az alagúton, azaz megmártózol Isten pezsdítő szeretetében. Mindezzel hatalmas tetterő és remény is ébred majd benned. Kiválasztott leszel. Óriási szükség van ma a kiválasztottakra!

A „kiválasztottság” nem azt jelenti, hogy több vagyok másoknál, hogy én már szerencsésen megúsztam az árvizet, s a partról dirigálhatom a fuldokoló szerencsétleneket, hanem azt, hogy magam is nyakig benne vagyok az áradatban; tízszer annyit vállalok, mint mások, tízszer olyan veszélyesen élek, tízszer annyi valódi áldozatot hozok, és merülök és bukok föl abban az örvényben, amely mindenkiben kívül-belül kavarog.” (Müller Péter: Lomb és Gyökér)

Gyönyörű erdőkről álmodom

Gyönyörű erdőkről álmodom

A nagy Toynbee, a remek történész mondta egyszer, hogy ha egy egyén, egy csoport, egy világ nem tesz meg mindent, hogy megragadja és alakítsa a jövőt, akkor a múlt sírjában porlad el.” (Ray Bradbury: A Toynbee-átalakító)

Levegőt adó és a klímát stabilizáló, gyönyörű erdőinket, állami utasításra, a magyar erdészetek jelenleg kivéreztetik, aztán elégetik. Elégetik a fák millióit a zöldnek mondott biomassza erőművekben. És mindezt a klímaválság idején, amikor a lehető legnagyobb szükségünk van egészséges erdőkre, melyek stabilizálják az időjárást és a klímát. Erről írtam Az élet védelme – a cselekvő remény útján c. blogomban.

Agócs József (Erdészeti és Faipari Egyetem, Növénytani Tanszék) már az 1990-as évek elején, Erdőéltetés c. könyvében (Ekvilibrium Kiadó) arról írt, hogy a magyar erdészet már nem rablógazdálkodóként pusztítja az erdőket, hanem ez már ellengazdálkodás. Egy olyan tehenészethez hasonlítja a helyzetet, ahol a teheneket éheztetik, majd levágják azelőtt, mielőtt tejet adhatnának.

A helyzet az elmúlt években ehhez képest durván romlott. Ma az erdészetek országszerte mindent megtesznek, hogy hektárszám végvágják gyönyörű erdőinket, amiről pontosan tudják: sosem lesz helyettük erdő a forró, aszályos nyarak miatt.

A napokban kivittem Szendőfi Balázs természetfilmest a Börzsönybe, hogy lefilmezzük azt az erdőpusztítást, amit az Ipoly Erdő Zrt. követett el az elmúlt években. Szendőfi Balázs egy olyan bátor filmes, aki nem csak a táj és élővilág szépségét képes ábrázolni, hanem meg meri mutatni az ember okozta pusztítás kontrasztját is. Ha még nem láttad a Hegyizene c. filmjét, érdemes Balázst meghívnod – szívesen elmegy ide-oda az országban, hogy levetítse pl. közösségi házakban; a döbbenetes film után pedig általában remek beszélgetés kerekedik.

Ahogy a drón felröppent és 400-500 m magasságból körbe néztünk a Börzsöny szívében, Királyházánál, azonnal láthatóvá váltak a sebek az erdőben. Olyan erdőrészek, amit az utóbbi években az erdészet nullára letarolt. Jelenleg ott tartunk, hogy a Börzsöny tetemes részét már kiirtottak – kicsit távolabb a turista utaktól, hogy ne tűnjön fel. És azt tervezik, hogy ezt folytatják.

Mi meg azt tervezzük, hogy ezt nem hagyjuk.

Amikor a börzsönyi pusztításról szóló filmecske dramaturgiáján töprengtem, szembesültem azzal, hogy milyen döbbenetesen nehéz ezt jól megfogalmazni. Van ugyanis egy élettörvény, amit először jóga mesteremtől hallottam, Paramahansza Joganandát idézve:

„Az nő naggyá az életedben, amire a figyelmed fordítod.

Ha tehát a pusztítás képeit mutatjuk, akkor a pusztítást erősítjük, egy olyan jövőt teremtve, amit nem szeretnénk – ezt teszi évtizedek óta az állami felügyelet alatt tartott média, és meg is van a tragikus eredménye. Ma már az emberek legtöbbje álmodni sem képes mást, mint rémálmokat: pusztítást és háborút.

Én gyönyörű erdőkről álmodom, és erről szeretnék álmodni. Olyan erdőkről, ami közel áll az őserdő egyensúlyához. Olyan erdőkről, amelyet végtelenül tisztelünk, mert felismertük, hogy az élővilág csodás fajgazdagsága nélkül mi sem létezhetünk. És arról álmodom, hogy ezt már nagyon sok ember belül érzi, és nem csak érti. Egy olyan jövőről, hogy átéljük azt, hogy az erdő a társunk, barátunk, segítőnk, és ez a kapcsolat kölcsönös: egymásban tükröződünk, egymásba fonódunk. És ettől végre testileg lelkileg igazán jól vagyunk.

Na de ha csak a szépséget mutatjuk meg, az erdő békéjét, egészségét, gyógyító erejét, hol marad az ébresztés? Hol marad a sokk, hogy állj! Ez így nem mehet tovább! Igen is egy helyzetre lehet jogosan dühösnek lenni. Krisztus sem csak a szakállát vakargatta, mikor meglátta a templom előtt a pénzváltókat, hanem odalépett, és felborította az asztalukat, és közben azt üvöltötte, hogy takarodjatok Isten házából!

Szóval ideje összefognunk, és felébresztenünk magunkban az úgynevezett helyreállító haragot. A helyreállító harag a Lálana csakrához kapcsolódik, mely a torokközpont és a 3. szem közt található:

Felső csakrák az energiatestben.

A Lálana csakrát a kecsári mudrával lehet aktiválni: a nyelvet visszahajtjuk, és a nyelv hegye a kemény és lágy szájpadlást elválasztó részhez ér. Amikor a Lálana csakra aktív, az egész lényünket átjárja az életöröm és az élet szeretet. Ezért a helyreállító harag sosem személyre irányul, hanem egy tarthatatlan helyzetre.

Szóval ezt a kettősséget kell Szendőfi Balázs rövidfilmjének majd bemutatni. Az egészséges jövőt előrevetíteni, és egyben a helyreállító haragot felébresztenie erőteljes képeivel. És ez bizony nagy feladat. Majd megmutatom, hogy sikerült, ha készen leszünk.

Amikor mindezen töprengtem, újra beugrott Ray Bradburry csodálatos novellája, a Toynbee-átalakító. Arról szól, hogyan teremtett meg egy elkeseredett, világvége-orientált társadalom egy csodálatos, egészséges jövőt. A novellát ide kattintva olvashatod el. Vagy hallgasd meg alább – felolvastam Neked.

 

Halálkodni jöttünk? – spirituális hangos novella

Halálkodni jöttünk? – spirituális hangos novella

Az élet védelmében c. blogomban arról írtam, hogy a bolygót hűtő, a klímát stabilizáló fák millióit égetjük el biomassza erőműveinkben. Ezen erőművek jelenleg, legfőképp a tar- és végvágott erdőinkből állítják elő a villamos energiát. Ezek a letarolt erdők a súlyosan hibás erdészeti beavatkozás miatt, illetve a jellemzően forró, aszályos nyári időjárás miatt ma már nem tudnak megújulni. A biomassza tehát nem megújuló energiahordozó!

A biomassza erőművek egyesületének honlapján büszkén leírják, miért is olyan jó megoldás, amit csinálnak. A fák érdemeit sorolják fel, például, hogy oxigént termelnek, sőt, még a port is megkötik, kiszűrik.

Biomassza erőmű Pécsen. Forrás: Index.hu

Képzelj most el egy bírósági tárgyalást, ahol egy sorozatgyilkos így érvel:

– De bírónő, mindegyik olyan szép ember volt, csodás, fényes hajjal! Olyan kedves volt a kacagásuk, egytől-egyig jó humorú és intelligens személyek voltak.

– De hát akkor miért ölte meg és darabolta fel őket?

– Persze, hogy megöltem őket, hisz nekem is vannak igényeim! Kivettem a veséjüket és a májukat, és eladtam. Így jó volt nekem is, mert elég sok pénzt kaptam érte, hogy magas életszínvonalon tudjak élni. Mi itt a probléma?

A döbbenet az, hogy ma, Magyarországon (és szerte a világban) fák milliói kerülnek „vágóhídra”, és hasonló pszichopata érvekkel élnek a biomassza erőművek tulajdonosai és üzemeltetői, az energiaszektor politikai és gazdasági vezetői, valamint azok az erdészek (tisztelet a kivételnek), akik a mészárlást végzik és jóváhagyják. És ezek az emberek egyelőre nem idézhetők bűncselekmény vádjával bíróság elé, pedig éppúgy csodálatos, egyedi és gyönyörű, intelligens élőlényeket gyilkolnak halomszám.

Sőt, a fák tömeges legyilkolása része egy globális öngyilkossági kísérletnek. Mi ennek a mélyen fekvő oka? A materialista világ embere elzárta magát a transzcendenstől, így kétségbeejtően nem tudja, ki is ő valójában. Mert ha tudná, nem így viselkedne élő, lélegző, gyönyörű környezetével.

Amikor az alábbi, vidám, játékos hangulatú novellát olvasod vagy hallgatod, emlékezz arra, hogy ez nem a távoli jövő fantazmagóriája, hanem itt és most zajlik. Ezt éljük. És ebből az eszementségből kell kiemelnünk magunkat, méghozzá sürgősen.

Ehhez az egyik fontos lépés, hogy önmagunk részeként ismerjük fel az élő természetet. Azaz valódi önismeretre kell szert tennünk.


 

B.T. Aila: Halálkodni jöttünk

A halálkodás azt jelenti, hogy többen összeverődünk és végignézzük saját halálunkat.

A halálkodás csak pár évszázada jött divatba. Kitűnő dolog ez azoknak is, akik szórakozni akarnak és azoknak is, akik keresik a választ a Nagy Kérdésre. Én ez utóbbiak közé tartozom. Nagyon is foglalkoztat, hogy mi lehet a Halál.

Eljutottunk oda, hogy minden kérdést megválaszoltunk. Nincsenek fehér foltok többé, az emberi megismerés tökéletes lett. Így tudunk gyógyítani mindenféle betegséget, sőt, meg tudunk előzni mindenféle ragályt. Tudunk utazgatni a Kozmoszban ide-oda, a fizikai korlátok leküzdve. Az Időben is tudunk utazgatni. Nincsenek pszichés problémáink (sem az utazgatástól, sem egymástól). Optimálisan toleránsak vagyunk mind egymással, mind mindenféle lénnyel szemben. Csak egyet nem síkerült sehogyan sem kiokkumulálnunk: vajon mi lehet a Halál?

Vannak, akik azt mondják, hogy jól elvannak így is, hogy nem tudják mi is a Halál. Ezek többnyire azzal érvelnek, hogy a végén úgyis kiderül. Szerintük a Kérdés feltevése egész egyszerűen csupán fölösleges türelmetlenkedés. Ezek élete csakis szórakozásból áll az Univerzumban, hiszen minden kérdés megválaszolva, mi mást is lehetne itt csinálni! De engem — és a Világ jó része így van ezzel — határozottan érdekel a válasz. Kíváncsi fajta vagyok. Szerintem csöppet sem mindegy például az, hogy van-e létezés a Halál után, vagy csak egyszerűen szétmorzsolódunk, atomjainkra esünk majd, ha meghalunk. Bár az igaz, hogy akár így van, akár úgy, itt csak egy marad nekünk: a szórakozás. Jó dolog, hogy nincsenek problémák többé és csak szórakozhatunk egész életünkön keresztül.

Régen az egész kérdést szőnyeg alá söpörték. A vallások túlvilágról, mennyországról és pokolról, avagy folytonos újjászületésről beszéltek. A vallásos emberek ettől megnyugodtak. A nagy Tertulitttic azonban precízen bebizonyította híres munkájában, hogy mindegyik vallás alapvetően önellentmondásos, bármi legyen is a dogmarendszerének az alapja (lásd: Tertulitttic 1. főtételét). Sőt, bebizonyította, hogy bármely két vallás, tetszőleges dogmarendszerekkel, egymásnak is ellentmondanak legalább egy ponton (lásd: Tertulitttic 2. főtételét.) Következtetésképp: elvethetünk bárminemű vallásos fogalmat, ami a Halálról és az Utánavalóról adhatna valamilyen képet nekünk. Ekkor pedig úgy állunk, ahogy állunk: gőzünk sincs róla, hogy mi is lehet a Halál.

Egyetlen lehetőség van, hogy kiderítsük: eljárunk halálkodni.

Már régen felfedeztük, hogy minden döntésünkkel más jövőt választunk mind magunknak, mind pedig az egész Univerzumunknak. Ekképp az Univerzumunk megszámlálhatatlanul végtelen sok jövőre hasad. Ebben a végtelen sok jövőben minden döntéshozó lény (ember) végtelen sok alteregóban van jelen. Ha például úgy döntök, hogy itt és most kiugrom ebből az űrhajóból, amiben pillanatnyilag tartózkodom, akkor nagy valószínűséggel meghalok egy percen belül. Ha nem ugrom ki, tovább élek. Most!

Nem ugrottam ki, mert az marhaság lett volna. De az a lényem, aki kiugrott, most lassan fuldoklik. Ő is én vagyok, én is ő vagyok. Csak abban különbözünk, hogy egy picikét más jövőt választottunk.

A modern technika lehetővé tette, hogy ne csak a Kozmoszban és az Időben, hanem a Lehetőségek-terében is tudjunk utazgatni. Ha most elmennék a legközelebbi lakott bolygóra, beülhetnék egy Lehetőség-röptetőbe, megnézhetném, hogy miként fuldokol az az önmagam, aki kiugrott pár perce a hajóból, és aki e pillanatban már halott.

Az ember önmagát ismeri leginkább. A Lehetőség-röptetőt az ember arra használja leginkább, hogy időről időre megnézze saját haldoklását. Az önkutatás ezen módszere lehet az egyetlen, ami elvihet bennünket a Halál megértéséig (lásd: Tertulitttic 27. főtételét).

*

Becsaptam az iroda ajtaját. Az iroda ajtaján szándékomhoz híven megjelent a halálkodni mentem felirat, tájékoztatásul azoknak, akik éppen esetleg a következő félórában akarnának csip-csup ügyekkel megkeresni személyesen. Az ilyen kiruccanás a Cégnél mindenkinek engedélyezett, persze a saját anyagi kockázatára. Ha a következő félórában ugyanis valaki sürgős ügyben keresne, és elég fontos ember lenne az illető, akkor a saját költségemre visszamehetnék egy félórácskát az időben, nem nagy ügy, és fogadnám az illetőt, mintha el sem távoztam volna a szobából. Csak a rutinos megfigyelő venné észre azt az aprócska időörvényt, ami ilyenkor keletkezik, de még ha észre is venné, akkor is úgy tenne, mintha semmit nem vett volna észre, ahogy azt az illem megköveteli. Kérdezősködni pedig végképp nem illik, még ha fölöttem áll is rangban az illető. És különben is: halálkodni menni munkaidőben a legtermészetesebb dolgok egyike.

A folyosón egyenest a legközelebbi ablakhoz mentem és szélesre tártam. Majd kiugrottam az ablakon.

Eszeveszett gyorsasággal zuhant felém a föld. Néhány másodperc és a szél csak úgy fütyült a fülem mögött. A retinámba integrált stopper — ami automatikusan számlálni kezdett, amikor kiugrottam — pörgő számjegyei vörösre változtak, jelezve, hogy még három másodperc és becsapódom, aztán pedig szétlapulok az alattam elterülő betonon. Nagyot ásítottam.

A sikló ebben a pillanatban kapott el, és azonnal lefékezte a zuhanásomat. Amint egyenesbe jött velem a gép, odapillantottam a kockázati mutatóra. A francba — gondoltam félig mérgesen, de egy csöppet sem meglepődve a számon: 12 kilencesig biztos volt, hogy az ugrást túlélem és a sikló elkap. Semmi esélyem nem volt, hogy kinyiffanjak és szétlapuljak az aszfalton. A Rendszer most is tökéletesen működött és megmentett. Persze a mentés költségét már le is vonták a bankszámlámról. A Rendszer így akarja visszaszorítani a népszerű öngyilkossági kísérleteket és ezzel csökkenteni a saját terheltségét. A dolog csak azért működik, mert a legtöbb ember havi tíz tizenöt öngyilkossági kísérletnél nem engedhet meg többet, mert attól kezdve “éhezhetne”. Nekem azonban az anyagi lehetőségeim jóformán kimeríthetetlenek — úgy nevezett kozmogazdagnak számítok. Annyiszor kísérelhetek meg tehát öngyilkosságot, ahányszor csak akarok. Mostanában például akárhová megyek, úgy kezdem, hogy kiugrom az ablakon. Persze jóformán nulla az esélyem, hogy kinyiffantsam magam — ami kissé már unalmas. Hát igen, az embernek jóformán csakis a természetes halál marad. Szumma szummárum: döbbenetesen nehéz manapság kinyiffanni. De ennyivel mégiscsak tartozom a többi énemnek, nem igaz?

Csoda, hogy nagyon megörültem, amikor a számítógépem tudatta velem, hogy talált számomra egy sikeres öngyilkossági kísérletet? Ez a halálom a közeljövőben fog bekövetkezni, amitől még érdekesebb az egész. Sőt, egy olyan énem halálát nézhetem végig, aki nem is olyan régi döntési ponton vált el tőlem. Az eseménytől, mint mindig, most is teljesen izgalomba jöttem. Az öngyilkossági kísérlet koordinátáit átküldtem a közeli Lehetőség-reptér termináljába, és egyben foglaltattam egy röptetőt magamnak. És már indultam is: ki az ablakon.

A siklóban elég volt a Lehetőség-reptér képét magamban felidéznem, a kis masina máris irányba állt és vitt a célom felé. Gyorsan átszálltam a lehetőség röptetőbe. Az ajtó hangtalanul becsukódott mögöttem. Egy színes kavalkád, mintha egy gondolat-vízesés függönyén lépnék keresztül… és meg is érkeztünk. Kiszálltam a kis gépből.

Már két énem álldogált ott és halkan beszélgetett. Odaléptem hozzájuk. Kezet fogtam velük. Fő az önudvariasság. Fő az önbecsülés.

— Remélem, tanulságos halálunk lesz — kezdte az egyikünk a szokásos 1. számú udvariassági formulával.

— Remélem, kevesebbet szenvedünk s többet kapunk majd — mondta a másikunk a szokásos 2. számú udvariassági formulát.

— A Halál a nagy titok, talán most megérthetünk majd valamit belőle — mormoltam el a 3. számú udvariassági formulát.

— Odanézz, ott! — kiáltott közbe egyikünk, mire mindhárman felkaptuk a fejünket.

Eddig észre sem vettem, de az irodaházunk alatt a járdán voltunk. A fejünk fölött az a pici pont egyre sebessebben növekedett. Az utolsó, amit láttam, hogy egy nagyot ásítok… Majd becsapódtam a járda betonjába.

Szőrnyű látvány volt. Az agyvelőm szertespriccelt, és alaposan beterített mindhármunkat. A testem egy merő húscsomó és csontszilánk volt. Álltam ott és megfeszítve bámultam saját hullámat néhány sokat ígérő percig. Most valami gondolatnak kellene jönnie… — szuggeráltam magamnak. De nem jött semmi. Az agyam teljesen üres volt. Ezúttal sem kerültem a megoldáshoz közelebb — konstatáltam szomorúan.

Már búcsút intettem és elkezdtem a megadásteljes visszavonulást, amikor hirtelen az egyikünk előreugrott, és rávetette magát a hullánkra. Vadul rugdalni kezdte, és közben olyanokat üvöltözött, hogy ”legalább megmukkanhattál volna előtte, te szemét”, meg hogy “ma is cserbenhagytál bennünket, te dög”, meg efféléket. Megborzongtam. Ennyit az önbecsülésről — gondoltam. Majd hátat fordítottam őrjöngő énemnek — aki változatlan dühvel rugdalta a szétroncsolódott testet —, beszálltam a várakozó Lehetőség- röptetőbe, és visszaszállíttattam magamat saját lehetőség-alterembe.

 Lehetőség-reptér várójában odamentem az egyik ablakhoz és egyetlen mozdulattal szélesre tártam, majd kiugrottam.

Az utolsó másodperc előtt megint elkapott az ásítás.

Majd alám csúszott a sikló és elkapott. A bankszámlámról persze nyomban levonták a megmentésem árát. Nem rokkanok bele.

*

A kopogtatásra nehézkesen kinyitottam a szemem. Azt akartam mondani, hogy szabad, de mielőtt megszólalhattam volna, a betegápoló válaszolt helyettem. A korterem ajtaja óvatosan résnyire nyitódott, majd a saját, kipirosodott arcom tűnt fel a fénysáv közepén. Istenem, hát még itt is megtaláltak?!

Amikor pár éve nagy levegőt vettem és rászántam magam, hogy véglegesen a Rendszerhatáron túli múltba költözöm, azt reméltem, hogy önön kíváncsiságom nem lesz olyan nagy, hogy ide is kövessenek. A kockázat miatt. A Rendszerhatáron túli múltban ugyanis a Rendszer nem tudja biztosítani az egyén biztonságát illetve a megmentését. Itt, a régmúltban, az embert például agyonütheti egy elszabadult tetőcserép, elütheti egy autó, vagy akár még az is előfordulhat, hogy tüdőrákot kap a szennyezett levegőtől; semmi sincs biztosítva. Nem a kockázatot kerestem. Sem nem a Halált vágytam, amikor az időgép többszöri figyelmeztetését törölve végül rávettem a masinát, hogy landoljon velem itt, a 21. században. Pusztán a válasz izgatott a nagy Kérdésre. Évtizedek több tucatnyi halálkodása semmiféle eredményt nem hozott. Úgy gondoltam — nem tudom, hogy miért —, hogy itt, ebben az időben meg fogom találni a választ. Itt nincs lehetőségem halálkodni járni ugyanis. Ezzel szemben az életem minden perce életveszélyben forog. Pont ellentéte tehát az én koromnak, ahol az életbe belepusztulni szinte lehetetlen. Talán, ha most majd azért kell küzdenem, hogy életben maradjak…, akkor talán a válaszhoz is közelebb kerülhetek.

Amikor az első balesetem után lábadoztam a korházban — egy autó ütött el, úgy egy félórával azután, hogy megérkeztem ebbe az időbe — majd megevett a dögunalom. Elküldtem az egyik ápolót a könyvtárba és olvasni kezdtem — ilyet még soha nem csináltam azelőtt, mert ott volt a holo-tv és az ezernyi interaktív show, úgyhogy senki sem olvasott vagy csinált valami olyasmit, amit egy kis jóindulattal annak nevezhetnénk. Mivel az itteni tv-műsort primitívnek és nézhetetlennek ítéltem, mit volt mit tenni, beleástam magam a legkülönbözőbb könyvekbe. Az olvasás élménye teljesen új volt és megrészegített. Annyira, hogy amikor a zárójelentéssel kiballagtam a korház kapuján, járás közben egy izgalmas regényt bújva, piff, hát nem megint elütött egy autó! Újabb hat hét, újabb tíz-tizenöt könyv. Azért legközelebb óvatosabb voltam. Eltelt vagy három hét anélkül, hogy a legkisebb bajom lett volna. Már-már büszke voltam magamra. Amikor is hirtelen rosszul lettem. Vakbélgyulladással operáltak meg két nap múlva. De sebaj, nyeltem a könyveket, mint epebajos a tiltott sósmogyorót: minden nap könyvvel aludtam el és könyvvel ébredtem. A könyv az életemmé vált. És mit kerestem a könyvekben? Természetesen a Választ kerestem a nagy Kérdésre! Hiszen minden más kérdés meg volt már válaszolva.

Megszállott módjára kutattam. Azt mondják, hogy ezt a saját időmben is megtehettem volna? Azt mondják, hogy a könyvek semmi újat nem mondhattak nekem, hiszen ha bennük van a válasz, akkor azt Mi, akik számára minden válasz ismert, már tudnánk? Részben igazuk is van! Csakhogy én a fejembe vettem, hogy létezik a Válasz, és itt megtalálom. És éreztem, hogy meg is fogom találni. Éreztem, ahogy közeledem hozzá. Fokról-fokra, balesetről-balesetre, könyvről-könyvre…

És egyszer csak nyilvánvaló lett az egész. Röhejesen nyilvánvaló. Tisztán láttam és értettem, hogy mi a Halál. Nagyot kacagtam…

Ekkor ütött el az a Kamion. Azt, hogy kamion volt, csak később mondták el nekem. A korházban napokkal később szivárgott vissza némi öntudat forró, sónehéz, magatehetetlen testembe. És nemsokára jött újból a szuroksűrű öntudatlanság…

A korterem ajtaja hirtelen szélesre vágódott, és hosszú libasorban bemasírozott több mint egy tucat alteregóm. Gyorsan az ágyam köré gyűltek. Hát megtaláltak. De hisz nem is haldoklom…? Vagy igen? Miért vannak itt? Biztos, hogy haldokolnom kell, ha még azt is vállalták, hogy utánam jönnek ide, a Rendszerhatáron túli múltba. Szóval haldoklom — konstatáltam szomorúan. A következő pillanatban viszont már dühöt éreztem: és ezt miért nem mondták nekem az orvosok? Végignéztem az arcaikon, az arcaimon. Mindegyik fényes volt az izgalomtól; a szokatlan sápatag neonfény, mint valami különös izzadság, úgy folydogált le a fejükről, a homlokukba, a füleik mögött. Undorító! Idejöttek, hogy kilessék az én halálomat, hogy megzavarjanak saját halálom szent intimitásában, ami egyedül csak rám tartozik. Aztán eszembe jutott, hogy ők is én vagyok, tehát nem zavarhatnak meg az intimitásomban. Vállat vontam — ettől iszonyú fájdalom hasított végig a gerincem mentén — hiszen csak halálkodni jöttek. Végül is ennyivel tartozom magamnak.

Néztem őket, ahogy körbe, meredten figyelnek, hátha elmondom nekik, hogy mi a Halál. Azt, hogy itt vannak, azt bizonyítja, hogy az életemből csak néhány percecske maradt. Tehát haldoklom. Haldokolnom kell… Szorosan becsuktam a szemem, és végigvizsgáltam gondolatban magamat — de nem, nem éreztem semmi különöset. Persze időnként iszonyú fájdalom hasított végig rajtam, de… nem haldokoltam. Rájuk néztem ismét, majd akadozva megszólaltam:

— Srácok, húzzatok haza! Nem haldoklom.

Néma csend fogadta a bejelentésemet. Majd egyikünk, aki a lázlapom előtt állt — furcsa, számomra ismeretlen divatú ruhát viselt egyébként — megszólalt.

— Még három perc, és halott leszel.

— Biztos? — kérdeztem izgatottan.

Némán bólintott. Némán bólintottak.

— Nagy esemény ez nekünk. Jó, hogy vagy olyan állapotban, hogy tudsz beszélni. —mondta ugyanaz az alteregóm. Úgy látszik, hogy hallgatólagosan mindegyikünk elfogadta őt szószólónak.

— De én nem haldoklom.

— Tudod, hogy nem lennénk itt, ha három perc múlva nem köszöntene be a nagy Esemény.

Tudtam. Persze. Szóval három perc. De ha jól vagyok…? Mit nekem egy kis kamion. Idejöttem a veszélyek közé, és hát állom a gyűrődést, ez van.

— Rájöttél, hogy mi a Válasz? — szólt a szószólónk.

— Rájöttem — mondtam tűnődve, az igazságnak megfelelően.

Izgalomba jöttek. Mocorogni kezdtek. Közelebb nyomultak. Készenlétbe álltak. Mintha az utolsó szavakat suttogva akarnám elmondani, és a fülüket a számhoz kellene majd tapasztaniuk. A marhák!

— És? Mi a Halál? — nyögték többen is, és még közelebb furakodtak.

Rájuk mosolyogtam:

A Halál az Élet — mondtam. Végignéztem rajtuk. Az arcukon nem látszott a megvilágosodás. Nagy levegőt vettem, és folytattam:

— Van Mennyország és van Pokol. Tudjátok, hogy az mi? A keresztények szerint ez a két végállomás, ahová a Halál után megérkezünk.

— De Tertulitttic 1., 2. és 3. főtétele szerint — kezdte a jobb oldalon, a fejem mellett álló — a vallásoknak nem hihetünk. Vallásos lettél ebben a primitív korban?

— Nem. Nem vagyok vallásos. Tertulitttic főtételeit pedig én is ismerem — mondtam nekik béketűrő hangon. — De a keresztényeknek abban igazuk van, hogy van Mennyország és van Pokol. Továbbmegyek. Sok keleti vallás pedig az Újjászületést és a Nirvánát emlegeti, mint a Halálra rákövetkezőt.

— Na látod! Tertulitttic 2. főtétele. Máris megtaláltad az egyik ellentmondást.

— Most vitatkozni jöttetek, vagy Halálkodni? — kérdeztem mérgesen.

— Halálkodni — mondták többen, kórusban.

— Akkor meg pofa be, és hagyjatok beszélni! Elvégre én haldoklom és nem ti, vagy nem igaz? — mondtam, és szúrósan végignéztem rajtuk. Mindegyikükön időztem jó pár másodpercet. Nem siettem. Érezzék csak, hogy ketyeg az az óra, a szentségit neki! Majd megköszörültem a torkom, és újra belekezdtem:

— Szóval, a Nirvánánál és az Újjászületésnél tartottam. És arra a felismerésre jutottam, hogy mindkettő valóságos dolog. Mindkettő Igazság.

— De előbb nem azt mondtad, hogy a Mennyország és a Pokol létezik? — kérdezte a szószólónk.

— De. Mindkét igazság Igazság. A Mennyország és Pokol az Igazság egyik arca, a Nirvána és Újjászületés pedig a másik arca, ami a Halált illeti. Az Igazságank mindig több arca van. — Elgondolkoztam egy pillanatig, majd hozzátettem: — Aminek nincs több arca, arról el sem lehet dönteni, hogy Igazság-e egyáltalán.

— Csakhogy Tertulitttic 34. főtétele kimondja, hogy az Igazság mint fogalom, nem definiálható, nem megfogható és így nem is létezik. — szólalt meg ismét a fejemnél, jobb oldalon álló alteregóm.

— Csakhogy én leszarom Tertulitttic-ot, az összes főtételével egyetemben.

— Tertulitttic korunk legnagyobb filozófusa volt! — mondta szikrázó szemekkel, vörös arccal az alteregóm.

— Hagyd már beszélni! — intette le a szószólójuk.

Vártam néhány másodpercet, amíg a moraj elült. Majd nagy levegőt vettem, és folytattam a felvilágosításukat.

— Fogadjuk el, hogy van Isten, és Isten jóságos. Szerintetek miért ítél egy jóságos Isten valakit Pokolra, ha valóban jóságos? Tovább megyek: hogyan ítélhet valakit Mennyországra, ha valóban jóságos? Elmondom nektek: sehogyan. Isten Újjászületésre “ítél”. Új lehetőségre, hogy szembe nézz azokkal a problémákkal, amikkel Halálod előtt nem sikerült szembenézned. Vagy szembe néztél, de alulmaradtál. Az Élet Isten teremtette csiszolóműhely. Innen nem kerülhetünk ki mindaddig, amíg tökéletesek nem lettünk — mondtam.

Döbbenve láttam, hogy többen mosolyognak. Döbbenve láttam, hogy többen az órájukra pillantgatnak közben. Tehát már csak másodperceim lehetnek hátra? Megborzongtam.

— Csakhogy nincs olyan, hogy Isten — üvöltött fel szörcsögve a Tertulitttic hívő kolléga — ugyanis Tertulitttic 61. főtétele kimondja, hogy…

— Csönd! — kiáltott rá izgatottan az egyikük. — Még tíz másodperc…

Nagyot nyeltem. A francba! De hát jól vagyok! — akartam közéjük üvölteni…

— Beszélj! — parancsolt rám a szószólójuk.

És én beszélni kezdtem a parancsra. Gyorsan, hadarva kezdtem beszélni:

— Mit is mondjak még? Mit csinálunk mi, mindahányan? Halálkodni járunk. A nagy problémánk pont az, hogy nem merünk igazán önmagunkba nézni, nem merünk azzal szembe nézni, hogy milyen gyerekesen ostobák is vagyunk. Hitegetjük magunkat azzal, hogy már mindent ismerünk, és minden kérdésre tudjuk a választ, pedig semmit sem tudunk. Mert ebben az egy kérdésben, a Kérdésben, akár csak valami fraktál képében, benne van egész Életünk, és minden tudásunk önmagunkról és a Világról. Csak az tudhatja meg, hogy mi is a Halál, aki elég bátor hozzá, hogy beismerje: tudja a Választ. És csak annak nem kell majd újra és újra, életek és halálok százain át, vagy ha úgy tetszik, Poklok százain át ezen a kérdésen csámcsogni újra és újra, aki be meri ismerni, és aki előre is mer lépni.

*

Lövés dörrent. A szerencsétlen, félnótás alteregóm némán hanyatlott vissza korházi ágya párnái közé. Mindahányan voltunk, a gyilkosra meredtünk. Ostobán állt ott a halott jobb oldalánál. A pisztolyt lassan leeresztette. A súlyos pisztoly a földön koppant. Mennyivel halkabb volt ez, mit az előző lövés — csak erre tudtam gondolni. Csak ez töltötte ki a gondolataimat. A lövés minden mást kiradírozott.

— Nem… értsétek meg, nem tehettem mást. Tertulitttic 81. főtétele szerint… — elcsuklott a hangja — tudjátok…, Tertulitttic 111. főtétele, kimondja, hogy, hogy…

Elhallgatott. Hirtelen megfordult és kiviharzott a korteremből.

Nem szóltunk egy szót sem. Elkezdtünk szétszéledni. Mindenki ment a maga útján, vissza a saját lehetőség-alterébe.

Miközben magamra zártam az apró Lehetőség-röptető ajtaját, szomorúan arra gondoltam, hogy már megint nem jutottam a Válaszhoz közelebb. Nagy kár. Pedig olyan ígéretesnek tűnt ez a Halálkodás.